Első hét, első nap

Mint megtudtam, én vagyok az első rezidens író Kapolcs ezeréves történetében. Azt hiszem, még sosem voltam első semmiben. Az első fecske. Csinálok is valami nyarat.

Kapolcs mindig is valami csodaként élt a fejemben, nyilván a kultúra karneváli kavalkádjának csodájaként. Mégis csak néhány évvel ezelőtt sikerült eljutnom a fesztiválra, ami őszintén szólva fárasztó és kissé kiábrándító tapasztalat volt, különösen a viszonylag szűk térbe koncentrált embertömeg miatt. Túl nagy volt az egy négyzetméterre eső kultúrafogyasztó értelmiségi.

Így aztán most, hogy délután három körül megérkeztem ebbe a kicsi faluba, és nem láttam egyetlen embert sem közel, sem távol, holott a Molnár Ház mellett ütöttem tanyát vendéglátómra, Márta Pistára várva, olyan szabadságélmény kerített hatalmába, amit régen érezhettem. Rácsodálkoztam a falu különös épületeire, kedves tereire, amit első itt jártamkor eltakart előlem a tömeg.

És akkor még nem is tudtam, miféle csodák várnak rám.

Márta Pista érkezése után rögtön belök a mélyvízbe, ugyanis végigvezet a falu nevezeteségein, köztük a működő (!) vízimalmon. Gyerekkorom óta, talán – ez csak a malomlátogatás alatt jutott eszembe – Fekete István Hajnal Badányban című regénye hatására, a vízimalom volt az az épület, amelyben mindig is lakni szerettem volna, a „fekete malomban”, nyilván fülesbaglyokkal a padláson (valószínűleg ez is Fekete Istvántól van), de legalábbis a rejtélyes malomszerkezetet szerettem volna látni működés közben. És lőn! Ötvenegy évesen ez is megadatott.

Vendéglátóm annyi információval látott el ezen a délutánon, hogy arra gondoltam, nem lesz elég a rezidensi program ideje, hogy feldolgozzam, de lehet, elolvasom a Hajnal Badánybant megint, hogy legalább ez a helyére kerüljön az emlékezetemben.

Második nap

Délelőtt munka, egész jól haladok, bár tudom, mindig így van ez, ha új helyen vagyok, aztán majd jönnek a hullámvölgyek, amikor csak ülök a képernyő előtt, és vesszőket teszek ki meg törlök, betűtévesztéseket javítok a sokadjára olvasott és már a csömörig ismert, késznek tekintett, mégis hibáktól hemzsegő szövegrészekben. Újra odaírok egy határozott névelőt, ahonnan már egyszer kitöröltem, vagy éppen a határozottat határozatlanra cserélem. Mindegy, csinálom, amíg tart az idegen környezet varázsa.

Délután Márta Pistával a falu további felfedezése, kávézás, beszélgetés. A falu kovácsműhelye sajnos nem működik éppen, viszont találtam egyedileg faragott óriás sakk-készletet, amelyben minden manónak álcázott gyalognak egyedi arca van.

Amikor kissé enyhül az idő, elindulok első biciklitúrámra, egyelőre egy országúti kört néztem ki: Vigándpetend–Nagyvázsony–Pula–Öcs–Taljándörög–Kapolcs viszonylatban. A 77-es főút bosszantóan forgalmas, szerencsére Vigándpetend felé van egy kevésbé forgalmas, kanyargós, néhol elég meredek, de szép út a római őrtoronnyal egészen Nagyvázsonyig. Most nem nézem meg a várat, a múltkor elég sok időt töltöttünk ott, így hosszú lejtőn vissza a főútra, amiről Pulánál lehet csak letérni Ajka felé. Öcsnél egy, a csillagvizsgáló (amiről MP felvilágosít, hogy nem az, sőt: sohasem volt az, vagyis egy mítosznak, amelyre annyi mindent építettem: vége) mellett vezető, nem túl jó állapotú, de legalább kevésbé forgalmas úton Dörögdig megyek. Nagyon szép a táj, tényleg a magyar Provence, ha ennek volna értelme, meg nem lenne foglalt a nyugat-mecseki sovén képzeletemben. Az út második fele betonlapokból áll, mint a régi M7-es, amin a zötykölődés nem esik jól ilyenkor már a biciklis altestének, aztán Kapolcsig az utolsó etap végig lejt: örömbiciklizés.

