06.14.

Reggel sokáig néztem, hogyan szűrik meg az ablakom előtti fák a fényt. A vibráló levelek árnyéka a hajópadlón, a fátyolszerű függöny libbenése. Itt vagyok, itt vagyok, ismételgetem magamban. Kényelmesen ülök az ágytámlának támaszkodva, csak arra figyelek, ahogy a matrac megtart, ahogy a párnába éppen annyira süpped be a fejem, hogy még ne legyen elálmosító. Fehér falak, nagy belmagasság, hajópadló, üvegezett szárnyas ajtó, a hatalmas ablakon pókhálószerű függöny, minden transzparens, világos. Nincs zavaró dekoráció, a saját személyes tárgyaim is a másik szobában vannak, ez a tér tiszta lap, bármit bele lehet képzelni. Túl jól érzem magam így, hogy félig ülve heverek az ágyon, és lassan végigpásztázom a fehér falakon és a világos hajópadlón vibráló fényeket, túl derűs és kellemes ez így az íráshoz.

Ha írok akaratlanul megfeszítem az izmaimat, van, amikor főleg a hasizmom és a rekeszizmom dolgozik közben, van, amikor a nyakam, amióta apám betegségéről írok, főleg a lapockám sajog. Mindjárt átmegyek a dolgozószobába, és felveszem a fonalat. De melyik legyen? A készülő könyv most úgy néz ki, mint egy rongyszőnyeg, minden irányban szálak lógnak ki belőle, de egyik sem passzol ehhez a tökéletes délelőtthöz, a szinte láthatatlan függöny fehér libbenéséhez. Mindjárt felpattanok, átmozgatom a tagjaimat, végzek egy két nyújtást, földig hajolva az agyamba engedem a vért. Oda, ahol egy harminc évvel ezelőtti emlék, egy sárgásbarna szárított növény várja, hogy kitaláljam, milyen is lehetett, vagy inkább azt az egy hónappal ezelőtti látogatást választom, amikor a szüleimnél rám szakadt az idő. Mert mindig elfelejtem, hogy megöregedtek. Anyám hangja a telefonban olyan, mint egy 50-es jó orgánumú rádióbemondóé, semmi reszketős elvékonyodó tónus, ha ezt a hangját hallgatom, nem is tűnik furcsának, hogy néninek nevezi a nála több mint tizenöt évvel fiatalabb 65 éves szomszédját.

06.15.

Kiderült, hogy nem is a Zöld fa utcában lakom, hanem a Zöldfa utcában. Erről a férjem tájékoztatott. Ő Pesten van, de jobban feltérképezte a környéket, mint én, azt is tudja hol van a legközelebbi hentes, és hogy hol tudok majd cukormentes süteményt venni. A google earth talán még azt is megmutatja neki, hogy a kert végében, a szomszéd ház fala mentén pont úgy sorakoznak a fák, mint Böcklin Holtak szigete című festményén.

Ha szünetet tartok, a gangról rálátok a kertre. Gondosan nyírt fű, egy háromemeletesre nyírt bokor, olyan, mint egy szökőkút talapzata vagy egy esküvői tortaállvány, alatta mosdótál méretű tavacska műanyag tavirózsával, amit egy szintén műanyag hableány néz ábrándosan. Gyanítom, hogy a bukszusokkal keretezett kis szentélyt ugyanaz a lakó tervezte, mint a lépcsőház dekorációját. Van itt még egy régi kovácsoltvas mosakodó állvány zománctállal és kancsóval, egy kis csipkézett mintával díszített  Ruszkicza öntötvas kályha. Néhány karóra kerámiakorsókat erősítettek dróttal, fölöttük petúnia zuhatag. Ennek a hátterében áll a holtak szigete.

06.19.

Egyre inkább tartom magam a tervezett napirendhez. Korán keltem, a napfény ébresztett, mint minden reggel, amióta itt vagyok. Torna, reggeli, írás, ebéd,  netezés (szigorúan maximum 1 óra), írás, séta, vacsora, olvasás. Többet írtam az utóbbi napokban, mint az előző három hónapban összesen. Már van kedvenc sétaútvonalam is: fákkal és virágágyásokkal szegélyezett csendes utcákon gyalogolok, olyan mintha a szülővárosomban, Szatmárnémetiben lennék. És persze mindent beborít az édeskés hársfaillat. Esténként Márton Evelin Farkashab című könyvét olvasom, amiben szintén nagyon otthon érzem magam.

