Megrögzött enbéegyfanként Nyíregyházáról sokáig elsőként a Szpari jutott az eszembe. Az a futballcsapat, amely most éppenséggel a másodosztályban nyomja, az élvonalban azonban rendszeresen a Honvéd mumusa szokott lenni. Láttam is a nyíregyieket győzni a Bozsik-stadionban. Például amikor Torghelle Sanyi debütált a Honvédnál a felnőtt csapatban, ám ez a nap a vendégeknek volt inkább emlékezetes, a Spartacus elvitte a három pontot Kispestről. Na és egyik barátom, a kispesti legenda, Csábi Józsi is diadalmaskodott a Nyíregyháza vezetőedzőjeként az egykori (szeretett) csapatának otthonában – egyik szeme nevetett, a másik meg könnyezett, nem sokkal utána pedig már (éppenséggel a Szparival elért siker hatására is) a Honvéd nem mindig kényelmes kispadján találta magát.

Na de evezzünk irodalmi vizekre! Vagy legalábbis elsőként vízről legyen szó. A Sóstónál indítottam a nyíregyházi napjaimat, miután érkezésemkor megfutamodtam a rezidenciát biztosító könyvtár ajtaján lévő táblától, amely arról tájékoztatott, hogy nyitás 13 órakor (ez amúgy a rendes hétfői menetrend). Rövidesen kiderült, hogy ettől még nyugodtan benyithattam volna, hiszen vártak – tényleg nagy szeretettel –, én azonban úgy döntöttem, hogy nyitásig teszek egy kört a Sóstó körül. Tök jó hely, a kacsák pedig aranyosak. Ja, és a Szpari stadionjától sem esik messzire. (Utóbbi átépítés alatt áll, ezért a csapat albérletben, Balmazújvárosban játszik. Pár hete nagy feltűnést keltett, hogy a bontás során az egyik lelátó magától összeomlott.) Jártam már amúgy korábban Nyíregyházán, de akkor főleg az állatkerten és az ugyancsak a Sóstónál lévő fürdőben múlattuk a gyerekekkel az időt. Most viszont megkapó látvány a tó és környéke az ősz színeivel.

Elfoglaltam a könyvtár épületében lévő, egyszobás, jól fölszerelt és berendezett vendéglakást, majd nekiláttam végre a fent emlegetett irodalmi vizeknek. Ami elsősorban az ösztöndíjban vállalt penzum megírását jelenti. Konkrétan egy ifjúsági regényt. Arról szól, hogy egy ódon bérházban a gyerekek megismerkednek egy nagyon kedves kísértetlánnyal, aki mesél a több mint száz évvel ezelőtti világról, amely nem mellesleg ugyanúgy járványsújtotta is volt, mint amilyen mostanság sajnos a miénk. A háromemeletes, modern épületben lévő és elképesztően jól fölszerelt könyvtár amúgy Móricz Zsigmond nevét viseli, akinek szoborba öntött portréja ott áll a bejárat előtt.

Nyíregyháza ugyanakkor nem mellesleg Krúdy szülővárosa. Első, a megkapó, neobarokkos és neoklasszicista jegyeket viselő, a Monarchia során kialakult képét őrző belvárosban tett sétám során mindjárt két, Krúdyhoz kapcsolódó emlékhely is szembejött velem. Mind a kettő közel esik a város látképét nagyban meghatározó kéttornyú, Magyarok Nagyasszonya-templomhoz. Az egyik, ahol egykoron az úgynevezett papok padja állt, amelyről Krúdy a novelláiban is megemlékezett. A másik maga a szülőháza a Szent István utca 8. szám alatt. Ma is használt, neobarokk épület, többek között vállalkozás működik benne. Az emléktáblát pedig egy számomra legalábbis megfejtésre váró, leginkább marhafejre emlékeztető öntvény egészíti ki. Vajon mire utal? Krúdy gasztronómiai ínyenckedéseire vagy a szakácskönyvére? Netán egyenesen a legendás velős csontra?

