„Évek óta ódzkodom, meglehetősen szentimentális hülyeségnek éreztem, de azért tervben volt, hogy titkon, egyszer mégiscsak megölelek egy behemót nagy fát – jöhet bármilyen égig érő, pláne hogy én is túl legyek rajta, mint annyian, és jobb híján. A vácrátóti arborétum nagy eltévedések színhelye, így az első órában, második óra elején egy Írórezidencia program belvilágához valóban méltónak mutatja magát. Mások diliházba járnak vagy privát pszichiáterhez, még jó, hogy engem a tollamért szeretnek, akár egy jégmadarat (rikító kék, rikító narancs). Írórezidencia, költőnk és kora. Pucéron minden madár veréb, vagy majdnem az – a bajok méretét, zsírját és csontját ne mázsáljuk le most egymás ellen. Életben vagyok, csak épp nem tudni, hogy kiében.

Bedobáltam a cuccaimat a kocsiból a tornácos apartmanomba, és nekiindultam bejárni a parkot. Battyogtam, akár egy matuzsálem, akár egy kérgestestű szent, bámultak a hatalmas tölgyes lombok, akár a gesztenyefák. Hogy tudták unni ezt a felőlük nézve hülye hisztit!… – magam is beleszégyenültem.

Gróf Vigyázó Sándor vette meg a parkot, ami eredetileg tájképi kert, középnemesi kastély parkja lehetett a XIX. század elejéről. Ezt épp egy vérbükk fa mellett olvastam, de már csak utólag, ugyanis ez a fa volt az a sok száz közül – miatta léptem át a kötélkorláton, és a túloldalára mentem, ahol még kevésbé vagyok látható, az egyébként is gyér forgalmú kis ösvény mentén. Megöleltem a vérbükköt. Öleltem, és láthatatlan hálózata erezetemnek, idegeimnek összekapcsolódott ezzel a kétszáz éves monstrum neuronhálójával és véráramával. Ott álltam, kitárt karokkal, szívvel, napfonattal, homlokommal vele összekötve, és éreztem, hogy milyen szerencsétlen flótás vagyok megzavarodva és elhangolódva, alig sem felismerhető isteni természetemtől távol. Gyógyulni jöttem, Vérbükk, te szülj nekem rendet!

***

Délután új utakon jártam be a parkot, addig írtam, pihentem, de minden út a vérbükkhöz vezet. Vajon mérgezi-e a fákat az emberi tudat, a fájdalom, a düh, a kétségbeesés? A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, tudod. Alig mertelek megölelni újra. Az összes gazember és gyáva szar mind az én teremtményem, az összes nyomor, leszakadt ág és leégett erdő. Amíg nem tudod, ki vagy, addig a félelem vezérel, míg erőtlen vagy, addig te vagy a büntetés. Nézem a koronád, Vérbükk, te erős vagy, hatalmas, tanítsd az enyém is magadhoz emelni! Betegnek lenni, az maga az ébresztő, gyógyulni rajtad át pedig hosszú hangyaút.”