A nap eseménye, hogy megismerkedtem a szomszéd hölggyel, aki a kertben lévő díszes szentélyt gondozza. Kedvesen beinvitált, mindent megmutatott, kiderült, hogy a tavirózsás mini tavacska a sellővel még világít is, ha bedugják a konnektorba.

06.20.

Ma hedonista napot tartottam. Sétáltam egyet a Nagyerdőben, a Békás tó mellett felfedeztem a Krúdy éttermet, ahol tökéletes a falusi tyúkhúsleves grízgaluskával. A főtéren van cukormentes fagyi, a sarki zöldségesnél egrest is lehet kapni. Már egy hete vagyok itt, és még mindig vasárnap van. Lefényképezek egy napernyőt, amin ez áll: Pizza, Kávé, Világbéke.

06.22.

Több napig tartó teljes egyedüllét után először megyek irodalmi estre. Kicsit bizonytalanul lépek be a Debreceni Irodalom Házába, ahol A szépíró olvas című  sorozat vendége  G. István László. A tavaly  Salvatore  Quasimodo költészeti díjjal valamint Debrecen város által alapított Térey-díjjal is kitüntetett szerzővel Áfra János beszélget. Nagyon könnyen el tudok szokni a szociális érintkezéstől, pár percig úgy érzem, újra meg kell tanulnom, hogy kell ezt csinálni. Egészen könnyen hozzászoktam a remete-üzemmódhoz, ahhoz, hogy csak a saját gondolataim társaságában legyek.

Leülök Szeles Judit mellé, akivel pár napja futottam össze nagy meglepetésemre. (Édesanyját látogatja Debrecenben, egyébként Svédországban él.) Nemrég voltam Ibsen a konyhában (Prae kiadó 2022) című prózakötetének a bemutatóján, ahol különösen a szövegek egyéni humora ragadott meg. Örülök, hogy végre alkalmunk lesz jobban megismerkedni. Már zajlik a beszélgetés, amikor érzem, hogy megérkeztem, feloldódom a jelen pillanatban. G. István László elképesztő tudása és lelkesedése lenyűgöz. Áfra János jól felépített kérdései nyomán képet kaphatunk a szerző szerteágazó életművéről a kezdetektől legutóbb megjelent Úgy felejti nyitva című kötetéig. Ahogy a szerző a világ különböző tájainak hagyományos versformáiról, a különböző versformák magyar nyelven való működtetéséről beszél   –  saját művek és fordítások kapcsán egyaránt –  egy számomra ismeretlen, de rendkívül izgalmas világba pillanthatok be, amiben a matematika és a misztikum a legnagyobb természetességgel fonódik össze a költő fejében kiapadhatatlanul áradó verszenében.

A beszélgetés után többen dedikáltatnak a költővel. Örömmel látom, hogy nagyon sok közöttük a huszonéves fiatal. A közeli Susmus sörözőben folytatódik az este. Ismerkedéskor többször el kell ismételnem, hogy miért vagyok Debrecenben, ezért egyre inkább lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy csak úgy sörözgetek, amikor dolgoznom kellene. Mire hazagyalogolok egészen felélénkülök, és még egy órát sikerül dolgozom a legutóbbi szövegemen.

06.23.

Folytatódik az állandó vasárnap. A hálószoba ablakán beszűrődő fény vibrálása ébreszt, a Nap utcára nyíló ablak előtti fák lombját mindig táncoltatja a szél. Kitárom az ablakot, a hajnali levegő még hűvös. Elismétlem magamban, hogy mit tervezek a mai napra. Mielőtt elkezdődik a reggeli torna, megint megijeszt a bluetooth hangszóróm, amint öblös férfihangon közli, hogy kész csatlakozni a laptopomhoz. Nagyjából ennyi az interakcióm a külvilággal erre a napra.

Egész nap írok. Még sosem próbáltam megfogalmazni, ez hogyan zajlik, de most megpróbálom. Nem csak naplóírói kötelezettségből, de lehet, hogy hasznos lesz majd, ha éppen nem megy jól az írás. Nálam ez elég hullámzóan működik, pedig évek óta arra törekszem, hogy rendszeresen, egyenletes tempóban dolgozzak. Eddig annyit sikerült elérnem, hogy a hullámzás amplitúdója csökken, és ha éppen nem megy olyan jól , akkor nem feltétlenül gondolok arra, hogy most már mindennek vége.