Harmadik nap

Munka délelőtt. Egyre gyanúsabb, hogy még mindig sokat és feltűnően és könnyen írok, nem lesz ennek jó vége. Kibomlik az emlékezetemből valami, amiről valójában nem tudok semmit. Hova vezet ez, tekintetes úr?

A faluban két kisbolt van, a tőlem távolit felsőnek, a közelebbit alsónak neveztem el. Mindkettőben végtelenül kedvesek az eladók, egyébként az első benyomásom az, hogy itt mindenki kedves, még a falu egyetlen, meglehetősen retro, de nekem ezért otthonos kocsmájának kocsmárosnőjének arcára is sikerült csalni némi mosolyt, pedig, mint az itteniektől megtudtam, ő bizony híres a szigoráról. A reggeli kávémat a felső boltban veszem, mert itt ki lehet ülni majszolgatni a kakaós csigámat, de az ebéd utánit már az alsó boltban veszem, hogy föl ne billenjen az egyensúly ebben a kis univerzumban.

Délután első mountainbike-os túrám a sárga kereszten. Kapolcsról délfelé kijutni nehéz, meredek, de szerencsére nem túl hosszú kaptató után viszont szép árnyas erdőbe jutottam, pedig még a feleúttól igen messze voltam. A turistaút melletti szurdokvölgy a Mecseket idézi, de a sok bazaltkő, ami nem a biciklis barátja, bizony arra figyelmeztet, hogy nem otthon vagyok. Végül csak a Kálomis-tóig jutottam, amit először észre sem vettem, ugyanis éppen ki van száradva, csak a sűrű zsombék jelöli a tómedret.

Negyedik nap

Ma főleg töröltem, meg korrigáltam, közeledik az első hullámvölgy.

Délután megnéztem a falu egykori zsidó temetőjét, számos épségben megmaradt sírkővel és érdekes nevekkel. Kapolcs is úgy járt, mint annyi más magyar falu a vészkorszak után: csak a sírok emlékeztettek arra, hogy egykor mások is laktak itt, bár hogy kik voltak ezek, már senki sem tudja.

Márta Pista beindította a kedvemért a vízimalmot, az Eger-patak malmai ma már lassan őrölnek. Megismerkedtem a Kapolcska szervezőivel, akiket, látva a legkülönfélébb teendőiket, csöppet sem irigylek.

Túra a falu fölé magasodó Királykőig, amely – mint a Balaton-felvidéken általában – vulkáni eredetű szikla, körülötte földvár maradványai, amiből nem látok semmit. A sárga jelzésen kell fölfelé kaptatni, a sárga keresztnél is meredekebb emelkedőn. Szégyen ide, szegyen oda, az utolsó métereken a vállamon viszem a biciklit. A sziklától lejőve az út kellemesen emelkedik, sőt inkább sík egy gyönyörű rétig, de itt elvesztem a sárga jelzést, és inkább egy jelöletlen úton legurulok a faluba.

Ötödik nap

Tudtam, hogy ez lesz: nagyjában-egészében használhatatlannak látom, ami eddig írtam. Ezért nem szabad visszaolvasni. Másként meg nem lehet.

Ma nincs túra, pihenőnapot tartok, lassan regenerálódnak a nem létező izmok így ötven fölött.

Délután beszélgetés Márta Pistával meg a Kapolcska stábjának tagjaival, nem kis nyugtalansággal veszem tudomásul, hogy a hét elején még majdnem teljesen kihalt faluban egyre nagyobb a nyüzsgés. Megérkezik a programfüzet, lesz mivel tölteni a délutánokat, úgy látom.

Mi folyik itt, Kapolcson?

Hatodik nap

Vacakolás a szöveggel, súlyos kétségeim támadnak. De ez legalább ismerős terep. Majdcsak lesz valahogy.

