Tizenötödik nap

Felezőnap a mai: két hete érkeztem a botanikus kertbe és két hét múlva fogok majd hazautazni.

Bebuszozom Budapestre világot látni. Elsősorban a Magyar Zene Házát szeretném megtekinteni, mivel minden ismerősöm nagyon elismerően mesél róla.

A Hősök terénél, egy bohócjelmezes, kifestett arcú artista, magas, egykerekű biciklijén balanszírozva és közben három buzogánnyal zsonglőrködve várja, hogy zöldre váltson a lámpa.

A Vajdahunyad vára mögött megtalálom a japán sztárépítész tervei alapján épített és nemrég megnyitott zenedét, amely kívülről-belülről lenyűgöző. Acél és üvegszerkezete, valamint a szokatlanul formabontó tetőzete - amelyen réseket hagytak a fák számára-, érdekes módon tökéletesen beleillik és belesimul a Városliget természeti környezetébe.

A festőművész Vári Zsolttal, Hubay keresztfiával is jó lenne találkozni, interjút készíteni, de mondta, hogy ezen a héten számára nem megfelelő, nem ér rá.

Céltalanul, a csodás szecessziós palotákat bámulva sétálgatok a körutakon. Budapest építészeti emlékei számomra megunhatatlanok és minden alkalommal lenyűgöznek. A Széll Kálmán téren megsimogatom a Mekk Elek arasznyi kis bronzszobrát. Szeretem ezeket az éj leple alatt, suttyomban, engedély nélkül kiállított kis partizán-műremekeket, amelyek alkotójának a nevét titok övezi. A Parlamenttel szembeni, Duna-parti Főkukac szobra, valamint a lekókadt csövű Szovjet tank, szintén ennek az enigmatikus képzőművésznek az alkotásai.

A Sándor palota előtt kifogom az őrségváltást, úgyhogy végignézem az operettbe illő koreográfiát. A Várkert Bazár felé ereszkedem vissza a városba és a Gellért térnél kipróbálom a zöld metrót, mivel azon még eddig nem utaztam.

A metrókocsiban egy negyvenes, jó fizikumú, de az élet viharától megtépázott férfi, suhogó sportruhában, bemelegítőnek lenyom néhány fekvőtámaszt, majd két lógó bőrfogózkodóba kapaszkodva, ugrik egy jól sikerült hátraszaltót. Egy, Pókembertől ellesett mozdulattal ér padlót, majd hosszú másodpercekig kitartja a felvett pozitúrát. Talán tapsra vár, ami ez alkalommal elmarad.

Tizenhatodik nap

Levél érkezik Méhes Károlytól, hogy sajnos, az indulásom előtt, Kolozsváron postára tett, aláírt szerződésem még mindig nem érkezett meg a Petőfi Kulturális Ügynökség postafiókjába, úgyhogy jó lenne, ha ismét el tudnám küldeni. Otthon, a postáskisasszony, emlékszem furcsállotta, hogy a cím csupán egy postafiókszám és egy irányítószám. Utca, házszám? - kérdezte. Nincs- válaszoltam, mire erősen csóválta a fejét, de csak elvette a levelet. A romániai postaszolgálat híres arról, hogy néha a karácsonyi üdvölőlapok húsvétkor érkeznek meg a címzetthez.

Felhívom Adriennt, a botanikus kerten belüli állandó segítőmet, hogy ki tudná-e nyomtatni négy példányban a sokoldalnyi szerződést? Szívesen elvállalja, és mire beérek a kerti kastélyba, ahol Adriennek az irodája van, már ki is van nyomtatva és még borítékot is ad hozzá. Tolmácsolja számomra a kert főigazgatójának a megtisztelő meghívását: csütörtökön 11 órától szívesen látna engem egy kávézással egybekötött beszélgetésre. Aláírom, szignózom a szerződés példányait, majd irány a posta.

A postán, egy kis településhez mérten szokatlanul nagy forgalom és sor van. Előttem egy férfi épp egy kartondoboz-csomagot ragaszt le nagyon alaposan, többször is körül tekerve vastag ragasztószalaggal. Majdnem az egész tekercs ragasztószalagot elhasználja. Sorra kerül, hogy feladja a csomagot, de amikor fizetne, a fejéhez kap: a pénztárcáját is az alaposan lezárt dobozba tette. Ajánlva, visszajelzést kérve, sürgős küldeményként adom fel ez alkalommal a szerződést. Ha így sem érkezik meg, akkor legközelebb postagalambbal fogom küldeni.