Egy ilyen rezidencia program a legjobb alkalom arra, hogy kvázi laboratóriumi körülmények között kísérletezzek azzal, hogy minél hatékonyabb legyen a munkamódszerem. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan egyensúlyozni próbálok, miközben alkatilag hajlamos vagyok a végletekre. Az ideális körülmények miatti nyomással is meg kell küzdeni: nincs semmilyen külső körülmény, amire rá lehetne fogni, ha nem dolgozom elég intenzíven, tehát mindenért kizárólag én vagyok a felelős, könnyen beindulhat az önostorozás öngerjesztő folyamata, ami természetesen nem kedvez az írásnak.

Ami ilyenkor még  gyakran jelentkezik, hogy az ember egyrészt késztetést érez, hogy felfedezze a várost, ismerkedjen emberekkel, másrészt legszívesebben elbújna és csak írna. Az élménygyűjtés és az írás fázisait nem könnyű váltogatni, egészen más lelkiállapotot igényelnek. Ezért elhatároztam, hogy most az íráson lesz a hangsúly, ezért is választottam egy olyan várost, ami már otthonos, nem kell a nulláról minden felépíteni, attól kezdve, hogy hol vásárolok, hol sétálok, hová megyek ebédelni. Egy teljesen idegen hely esetében ez is időigényes.

Na de még mindig nem jutottam el odáig, hogy hogyan dolgozom. Mert először is fel kell ébredni rendesen. Ez azt jelenti, hogy fel kell élénkítenem magam tornával, teával, könnyű reggelivel, de nem szabad kifáradni, vagy szorongásig felpörögni. Nem szabad túl távlati jövőt vizionálni („sosem fejezem be”), a túl kemény fellépés sem hatékony („most azonnal írni fogsz!”) Ha az ember nem vigyáz, az egész délelőtt eltelhet azzal, hogy próbálja elérni az írás elkezdéséhez optimális állapotot, ami persze objektíve nem létezik. Ezt a libikókázás írás előtt mindig része a programnak, csak annyiban fejlődtem, hogy ha jó passzban vagyok elég egy fél óra, hogy végigjátsszam a teljes repertoárt.

Aztán leülök, átnézem, amit előző nap írtam, ha kell elolvasom az egész fejezetet, hogy visszakerüljek a szöveg hangulatába. Eldöntöm, hogy mi lesz a következő részlet, amit ki akarok dolgozni, és arra koncentrálok. Ma például azzal a jelenettel kezdtem, amikor az elbeszélő először szembesül azzal, hogy az Alzheimeres apja arról is megfeledkezett, hogy orvos volt. Ilyenkor először igyekszem érzelmileg belehelyezkedni a jelenetbe, átélni, elképzelni a részleteit mindkét oldalról. Aztán átgondolom, hogy mi a leglényegesebb számomra ebben az epizódban, ami ebben az esetben az identitásvesztés miatti kétségbeesés (az apa és az elbeszélő részéről egyaránt). És akkor ennek tudatában elkezdem írni az adott részt. Ha úgy érzem elkaptam a megfelelő hangnemet, az optimális ritmust, semmiképpp nem szabad abbahagynom még szünetet sem szabad tartani, mert utána nehéz újra visszatalálni a szövegbe. Általában csak a következő nap reggelén, újraolvasáskor döntöm el, hogy mennyire vagyok elégedett az adott résszel, és akkor becsülöm meg, hogy mennyit kell még dolgozni rajta.

06.25.

Úgy képzeltem, ilyenkor nyáron, Debrecen végtelenített vasárnapján már alig vannak irodalmi vagy művészeti programok, de tévedtem. Az Irodalom Éjszakája után, amelynek során színészek olvastak fel különböző országok aktuális irodalmi műveiből izgalmas helyszíneken, most elérkezett a Múzeumok Éjszakája. Ma is sok helyszínen zajlottak programok, a tárlatvezetésektől, a gyerekfoglalkozásokon át, az irodalmi és zenés fellépésekig sok lehetőség közül lehetett válogatni. Én most úgy döntöttem, nem leszek telhetetlen, nem cikázok a helyszínek között, és csak a MODEM-be fogok ellátogatni. Itt is három emeleten zajlottak párhuzamosan a programok. Többek között Fehér Dávid tartott kurátori tárlatvezetést a Lakner László Alter Ego című kiállításon, este pedig Závada Péter és Jónás Vera koncert zajlott a belső kertben.