Akkor inkább újabb biciklitúra: cél a Hegyesd csúcsa. Előbb Monostorapátiig kell eljutnom épségben a 77-esen, ahol a forgalom szinte elviselhetetlen, a táj és maga az út viszont egészen üdítő. Nem baj, úgyis elfogy a benzin, és akkor igazán birtokba lehet venni ezt a vidéket biciklivel is ismét. Márta Pista szerint öt évvel ezelőtt fele ekkora forgalom sem volt erre, kár, hogy nem akkor vagyok most itt, bár a magyarban ilyen igeidő nincs. Bár talán egyetlen nyelvben sincs: kívánságot kifejező, jelenben játszódó, folyamatos múlt. Vagy hogy is? Lassan ki kéne találni.

Monostorapáti határában, bár tábla jelzi az irányt, nem találom az egykori bencés kolostor romjait, de legalább megcsíp egy bögöly, plusz a szúnyogok, elfelejtettem befújni magam. Nem könnyű a biciklis rezidensek élete errefelé. Aztán vissza a főútra, kis kavarás és Monostorapáti után végre jobbra el egy földúton, amelyen vakon a hegyesdi hegyre (281 méteres hegyecske ez persze, mosolyog bennem a nagyképű mecseki, ahol akár 603 méteres csúcsok is vannak) jutok. Aztán gyorsan kiderül, hogy ez a 281 méter, amely a végére inkább 282-nek tűnik, nem vén, biciklisnek való vidék mégsem: hirtelen emelkedik és az utolsó métereken olyan meredek, hogy az addig is vállon vitt biciklimet kénytelen vagyok otthagyni valahol, lesz, ami lesz. Odafönt várrom maradéka, vagyis egyetlen omladozó faldarab. A csúcshoz vezető utat nem lelvén még egy kis sziklamászásra is szükség van, aztán viszont a látvány mindenért kárpótol: az egyés Tapolcai-medencét belátni, full körpanoráma, plusz egy telepített távcső odafönn. Hazafelé nem egész háromnegyed óra az út, idefelé másfél volt: időhurokba kerültem.

Éppen időben érek vissza a stábértekezletre, kedves emberek, jó beszélgetés, közben megtanulom, hogy soha, de soha ne szervezzek semmiféle fesztivált, mert emberpróbáló feladatok átláthatatlan rengetegébe vész el az ember.

Hetedik nap

A törlés és húzás napja. Hogy Esterházy Pétert parafrazeáljam, mert hát nem tudom pontosan idézni, de mindegy is, így keletkezhetnek az úgynevezett „szállóigék”: egész nap írtam, másnap egész nap töröltem, az is csak két munkanap. A heti munkám harmada kuka, de a minőség biztosan kárpótol majd mindenért.

A f…t.

(Itt öncenzúrával voltam kénytelen élni, mint Arany János, amikor leírta, hogy „gondolta a f…”, ugyanis az Üvegtigrisből való egyszerű tőmondat, amely arra a kijelentésre következik, hogy „szép az élet”, nem túl szalonképes.)

Ma érkeznek a táborozó gyerekek, később a szekcióvezetők, zenészek, írók, képzőművészek. Amúgy is regenerálódnom kell, nincs túra, inkább a sörözést és a beszélgetést választom. Újabb érdekesebbnél érdekesebb emberek, ismerkedem.

Az írásnak egy időre annyi, de legalább lesz időm a húzásra, mert hogy újra a Mestert idézzem immár pontosan: „A rossz mondatokat is be kell fejezni, hogy azután ki lehessen őket húzni.”

Második hét

A második hét eseményeiről nem tudok napi bontásban beszámolni, ugyanis a hét egyszerre volt teljesen eseménytelen, már ami az én szövegem alakulását illeti, és egyszerre volt annyira eseménydús, hogy egybefolynak a napok.

Az első héten írott és húzott szöveg „garacolását” folytattam. Ez a kifejezés egy jó ideje természetesen beépült a szótáramba, és a nyers szöveg átfésülése, javítgatása stb. jelentésben használom. Németh Gábortól származik egyébként, aki Garaczi László nevének anagrammáit próbálgatva, találta ki a „garaczolni” alakot.