Délután egy régi jó barátom, Árpád atya látogat meg, a csíkszeredai egyetemi- és kórházi lelkész. Székelyföldről utazik Bosznia-Hercegovinába, Medjugorjeba, az ottani híres, Szűz Mária kegyhelyre. Évtizedek óta jár oda, egy ideig egyházi szolgálatot is teljesített ott, de a járvány miatt, több mint két év óta először sikerül ismét eljutnia a számára oly fontos és kedves szent helyre. Falatozunk, teázunk, beszélgetünk, majd egy jó órát sétálunk a kertben. „Egy igazi, földi Paradicsomban laksz!” - jegyzi meg. Búcsúzáskor abban maradunk, hogy ha az ideje engedi, a visszaútján is meglátogat majd.

Tizenhetedik nap

Hubay utolsó drámáját, a Pápavárokat olvasom, amelyet nem sokkal a halála előtt fejezett be. Eddig még nem jelent meg kötetben és színházban sem volt bemutatva, csupán egy folyóirat mellékleteként jelent meg 2010-ben. Dióhéjban arról szól, hogy II. János Pál pápát, Romániába való látogatásakor, egy világvégi kis csángó falu katolikus hívei meghívják, hogy eskesse, keresztelje, temesse el őket, mert számukra már hosszú ideje elérhetetlenek ezek a szentségek, így lassan, sem meghalni, sem pedig megszületni nem tudnak már. A várva várt pápalátogatás azonban elmarad, de a szentatya helyett megérkezik a faluba egy vándorló fagylaltárus, aki minden kérésüket teljesíti, sőt, még a gyerekek remélt, de elmaradt karácsonyi ajándékai is előkerülnek a fagylaltos kordéból, így egy gyerekszáj az, amely először elkiáltja: „Megjött a Jézuska!” Ha a pápa nem tehette, Jézus maga látogatta meg a magára hagyott nyáját. Személyes észrevételem és megjegyzésem: Magyarországon, a gyermekhit szerint, valóban a Kisjézus hozza a karácsonyi ajándékokat, de Erdélyben nem. Ott az Angyal hozza úgy a karácsonyfát, mint az ajándékokat. Érdekes, hogy Hubay, aki Erdélyben született és a gyermekkorát Nagyváradon töltötte, elfelejtette, vagy figyelmen kívül hagyta ezt a részletet. Ezt leszámítva, a dráma nagyszerűen kidolgozott, esztétikai és dramaturgiai szempontból kifogástalan, artisztikus kis műremek.

Adrienn emlékeztet, hogy a botanikus kert főigazgatója, holnap 11 órától szívesen lát egy kávéra és egy baráti beszélgetésre az irodájában. Megtisztelő a meghívás, ott leszek, válaszolom.

A kinti padon üldögélve Méhes Károly, Hegymenet című kötetét olvasgatom, amikor a semmiből előterem a macska (nem a fekete, hanem a tarka) és az ölembe ugrik, majd hunyorogva, dorombolva dagasztani kezdi a melegítőmet. Eddig nem voltunk éppen ennyire bizalmas viszonyban. Örvendek a társaságának, csak az zavar kicsit, hogy eléggé hullik a szőre.

Este, kocogás közben meg kell állnom az üvegházak közelében teljes pompájukban virító íriszek mellett, mert egyszerűen nem lehet csak úgy elmenni mellettük. Most ők a kert főszereplői és nevükhöz illően, a szivárvány minden színét magukra öltik. Ugyanis Írisz, a görög mitológiában, a szivárvány istennője volt, aki Hermészhez hasonlóan az istenek és az emberek közötti hírvitelt szolgálta. Virága, isteni szép üzenet, a mostoha emberi lét felvidítására. 

Tizennyolcadik nap

Reggel megborotválkozom a főigazgatói meghívás tiszteletére és azon gondolkodom, hogy talán zakót is illene öltenem, de végül, a melegre való tekintettel lemondok a zakóról, csupán inget veszek póló helyett. Jól teszem, hogy nem vágtam magam puccba, mert Adrienn amikor bevezet a vezéri irodába, az ajtóban egy rövidnadrágos, szakállas, mosolygós fiatalember fogad. Kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom miért, úgy képzeltem, hogy a kert főigazgatója, egy pápaszemes, fehér szakállú, idős kutató lehet. A valóságban, Garamszegi főigazgató úr, sokkal fiatalabb nálam, sportos megjelenésű, kedves és közvetlen. A munkámról kérdezget, illetve a kertről, a szállásról alkotott benyomásaimról. Átadom, dedikálom számára a kötetem egy tiszteletpéldányát, ő pedig mesél a kert múltjáról és megmutatja azokat a nagyszerű bútordarabokat, amelyek az egykori kertalapító, Figyelő Sándor gróf hagyatékából származnak. Tőle tudom meg azt is, hogy a kastélyt, a Második Világháború idején, barbár módon istállónak használták, az antik bútorok java részét pedig eltüzelték a katonák. A kávé nagyszerű, a beszélgetésünk élénk és érdekes, de nem akarom rabolni a főigazgató úr idejét, ezért a jó negyven perces beszélgetés után búcsút veszek, megköszönve a megtisztelő meghívást, illetve azt, hogy feledhetetlen napokat, sőt heteket tölthetek a botanikus kert vendégeként.

