Vácrátóti napló
Érkezés, első napok, szeptember 1-3.
A paradicsom meghódítása
Délről észak felé haladva az Alföld peremén (6-os út Paksig, komp az 1533-as folyamkilométernél, Dunapatajtól az 51-es, semmi autópálya a körgyűrűt kivéve, amire persze ki kell váltani a tíznapost...) az úttal szomszédos földeken az idei nyár utóvédharcait végzik a traktorok: a pergamenre égett kukorica- és fekete napraforgótáblákat szántják be. Az eső szemerkél.
A folyón, amelyet valamelyest ismerni vélek, hovatovább szélesebb a part, mint a meder. Adatsorok nélkül is érzékelhető az évről-évre negatív rekordokat döntögető vízállás. A statisztikát nézve még elkeserítőbb a helyzet, legyen szó a folyók vízhozamának drasztikus csökkenéséről vagy az éves átlaghőmérséklet emelkedéséről.
Az apokaliptikus képekkel tarkított országjárás után az arborétumba érkezve óriási a kontraszt; gyorsan oldódik az ember a huszonhét hektáron elterülő zöld szigeten. Magába szív a mindig párás, buja növényzet, amihez hasonló élménye az Édenkertből kiűzetett első emberpárnak lehetett. Elég egy nagy kör a huszonhét hektáros tájképi kertben és mintha elfelejtettem volna mit láttam útban idefele menet. Az ember és természet újbóli egymásra találásának ritka példája a kert, ami nem marad meg szűk szakmai (ökológia, botanikai stb.) keretek között. Jelen van a kutatás mellett az oktatás, az ismeretterjesztés, láthatóan tudatosan keresik az oktatásban tanulókkal a kapcsolódási pontokat, a párbeszéd lehetőségét, de a kerten belül zajló kulturális programokon (itt tartózkodásom alatt zajlott a „Kert a köbön” fesztivál) jelen van képzőművészet, irodalom, zene.
A Botanikus Kert és a genius loci
A kistérség szellemiségét alapvetően meghatározza a botanikus kert. A házak előtti kiskertekben is érezhető a kert hatása: többféle növényt ültetnek (biodiverzitás!), több helyen láttam a tuják mellett meggy-, cseresznye-, és diófákat.
Nem egy fát találunk, amely már az „ősidőkben”, a 19. század derekán a sarjadt a kertben. Az ember erős vágyat érez, hogy megölelje ezeket a fákat, akik túléltek szabadságharcot, Tanácsköztársaságot, két világháborút, Trianont (a 96 évet megért Vigyázó Sándor gróf ebben az évben hal meg, 1921-ben), ‘56-ot.
Kollégám, az ugyancsak itt alkotó Kürti László naplóbejegyzése szerint „szentimentális hülyeség” érezte ez a fa ölelgetést, nekem viszont nem voltak ilyen skrupulusaim: már a bevezető szakaszban elhatároztam, hogy kedvenc fáimmal szelfizni fogok, mivel a fák erre önmagukban nem képesek. Nem magam miatt – a harmadik napon már untam magamat a fotókon –, a fák miatt. Napi akciót építettem fel a „szelfiző fák” tematikára, amire le is csaptak a kert marketing és közösségi média ügyekkel is foglalkozó szakemberei. (A sorozatot folytatom eljövetelem után is.) Aprópó, lakók! Talán húszan laknak a falakon belül (csak a kertben dolgozó szakemberek), nincs nagy fluktuáció, az utolsó lakó is vagy tíz éve érkezett.
A többszáz éves fák különös hatással vannak az embere: jó a közelükben lenni. Nem csak megérez, de meg is ért valamit az ember alattuk: nélkülük nem fogunk túlélni, nélkülük csak kiégett kukorica és napraforgótáblák maradnak. Szimbiózisban élünk. Orbitális közhely, de nem tudok jobbat: Figyeljünk rájuk! Ültessünk fákat, növényeket! És ha száz év múlva a dédunokánk megöleli az általunk ültetett fánkat, érezni fog minket is – összeérnek a neuron-szálak. El is döntöttem, ha hazaérek, örökzöld mirtuszt (Myrtus communis) ültetek a társasház kertjében. Feltörök pár négyzetméter betont is.