A hét egybemosódó eseményfolyamából élesen körvonalazódik, mert nem kapcsolódik a Kapolcskához, találkozásom SA-val, a Magvető szerkesztőjével, akinek itt, Kapolcson van családi okokból kifolyólag háza. Úgy is mondhatni, ő ahhoz a kevés, amúgy életvitelszerűen Pesten lakó értelmiségihez tartozik, aki nem beköltözött a Művészetek Völgyébe, hanem családi örökség révén tősgyökeres kapolcsinak mondható, és éppen a Völgy idején menekül fejvesztve vissza Pestre a tömeg elől. Nagyon jót beszélgettünk „kapolcsiságról”, meg arról, hogy valójában én mit is keresek ott, meg persze a készülő könyvem nehézségeiről panaszkodtam szegénynek legfőképpen, aki türelmesen hallgatott, és mint jó szerkesztő megoldási javaslatokat is tett egynémely problémámra, aminek következtében a már addig elkészült részekben is kénytelen voltam kicserélni egy szót, amely százegyszer szerepelt a szövegben. Történetesen a „nagyanyám” kifejezést cseréltem le SA javaslatára „öreganyámra”, ugyanis arról panaszkodtam neki, hogy mennyire hamisan cseng a fülemben ez az inkább a középosztály nyelvhasználatára jellemző kifejezés. Erre javasolta a cserét. Miután hazamentem, ki is cseréltem – hála a World fejlesztőinek –, és majdnem egy egész napig így is szerepelt a szövegben, de aztán másnap reggel visszaállítottam az eredeti formát, ugyanis az „öreganyám” alak viszont túl vulgáris a fülemnek.

Emlékeim szerint délután kapcsolódtam be igazából a Kapolcska eseményeibe, ami aztán egész héten fogva tartott. (Megnyugtatásul: mivel koránkelő vagyok, minden nap kb. hattól tízig dolgoztam faluszéli magányomban, aminek eredményeképpen lassan belekezdtem az utolsó megírandó fejezetbe is, de erről majd később…)

Sokáig azt hittem, hogy a Kapolcska nevű program amolyan kicsinyített Művészetek Völgye, ráadásul a vasárnapi gyülekező után némileg joggal merült föl bennem, hogy mindez gyerekeknek. A valóság azonban gyorsan szembejött velem, mindjárt az első napon, azaz hétfőn délután.

A Kapolcska lényegét Márta Pista megnyitó beszédéből értettem meg, amikor egyesével köszöntötte az előttünk álló hét szereplőit: kicsit olyan volt, mint amikor Zsákos Bilbó köszöntötte a születésnapjára összegyűlteket. Itt voltak a vonósok, cimbalmosok, jazzesek, talambások, fotósok, kézművesek, bethesdások és végül a PIM-esek. Minden csoport nevének elhangzását hangos ujjongás követte, ami egyben azt is jelezte, hogy a csoportok jó kétharmada nem először van itt az immár hatodjára megrendezett táborban. Ugyanis amint azt kívülálló megfigyelőként lecsekkoltam, Kapolcska nem művészeti fesztivál, hanem alkotótábor és egyben mesterkurzus. Méghozzá a javából. A zenei műhelyek tanárai a hazai zenésztársadalom legjobbjaiból kerültek ki, és amennyire ezt meg tudtam állapítani, a résztvevő gyerekek sem ma kezdték a „szakmát”, holott akadt köztük nyolcéves is szép számmal.

Eleinte feszengtem, hiszen mindenki mindenkit ismerősként üdvözölt, ami engem eléggé a „díszíró” megtisztelő, de kissé kínos pozíciójába kényszerített, de aztán beletanultam a kívülálló megfigyelő szerepébe. Sok érdekes emberrel ismerkedtem meg, akik persze semmit sem tudtak rólam – miért is tudtak volna –, viszont Márta Pista gardírozása valahogy természetessé tette a jelenlétemet a zömében zenész tanárok között. Nyilvánvaló volt, hogy nekem a PIM-es, vagyis a kreatívíró szekcióval lesz dolgom, amelyet Élő Csenge és Tarr Feri vezetett, mint kiderült, immár sokadik alaklommal, ami azt is jelentette, hogy a csoportban lévő gimnazista korú gyerekek nagy részével folyamatosan tartják a kapcsolatot. Első két napon csak délután kapcsolódtam be a munkájukba, és megtanultam a „megműhelyezni” kifejezést, ami a résztvevők szövegeinek alapos megvitatását, helyenként kritizálását jelenti. Szerintem a kortárs irodalomba is érdemes volna bevezetni a „megműhelyezést” a lassan reklámmá silányuló kritikai gyakorlat helyett. Tehát mielőtt bárki megjelentetne egy szöveget, volnának olyan fórumok, közösségek, ahol nyilvánosan megkritizálható volna, és csak az ott elhangzottak beépítése után lehetne publikálni őket.