Szinte egyáltalán nem foglalkozom ma az interjú szövegének a javításával és Hubayt is békén hagyom, ugyanis nehezen tudom letenni – nem is akarom letenni- a kezemből Méhes Károly, Hegymenet című önéletrajzi írását, amely egy kiskamasz optikájából mutatja be a pannonhalmi bentlakó diákok mindennapi életét. Tetszik, hogy a szerző mellőzi az ottliki sötét színeket és a móriczi szívfacsarást, amely az ilyen jellegű visszaemlékezések egyfajta sajátja. Ez a könyv, bár nem hallgatja el az olykor vaskos, vagy otromba diákcsínyeket sem, mégis napfényes, vidám hangvételű és lelket simogató, felemelő olvasmány.

A kerti padomon, a szabadban olvasgatok szinte egész nap, a macskák pedig a közelemben heverésznek. Mivel napok óta nem esett az eső, bekapcsolják a kert öntözőrendszerét. Mindenhonnan vízsugarak, vízcseppek fröccsennek szét a levelekre, virágokra, lombokra és a napfény szivárványosan törik meg rajtuk. A macskák undorral vegyes aggodalommal követik a tekintetükkel a hol közeledő, hol pedig távolodó vízpermet útját. Mikor látják, hogy az nem ér el a padunkig, megnyugodva visszafekszenek tovább süttetni a bundájukat a kellemes napfényben.

Tizenkilencedik nap

Mivel a lakásban még mindig túl hűvös van ahhoz, hogy ne melegítőben kellene ülnöm a laptop előtt, kint pedig túl nagy a kánikula, egy köztes megoldást találok. Kiteszek egy széket az árnyas tornácra, az ajtó mellé és ott böngészem, jegyzetelem Hubaynak, a Mint gyümölcs a fán című drámáját. Az ajtót tárva-nyitva hagyom, hogy szellőzőn a lakás és, hogy beáramolhasson a kinti meleg. Egy nyugdíjas látogatókból álló csoport halad el a sétányon, megállnak és érdeklődve néznek felém.

- Ott bent mi van? - kérdi tőlem egy idős, de szemfüles asszonyság.

- Írórezidencia – válaszolom némi fennhéjázó büszkeséggel.

Azt hiszem, arra gondolnak, hogy ez akkor valami írói emlékszoba lehet, én pedig valamiféle teremőr, mert megkérdik, hogy akkor látogatható-e a szoba és mennyi a belépő. Nevetek, mert felötlik bennem, hogy akár belépődíjat is szedhetnék a hajlékomban történő idegenvezetésért, majd elmagyarázom, hogy mi a helyzet. Ők is nevetnek, de azért, ha nem is lépnek be, csak bedugják a fejüket az ajtón és dicsérik, hogy milyen rend van, tisztaság és, hogy milyen otthonos a lakás.

- Mert a művészek olyan trehányok szoktak lenni, tudja – magyarázzák elmenőben.

Bucsut veszek tőlük és levonom a következtetést, hogy bizony, én nem is vagyok igazi művész.

Délután vendégem érkezik Budapestről, egy gyermekkori jó barátom, aki sikeres és tehetős vállalkozóvá nőtte ki magát az évtizedek során. Kávét főzök, míg ő panaszkodik, hogy nem talál megfelelően képzett munkaerőt, aki van, azoknak csillagászati összegeket kénytelen fizetni (egyébként tényleg: egy egyetemi tanár javadalmazásával vetekednek az alkalmazottai fizetései), minden nehéz munkát ő kell elvégezzen, a gyermek most kamaszodik, rémes ruhákat hord, ki sem lehet mozdítani a lakásból és már képtelenek közös programokat szervezni vele, stb... A kávé után sétálni indulunk és néhány perc múlva, lassan elhal a panaszáradat. Őt is körül öleli a kert varázsa, megnyugtatja és felülemeli a mindennapokon. Áhítattal hajol le itt, a természet templomában, megszagolni egy-egy virágot, mosolyog a kíváncsi mókusokon, az ösvényen egérként szaladó feketerigón és a hápogó kacsacsaládon. Az órányi séta, mintha teljesen kicserélte volna. Mikor visszatérünk a rezidenciára, rántottát sütök, teát főzök, és hosszan elbeszélgetve felelevenítjük egykori közös kirándulásainkat, élményeinket és emlékeinket. Már sötét este van, mire feleszmél, hogy indulnia kell.

- Hát igen – szögezi le végül, mikor beszáll a kocsiba –, valahogy így kellene élni.

Kezet fogunk, elbúcsúzunk és elrobog az éjszakába, a már teljesen néptelenné vált országúton.

