Elöljáróban

REZIDENS

Első asszociáció: Ványadt, fehér köpenyes fiatal orvos, hülye frizurával, nyakában sztetoszkóppal.

Második asszociáció: Resident Evil: Milla Jovovich, dögös latexruhában, félmosollyal, kezében duplacsövű mordállyal.

Első nap

Kolozsvárról kilenc órás út vezet Vácrátótra. Mivel Budapestig mikrobusszal utazom, az út java  részét azzal töltöm, hogy újra olvasom Marcus Aurelius Elmélkedéseit, úgyhogy filozofikus hangulatban érkezem az arborétumhoz, ahol Adrienn, a botanikus kert főigazgatói asszisztense fogad kedvesen. Megmutatja a Tornácos Ház-rezidenciát, amely egy hónapig lesz az ideiglenes otthonom, ideadja a kulcsokat (a kertkapuhoz is kapok kulcsot), majd abban maradunk, hogy valamelyik nap majd közösen kávézunk a kerti Kastélyban, ahol az irodája van.

Alig pakolok le és falok valamit, nem bírok a kíváncsiságommal és elindulok, hogy felfedezzem a kertet. Már záróra van, úgyhogy egyedül bolyongok az arborétum labirintus-szerű ösvényein. A látvány és a hangulat lenyűgöző. Május van, tombol a természet, virítanak a színpompás tulipánok, illatozik az orgona és búcsúzik a magnólia. A fák közt mókus szalad, a tóban hal csobban és halkan fuvolázik a feketerigó. Érdekes, hogy az otthoni mókusok sokkal sötétebb színűek (mondhatni szürkésbarnák), mint az itteniek. Ezek olyan vörös mezes akrobaták, ahogy a meséskönyvekben is ábrázolják őket. Az üvegházak már zárva vannak ugyan, de a vízimalom faépülete, a romantikus stílusban épült mű várrom, az alagút (amely egy installációnak köszönhetően egy óriáspók barlangjára emlékeztet), a szigetek, a kilátok megannyi érdekesség. És ez most mind az enyém. Egy egész hónapig! Kolozsváron is van botanikus kert, kicsit kisebb, kicsit szerényebb, mint az itteni, hiszen ez, mint olvastam, Magyarország legnagyobb és legszebb arborétuma. Viszont gyermekkoromban, óriásinak és áttekinthetetlennek tűnt az a zegzugos kert. Minden látogatás felért egy expedícióval. Uzsonnát kellett vinni, amelyet minden esetben, a tó melletti japánkert pagodájában fogyasztottunk el. Könyvet is vittünk magunkkal olykor. Emlékszem, ott kezdtem el olvasni elemistaként, Verne Nemo kapitányát, amit útban a botanikus kert felé, az antikváriumban vásárolt nekem anyám. Volt a kert közepén, a víztorony mellett, egy emeletes, ódon, lombok közé rejtett ház, udvarral, tyúkokkal, konyhakerttel (kert a kertben). A ház, kétségkívül lakott volt, de soha nem sikerült megpillantanom a gazdáját, ezért gyermekfejjel hajmeresztő történeteket találtam ki a titokzatos ház lakójáról és arról álmodoztam, hogy egyszer, majd én is egy botanikus kertben fogok lakni. Közel fél évszázadnak kellett eltelnie, de íme: a gyermekkori álmom, most valóra vált, a Magyar Írórezidencia-program, meg a Petőfi Kulturális Ügynökség jóvoltából. Már nem tudom kitől olvastam, hallottam, ezért idézni nem tudom, csak parafrazálom az aktuális gondolatot: Erdély adja nekem a gyökereket, Magyarország pedig a szárnyakat.

Már szinte alkonyodik, mire visszatérek a Tornácos Házba és szemrevételezem a kis lakást. Az tornácról nyíló előszoba jobb oldalán a fürdő, balra egy kis hálószoba, középen pedig egy mindennel ellátott konyhával egybenyitott nappali, könyvespolccal, dívánnyal, asztalkával. Egyszerűségében nagyszerű kis zúg: otthonos, lakályos és meghitt. Írók egy bejelentkező levelet  Méhes Károlynak, aki a Petőfi Kulturális Ügynökség felé a közvetlen kapcsolat tartom. Néhány fényképet is mellékelek a levélhez és összeegyeztetünk egy személyes találkozást is, 13-ra, péntekre :) Lefekvés előtt, még elsétálok a kapuig. A levegő millió virágtól illatos, minden csendes, csak a sétány kavicsai ropognak a talpam alatt. Jól megleszünk itt: a kis lak, a nagy kert és én.

Második nap

Fél hatkor rigókoncertre ébredek. Már süt a nap, futni hívogat a néptelen kert. Pár bemelegítő mozdulat után nekilódulok és húsz perc alatt körbeszaladom a birodalmamat. Mire visszaérek, már szállingóznak az itt dolgozók, mosolyogva köszönünk oda egymásnak. Kipróbálom a presszógépet: nincs benne hiba, erős, zamatos nedűt izzad ki magából a masina. Zuhanyzás után, munkára készen előcsomagolom a laptopomat. Döbbenet: nem találom a töltőkábelt. Kapkodok fűhöz-fához, újra és újra feltúrom a csomagomat, de hiába, a kábel sehol. Hm… Én szeretek kézzel, papírra, tollal írni, az otthoni naplómat is így vezetem, de beugrik a harcba puska nélkül induló hadastyán hasonlata, amiről rögtön eszembe ötlik a jelenlegi siralmas háborús helyzet és ettől azonnal elhagy az életkedvem is. Pedig de szépen indult ez a reggel! Felhívom Adriennt, hogy szerinte Vácra, vagy inkább Budapestre menjek be kábelt vásárolni? Azt mondja, inkább a szomszédos irodaépületbe menjek és keressem meg Gábort, az informatikusukat, hátha ő tud segíteni. Öt perc, amíg odaérek, de Gábor, ez a mosolygós, szakállas úriember, már kezében a kábellel vár és megnyugtat, használjam nyugodtan, nem kell másikat vásárolnom, majd visszahozom, mikor lejár az ittlétem. Kezet fogunk és igyekszem is vissza, csatlakoztatom a kábelt és halleluja, működik a laptop.

