Márciusi sor(s)ok
Megérkeztem. Ám nem szabadulhatok a médiából rám zúduló hírektől, a képektől.
Próbálom elkezdeni. Hogy itt legyek. Pécsett legyek. A pillanatban legyek. Hogy rájöjjek, mit is jelent ez a pillanat, és felírjam, írjak.
Egyre több részletét érzékelek a közvetlen környezetemből. Március elején a Zsolnay Kulturális Negyed (egykori porcelángyár) területén levő szökőkutak és figurák még téli védőburkukat viselik. Némelyek farekesz mögé bújnak, a többit átlátszó műanyag borítja. A bejárati ajtóm előtt ilyen műanyagba burkolt királyfiak sorakoznak. (Egyfajta megfordított mese: a királyfiak alusszák Hamupipőke álmát…)
Ezenkívül még gyárkémények, tégla színűek, egyik-másik mintázott, dekorált, az épület teteje alul tarka kerámiatéglás, olyan, mintha sárkánypikkelyek lennének, melyek a nap járása szerint csillognak-ragyognak. A nagy fa közvetlenül az ablakom előtt. Ha kinyújtom a karomat, szinte meg tudom érinteni az ujjaimmal az ágakat. A lakás túlsó oldalán egy belső udvarra esik a pillantás. Egy fa már kivirágzott, kicsi, sárgás virágai vannak, egy másik ferdén nyúlik a harmadik emeleten is túlra, és sűrűn benőtte a borostyán. Néhány szobor és edény áll a földön három fatörzs között. Ezeket a fákat csak nemrégiben vágták ki. Mindenhol ágak hevernek és a fűrészpor szétszóródott. Sajnálom a kivágást – a fák miatt és miattam is. Ez olyan, mintha túl későn jöttünk volna, hogy megismerjünk valakit, elszalasztottuk a találkozás esélyét.
Aztán nagy az öröm, amint felfedezek egy madárfészket átellenben, a tető alatti berácsozott ablakmélyedésben. A fészeknek nagyon magas szélei vannak. Vajon milyen madár költ itt? A fészek most még üresnek tűnik. Viszont mostantól megfigyelés alatt tartom.
*
Délben a közeli bisztróban eszem, amolyan menzaféleségben. Kissé tanácstalanul álldogálok az ételes pult előtt, és egy alkalmazotthoz fordulok segítségért. Nagyon igyekszik, és az okostelefonjával az ételeket meg a hozzávalókat angolra fordítja. Borsóleves, kábé. Erre a színéből én is rájöhettem volna.
A Google fordító jó szolgálatot tesz a következő napokban. A YouTube-on megnézek kezdőknek szóló magyar nyelvi gyorstalpalókat. Nem jutok messzire, de szeretem a magyar szavakat felváltva női és férfi hangokon meghallgatni, aztán utánuk mondom, amennyire csak ki tudom venni a nüanszokat. (kezdődik)
Amit újra meg újra hallok, és ami háttérzajkulisszává válik, mialatt laptopom előtt ülök, a kéziratomon dolgozom, e-mailekre válaszolok, vagy motiválatlanul kémkedek valaki után a neten, az a madárcsicsergés és a szemközti épületben zajló hangszeres próbák összjátéka: vonós- és fúvóshangszerek, énekesek, zongoristák, teljes zenekarok. A lakásban magában pedig: a klímaberendezés zúgása, ami fűtésként szolgál, a hűtőszekrény zümmögése és a Bécsből magammal hozott ébresztőóra ketyegése.
És újra meg újra a média híradásai, a képek. A képek, melyek meg fognak maradni: szétbombázott lakóházak. A kievi földalatti, ahova az emberek bemenekültek, csak a legszükségesebbeket vitték magukkal, hátizsákokat, kis táskákat, téli holmikba bugyolálva ülnek vagy fekszenek a magukkal hozott takarókon a hideg metróaknákban, mialatt folyik a légitámadás. Sok ott a gyerek is, akik a takarókon mászkálnak, játékautókkal játszanak. Valaki középen felállított egy kis kempingsátrat, a cippzár be van húzva. Vagy a képek azokról a férfiakról, akik családjaikat a határhoz kísérik, és nézik, hogy asszonyaik és gyerekeik biztonságban vannak, aztán el kell tőlük válniuk, hogy visszamenjenek a háborúba.
*
Belvárosi sétám alatt nem kell gondolkodnom és egy ideig felejthetek. Csak nézelődöm, benyomásokat gyűjtök, „felszívom” őket, és kis részleteket keresek, figyelem a fényviszonyokat, egyik fotót a másik után lövöm a mobilommal. Azt hiszem, két óránál is többet mozgok így a városban. Kívülről valószínűleg azt mondanák: turista. De mást kutatok.
Kulcsár Enikő fordítása