A békák kórusán túl, egy új hang szárnyal: egy bagoly huhogja bele a sötétbe a vadászdalát.

Huszadik nap

Újból Budapest. Kinga, a művészettörténész ismerősöm biztatására felkeresem a Városligetben a Millennium Házát, ahol a tanítványainak a vizsgamunkái vannak kiállítva éppen. Az Ösvényeinken: Veled című kiállítás, amely a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és a Magyar Paralimpia Bizottság együttműködéséből jött létre, merész, formabontó, bel- és kültéri installációkat vonultat föl. Az épület, a felújított Olof Palme Ház, amely a Városliget legrégebbi épületének számít, már önmagában is lenyűgöző, mivel különleges, Zsolnay-kerámiák díszítik a szecessziós kis palotát. Az épület előtt egy rózsakert (mint olvasom, 1500 rózsatőről van szó) ölel körül egy ugyancsak Zsolnay kerámiából emelt szökőkutat.

A Széll Kálmán téren újabb, eddig általam nem ismert partizán-szobrocskákra lelek: bronzcsigák araszolnak egy párkányon és stilizált bronzverebek csapata „csipeget” egy pad körül.

Így, hétvégén, szombaton, egy más arcát mutatja a város: rengeteg a külföldi turista, a kicsit másnapos, jelmezes, hangoskodó fiatal. Mindenhonnan idegen szót hallani, és a vendéglők, a sörözők meg a cukrászdák egytől egyig tömve vannak.

A távolsági buszállomáson, egy enyhén fogyatékosnak tűnő fiatalember sehogy sem boldogul a jegyautomatával. Magában mondogatva, panaszkodva dikicseli az érintőképernyőt, majd nagyon illedelmesen megkér, hogy ha tehetem, segítsek rajta. Előcsalogatom a jegyét a gépből, amiért aztán hosszan hálálkodik, majd amikor felszáll a járatra, lehúzza az ablakot és felém integet az induló buszból.

Bár fárasztó volt a nap, nem tudok lemondani az esti, kerti sétáról sem. Meglátogatom a már lassan haldokló íriszeket és áhítattal lélegzem be a most nyíló olajfák, messzi, mediterrán tájakat idéző erős illatát. A kert fölött, szinte a lombokat súrolva, egy hőlégballon úszik át a tájon. Mikor már majdnem fölöttem van, én is, akárcsak a buszállomáson a srác, felintegetek a magasba. A légballon pilótája visszaszalutál és üdvözlésként, háromszor egymás után felbőgeti a lángot.

Huszonegyedik nap

Ismét vasárnapi telt ház van a kertben, a látogatok csoportjai egész nap folyamatosan érkeznek. A kert kutatói egy növény- és állatismereti vetélkedő-játékot találtak ki, szerveztek a mai napra a gyereklátogatók számára, úgyhogy minden apróság egy papírlappal és ceruzával a kezében rohangál az arborétumban, lelkesen rajzolva, jegyzetelve.

Az ablakom alatti vendéglő terasza is állandóan tele van. Egy nagyszámú társaság beszélgetésének a foszlányaiból kihallom, hogy most kell ám ide jönni, amikor még lehet, mert aztán már itt az új járvány, a majomhimlő, úgyis minden be fog zárni megint.

Hubaynak, Aztán mivégre az egész teremtés? című esszékötetét olvasgatom, jegyzetelem, hol a padon, hol pedig a tornácra kitett székemen üldögélve. Később, a Németh Attila Gellérttel készített interjú 25 oldalnyi szövegét fésülöm át újra.

Délután érkezik vissza a barátom, Árpád atya Medjugorjeból. Meséli, hogy a boszniai határon nem engedték át, míg egy határ menti kórházban nem teszteltette magát. Csupán 6 euróba került a teszt, de közel két órás hercehurcával járt. A kegyhely, szokatlanul néptelen volt – mondja-, a harmadik ínséges év ez az ottani vendéglátók számára, pedig olcsó a szállás és a vendéglői árak is nagyon mérsékeltek. Meséli, hogy bár sokszor járt ezen a kegyhelyen, eddig még nem tapasztalta, hogy a városkában úton-útfélen megállították a hívek és papi áldását kérték, aminek ő persze szívesen eleget is tett.

Elmenőben, az írórezidenciát is megáldja: „Örök békesség a házra!” - mondja és keresztet vet.

Huszonkettedik nap

Szinte egész nap, Hubaynak, Aztán mivégre az egész teremtés? című esszékötetét olvasom, amely az irodalmi kánonokat megkerülve, egy újfajta megvilágításba helyezi a madáchi művet, Az ember tragédiáját.

Az, hogy az Alsó-Sztregóvára visszavonul Madách, a poros provinciából akarta megismerni, megismertetni és megmagyarázni a világot, épp olyan nevetséges, mint amilyen nevetséges lehetett a jeruzsálemi írástudóknak, hogy majd a világvégi Názáretből érkezik a megváltás.