Különösen Lakner korai alkotói időszakának munkái hatottak rám, valószínűleg azért, mert jelenleg a saját írásaimban is fontos szerepet játszik az identitásvesztés és az ezzel járó szorongás. A Metamorfózis (1964-67) című munkája emblematikus ebből a szempontból. A fatáblára festett kép egy ál-kollázs, első ránézésre olyan mintha egy film kiragadott kockái lennének egymás mellé helyezve. Három, ugyanabban a testhelyzetben ülő öltönyös figurát láthatunk, az elsőnek oroszlánfeje van, lába tappancsban végződik, a vicsorgó fej is mintha montázstechnikával lenne odahelyezve. A középső alak arca elmosódott, de az eltorzult oroszlánfejbe antropomorf jegyeket lehet belelátni, a szőrrel borított végtag részlegesen még mindig jelen van. A harmadikon még inkább felfedezhetők emberszerű vonások, de ugyancsak torz, elmosódott formában, a mancs motívuma helyett a keresztbe tett lábbal ülő alak képből kilógó csizmája válik hangsúlyossá. A téglalap alakú keretet szétfeszítő csizma is jelzi, hogy a képsorozat képzeletben tovább folytatható, amint erre a fatábla alján szereplő képaláírások is utalnak: egyszer, aztán, később. Ezek az időmegjelölések is homályosak, feloldódnak a ralativitásban akárcsak a figurák. Számomra ebben a torzulástapasztalatban az a különösen hátborzongató, hogy nem egy emberszerű alak torzul állattá, hanem éppen fordítva: az állat torzul emberré. Az antropomorf jegyekkel rendelkező szörny pedig rettenetesebb, mint bármilyen valóságos vagy képzelt állat. A kép arra invitál, hogy továbbgondoljuk a sort, aminek a végére egy makulátlan öltönyös figurát képzelek szabályos, de lélektelen arccal, mondjuk egy Mr Smith-t a Matrix című filmből. Az emberré aljasodás fiktív fotódokumentumába bele lehet látni a 60-as évek Magyarországának bürokratikus világát, ami a művészet területén is elterpeszkedett, ugyanakkor megidézi Francis Bacon üvöltő pápájának világát is.

06.29.

Ez az első nap, amikor a kánikulát a lakásban is lehet érezni. Eddig a vastag falak miatt kellemes szobahőmérséklet volt, kintről belépve kifejezetten hűvösnek tűnt. Mostanra itt is minden átforrósodott, még a laptop billentyűzete is meleg, nem tudja leadni a hőt. Ilyenkor otthon fagyasztott zöldséges zacskót szoktam tenni a gép alá.

A melegtől persze a motivációm is csökken, kevésbé tudok koncentrálni. Ideje átgondolni milyen, amikor a nemírás réme kísért. Először is elhúzódnak a rákészülési rituálék, még egy tea, még egy kóla, még egy arcmosás hideg vízzel. Elhúzódik a fejben ráhangolódás is. Fekszem a kanapén, a következő megírandó szövegrészre gondolok, fürdetem benne az agyamat, mint a langyos vízben, de egy idő után azon kapom magam, hogy percek óta semmire nem fókuszálok, csak nézem a szomszéd kert fáit. Mielőtt leülnék írni, még egyszer lezuhanyozom hideg vízzel, addig engedem magamra, amíg libabőrős nem leszek. Mérlegelem, mennyire kell fáznom ahhoz, hogy legalább egy órán át zavartalanul írni tudjak.

06.30.

7.30 és 8.00 között több mint tíz miniszivárvány vibrál a padlón. Már nem is kell ránéznem az órára, tudom, hogy körülbelül mennyi az idő. Vajon milyen bonyolult tervezés kellene ahhoz, hogy ne véletlenül jelenjenek meg? Milyen jó lenne rendelni otthonra egy ilyen ablakot, ami pont ébredéskor szórja tele szivárványokkal a lakást. Ma rövidebb ideig gyönyörködöm a látványban, a színes sávok jelenléte azt is jelzi, hogy még elég korán van ahhoz, hogy a meleg miatti szenvedés nélkül tudjak bevásárolni.

A sarkon van egy jó zöldséges, az eladó mindig jókedvű, van ideje elbeszélgetni a törzsvásárlókkal. Mindenkinek tudja a nevét, erre akkor jövök rá, amikor véletlenül majdnem beteszem Juliska néni cseresznyéjét a hátizsákomba, mert ő is ugyanannyit tett belőle a zacskóba, mint én. Késztetést érzek, hogy bemutatkozzak az eladónak, aztán mégsem teszem. Ők vajon hogyan mutatkoztak be egymásnak első alkalommal? Valószínűbbnek tűnik, hogy már mindig is tudták egymás nevét, sosem volt szükség bemutatkozásra.