Ennek örömére, elindulok, hogy meglátogassam az üvegházakat is, amelyek a tegnap este már zárva voltak. A dzsungel-hangulatú, párás, trópusi légkörben, egzotikus délszaki virágok, húsevő növények és fenséges pálmák fogadnak. Nemecsek jut az eszembe, immár másodszor két nap alatt, mivel a tegnap, a műrom megpillantásakor is a Pál utcai fiúkból ismert füvészkert helyszíne sejlett föl előttem.

Hubay Miklós, akiről életrajzi regényt szeretnék majd írni, a Művészeti Akadémia Könyvkiadójának és annak főszerkesztőjének, Ács Margitnak a felkérésére, furcsa, egyedi, rendhagyó alakja a huszadik század magyar színháztörténetének. Kevés drámáját olvastam eddig, de azt mondanám, Örkényhez hasonló kaliberű, de sokkal termékenyebb alkotó volt. Úgy tudom, az irodalmi hagyatéka több mint 3.000 oldal. Erdélyben, Nagyváradon született, de az erdélyi magyar színházak soha nem tűzték műsorra egyetlen darabját sem. Budapesten, az 1950-es évek derekán, a Nemzeti Színház dramaturgja volt és a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított és mindkét állásából, ugyanazon a napon bocsájtották el. Közel húsz évig tartó állástalanság és hányattatás után, Olaszországba költözött, és a firenzei egyetemen oktatott tizenöt éven át. Hazatérve, ismét közéleti szerepeket kapott: újból a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára lett, majd a Magyar Írószövetség és a Magyar PEN Club elnökévé választották. A sok internetes kutakodásom hozama az is, hogy megtudom, hogy pár napja, április 29-én mutatták be Szombathelyen a Hubay Miklós, A bál után című drámáját, amely Madách Imre, Az ember tragédiájának egyfajta parafrázisa.

Délután elsétálok az állomásig, mert azt hallottam, hogy nem ajánlott vonattal utazni Budapestre, vagy Vácra, mivel az vasútállomás igen messze van. Nos, nem a távolsággal van a baj (kb. 3 kilométer, kilépve 40 perc), hanem az a gond, hogy Vácrátót határától nincs járda, így közel két kilométert a forgalmas, de keskeny országút mellett kell haladni, olykor a sáncba lépve az ijesztően száguldozó kocsik elől. Mementóként, az út szélén néhány elgázolt macska és kutyatetem hever. Szomorú és veszélyes út lesz ez, sötétben, ha valamelyik este nem érem majd el Budapestről az utolsó buszt, amely a botanikus kert kapujáig hozna, és 21 órakor indul a XIII. kerületből. Hát, ez alkalommal kimaradnak a pesti estek, a színházi előadások, a kedélyes sörözések és borozások a fővárosi barátaimmal. Viszont a 25-én sorra kerülő könyvbemutató megkerülhetetlen. Csak nem hagyhatom majd ott a hallgatóságomat azzal, hogy bocsi, nekem most megy a buszom.

A tegnap nem hallottam, de ma igen: a közeli tóból lelkes békakórus zárja le a napot.

Harmadik nap

Érdekes, otthon nem vagyok egy korán kelő típus, de itt ma is 6 órakor már ébren vagyok és már veszem is a melegítőt és körbeszaladom a parkot. Kávé után kilépek a kisboltba, a Botanika ABC-be vásárolgatni ezt-azt. Nézem a nyitvatartási órarendet: 5-kor nyitnak! Úgy látszik, itt nem csak én, de mindenki korán kel. A bolt mellett beszédes nevű kocsma: Sakáltanya. Azt hiszem, nem ide fogom hozni a látogatóimat, vendégeimet sörözni majd.

Nyitnám a laptopot, de megmakacsolja magát, jelszót kér tőlem. Eddig még soha nem kérte, úgyhogy persze, nem tudom a jelszót. Mit akar tőlem ez a laptop? Haragszik rám, hogy idecipeltem magammal? Körülbelül egy órát elszórakozunk azzal, hogy én vélhetőleg jó jelszavakat pötyögők be, a gép pedig szépen sorban elutasítja azokat. Mikor már azon gondolkodom, hogy ismét felkeresem Gábort, a szakállas informatikust, segítő kérdéseket tesz fel a laptop: hol találkoztak először egymással a szüleim, illetve mi volt az első háziállatom neve. Be is pötyögőm, hogy Kolozsvár, illetve azt, hogy Buksi és Szezám tárulj! - megnyílik a rendszer. Gyorsan megváltoztatom a jelszót a katonaságban viselt kalasnyikovom szériaszámára, amelyet még ma is, álmomból felébresztve is fújok. 

Három Hubayval készített interjút (Kabdebó Lóránt, Domokos Mátyás, Bertha Bulcsu) sikerül elolvasnom, kijegyzetelnem ma.

Délután hatalmas felhőszakadás. Miután eláll, kisétálok a kertbe. A zuhé után a virágok illata felerősödött és kellemesen elegyedik a friss esőszaggal. Van egy pár ház a kert szélén, amolyan szolgálati lakások, amelyekben a botanikus kert néhány munkatársa lakik a családjával. Az egyik udvaron két kisgyerek azzal szórakozik, hogy két lábbal, sikítva, nevetve ugrálnak a tócsákban. A házból bizonytalan, tapogatódzó furulyaszó hallszik. Úgy látszik, a nagyobbik testvérnek gyakorolnia kell.