Nem csak a szerző vidékies, de a hősei is olyanok, mintha faluról jönnének. Ádám, még akkor is, amikor ő a fáraó, annyira naiv, mintha akkor lépett volna le a falvédőről.

Egy nagyon figyelemre méltó jellegzetessége Madáchnak, hogy a legeslegkülönbözőbb jellemeket képes két archaikus személyiség természetes variációjaként bemutatni.

Az Ember tragédiájának első oldalaiból szinte árad az avíttság és a dilettantizmus. A fáma szerint, Arany János, szinte szemétkosárba dobta a művet az első oldalak elolvasása után, de aztán miután mégiscsak végigolvastam, leborult annak nagysága előtt, mert rájött, hogy Madách műve, voltaképpen a magyar irodalom egy hatalmas erőfeszítése a világstílus irányába.

Érdekes párhuzam, amire eddig nem figyeltem oda, hogy Madách Imre és Petőfi Sándor, ugyanabban az évben és ugyanabban a hónapban (1823 januárjában), vagyis egy csillagzat alatt született és a világszemléletükben is sok a közös vonás.

Árpád atya, amikor elment, hagyott itt néhány szál cérnakolbászt, amely a macskáknak módfelett ízlik, úgyhogy el sem akarnak mozdulni a bejárat előtti lábtörlőről. Minden alkalommal, amikor kilépek, félre kell lökdössem őket. Egy, éppen a bokrokat nyíró kertész megjegyzi, hogy macskáék a reggel oltáson voltak az állatorvosnál. Fájdalomdíjként vágok még nekik néhány karika kolbászt.

Huszonharmadik nap

Reggel eszembe jut, hogy nagyanyám annak idején, ki szokta tenni az ágyneműt reggelente a nyitott ablakba, szellőzni. Ez otthon, a tömbházban nem életszerű, de most, mintegy áldozva nagyanyám emlékének, kipakolom a paplant, párnát az ablakba, hadd szellőzőn, hadd süsse a nap. Pár perc múlva már kergetem is le a tarka macskát a paplanról, ahova rögtön befészkelte magát és hunyorogva dagasztja az ágynemű huzatát. Értetlenkedve ugrik le és visszaül őrhelyére, a lábtörlőre, az ajtó elé.

Hubayval és az Ember tragédiájával kapcsolatban: a haladás elvében vakon bízó XIX. századi olvasó – néző, észre se vehette Lucifer egyik kritikájának a súlyát, aki arra figyelmezteti az Urat, hogy az ember ellesi majd a teremtés titkait és önmaga, valamint az egész világ ellen fordítja majd.

 A XX. századi rendezések java részéből, ki is húzták ezt a szövegrészletet, mert vagy fölöslegesnek tartották, vagy pedig azért, mert ellentmondott az obligát fejlődés eszméjének. Akkor még képtelenségnek tűnt, hogy az ember, aki arra hivatott, hogy folyamatosan tökéletesítse a környezetét és ez által a természetet, akár tönkre is teheti azt. Ma már Lucifer jóslatának döbbenetes realitása van. A XIX. században, a civilizált világ még nem szorongott a fókák és az egész élővilág sorsa miatt. Talán az indiánok egyedül. Ők lehet, hogy elsiratták annak idején az utolsó bölényt.

Ha az emberiség nem lett volna kiűzetve az Édenből, vajon azt is tönkretette volna, akár a Földet? A Paradicsom azért menekült meg a pusztulástól, mert megszabadult az embertől? Vagy nem is menekült meg? A kiűzetés után, Ádám már idegennek és kietlennek látja a Paradicsomot, azt a csodás génbankot. Ez vajon a sértődött száműzött szubjektív véleménye lenne, vagy az Éden, ott, a Tigris és az Eufrátesz között, miután értelmét vesztette, valójában gyorsan felszámolta önmagát és megsemmisült?

Az ember úgy építi korról korra a civilizációt, mint Éva a lugast: megpróbálja maga köré varázsolni az elveszett Édent. Csakhogy, ezekben a történelmi lugasokban újból és újból megesik az ősbűn, a lázadás, az istenkisértő hübrisz.

Este a holnapi könyvbemutatómra készülök, felvázolok egy forgatókönyvet, pontokba szedem mindazt, amit feltétlenül el szeretnék mondani majd a kötetről és kiválasztom azokat a passzusokat, amelyeket fel fogok olvasni a hallgatóságnak. Tudom, hogy a beszélgetőpartnerem, Németh Attila Gellért is hasonló módon készülődik. Mint a Trója ostromára készülő akháj héroszok, a pajzsát fényesíti, kardját élesíti, vértjét próbálja ő is ma este. Jó tudni, hogy egy ilyen alapos, megfontolt, nagy tudású írótárs és barát fog mellettem ülni holnap a szerzői asztal mellett.