Leginkább azt sajnálom, hogy amikor az első napokban láttam, hogy itt egrest is lehet kapni, nem csaptam le rá azonnal. Most már elfogyott. Nem csak néhány szemet árultak szánalmas kis műanyag dobozokban, ahogy Pesten is lehet kapni, hanem akár egy kilót is vehettem volna. Az egres és a ribizli gyerekkorom kertjeit juttatja eszembe, habzsolni kell őket, összekent kézzel futni egyik bokortól a másikig. A szüleim Székelyföldről származnak és egresnek nevezték a kis szőrös zöld bogyókat, Szatmárnémetiben, ahol felnőttem, a szomszéd nénik viszont köszmétének mondták. Amikor megkérdezték, hogy kérek-e egy kis köszmétét bonyolult habos süteményt képzeltem el, olyat amilyet csak szomszédnénik tudnak sütni. Mégsem csalódtam, amikor helyette megengedték, hogy rászabaduljak a bokrokra. Meg kell kérdeznem valakit, hogy itt hogyan nevezik az egrest.

07.01.

Ha sokat vagyok egyedül, elkezdem másképp érzékelni a dolgokat. Minden apróság intenzívebbé válik, és olyan részleteken kezdek el gondolkodni, amiről egyébként nem szoktam. Azt hiszem visszatérek a megfigyelés és a fantáziálás egy olyan szintjéhez, ami inkább gyerekekre jellemző. Ezzel párhuzamosan egészen váratlanul beugranak olyan irodalmi szövegek vagy filmek, amelyekben ez a látásmód köszön vissza.

A napokban többször előfordult, hogy eszembe jutott Virginia Woolf Hullámok című regényének az eleje, a gyerekek mikromegfigyelései. Ahogy csattan a vizes vödör a konyhakövön, ahogy Mrs Constable felhúzza vastag fekete harisnyáját, ahogy Neville lekési a reggelit mert azt figyeli ahogy egy légy beleragad egy pókhálóba, Susan a bogarakat nézi a fű között, öklében csomóba gyűrve a bánata. Lehet, hogy nem emlékszem pontosan ezekre a részletekre, lehet, hogy elferdítem, összekeverem őket, de nagyon élénken megszólalt bennem ez a könyv, pedig legutóbb tíz éve olvastam, először pedig 16 éves koromban.

Megvárom a sötétedést mielőtt elindulok sétálni, lehet hogy túlságosan is elkezdtem félni a melegtől. A Zöldfa utcából bekanyarodok a Nap utcába és sokáig egyenletes ritmusban gyalogolok, mindent betölt a frissen nyírt fű illata. Egy csapat gyerek hajt el mellettem biciklin, egyikük elengedte a kormányt és széttárt karral száguld a láthatáron végighúzódó sárga fénysáv felé. Kafka legéletigenlőbb kisprózája jut eszembe: Vágy, hogy indiánok lehessünk.

07.03.

Ma ahelyett, hogy a megkezdett Alzheimerről szóló fejezeten dolgoznék a reggeli legfrissebb órákban inkább a naplóval kezdem. Ez is az elodázás egyik formája, de azzal indoklom magamnak a dolgot, hogy le kell írnom az álmomat, amíg még emlékszem rá.

Egy irodalmi fesztiválra utazom egy nagyon régi kisrepülővel, a motorja úgy zúg, mint egy kávédaráló. Tízen férünk el a gépen, nekem az első hely jut, a pilóta mellett. Miután felszállunk a repülő egy hullámvasút kocsijává változik, nyikorog és recseg, mint a régi faszerkezetű hullámvasút a budapesti vidámparkban, meredeken kapaszkodunk fel a fogaskerekeken. Hátrafordulok, és próbálok meggyőzni valakit, hogy cseréljen helyet velem, még mielőtt az emelkedő tetejére érnénk. Nagyon félek, nem akarom az első helyről nézni, ahogy lezúdulunk a mélybe.

Tegnap azzal kísérleteztem, hogy megírjam milyen lehet belülről megtapasztalni az Alzheimer-kórt. Ma is ezt akarom folytatni, de rengeteg kétség merül fel bennem. Az már az elején világos volt, hogy nem tudhatom, hogy milyen lehet. Akkor sem tudhatom, ha a saját apám helyébe próbálom képzelni magam, az alapján ahogy ő megnyilvánul, akkor sem, ha több szakkönyvet is elolvastam, hogy jobban értsem a betegség folyamatait. Több regényt is olvastam a témában, de a többségük inkább abban segített, hogy tudatosítsam magamban, hogy hogyan nem szeretnék erről írni. A betegségről szóló filmek többsége meg kifejezetten ingerültté tett, mert hamis, rózsaszínbe csomagolt képet nyújtanak a jelenségről.