A Magyarság Háza elküldte a linkeket, amelyek a 25-i könyvbemutatómat népszerűsítik. Látom, hogy az eseményre előre regisztrálni kell, úgyhogy szét küldöm azon ismerőseimnek, akiket már szóban meghívtam az eseményre.

Levelet kaptam Németh Attila Gellért drámaíró – költő barátomtól is, aki a könyvbemutatón a beszélgető partnerem lesz. Vasárnap kijön ide hozzám, hogy beszéljük meg a könyvbemutató részleteit, valamint kezdjük el a Hubayról tervezett interjúmat. Ugyanis Attila, húsz éven keresztül a Hubay Miklós személyes titkára volt, úgyhogy talán senki nem ismerte nála jobban az elhunyt drámaírót. Én őt tartom a Hubay igazi szellemi örökösének.

Negyedik nap

Ma reggel nem szaladok, hanem inkább úgy döntök, hogy bemegyek Vácra, hiszen itt van a közelben, én pedig még soha nem jártam ebben a városban. Tíz órára már ott is vagyok, kisétálok a Duna partra, onnan pedig a főtér fele veszem az irányt. A Fehér templom (amely a fehér csuhás domonkosokról kapta a nevét), sajnos zárva van. Egy kiragasztott A4-es lap magyarázza: a többszöri lopási kísérletek miatt kell zárva tartani a templomot. A Konstantin téren álló Székesegyházzal sincs szerencsém, ugyanis belül éppen tatarozzák. Bekukucskálva, csak az állványok erdejét látom. Lenyűgöz viszont a hatalmas bejárati kapuja, amelyen a kulcslyuk és a kilincs olyan magasan van, hogy csak székre állva, vagy létráról lehetne kinyitni. Fura megoldás és nem találok rá semmi magyarázatot. A háromszög alakú főtér ízléses polgárházai veszik közre a tér közepén álló egykori Szent Mihály templom alapjait. Körbesétálom a teret, elhaladok a városháza barokkos épülete előtt, majd szembe találkozom a város névadójának, Wach remetének a szobrával. A remete, a Gyűrűk Ura Gandalfjára hasonlít és egy hozzá simuló szarvas nyakát öleli át. A szobor mellett egy régi kút áll, vicces pofájú vízköpőkkel. A sétálóutca végétől visszafordulok, a modern városrészre most nem vagyok kíváncsi. Inkább leülök a főtér sarkán egy vendéglő teraszára és rendelek egy fokhagymakrém levest. Hamarosan hozza is a pincérnő, mégpedig örömömre, cipóban tálalva. Amikor leveszem a napszemüvegemet, hogy az asztalra tegyem, kettéválik a kezemben. Meg lehetett már repedve a műanyag orrnyereg. Nem sajnálom, mert a leves finom, az idő nyárias, a városka pedig szép és meghitt. A börtön épülete előtt haladok el, amikor a Diadalív felé veszem az irányt. Nyomasztó érzést kelt, amikor észreveszem, hogy a hatalmas épület minden ablaka be van falazva. Áthaladok a Diadalív alatt, amelyet Mária Terézia váci látogatása tiszteletére emeltek. Állítólag, annak idején a királynő is kiszállt a hintojából, amikor ideért és gyalogosan lépegetett át alatta.

Délután eső és olvasás, valamint jegyzetelés. Mivel alkonyatkor látszólag kiderül az idő, a kert zárása után elindulok az esti sétámra, de alig érek el az üvegházakig, ismét rázendít az égi áldás. Ma nem akartam szaladni, de mégis rákényszerülök, inalok haza. Amint belépek a szobába, döbbenten állok meg: a földön, a sarokban egy sakkfigura hever, egy fehér bástya. Hitetlenkedve lépek közelebb és veszem kézbe. Ekkor már látom, hogy nem sakkfigura az, hanem a függönytartó fából esztergált záródísze esett le. Valami novella-ötlet kezd megfogalmazódni bennem ennek kapcsán. Bástya a sarokban… a cím már meg is van :)

Új felfedezés: az esti békakoncert mellett kihallom egy csalogány crescendoját is.

Ötödik nap

Ma reggel megérkezett a hivatalos felkérés a Művészeti Akadémia részéről a Hubay kötet megírására, amelynek a terjedelme körülbelül 400.000 karakternek kell lennie majd. Örömömben és ijedtemben (eddig, míg csak szóban egyeztettünk, valahogy nem tűnt ennyire komolynak a dolog) szabadnapot szavazok meg magamnak. Úgy döntök, hogy felutazom Budapestre és megnézem a Hieronymus Bosch időszakos kiállítását a Szépművészeti Múzeumban.

Amikor a Hősök terén feljövök a földalattitól, hatalmas, ünneplő tömegbe csöppenek. Mivel szinte minden díszítőelem rózsaszín, először azt hiszem, egy Pride felvonulásba csöppentem, de nem, a Giro d`Italia startjára érkeztem. Megbámulom a szuper versenybringákat, a bemelegítést végző versenyzőket, majd a tér harsány ünnepéből belépek a múzeum szentélyének a csöndjébe.