Krúdyról egyébként van egy tárló a városi múzeumban. Számomra legérdekesebb darabja egy szerződés a Hungária Nyomdával, amiből az derül ki, hogy Krúdy egyik novellás kötetét magánkiadásban adta ki, a Rothermere-díj költségére –(a díjat egyébként Móriczcal egyszerre kapta meg. A régész-antropológus Jósa Andrásról elnevezett múzeumban egyébként külön kiállítás emlékezik meg a város egy másik neves szülöttjéről, a festő Benczúr Gyuláról, aki viszont Krúdynál is kevesebb időt töltött Nyíregyházán: kétéves korában a családja Kassára költözött.

Móricz pedig a megye szülöttje, Tiszacsécsén látta meg a napvilágot, Nyíregyházán a könyvtáron kívül utca, iskola és romkocsma is viseli a nevét. Na meg a színház, a Kállay-villa szomszédságában. Ugyanis Nyíregyházán született Kállay Miklós is, Magyarország néhai miniszterelnöke, akiről a Kállay-kettősként is emlegetett háborús hintapolitikát nem kis szatírával elnevezték.

Ha már irodalom, ne felejtődjék el Tinódi Lantos Sebestyén szobra a nyírbátori református templom és harangláb előtt.

A Nyíregyházához közeli település a Báthoryak fészke volt, mármint a háromból az egyik. A család nyírségi ága a ma már nem létező nagyecsedi várat vallotta őshazájának, a somlyói ág pedig a Szilágyságban lévő Szilágysomlyót. Utóbbi helyen még egy bástya és egy falmaradvány megmaradt, Nagyecseden azonban a váron kívül már az a láp sincs meg, ahol a legenda szerint a Báthory-ős, Bátor fia Opos legyőzte a sárkányt, és ezzel megalapozta a kora újkori magyar történelem alakulásában is meghatározó szerepet játszó dinasztia rangját és hírnevét. A sárkány is megkapta egyébként a maga emlékművét, mégpedig egy másik nyírbátori templom, a Báthory István nádor alapította katolikus templom közelében, amelynek túlsó végénél viszont a református Bethlen szobra áll, ekként hirdetve a hitnek a felekezetek fölött átnyúló ökumenikusságát.

Nyírbátort egyik kiruccanásom alkalmával látogattam meg. Csakúgy, mint Szabolcsot. Nem a megyére, hanem az azonos nevű, Tisza parti falucskára gondolok, amely a legrégibb magyar települések egyike, és ahol a hagyomány szerint több mint ezeregyszáz évvel ezelőtt Szabolcs vezér szállása állt. A krónikák nem jutnak dűlőre a tekintetben, hogy Szabolcs vajon az Árpád-ház tagja volt-e – és mint ilyen, akár fejedelmi címet is viselhetett –, avagy a hét honfoglaló vezér egyike. Ezt talán nem is fogjuk megtudni soha, szobra mindenesetre a szabolcsi földvár maradványai előtt áll. Maradványok alatt amúgy a földvár egykori vonulata értendő, egy lencse alakban elhelyezkedő, láthatóan mesterséges, gátra emlékeztető emelkedő, amelyre fölkapaszkodva balra Tokaj, jobbra a Zempléni-hegység meseszép vonulata látszik.

Ha már kiruccanásokról beszélünk – a kora reggeli, írással töltött órákat követően útnak indul, intuíciók és élmények után néz az íróember –, e tekintetben kapóra jött Debrecen közelsége is. A vonatot választottam, egyrészt mert szeretek vonatozni, másrészt, hogy ne kelljen majd a szomszédvárban a parkolással bajlódni. A könyvtártól, illetve a vendéglakástól kellemes sétányira van a nyíregyi vasútállomás – útközben elhaladtam a főiskola korábbi épülete mellett, amely most egy gimnáziumnak ad otthont, és többek között Váci Mihály (Nyíregyháza másik szülöttje) és Czine Mihály (a közeli Nyírmeggyesről származott) koptatták ott a padokat –, mint ahogy Debrecenben is kényelmesen be lehet gyalogolni a pályaudvartól a belvárosig. A cívisváros közismert irodalmi fellegvár, hosszadalmasan lehet sorolni a neveket, leginkább a református kollégium kapcsán, amelyet egy kedves hölgy egyéni idegenvezetésének köszönhetően volt alkalmam közelebbről is megismerni. A Déri Múzeumban Munkácsy Krisztus-trilógiája, továbbá a Dorottya utcában Csokonai sírja se maradhatott ki. A Nagytemplom tornyába viszont csak félig jutottam fel, a fagrádicson egyszerre kapott el a klausztrofóbia és tériszony, így aztán a Rákóczi-harangról szégyenszemre lemaradtam.