Huszonnegyedik nap

Egy órával a könyvbemutatóm kezdése előtt érkezem a budapesti Aranytíz Kultúrközpontba, de Attila már ott vár, elegánsan, fekete öltönyben, piros nyakkendővel. Ezt a nyakkendőt már ismerem, ezt viselte a tavaly is a Hubay konferencián. Akkor elmesélte, hogy az irodalmi és színházi eseményekre, mindig ezt a nyakkendőt veszi fel, mivel ez egy legendás ruhadarab: a Hubay Miklós kedvenc nyakkendője volt, amit a drámaíró halála után ő örökölt meg. Úgyhogy, nagy megtiszteltetés számomra, hogy szimbolikusan, Hubay is részt vesz a könyvbemutatómon.

Érkezik Anita is, a Magyarság Háza Irodalmi Szalonjának a képviseletében, nyitja a Lovagterem ajtaját, gyorsan aláírjuk az szükséges dokumentumokat és már szállingózik is a közönségünk. Nincs ugyan telt ház, de így is kétszer annyian összegyűlünk, mint amennyi egy átlagos, otthoni, erdélyi könyvbemutatón szokás. Nagyon megtisztelő az is, hogy Ács Margit, a Magyar Tudományos Akadémia kiadójának a főszerkesztője is eljött, valamint az, hogy két másik irodalmi lapnak a szerkesztői és a Katolikus Rádió riportere is jelen van. Interaktívra terveztük az egyórás előadásunkat Attilával: ő mutatja be, prezentálja, értékeli az Emlékek a katonaládából című könyvemet, én pedig időnként, ötletszerűen megszakítom az előadását és mintha híreket mondanék be, részleteket olvasok fel a regényemből. Elmondom a jelenlevőknek a végén, mint kuriózumot, hogy 2008-ban, vagyis 14 ezelőtt, az Aranytíz Alapítvány egy irodalmi pályázatot hirdetett, amelynek az I. Díját én nyertem meg, egy négy oldalas irományommal. A most felolvasott regényrészlet volt az, amely a magja lett a regényemnek, amely köré épült a kötet. Vagyis, a könyv ötlete itt, ebben az épületben, ebben a teremben fogant meg, mert az akkori sikeremen felbuzdulva, döntöttem el, hogy ezt a témát bővebben is ki kell bontanom, egy dokumentumregény formájában. Úgyhogy, embrionális állapota után, 14 év elteltével, a téma, most már teljesen kiforrva, kötet alakjában tért vissza fogantatása helyszínére. Egy másik érdekességet is elárulok a jelenlevőknek: azt, hogy a hallgatóság soraiban, olyan személyek is ülnek, akik egy személyben úgy a regény, mint az 1989-es romániai forradalom hősei. Attila kitesz magáért, nekem sem akadozik a nyelvem, így nagyszerűen zárul a könyvbemutató. Ács Margit, amikor gratulál a végén, megjegyzi, hogy látszik, hogy a színház világából érkezem, mert annyira jól és élvezhetően volt megrendezve a könyvbemutató, akár egy színpadi produkció. Dedikálom a megvásárolt-, illetve a tiszteletpéldányokat, majd elkészítjük az interjút is a rádiós riporterrel.

Az est méltó levezetéseként, Attilával és a jelenlevő többi barátom közül még néhánnyal, beülünk egy kis vendéglőbe. Sajt- és hústálat, valamint vörösbort rendelünk, jó a hangulat, sokat tréfálunk és nevetünk.

Nem volna már buszjáratom Vácrátótra, ezért Péter barátom meghívására, náluk töltöm az éjszakát. Hazaérve, a kőbányai lakásukra, desszertet falatozunk, és ismét vörösbort kortyolunk. Későn, éjfél után kerülünk ágyba, mert sok a közös emlék, amit meg kell beszélnünk, mindig és újra-újra.

Odakint vihar készül, a levegő hirtelen lehűl, szél rázza az ablakot.

Huszonötödik nap

Reggel arra ébredek Péteréknél, hogy furcsán pityeg a telefonom. Nem csörög, nem úgy szól, mint amikor üzenet érkezik, hanem teljesen szokatlan módon. Megnézem és a kijelzőn az írja, hogy adjam meg a PIN-kódot. Bepötyögtetem, mire rögtön kiírja, hogy hibás, még maradt két lehetőségem. Kidörzsölöm az álmot a szememből és újra nekigyürkőzőm a jól ismert jelszónak. Hibás, még maradt egy lehetőségem – jön a válasz. Nem merem harmadszor is beírni, mert eszembe jut, hogy a tavaly nyaraláskor, amint átléptünk a határon, ugyanígy csinált a feleségem telefonja is. Neki a harmadik alkalommal sem fogadta el a kódot, és azután pedig már a PIN-kód helyet a PUK jelszót követelte. Szerintem, nincs ember, aki fejből tudná azt a fránya PUK-ot. Az én telefonomról kellett hívnunk az otthoni szolgáltatót és miután legalább hússzor meghallgattuk a Für Elise-t, válaszolnia kellett arra, hogy mi volt a nagymamája leánykori neve, illetve hogyan hívták a kutyáját. Ezek után, a központból feloldották a telefont. És ha az ember egyedül utazik külföldre, akkor kitől kérjen kölcsön röpke húsz percre egy telefont, hogy mindezt elintézhesse?