Nyugtalanító, sőt félelmetes Bosch szimbólumokkal, szörnyekkel, démonokkal benépesített képi világa. Elképesztő aprólékossággal kidolgozottak és megkomponáltak a festményei. Csodálatos, hogy fél évezred távlatából, itt és most szemlélhetjük a képeit, amelyek még ma is, számunkra is meghökkentőek. Elképzelem, a poklot és a túlvilágot tényszerű valóságnak felfogó kortársainak a borzadályát és döbbenetét ezen ábrázolások láttán. Nem sok vigaszt nyújt a hívő lelkek számára a festő, ugyanis nála még a mennyország is groteszk módon van ábrázolva: az idilli tájba csápszerű képződmények nyúlnak be fenyegetően. Szent Antal megkísértése több festményének is tárgya. A szent derűs, felhőtlen, békés tekintettel szemléli az őt körülvevő szörnyűségeket és rémalakokat. Ez Bosch erkölcsi üzenete: a gyarló ember a gonosz martalékává válik, a szent pedig, a lélek békéje és nyugalma által felülemelkedik mindezeken. A szárnyas halakon repülő démonok, a pikkelyes, ormányos, hártyásszárnyú, emberevő szörnyetegek után jól esik látni egy zsánerképet, amely egy vásári jelenetet ábrázol. Egy bűvész, „itt a piros, hol a piros” játékkal bűvöli el a közönségét. Nem csak a bűvész az egyetlen csaló képen, ugyanis a szájtátó közönség között egy zsebtolvaj éppen elemeli az egyik megbabonázottan figyelő alak pénzes zacskóját, akinek a szájából (hogy azért itt is legyen valami nyugtalanító), éppen egy béka bújik elő.

Körbeszaladom a már jó ismert állandó gyűjteményt is. Megnyugtató, hogy kedvenceim, az imát hallgató fül szobrocskája és a macskamúmiák is a helyükön vannak. A múzeumlátogatást mindig nagyon fárasztó tevékenységnek tartottam: két-három óra elteltével, már annyi információ és benyomás ér, hogy szellemileg és fizikailag is kimerülök. Gondolná az ember, hogy akár nyitástól zárásig is nézegethetné a képeket, a műalkotásokat, de nem, ez sajnos nem így működik.

A Városligetben, a Vajdahunyad vára mellett, Anonymus társaságában elfogyasztom az uzsonnámat, megosztva a morzsákat a körém gyülekező galambokkal, majd a Nyugati pályaudvar melletti Decathlon sportáruházban vásárolok egy pont olyan szemüveget, mint amilyennek a roncsait a tegnap egy váci kukába dobtam.

Hatodik nap

Hét közben is sok látogató keresi fel a botanikus kertet, de most szombaton, valósággal özönlenek. Turistabuszok lavíroznak a szűk parkolóban és a pénztár előtt hosszú sor kígyózik egész álló nap. Naplót írok, Hubayt olvasok (A dráma sorsa című esszégyűjteményét) délig, majd ebéd után rendezgetek, sepregetek és felmosom a padlót, hogy illő módon várjam holnap reggel Attilát.

Csörren a telefon: Péter, egy Budapesten élő jó barátom hív, kérdi, hogy ráérek-e ma, kijöhet-e hozzám látogatóba? Egerből érkezik (ott dolgozik, mint egyetemi tanár), de útközben felveszi a feleségét, Kingát is, aki művészettörténész és akivel mindig élénk vitába szoktunk keveredni színházról, irodalomról, festészetről. Örülök nekik, hiszen amint nemrég közösen kiszámoltuk, 45 éve tartó barátság fűz össze minket, viszont az utóbbi két évben, a járványhelyzet miatt, személyesen nem sikerült találkoznunk. Megérkeznek, Péter éhes, mint a farkas, ezért kitelepszünk a kert bejárata melletti Szittya Pita vendéglő teraszára, sült kolbászt, meggyes rétest, kalácsot eszünk.  Már zár a botanikus kert, mikor elindulunk, hogy megmutassam nekik a birodalmamat. Körbe sétáljuk az arborétumot, szembe találkozunk és szóba elegyedünk egy itt dolgozó és az egyik szolgálati házikóban lakó kurátorral. A séta után kávét főzök, vörösbort bontok és még egy jó órát beszélgetünk régi emlékekről, valamint a színházak és a múzeumok itteni és romániai, jelenlegi helyzetéről. Kinga szerint, a múzeumoknak feltétlenül nyitniuk kellene, a látogatok felé, meg kellene szabadulniuk a „szentély” jellegüktől és tikkadt misztikumuktól, és olyan közösségi terekké kell váljanak, ahol mindenki fesztelenül, otthonosan és természetesen viselkedhetne, nem pedig suttogva, ál-áhítattal, lábujjhegyen osonna végig a kongó termeken. Példaként hozza fel a színházat, mint olyan művészeti ágat, amely nem átall kivonulni a kőszínházak védett elefántcsonttornyából és alternatív, akár szabadtéri tereket keres, nemcsak várja, hanem felkeresi a közönségét. Az interaktív előadások által bevonja a nézőket az alkotói folyamatba és a közös játékélmény által eltörli azt a láthatatlan, mágikus határt, amely a konvencionális színházban a néző(tér) és a színész(színpad) között feszül. Mivel mi, Péterrel nem teljes mértékben értünk egyet ezzel a gondolattal, ezért, ahogy lenni szokott, élénk kulturális vitába keveredünk, amely hosszan elhúzódhatna, de mivel menniük kell, rövidre zárjuk, kikísérem őket, elbúcsúznak, és egyedül hagynak esti, remetei magányomban.

Amikor bezárom a kert kapuját, egy fekete és egy tarka macska lépdel hozzám, barátságos miákolással. Mindennap látom őket, de eddig számba sem vettek, átnéztek rajtam. Most a lakás bejáratáig kísérnek, majd leülnek az ajtó mellé. Úgy látszik, elfogadtak szomszédjuknak immár. Néhány karika kolbásszal pecsételem meg az új keletű barátságunkat. Megsimogatom a puha, selymes bundájukat, ők pedig hangosan és elégedetten beledorombolnak az éjszakába.