Na de térjünk vissza Nyíregyházára, azon belül is a könyvtárba, ahol Katalin mindig nagy szeretettel érdeklődik hogylétem felől, kihangsúlyozva, hogy bármire szükségem van, keressem nyugodtan, amiről Anita, az igazgatónő is biztosított. A többiek kedvességét csak azért nem említem meg külön, mert még nem ismerek mindenkit név szerint, és amúgy is hosszan lehet sorolni, mindenesetre ezúton is hála és köszönet.

Egy rendezvény alkalmával pedig levetítették Czank Szilvia Elrabolt évek nyomában című, a málenkij robotról szóló díjnyertes dokumentumfilmjét, amelyet nézve eszembe jutott, hogy annak idején nagyapámat is másokkal egyetemben összefogdosták a ceglédi vasútállomáson. Még szerencse, hogy Ceglédet elhagyva az orosz pusztákra tartó szerelvény lassított, így nagyapám a hanyagul becsukott vagonajtó résén kiugrott, különben könnyen elképzelhető, hogy meg se születtem volna, és hasonló okokból nem lehettem volna ebben a két hétben a Móricz Zsigmond Könyvtár rezidense sem.

A Kossuth téren már nyitásra készek az ádventi vásár bódéi. A jövő hét is legalább ennyire izgalmasnak ígérkezik. Alkotói szempontból mindenképpen, hiszen ifjú hőseim a regényben komoly fordulatokhoz érkeztek, miközben már közeli barátságba kerültek a fehér ruhás kísértetlánnyal. Valamint a Nyíregyháza és környéke adta élmények okán is.

A prózaíráshoz elsősorban idő kell, na és természetesen fenék. Ebben a nyíregyi két hétben mindkettőt birtokolhattam (más alkalmakkor, mondanom sem kell, leginkább az elsőnek vagyok híján), és a körülmények is ideálisak voltak. Pluszban a rendszeres mehetnékemet is megokolhattam azzal, hogy egy írónak folyamatosan impulzusokra és élményekre van szüksége. Amit a város és a környék bőséggel nyújt. Van felfedezni való bőven.

Máriapócs nemzetközi hírű kegyhely, köszönhetően a görögkatolikus templomában lévő késő barokk Szűz Mária-festménynek. Ez nem az eredeti könnyező kép, azt ugyanis a csoda hírére rögvest Bécsbe, I. Lipót udvarába vitték. (Az akkori folklór és törvénykezés szerint minden, a korabeli Magyarország területén készült kincs a Habsburgok birtokába került, lásd a nagyszentmiklósi ezüstedényeket például.) Azért, hogy a pócsiakat kárpótolják, szerencsére készült a festményről egy másolat, amely visszakerült a templomba, és 1715-ben úgyszintén könnyezett, amit azóta párszor még megismételt. A legutóbb, ha jól tudom, 1905-ben. A kép a templom bal oldali hajójában nézhető meg. A látogatók sorba állnak az odavezető lépcső előtt, hogy egyesével járuljanak Szűz Mária és a kisded elé, majd mormoljanak el egy-egy imát.

Nagykároly a határ túloldalán az első nagyobb település. Partiumi kisváros, hajdani megyeszekhely, és szintén irodalmi hely. Általában avégett él a köztudatban, hogy itt, a megyebálon ismerkedett meg Petőfi Szendrey Júliával. Ezen felül azonban itt született például Kaffka Margit is (mégpedig egyazon épületben, igaz, öt év különbséggel Jászi Oszkárral), de a Biblia-fordító Károli Gáspár is. Valamint Rákóczi hadvezére, Károlyi Sándor, aki a szabadságharc reménytelen kifejletét látva Nagymajténynál letette a fegyvert. Nagykárolyban egész sor szobor őrzi az emléküket. Ady is bronzba van öntve, mivel ő meg a közeli Érmindszentről származott. (A határon egyébként alaposan megnézték az uniós oltási igazolványt, szkennelés és minden volt.)