Vigyázó szemek
Ennek az egyedülálló kertnek a megálmodója Vigyázó Sándor gróf, aki 1871-ben vásárolja meg a birtokot, és elképesztően szívós munkával – az Angliában képzett kertészét-kerttervező Jámbor Vilmost kérte fel a kert új tervének elkészítésével – alakítja a területet tájképi kertté.
Nem tudok, és azt gondolom nem is lehet eltekinteni a helytől. Aki ebben a kertben jár, elvarázsolódik, függetlenül attól, hogy mi a szakmája vagy a társadalomban elfoglalt státusza. Lehet az ember botanikus, kertész, ökológus, művész, vízszerelő vagy segédmunkás, senki nem tudja magát kivonni a hatása alól. Sokan dolgoztak és dolgoznak ezen – ökológusok, botanikusok, biológusok, tájépítészek, kertészek többek között – hogy ez így legyen.
Az alapító vezetékneve beszédes; jelöli a missziót, és a követendő irányt is: „Vigyázó”. Abban a szellemiségben, amely ezt a kertet létrehozta. Nem legyőzni, megregulázni, hanem együtt élni vele, megőrizni és gyarapítani. Most válik igazán létkérdéssé, hogy az ember képes lesz e visszatalálni a természetbe. Az ember a természet és a világegyetem erőihez képest porszem. Mégis az ember az, aki a bolygónk megmentéséért – ami ugyancsak felfogható szigetként – a legtöbbet teheti. Paradoxon ez a javából. Számomra nem kétséges, hogy paradigmaváltás szükséges ahhoz, hogy az utódaink élhető Földet kapjanak örökül. A Föld erőforrásai végesek. A túlhajszolt fogyasztás paradigmáját pedig fel kell váltsa az önmagunk korlátozásának paradigmája. Ebben a figyelemfelhívó, tanítási-tanulási folyamatban a „kert” megkerülhetetlen.
szeptember 4.
Közel egy hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elhagyjam a kert területét. Átmentem Veresegyházra bevásárolni, de gyorsan visszamenekültem kis falumba, ugyanis szombati csúcsforgalomban ez a város a kistérség Las Vegasa. Forgalmi dugó, rengeteg ember, alig vártam, hogy visszaérjek a kertbe. El is határoztam, kerülni fogom a forgalmas helyeket. Kezdem magam otthon érezni.
szeptember 5.
Kialakul a ritmus, a sport újra megjelenik a mindennapjaimban; nyitás előtt (8 óra) futok fél órát a kertben, futás közben köszöntöm az érkező dolgozókat, akik kezdenek megszokni. Mindenki nagyon kedves. Utána kezdek dolgozni, aktívan 13-ig. A Szittya büfé itt tanyázik a hátsófal túloldalán, árulnak kenyérlángost (feltét égett kolbász, kínai gomba stb), hát erre gyorsan rá fogok unni, de egyszerűt is főztem már – még jó, hogy minimálon elketyegek.
szeptember 6.
Délután átmentem Gödre, megnéztem a természetvédelmi területen fekvő szigetet, a gödi zátonyt, fürödtem a Dunába az 1671-es folyamkilométernél. Elgondolkoztam: ha ilyen védettsége van egy természetvédelmi területnek, akkor nagy a baj. Nyomát sem látni még szemetesnek sem… A Botanikus Kert lett a mércém: nincs szemét, nincs útról letérés (táblák vannak, kiépített terméskőutakkal, vízelvezető árokkal, az egész kertet behálózó öntőrendszerrel), nincs drónozás, viszont van szakmai felügyelet, hozzáértés, innováció. És van eredmény is.
szeptember 7.