Hetedik nap

Mivel ma vezetett séták is vannak a kertben (tulipán-néző túrák), a tömeg még a tegnapinál is nagyobb. Mire Attila megérkezik, a bejárati pénztár előtti sor, már az utca sarkáig kígyózik. Parkolóhelyet is csak valahol távol, a kerítés mellett talál. Szerencsére, neki nem kell kiállnia a sort, mert Adrienn-nek köszönhetően, a látogatóimnak ingyenes a belépés, így kicsit szégyenkezve ugyan, de besurranunk a sor mellett.

Egy Hubay kötetet hoz nekem ajándékba (Aztán mivégre az egész teremtés? - jegyzetek az Úr és Madách műveinek margójára), valamint egy palack 12 éves villányi, kézműves vörösbort. Letelepedünk a nappaliban, teát főzök és nekifogunk az interjúnak. Attila évekig Hubaynak a személyi titkára volt, barátságuk pedig évtizedeken ívelt át. A Hubay Miklós Alapítvány egyik alapítótagja, kurátora és titkára ő egyszemélyben. Nemcsak az elhunyt drámaíró életéről, munkásságáról, szokásairól tud mindent, de annak kortársairól, rokonairól, családjáról, egykori barátairól is. Elképesztő memóriája van, könnyedén zsonglőrködik az évszámokkal és a számomra ismeretlen nevekkel. Haragszik magára, ha véletlenül nem jut eszébe valakinek a keresztneve, vagy ha egy pontos évszámon, dátumon picit gondolkodnia kell. Olyannyira lenyűgöző a lexikális tudása, hogy kezdem kényelmetlenül érezni magam, mert rájövök, mennyire hézagosak az én ismereteim. Tudom én, hogy nem nekem, hanem neki kellene megírnia a Hubay monográfiát, de erre ő nem volt kapható, elsősorban azért, mivel úgy érzi, hogy az ő véleménye túlságosan szubjektív lenne, nem tudna elvonatkoztatni a személyes, Hubayhoz kötődő emlékeitől, nem tudna tartani egy megfelelő, objektív distanciát. Viszont minden segítséget megad nekem és nagy kitüntetésnek érzem, hogy megtisztelt a barátságával.

Két órás hanganyag rögzítése után kilépünk a Szittya Pitába, gombás és füstölt sajtos kenyérlángost rendelünk (Attila vegetáriánus, én pedig szeretem a gombát) és a pult előtti sorban állás közben meséli el, hogy ő voltaképpen négy egyetemet, főiskolát végzett (kettőről tudtam). Most árulja el azt is, hogy eddig hat alkalommal futotta le a maratoni távot. Tudtam, hogy fut, de én amolyan margitszigeti kocogásokra gondoltam. Csupa rejtély és titokzatosság ez az ember.

Ebéd után visszavonulunk a rezidenciára és főpróbát tartunk a május 25-én sorra kerülő könyvbemutatómhoz, mivel ő lesz a felkért beszélgetőpartnerem, illetve ő fogja a kötetet prezentálni. Már meg sem lep, hogy szinte szó szerint mondja fel a regényemet, kapásból, fejből idéz belőle és bizonyos dolgokra jobban emlékszik, mint én, a szerző.

Délután, amikor picit csökken, a látogatok hada, és miután felolvassa nekem az egyik frissen, tegnap írott, szívbe markoló versét, körbejárjuk a parkot. Ez is amolyan szókratészi séta, mivel Attila folyamatosan fontos információkkal bombáz engem. Mintha lexikonok gyűjteménye lapulna a szalmakalapja alatt.

Visszatérve, egy újabb két órás Hubayról szóló mesterkurzust sikerül rögzítenem a telefonom diktafon funkciójával. Teljesen kimerített már csak az is, hogy órákig figyeltem és hallgattam a beérkező információkat. Attila, aki gyakorlatilag nyolc órán keresztül egyfolytában beszélt, épp olyan frissnek tűnik, mint érkezésekor.

Kikísérem a kis, piros autójáig, kezet fogunk, indít. A kocsiból még egyszer megemeli a szalmakalapját és búcsúzóul tréfásan kiszól az ablakon: „Hajtson szentlélek, vagy a korcsma gőze!”

Neki köszönhetően már én is tudom, hogy ez az Adytól való idézet (Új vizeken járok), Hubay egyik kedvenc, tréfálkozó köszönési formája volt.

Nyolcadik nap

Ma egy hete érkeztem Vácrátótra. Belegondolva, hogy még három hétig leszek itt, azt hiszem, évtizedek óta nem voltam ilyen hosszú ideig távol az otthonomtól, a feleségemtől és a tengerimalacainktól. Bár sokat utazom, azok legfentebb 1-2 hetes távollétek. Visszapörgetve, a katonai szolgálat közel másfél éves időtartalma óta, soha nem hiányoztam ennyit Kolozsvárról.

A reggeli szaladás alkalmával, egy gémet riasztok fel a tó melletti nádasból. Recsegve, trombitálva, méltatlankodva röppen fel. Lehet, ott fészkel -gondolom, mert egy odúban egy fakopáncsfészket is felfedezek, amelyben már sivalkodnak a fiókák. Persze, bepillantani nem lehet, hiszen az odú több méteres magasságban van. A röszkei gólyák is – követem őket webkamerán- kiköltötték már az első fiókát.

Egész nap, az Attilával készített interjú begépelésével foglalkozom. Nem könnyű így pötyögtetni, szerkeszteni a szöveget, mivel folyton meg kell állítani, vissza kell tekerni a hangfelvételt.