Közben nem mellesleg Nyíregyháza kortárs irodalmi életével is megismerkedtem. Amit jelen esetben számomra Csabai Laci reprezentált, akinek több könyvét és novelláját olvastam már, mikorra végre személyesen is találkoztunk. Egyik nap a könyvtár előtt várt, este hétkor, majd nem sokkal később már sörös korsók emelgetése közben beszélgettünk. Remek este volt, jó volt Lacival személyesen is találkozni. A következő alkalommal pedig elvitt a Nyíri Fészek nevű kockás abroszos kifőzdébe, hogy megkóstoltassa velem a rántott disznókörmöt. Közben ismételten tök jót beszélgettünk életről és irodalomról, illetve a világról és az emberekről általában. Kifejtette például, hogy szerinte mi a baj a világgal mostanában. De ezt nem spoilerezem el, lehet, hogy Laci megírja majd egy novellában. És a köröm se volt semmi. Amilyen szürreálisan hangzik, legalább annyira pazar.

Az interneten azt olvastam, hogy a tiszadobi Andrássy-kastély éppen felújítás alatt áll, ezért nem látogatható. A remény hal meg utoljára, úgyhogy, biztos, ami biztos, tettem egy próbát, elvégre nem esik messze Nyíregyházától. Talált, süllyedt. A kastély felújítás okán zárva. De azért kívülről is impozáns látvány, igazi Loire-fíling. Tanulság: az ember higgyen annak, amit olvas.

Egyik nap Szatmárcseke felé vettem az irányt. Az itteni temetőben, a híres csónakformájú kopjafák között van eltemetve a falu leghíresebb lakója, Kölcsey Ferenc. Klasszicista síremléke messziről kiemelkedik a kopfafák közül, amely a közhiedelemmel ellentétben nem az ittenieknek a Tiszához való kapcsolatára utal, hanem a léleknek a túlvilágra tett útjára. Csak itt épp nem Kháron ül a ladik végében.

Szatmárcseke felé többször is átkeltem a kanyargó Tiszán. Mivel Szolnokon nőttem föl, külön öröm volt számomra a szőke folyóval találkozni. Sőt, kicsit a határfolyóságába is bepillanthattam, miután éppen Szatmárcseke közelében ez jelenti a határ vonalát. A túlparton Ukrajna, a háttérben a Kárpátok vonulata. Leírhatatlan látvány. Nem is kísérletezek vele.

Ildikót kereken tíz éve ismerem. Annak idején egyik novellám kapcsán elhívott a vásárosnaményi Lónyay Szakközépbe, egy magyaróra keretében tartott író-olvasó találkozóra. Nem mellesleg megmutatta a környék fatemplomait és a vásárosnaményi Tisza-partot is. Most, tíz és fél esztendő után, kihasználva, hogy a közelben táborozok, átugrottam ismét Vásárosnaményba. Megismételtük a múltkori eseményt, persze a szereplők közben változtak, csak mi ketten maradtunk a régiek közül. Remek élmény volt, a középsulisok nyitottak és érdeklődők, Ildikó pedig egészen fantasztikus (interaktív) magyarórát tartott a számukra. Valahogy így lehet, érdekessé téve, némi játékossággal megszerettetni az irodalmat a nebulókkal.     

Mit is mondhatnék végezetül? Köszönöm ezt a két hetet és lehetőséget a Petőfi Kulturális Ügynökségnek, valamint természetesen a szállást és a szíves fogadtatást a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárnak. Közben a vállalt mű is elkészült. Hajrá, Szpari, hajrá, Nyíregy, hajrá Szabolcs-Szatmár-Bereg! Szeretettel ajánlom mindenkinek.