Kirándulás Vácra
Vác kellemes meglepetés, talán a legnagyobb ebben a térségben: gyönyörű a fekvése. barokk templomai, impozáns terei, sétálóutcái, a Dunával párhuzamosan futó sétányai impozáns látványt nyújtanak. Szeptemberben még javában zajlik a Váci Ősz programsorozat; a belváros él ősszel is, s bár múzeumi látogatás ezúttal nem fért a programba, a visszatérés borítékolható. Már csak azért is, mert komppal átmentem a szigetre, amit, ha kicsit rohanósan is, de bejártam: Tahitótfalu, Kisoroszi (szigetcsúcs), Pócsmegyer, Szigetmonostor, majd vissza komppal. A megváltozottparkolási renddel és a GPS-el itt meggyűlt a bajom, örülhetek, ha bírság nélkül megúszom. Rengeteg az egyirányú utca és a megváltozott forgalmi rend a GPS-ben még nem frissült, így kavarogtam egy órát az amúgy kicsi belvárosban. Olyan helyeken találtam magam, ahonnan menekülnöm kellett a közterületesek elől, pedig jóformán meg sem álltam. A váci polgár olyan mint az átlag magyar: ha rossz helyen állsz meg, bámulnak, de meg nem szólalna senki. Ha viszont kérdez az ember, készségesek. A nap végére úgy gondolom, Vác alulértékelt város, egyben azt is, hogy nem csak a múlt városa, hanem a jövője is lehet. Minden adottsága megvan hozzá.
szeptember 8.
Reggel ismeretlen telefonszámról hívtak -- a kert menedzsmentjéből keresett meg Zsigmond Vince osztályvezető -- azzal a kéréssel, hogy tekintettel arra, az eredetileg megnyitóra felkért jelölt visszamondására, nyissam meg a kiállítást. Nem számoltam ilyesmivel, de vannak azok a felkérések, amikre nem lehet nemet mondani. Úgyhogy felkerestem az alkotókat, akik a botanikus kert különböző helyszínein készítenek szobrokat. Az alkotótábor hívószavai a „idő természetesen” fogalmak köré épültek, és a feladat az volt, hogy az alkotók (négyen vannak) olyan műalkotásokat hozzanak létre, amelyek természetes anyagokból készülnek -- lenvászon, bambusz, föld, papír, moha -- és amelyek idővel eggyé válnak a természettel.
Lett egy új szokásom is. Mivel a ház kicsit hűvös, ha süt a nap a kiviszem a tornácos ház elé a széket; sütkérezem, jegyzetelek.
szeptember 9.
Bejárással kezdtem a napot: végigjártam a kiállító művészeket, kérdezgettem, beszélgettünk; volt olyan, aki az az utolsó simításokat végezte a szobrán, de olyan is, aki jelentős lemaradásban volt a többiekhez képest. Délután találkoztam a felkészítő tanárukkal, mentorukkal, Szabó Ádámmal is, majd délután tudott fogadni Zsigmond Vince is. Mindkettejüktől fontos támpontokat kaptam. Nem vagyok kiállításokon felolvasós típus, szeretek szabadon beszélni, de azt mindig fontosnak tartottam, hogy a megnyitón elhangzott beszédnek legyen egy váza írásban is, így elkezdtem megírni a szöveget. (link!) Este koncert, a „Kert a köbön fesztivál” részekét Ivan and the Parazol. Régen láttam őket, s bár nem illenek ennek a kertnek a profiljába -- aggódtak is az ökológusok a denevérek meg baglyok miatt -- nagyon élveztem.
szeptember 10.
Délelőtt megnyílt a kiállítás, a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakos hallgatóinak a munkáiból nyílt kiállítás a vácrátóti arborétumban szeptember 10-én. Az „Idő természetesen” című kiállítás a „Kert a köbön fesztivál” részeként valósult meg. Az alkotók: Bárdi Dominik, Hoff Bence, Sarfenstein Ditta és Zsandár Zoé; felkészítő tanár: Szabó Ádám DLA. Itt most találkoztam először Ódor Péterrel, az Ökológiai Kutatóközpont igazgatójával, aki külföldi tanulmányútról tért haza, kiállítás után kellemesen eldiskuráltunk. Az „Idő természetesen” című kiállítás a „Kert a köbön fesztivál” részeként valósult meg. Hétvégén nagy a forgalom.
szeptember 11.
Folytatódik a „Kert a köbön”. Ennek van egy olyan hozadéka, hogy szokatlanul sokan vannak a kertben, nagy a tornácos ház (itt lakom) előtti látogatóforgalom. A Sárik Trió szenzációs volt az egykori Vigyázó kúriában.
szeptember 12.
A végére marad a leltár. Amit vállaltam teljesítettem; irodalmilag, intellektuális feltöltődés szintjén nagyon hatékony két hetem volt. Belekóstolhattam, milyen a profi írónak lenni. Befejeztem egy drámát, írtam regényfejezetet, pár verset is. Búcsúkörök a kertben. Jó lenne visszajönni.