Felvettem a kapcsolatot Facebookon, Vári Zsolt festőművésszel, aki a budapesti Roma Galéria elnöke, és aki Hubay Miklós barátja, sőt keresztfia volt. Ő volt a kísérője az agg írónak az utolsó külföldi útjain. Örömmel fogadja a felkérésemet egy interjú készítésére és szeretettel meghív az otthonába. Nézem a neten fellelhető képeket: gyönyörű felesége és bájos kisgyermekei vannak. A festményei elsősorban impresszionista jellegűek, kedvenc színei a sárga és a narancssárga, ezért a művei meleg, Toszkán hangulatot árasztanak.

Kilencedik nap

Rövid megszakításokkal, egész nap a Németh Attila Gellérttel, Hubayról készített interjúmat gépelem és szerkesztem. Kezd rendszereződni bennem Hubay hosszú és kacskaringós életútja és az alkotói ciklusai. Élete hatalmas hullámhegyek és hullámvölgyek csúcsai és mélységei között vezetett. Rá igazán jellemző a „hol fent, hol pedig lent” kifejezés. Az életrajzi adatait olvasva, az élet császárjának, a sors kegyeltjének gondolná az ember Hubayt, akinek hosszú élete során, minden emberi és szakmai siker megadatott. Ám, az Attilával való beszélgetésünk bevezetett a díszletek mögé is, ahol feltárult Hubay családi drámájának és személyes tragédiájának sötét kanavásza. Nehéz eligazodni az életművében is, mivel vannak olyan drámái, sőt kötetei is, amelyek több címen, több változatban voltak bemutatva, illetve kiadva.

Mikor kilépek a kis üzletig, egyúttal elsétálok a „főtérig” is. A templomkert kapuja nyitva, úgyhogy körbesétálom a templomot. Az épület zárva ugyan, de a kertje olyan ápolt és gondozott park, mintha az arborétum meghosszabbítása volna. Minthogy, valóban az is, hiszen csupán egy kőkerítés választja el a botanikus kerttől. A templom mellett van az arborétum egykori főbejárata, egy hatalmas, gyönyörű kovácsoltvas kapu. Amint a mellette levő ismeretterjesztő tábláról megtudom, ez a kapu az Abigél című filmben is feltűnik, nemrég restaurálták és műemléknek nyilvánították.

Kellemes tartalmú levélke Demény Péter szerkesztőtől: egy recenzió a kötetemről, amelyet P. Buzogány Árpád írt, hamarosan a Látó Szépirodalmi Folyóiratban fog megjelenni.

Az esti, záróra utáni kocogásom közben egy kacsacsaláddal találkozom. Az anyakacsa úszik elől és mögötte, mintha spárgán húzná őket maga után, négy, gyufaskatulyánál alig nagyobb fióka követi. Talán épp ma kelhettek ki. Folytonos kommunikáció folyik közöttük: az anyuka halkan hápog, a kicsik pedig alig hallhatóan vissza-vissza csipognak.

Tizedik nap

Kora reggeltől délig az interjú hanganyagát gépelem és szerkesztem. Pihenésképpen, az Attilától ajándékba kapott Hubay esszékötetet, Aztán mi végre az egész teremtés?-t lapozgatom. Hubay észrevételei az Ember tragédiájáról, megdöbbentő aktualitásokra vonja fel a figyelmet a jelenre vonatkozólag és gondolatiságában úgy a Madách, mint a Hubay életére, munkásságára oly jellemző mottót, az „örökös újrakezdés” koncepcióját vonultatja végig a műben.

Délután fogom magam és bemegyek Gödöllőre, hiszen itt van a közelben, de eddig még nem sikerült eljutnom oda. Körbesétálom a főteret, amelynek fáin, számtalan színes, változatos formájú és szerkezetű, vidám madáretető csüng. Mint olvasom: óvodások és kisiskolások barkácsolták a madárházakat. Nem csak az énekesmadarak lehetnek nekik hálásak, de a főtér hangulatát is mosolygóssá varázsolják a színkavalkádjukkal. A tér sarkán álló Világbéke Gongját halkan, de határozottan megkongatom. Az Erzsébet Királyné Szálloda impozáns, reneszánsz épületének a homlokzata meghatározza, fenségessé teszi a tér egész hangulatát. A kastély fele veszem az irányt, de előbb körbejárom a homokkőből faragott Mária oszlopot.

A Sisi kastély előcsarnokán keresztül a kastélyparkba érek. Ragyogó idő van, sokan sétálnak, jó néhányan pedig a fűben üldögélve olvasgatnak, vagy bökdösik a telefonjukat. Idilli, nyugodalmas, békebeli hangulat lengi át az egész parkot, a béke szigetének tűnik. Érezhető, látható, hogy a Versailles-i királyi kastélypark mintájára volt megtervezve és kialakítva a kert koncepciója. Érdekes, hogy Versaillesban többször is jártam, ide pedig csak most jutottam el. A bejárat mellet egy nem működő, de mutatós márvány falikút, amelyen Héraklész épp az oroszlánt abajgatja. Egy dombon (mint megtudom: Királydombnak nevezik) egy kis, kápolnának tűnő épület áll. Odaérve, kiderül, hogy nem kápolna, hanem egy pavilon. Zárva ugyan, de a leeresztett redőnyök rései között bekandikálva látom, hogy falain körben, a magyar uralkodók portréi függenek, középen pedig gazdagon díszített aranyozott csillár log. A pavilont egy hatalmas faóriás, egy 140 éves mamutfenyő őrzi. Érdekes, hogy a romantikus park fehér kaviccsal felhintett sétányai, egy ideig határozottan kanyarognak, vagy egyenesen előre törnek a szabályosan nyírt fák és cserjék között, majd egyszer csak véget érnek, nem kapcsolódnak egymásba, így az ember vagy visszafordul, vagy pedig kénytelen átgázolni a nyírt gyepen.