Közben Péter is felkel, kávét főz, és kérdi, hogy minden rendben, mert olyan gondterhelt és szótlan vagyok. Elpanaszolom a bajomat és azt, hogy épp fogalmazom magamban, hogy miként kérjem el a telefonját egy félórás társalgásra a külföldi szolgáltatóval. Mi a kódod? - kérdi, és már pötyögi is el az utolsó lehetőségemet. Tessék! Mi olyan nehéz ebben? - nyújtja vissza a megnyílt telefont. Hitetlenkedve nézem, forgatom, de tényleg, minden rendben van. Hiába, arany keze van! Ezen fellelkesülve, még a rakoncátlankodó kávéfőzőt is megjavítja néhány perc alatt.

Kinga is felkel, beszélgetünk, majd reggeli után, megköszönve a szállást, már indulnék is, de mondja Péter, hogy ne menjek sehova, mert neki délben amúgy is ki kell mennie Vácra, úgyhogy visz engem is magával és útközben majd kitesz a botanikus kertnél.

Délre érek haza, olvasgatok, naplót írok, míg Péter visszatér Vácról. Közösen megebédelünk, kávézunk, majd sétára indulunk a kertben. Komótosan végig járjuk az üvegházakat is, mivel azok, az előző látogatásuk alkalmával zárva voltak. A rezidenciára visszatérve, megkávézunk, majd meggyes rétest vásárolunk az ablakom melletti vendéglőből. Besétálunk Vácrátót főterére is, ahol megmutatom Péternek a takaros kis templomot, a templomkertet, valamint a kert régi, monumentális, kovácsoltvas kapuját.

Már esteledik, amikor elbúcsúzunk egymástól. 

Huszonhatodik nap

Ma van az ötvenharmadik születésnapom. Annak idején, amikor a Facebook oldalamat készítettem, véletlenül elírtam a születési dátumomat és utólag, a rendszer már nem engedte, hogy kijavítsam. Vagy én vagyok túl ügyetlen ehhez. Mindenesetre, tíz nappal ezelőtt, már rengetegen felköszöntöttek a Facebook-ismerőseim közül. Ez így megy évek óta. Eleinte még magyarázó levélkéket küldtem, de most már elfogadom, hogy a virtuális világban, nekem máskor van a szülinapom. Jobb kétszer, mint egyszer sem – okoskodom. De ennek ellenére, ma is egymás után érkeznek az üzenetek és a telefonhívások, a kedves felköszöntő szavak, a való világból.  Köszönöm szépen, mindenkinek!

Bár, lehet, hogy nem egy ünnepelthez méltó tevékenység, de nagytakarítást rendezek. Kisepregetek, felmosom a földet, lemosom a kályhát, pórt törlők, még a lábtörlőket is jól kirázom. Szeretném épp olyan rendben és tisztán átadni a lakást az utánam jövőnek, mint ahogy én kaptam.

Hubay szerint, a fáraók azért is építették a piramisokat, hogy a nevük örök időkre fennmaradjon. Viszont Madách, nem adott nevet az Ember tragédiájában szereplő fáraónak és ezzel az örök névtelenségbe fricskázza a nagyravágyó uralkodót. A piramis célja az is, hogy különbözzön a természet alkotásaitól és azoknál magasabb rendű legyen. Igazából nem a nagysága a fontos, hanem a megépítésükhöz szükséges tudomány, technika és művészet. Ez a mindenféle haszon és érdek nélküli pontos mértaniság lenyűgöző és félelmetes is egyben. A piramis építése, keresztény szemszögből tekintve, Istennel való szembe szegülést és rivalizálást jelent, a Bábel tornyához hasonló szimbólum, gyerekes bosszú, istenkísértő próbálkozás. A történelem hajnalán számtalan mega-építményt emeltek az emberek, azzal a céllal, hogy azok örökre fennmaradjanak és kitartsanak az idők végeztéig. Szubjektíven szemlélve: azért épültek, hogy én is láthassam őket.

Hogy méltó módon megünnepeljem a születésnapomat, vásárolok két szelet epres-áfonyás tortaszeletet is az üzletből.

