Július 1. – Az aszfalt ördöge

A motoros a megérkezésről ábrándozik. A nyár bekeményített, és izzasztókamrába zárta, a menetszél se sokat segít. A szélvédőre szétkenődött rovarok tapadnak. A maszatok között nézi a zöld világosabb és sötétebb árnyalatait, majd megint a sárga búzamező terül el előtte, amit keresztbe vág az aszfalt.  Bécs után lapos a táj, ebből lesz Magyarország. Még messze a megérkezés. Fáj a nyaka, mintha egy tompa penge vájkálna benne. Ha kiegyenesíti a felsőtestét, egy pillanatra ellazul az izomzata. A kilométerek a fülében dübörögnek. Vajon a szorongását az ismeretlentől való félelem okozza? Ez a kérdés, és nincs rá válasz. Tovább kell mennie. És egyszerre a motorost láthatatlan, óriási kéz ragadja meg. A jobb oldali búzamező hullámtengerré változik. Rémületes ez az erő. A motort a széllel szembe fordítja. A széllökések megremegtetik. Többet nem tehet. Vajon elesik? De aztán mindez elmúlik. Kilométerről kilométerre csökken az út. A megérkezés a célba, aminek csak a nevét ismeri, egyre valószínűbb.

Július 2. – Idegen

A szó régi, és számomra szinte fenyegetően hangzik: idegenvezető.

Otthon, Nürnbergben idegenvezetőként dolgozom. De sosem neveztem így magamat. Itt, Pécsett, ahol fogalmam sincs, mit jelentenek az étlapok hosszú, sok ékezetes magánhangzós szavai, itt találkoztam az idegenvezető kifejezéssel mint foglalkozással. Amikor magyarokkal beszélgettem, akiknek német szókincsükben ez a szó még megvan. És ez az első teljes, idegenben töltött napomon. Nyáron, egy elragadó közép-európai városban, ahol első pillantásra olyan ismerősnek tűnik minden. Persze a nyelvi távolság miatt is idegen vagyok. De azért vagyok tényleg idegen, mert egyedül járom ennek a városnak az utcáit. Kéne egy idegenvezető.

Július 3. – Vigyázat!

Éjszaka vigyázni kell a Zsolnay Kulturális Negyedben. Veszélyes lehet, ha a turisták üresen hagyják a terepet. Ilyenkor azok a lények, melyek kénytelenek elviselni, hogy minden nap megbámulják, fényképezik, sőt, mutogatják őket, megmozdulnak. Az oroszlánok leszállnak a mauzóleumról, puha mancsukon surrannak át a parkon. Egyikük-másikuk talán reméli, hogy megbabonázhatja az egyik szfinxet. Ám azt hiszem, a hölgyek túl büszkék ahhoz, hogy kisnövésű oroszlánokkal kezdjenek. Teljesen mások a fenséges griffek, melyek szárnyaikkal csapkodnak, mintha a Dunán át a Kárpátokba akarnának repülni. De aztán mégis itt maradnak. Ezek mind rémes szörnyek, ezért is lopódzom éjjelente a vendégházba. És mégis tudnak rólam, hallgatóznak a fák és bokrok mély árnyékából. Bátorítom magamat. Nem paskoltam meg ma reggel a szfinx fenekét, és a lépcső griffjének szárnyát se karcoltam meg. Mégis ismernek. Igazából csak egy kisfiútól félek, akit itt, azt hiszem, Herkulesnek hívnak. Ma éjszaka elgáncsolt, és böffentett a sötétben.

Július 4. – Vasárnap maszk nélkül

„Ha a jövő évig nem találsz magadnak menyasszonyt, elmegyek a pécsi vásárba, és veszek egyet neked”.

Vendéglátóim mesélnek a vasárnaponkénti vásárról, ahol évszázadok óta mindent meg lehet találni, talán még menyasszonyt is. És tényleg akad mindenféle cókmók, ruhák, könyvek, zöldség, gyümölcs, kolbász, szerszámok és régiségek is. És van sok ember, rengeteg: vásárlók és árusok, sétálgatók és bámészkodók. Belenéztem az arcukba. Tegnap óta Magyarországon ezt mindenhol szabad, a boltokban és az éttermekben is. Az orrot és szájat eltakaró, egységes textildarab a múlté. És ezért: itt, a vásárban összezavar a fiziognómia. Micsoda sokféle orr létezik, már el is felejtettem. És minden száj a maga módján mosolyog. Végül erdei mézet vásároltam és olyan piros cseresznyét, amilyen pirosat a menyasszonyom az ajkán szeret viselni.