A városi park szinte épp olyan ápolt és gondozott, mint a kastély kertje. Rugalmas futószőnyeg, kocogósáv szeli át, amit ki is próbálok pár lépés erejéig, mert otthon, Erdélyben, csak Szovátán, a Medvetó körül találkoztam még ilyennel. A játszótéren vidám gyerekzsivaj, a sétányokon békés kutya sétáltatok, a padok körül búgó galambok, a fák között pedig egy bronz szarvas szobor.

Nem tudom másnak mennyire tűnt fel, vagy ki mennyire hiányolta, de tény, hogy a koronavírus megjelenése óta, a katolikus templomok szenteltvíztartói üresen állnak, így a híveknek „szárazon” kell keresztet vetniük belépéskor. Most, egy kis templom előterébe belépve megpillantom a leleményesség egyházi vonatkozású „Kolumbusz tojását”: a szenteltvíztartó kiszáradt kis medencéje fölött egy automata, önköpő kézfertőtlenítő-adagoló függ, rajta nagybetűs felirattal: SZENTELTVÍZ. Mosolyogva, boldogan tartom alá a markomat.

Tizenegyedik nap

Az idő, és az én időm múlását jelzi, hogy a kert bejárata és a Tornácos Ház körüli tulipánok elhullatták a szirmaikat és a lakásajtómmal szembeni hegyi júdásfa dús, rózsaszín virágai is az elmúlás barna színét öltötték magukra. A nagyfejű bazsarózsák és az illatozó orgonák azonban még javában ontják az illatot, főleg este, meg eső után. A tulipánok helyett, ládákban, óriáscserepekben, virágzó muskátlikat helyeztek ki mindenhova a kertészet dolgozói.

Ismét találkoztam a kacsacsaláddal. Épp a tóból való partra kikecmergést és a vízbe való visszahuppanást gyakorolták a csöppségek az anyjuk felügyelete alatt. Egy gácsér – vélhetőleg a büszke apa –, egy fahíd korlátjáról, mint egy őrszem figyelte a partraszállási kísérleteket.

Igazi nyár lett, kánikula, 30 fok. Kint rövidnadrágban, pólóban sétálgatnak a látogatók, én pedig melegítőben, polár-mellényben ülök bent a laptop előtt. A kinti és a benti hőmérséklet között legalább tíz fok a különbség. Pár napja, a meleg beálltával, a rendszer teljesen leállította a fűtést, viszont a falak még nem melegedtek át a kinti hőség ellenére.

Találtam egy nagy fa árnyékában álló padot a közelben, egy bokrokkal övezett kis ligetben, ahova még a wifi hatóereje is elér. Ide ülök ki néha melegedni. A hanganyag gépelésére nem megfelelő ez a környezet, de olvasgatni, jegyzetelni nagyszerű hely. Csak persze, állandóan elvonja valami a figyelmemet: egy lebegő szitakötő, egy fémesen ragyogó rózsabogár, vagy egy virágon pózoló fecskefarkú pillangó. Egy mókuspár is meglátogatott már a padomnál: egy közeli ágon egymás mellé telepedtek és gombszemeikkel figyelmesen méregettek, majd őrült, akrobatikus kergetőzésbe lendültek az ágak között.

Hubay mintha kezdene a személyes ismerősömmé válni. Lassan kirajzolódik előttem magas, szikár, elegáns alakja. Olvastam valahol, hogy valaki megemlítette, hogy aggkorában úgy nézett ki, mint egy nemes, öreg sas.

Tizenkettedik nap

A macskák, a fekete és a tarka, most már szinte minden reggel és este meglátogatnak. Nem jelzik az érkezésüket, de amikor kinyitom az ajtót, vagy a lábtörlőn üldögélnek, vagy pedig a tornác peremén heverésznek. Halk nyávogással üdvözölnek, a lábam elé kuporodnak és tágra nyílt sárga szemmel bámulnak rám. Ha éppen nincs felvágottam, jobb híján kenyérrel kínálom őket, gondolván, hogy aki éhes, nem válogat. Undorodva, pofákat vágva szaglásszák a mindennapimból tört falatkákat, majd fintorogva elmajszolják, de látszik, hogy csupán azért, hogy meg ne sértsenek. Amint legyűrik, eliramodnak a vendéglő teraszának irányába, ahol vélhetőleg finomabb falatok teremnek.

Délelőtt, a kerti padomon üldögélve, mozgást veszek észre a szemem sarkából: egy cinkefióka közelít felém az ösvényen. Lelapul, majd gyors iramban nekilódul, úgy szalad, akár egy kisegér. Néha felröppen, de csak alig arasznyi magasba és néhány métert repül, idétlenül verdesve a még fejletlen szárnyaival. Úgy tűnik, az ösvényt egyfajta kifutópályának tekinti, mert csak azon, és a fölött manőverezik. Egy ilyen nekirugaszkodás után, pont előttem landol. Látom, hogy még sárga a csőre széle és a tollazata is gyér, méretre pedig talán fele, egy amúgy is picinke cinkének. Belefáradhatott a repülési kísérletekbe, mert hasra fekszik, a szárnyaival verdesi a port és éktelen sipogásba kezd. Egy kifejlet cinke, vélhetően a szülője röppen a fejem fölötti fa ágára és élesen rá cikkan a zsörtölődő fiókára. Ez valami figyelmeztető vészjelzés lehet, mert a csöppség összekapja magát, leszalad az ösvényről és egy pillanat alatt eltűnik a fűben, a bokrok között. Csak ne találkozzon a macskáimmal, amíg ilyen bizonytalan a röpte.