Mint megtudtam, a PIM-es csoportba előzetes pályázaton keresztül lehetett bejutni, tehát válogatott gyerekek kerülhettek ide be, de még így is megdöbbentett az a tehetség, amivel általánosságban, és külön-külön is szembesültem, amikor meghallgattam az írásaikat. A csak a kamaszokra jellemző különlegesen kifinomult érzékenység társult a nyelvvel és a műfajokkal való bánni tudásnak helyenként a kortárs irodalom elitjére jellemző kifinomultságával. És nyilván túlzásnak hat, amit mondok, de különlegesen tehetséges fiatalokkal találkozhattam azokon a műhely-alkalmakon, amikor megvitattuk a szövegeiket. Valójában kicsit tájidegen volt, amikor tartottam nekik egy előadást főleg a Hymnus kapcsán arról, hogy a hagyomány hogyan változtatja meg az egyes szavak, műfajok stb. jelentését és funkcióját. Fölösleges volt okoskodnom nekik, nem ezért voltak ott.

A Kapolcska számomra egyik leinspiratívabb találkozása volt, hogy megismerkedhettem Krizsán Edit sakknagymesterrel, aki már hat éve jár a táborba, hogy sakkozni tanítsa a táborlakókat. Edit néni óvódásokat is tanít sakkozni, a jelmondata, amelyet elsőként tanít meg a gyerekeknek: „Jobb kezemnél fehér kocka. Nem sírok, ha kikapok.” Így aztán én is le mertem vele ülni játszani, és nem sírtam az első néhány gyalázatos vereség után, aminek jutalmaként két döntetlent is sikerült kicsikarnom. Utána elgondolkodtam rajta, hogy megpróbálok a malmot hajtó Eger-patakon vízen járni. Ráadásul a vele való kézfogással egy kézfogásra kerültem Mihail Tal, Bobby Fischer és Anatolij Karpov sakkvilágbajnokoktól, az örökös magyar nagymesterről, Portisch Lajosról nem is beszélve.

Délelőttönként továbbra is írtam, de aztán mindig beszippantott a Kapolcska barátságos hangulata. Megismerkedtem Egonnal, a kilencéves versmondó fiúval, aki több száz verset tud fejből, és naponta száz oldalakat olvas. Keresve sem találtam volna jobb alanyt, akit megajándékozhattam volna A nagy kanizsár összeesküvés című meseregényem egy dedikált példányával. Remélem, elolvassa.

Az egésznapos foglalkozások után esténként koncertek és táncház egészítette ki az alkotótábort, utána és alatta pedig inspiratív beszélgetések többek között az exmisztrálos Hoppál Mihállyal, akinek a zenéjét már régóta hallgatom, vagy éppen a Talamba ütősegyüttes tagjaival.

A tábor utolsó napja az egyes szekciók bemutatkozása: fotókiállítás, amely a kreatívírók szövegeit is felhasználta, koncertek, illetve a kézművesek kiállítása mind bizonyították, hogy nem múlt el eredménytelenül a hét. És mindezt vasárnap Boros Misi mesterkurzusa és rövid Chopin-koncertje koronázta meg, amely után – lévén a szülei kollégáim a PTE-n – leülhettem vele kávézni, és nem kis büszkeségemre megtudhattam, hogy többek között az én Arany-értelmezéseim segítették az érettségire való felkészülését. Ez a fiú amellett, hogy fantasztikus tehetség, olyan sugárzó és derűs egyéniség, akivel jó találkozni, ha csak egy kávé erejéig is.