Huszonhetedik nap

A reggeli sétám alkalmával, látom, hogy a kert két kutatója furcsa tevékenységet folytat a tónál. Egy hosszú kötélre kötött gereblyét dobnak a parttól jó messzire a vízbe, majd kínlódva húzzák kifelé. Odamegyek, köszönök, és ők már magyarázzák is, hogy mi történik. A meleg miatt a vízinövények túlszaporodtak és gátolják a tó légzését, ezért a halak nem jutnak kellő oxigénhez. Mivel már az este látták, hogy egyes halak a felszínen úsznak, hogy némi levegőhöz jussanak, kénytelenek ezt a manuális gyorsbeavatkozást végbe vinni, amíg meg nem érkezik az a munkagép a nap folyamán, amely algátlanítja majd a tavat. Felajánlom, hogy segítek esetleg, de mondják, hogy nincs miként, és különben is, szükségmegoldásnak már elég, amit tettek. Egy kisebb dombnyi vízinövényt gereblyéztek ki.

Délelőtt megérkezik az algátlanító masina, amely leginkább egy motoros vízibiciklihez hasonló, az elején egy hengerszerű tamburral. Otthon, Kolozsváron is láttam hasonlót, amikor a Szamos medrét tisztították. A gépezetet vízre eresztik, az pedig csévéli, tamburra tekeri a hínárt. Villával hányják a kikotort moszatokat egy kis teherkocsira és néhány óra alatt már nyoma sincs az algának, a halak pedig vidáman szuszoghatnak immár.

Most, az itt tartózkodásom végén tudom meg, hogy a tarka macskát, amely szinte már teljesen hozzám költözött, Csokinak hívják és már hosszú évek óta a kert lakója. Még kölyökként került ide és az óta itt éli gondtalan életét.

Már a könyvbemutatón szóba került, hogy egy ismerősöm ismerőse vasárnap utazik Budapestről Erdélybe autóval és engem is elvinne, ha akarom. Ma telefonáltak, hogy holnap, vagyis vasárnap reggel 7 órakor indulunk.

Délután buli van a kertben: a Kert a köbön elnevezésű, havonta sorra kerülő rendezvény keretén belül, egy szabadtéri tudományos előadásra kerül sor, amelynek témája a tudomány és az áltudomány, a művészet és a dilettantizmus kapcsolata és ellentéte. Kellemes az idő, nincs se hideg, se meleg, a széksorok árnyékban vannak, az előadók nívós szakemberek, a beszélgetésük tényleg érdekfeszítő és elgondolkodtató. Az ismeretterjesztő előadást követően, a tudósok és a művészettörténészek helyét a Hiperkarma alternatív rockbanda veszi át a színpadon. Nem igazán az én zenei stílusom az a muzsika, amit képviselnek, de kétségtelen, hogy jó hangulatot tudnak teremteni egy ilyen kerti partin.

Utolsó esti sétám a kertben. Végig járom a jól ismert ösvényeket és zugokat, belélegezve a most nyíló rózsák illatát. Még nem búcsúzom. Titkolom, hogy elmegyek. Ne tudja a Kert, hogy holnap elhagyom.

Utolsó nap

Korán kell kelnem, de egy félórával hamarabbra állítom a csergőt, mint kellene. Alig pirkad még, amikor elindulok az utolsó sétámra a Kertben. Az ösvények fölött még félhomályban lengedez az orgonák, a jezsámenek, az abéliák és a rózsák illata. Most ébredeznek a rigók is, füttyel köszöntve a napisten reggeli születését. Búcsúzom tőlük, akárcsak a kacsáktól, a mókusoktól, a gémtől, a zöld küllőtől és a harkálycsaládtól. A platánoktól, a rügyező fenyőktől, a pipacsos, búzavirágos réttől és a az utolsó íriszektől. Búcsúzom a kovácsoltvas nagykaputól, a malomtól és a romtól. A kilátótól, a szigettől és az üvegházaktól. A békáknak köszönet mondok az esti koncertekért, a énekesmadaraknak pedig a hajnali hangversenyekért. A kert még nem ébredt fel teljesen, nem is hallja, mint suttogok félhangosan a tóparton, a kedvenc padomon ülve, a fűzfák alatt, a tóparton. Kicsit úgy érzem magam, mint Ádámék, amikor el kellett hagyniuk az Édent.

Csoki az ajtó előtt vár. Egyik szendvicsemet kibelezve, nekiadom belőle a szalámit, utoljára megsimogatom.

7 óra van, indulnom kell.

Amint Adrienn-nel megbeszéltük, a lakáskulcsokat a Kert bejáratán függő postaládába ejtem.

Mint aprópénz a templomi perselyben, zörrenve koppannak a kulcsok a fémládikó alján.

Most már itthon vagyok, Erdélyben, Kolozsváron. Az órára nézek: most zár az arborétum. Az őr utoljára körbejárja még a Kertet, hogy minden rendben van-e. Minden a helyén. Csak én hiányzom.