Hubay és az örök ellenlábasa, az akkori kultúrpápa szerepét betöltő Aczél György közötti, évtizedekig elhúzódó harc, a Tom és Jerry rajzfilmek dramaturgiáját idézi számomra. Aczél elvtárs (Tom szerepében) bármit is tett Hubay (Jerry) ellen, minden fordítva sült el. Amikor Aczél, emigrációba kényszerítette Hubayt, hogy lesöpörje a kultúra pástjáról, ezzel nemzetközi elismerést szerzett neki. Amikor erre rádöbbenve Aczél elvtárs hazarendelte, kénytelen volt rehabilitálni őt. Besúgókkal vette körül, de azok többre becsülték Hubay barátságát, mintsem, hogy kiszolgáltassák őt a megbízójuknak. Amikor betiltották a műveit, akkor Hubay álnéven írt és publikált. Amikor a kőszínházakban tilos volt bemutatni a drámáit, akkor stúdiók, egyetemi színjátszócsoportok, félhivatásos és alternatív társulatok tűzték egymás után műsorra a színdarabjait. Hubay, mint a Sors kegyeltje, megkerülhetetlen és elnémíthatatlan volt.

Tizenharmadik nap

Eredetileg úgy terveztem, hogy délelőtt felutazom Budapestre egy kis fővárosi szmogot szívni az itteni sok friss levegő után. Már szinte útra készen állok, amikor hallom a hírekben, hogy ma van Novák Katalin elnök asszony beiktatási ceremóniája a Kossuth téren. Lefújom a kirándulást, mert attól tartok, hogy tömeg lesz és utcalezárások. Amúgy is jobb lenne hétköznap menni, amikor a könyvüzletek és az antikváriumok is nyitva vannak.

Amikor elsétálok az üzletig, a forgalmas országút szélén egy friss macskatetemet látok, mellette egy könnyező kislánnyal. A te cicád volt? – kérdem. Nem – válaszolja –, de nagyon sajnálom szegényt. Felemelő és egyben szomorú a szituáció, de akár egy novella is kerekedhetne belőle. Címötlet: Hány könnycsepp egy macskaélet?

Szombat lévén, egész napos búcsújárás a kertben. Az idő gyönyörű, a látogatok hada pedig végtelen. Az én sétaidőm, majd záróra után következik.

Hubay, bár rengeteg terjedelmes, többfelvonásos drámát is írt, igazából, az egyfelvonásosok mestere volt. Az arisztotelészi hármasegység szabályait követve, mintegy továbbfejlesztette, transzponálta az antik görög drámát, amely szintén, minden esetben egyfelvonásos volt. Abból a feltételezéséből kiindulva, hogy Madáchnak az Ember tragédiájának – amit nála többet talán senki sem elemzett -a 15 színe, tulajdonképpen 15 egyfelvonásosként is értelmezhető, arra is következtethetnénk, hogy az ő többfelvonásos drámái is, valójában kiterjesztett egyfelvonásososok.

Vacsorára húst és gombát sütök, mellé pedig megbontom a Németh Attila Gellérttől kapott 12 éves villányi bort. Egyszerű a palack, hivalkodásmentes a címke, de nagyszerűen aromás, zamatos, testes és csersavas vörösbor rejlik az üvegben.

Tizennegyedik nap

A reggeli kávé után, sepregetek, rendet rakok, felmosom a padlót, hiszen fontos és kedves vendégeket várok. 11 óra körül, meg is érkeznek: Méhes Károly író, a közvetlen kapcsolattartóm és a kedves felesége, Enikő. Könyvet hoznak ajándékba, nem is egyet, hanem Károlynak két, dedikált kötetét. Az egyik, a Hegymenet, egy önéletrajzi regény, a másik pedig, a Mindig ez a Kitkat! meséskönyv, sok, mókás rajzzal illusztrálva. Kávét főzök, könyvekről, írásról, színházról beszélgetünk egy jó órát, majd sétára indulunk a kertben. Az üvegházban a húsevő növények némelyike éppen rovarokat reggelizik. Nehéz eldönteni, hogy ők „vadászták”-e le a zsákmányt, vagy pedig etetik őket, mert szabadon mászkálni is látunk egy bogarat a cserepek között. Sajnos, az egész kertet nem tudom bemutatni számukra, mert vasárnapi ebédre hivatalosak, indulniuk kell Budapestre, ezért a vízimalmot elhagyva, a kijárat felé vesszük az irányt. Vasárnap lévén, ma is sok a látogató, a kapunál mindenki befelé igyekszik, csak mi lépkedünk kifelé.

Ebéd után visszatérek Hubayhoz, illetve az Attilával készített interjúhoz. Olyan érdekes részleteket tudok meg, mint például azt, hogy Hubaynak eddig ismeretlen, vagy elveszettnek hitt kéziratai, amelyeknek egy része a halála után tűnt el, a másik részét pedig, még életében lopkodta tőle a bejárónője, időnként még a mai napig is fel-felbukkannak a budapesti antikváriumokban. Más: a Hubay rendkívül kiterjedt és szerteágazó kapcsolatait példázza az, hogy több alkalommal is együtt vacsorázott a Francia Köztársaság akkori elnökével, Francois Mitteranddal. Azt sem tudtam eddig, hogy a Kossuth díjas Hubay, 90 éves korában vonult nyugdíjba, mivel addig egyszerűen eszébe sem jutott, hogy benyújtsa a nyugdíjkérelmét. Görgey Gábornak, az akkori kulturális miniszternek kellett rábeszélnie erre a lépésre, aki döbbenten hallotta, hogy agg barátja és írótársa egészen addig, sok évtized munkássága után, semmiféle juttatást nem igényelt sem a magyar, sem pedig az olasz államtól.