Persze nagyon fárasztó volt a nyüzsgés még nekem is, aki egyfajta tanúságtevőként tébláboltam a kulisszák között, egyszerre képviselve a külső szemlélő nézőpontját, és egyszerre érzékelve azt a rengeteg megoldandó problémát, amivel a tábor szervezőcsapata (nem túlzás) percenként volt kénytelen szembesülni a kullancsoktól, a duguláselhárításon át a honvágyat érző gyerekek megvigasztalásáig. (Gábor és Bálint a tábor mindenesei olyan észrevétlenül tették a dolgukat, hogy a felmerülő problémák nagy része nem is tudatosult bennünk, mert már idejekorán megoldották őket.)

A végére persze mindenki holtfáradt volt, látszólag egyetlen embert kivéve, aki kis elektromos motorján folyamatosan cikázott a helyszínek között, közben időnként beszállt jammelni egy-egy koncerten, persze az örökifjú Márta Pistáról, ennek az egésznek a megálmodójáról és vezetőjéről van szó, akinek még arra is jutott ideje, hogy kibiceljen az Edit nénivel zajló sakkpartim alatt.

Harmadik hét

Minden hétfő, mint a kezdetek általában, nehéz, főleg egy ilyen intenzív eseménysorozat után. Ugyanakkor őszintén szólva kicsit sem bántam, hogy visszasüppedhetek a teljes nyugalomba, és koncentrálhatok a nagyszüleim menekülésével foglalkozó fejezetre, amely egyben a könyv utolsó előtti fejezete is lesz egyben. A hőség ugyan még nem engedett, de a hajnali kelés lehetővé tette a munkát, délután pedig végre beiktattam egy kis „balatonozást” is. Zánkára mentem, hogy csobbanjak egyet, és nem lévén szabadstrand se közel, se távol, befizettem egy ezrest, hogy kb. kétszer megmerítkezzek a magyarok tengerében. Úttörő koromban sohasem jártam Zánkán, ami máig tartó sértettséggel tölt el, ugyanis hatodikban az osztály egyharmadát elvitték egy egész hónapra iskolaidőben őrsvezetőképzőbe, engem, az osztály másik kitűnő tanulóját viszont otthon hagytak. Mindenféle indoklás nélkül. Nyilván már akkor is „rendszeridegen” lehettem, gondolom most, bár akkor csak a sárga irigység evett, hogy micsoda élményekkel jöttek haza a barátaim. A zánkai úttörőtábort azóta sem láttam belülről, a csillebércibe is csak negyvenéves korom körül jutottam el, pedig a származásom feljogosított volna rá, ennyit a munkásosztály hatalmáról.

Kedden végre megérkezett a várva várt enyhülés, amely aztán egész héten át tartó eső formájában maradt is Kapolcs fölött. Nem véletlenül sikerült haladnom hát a szöveggel, szinte már-már gyanús sebességgel. Rátaláltam Vigándpetend határában (nem nagyon kellett keresni) egy jó kis langallós helyre, ahogyan szerdán a nagyvázsonyi vár mellett egy étteremre. Csütörtökön munka után pedig Tapolcára kirándultam, ahol a tó mellett nagyon finom somlóit lehet enni, csak ajánlani tudom mindenkinek.

Pénteken aztán beütött a krach, ugyanis megbetegedtem: ízületi fájdalom, fejfájás, levertség. A munka így persze nem nagyon haladt. Délután kénytelen voltam venni egy korona-tesztet: pozitív lett három oltás után. Megkoronáztam hát a kapolcsi időmet. Figyelmeztettem Márta Pistát, hogy figyeljék a tüneteket, de szerencsére az utóbbi napokban nem találkoztunk, aztán karanténba vonultam immár hazatérve. Szerencsére reggelenként még tudtam dolgozni, és ha csak garacolgattam is a szöveget, végül mégis elkészült egyfajta nyers változat, amelyet persze még sokat kell simogatni ahhoz, hogy publikálható legyen, de legalább a végére értem, és vele véget ért egy több mint négy éve tartó folyamat, amelyből az utolsó másfél évében mindennap ezzel a regénnyel keltem és feküdtem. Furcsa módon most nem érzek sem elégtételt, sem megkönnyebbülést, csak valami ürességet: mihez kezdek már most ezek után?