Azt hittem, ezen már túl vagyok. Mérlegeltem a lehetőségeket, eldöntöttem, hogy érdemes megírnom a saját szubjektív verziómat a betegségről. De most megint megtorpantam, újra át kell gondolnom. Hogyan írhatok hitelesen egy olyan állapotról, amiről csak áttételesen lehet fogalmam?

Három olyan mű van, amiből bátorítást tudok nyerni ilyenkor. Az egyik Farkas Péter Nyolc perc című kisregénye, a másik a The Father című film (Florian Zeller 2020), a harmadik pedig Oline figurája Fosse Melankólia című regényéből. Mindhárom mű képes meggyőzni arról, hogy lehetséges megjeleníteni ennek a betegségnek a belső tapasztalatát. Vagy legalább is lehetséges úgy ábrázolni, hogy befogadó hitelesnek érezze.

07.06.

Ez az első nap, amikor nem a napfény ébreszt, és nem vibrálnak szivárványok a padlón, de most örülök neki. Kitárok minden ablakot, még a bejárati ajtót is kitámasztom egy székkel. Megérkezett a várva várt lehűlés. A kánikula után kicsit borzongok a 21 fokos huzatban, de nem akarok jobban felöltözni, élvezni karom, hogy fázom.

Elmegyek a kedvenc zöldségesemhez, a felhők védelmében sokkal komótosabban válogatok, mint korábban. Megkezdtem magamban a visszaszámlálást, a búcsúzkodást a várostól, ennek az első jele az, hogy túl sok gyümölcsöt vásároltok a rokonszenves zöldségesnél, később kiderül, hogy még Pestre is vinnem kellett belőle. A nap további részében is folytatom a gyűjtögetést, elraktározást. Nem veszek pöttyös bögrét vagy nagytemplomos hűtőmágnest a szuvenírboltban (az előbit láttam a kirakatban, az utóbbi létét csak feltételezem). Ehelyett kiválasztok egy strapabíró bordó táskát, amibe akár négy könyv is elfér. Ezt érzem megfelelőnek arra, hogy majd mindig eszembe juttassa ezt a Debrecenben töltött hónapot.

07.07.

Ez az utolsó napom, amit egyedül töltök itt. Holnap érkezik a férjem, vele még turistáskodok két napig, aztán megyünk vissza Budapestre. A délelőtti írás egészen háromig húzódik el, mintha az utolsó napon akarnék mindent bepótolni, amit esetleg elmulasztottam. Pedig a saját lassú tempóhoz képest nagyon jól haladtam. Több Alzheimer témájú fejezet alapanyagát is sikerült összehoznom. Még csiszolni kell a részleteket, kitalálni a végleges sorrendet, de van elegendő alapanyag, amin jól lehet majd később dolgozni. Egyre világosabban látom, hogyan fog felépülni a regénynek ez a része.

Úgy terveztem, hogy könyvtárba is fogok járni, hogy emlékezettel kapcsolatos filozófia szövegeket olvassak, ez végül elmaradt. Valószínűleg azért alakult így mert annyira jól éreztem magam a Zöldfa utcai lakásban, annyira ideális helynek tűnt az íráshoz, hogy nem vágytam rá, hogy szétforgácsoljam az időmet, és még anyaggyűjtéssel is foglalkozzam.

Hosszabbra nyújtom az esti sétát, alaposan megnézem a házak előtti virágágyásokat, a régi kapukat, most már nem hársfaillatot érzek, hanem rózsát és a lenyírt fű szagát. Halkan megyek fel a lépcsőházban, még egyszer megnézem a kis képecskéket, díszeket, virágokat, azt a rengeteg színes cipőt a félemeleten, és a rejtélyes rendeltetésű fémvödröt, ami két emelet között lóg. A gangról látszik, ahogy a kerti szentélyt körbe kerítik a földbe szúrt napelemes lámpácskák, mögöttük sötétlik a Holtak szigete.

07.08.

Délelőtt megnézzük Szalai Kata Az ismétlődés folyosói című kiállítását az Élettudományi Galériában, ami pont ezen a napon látható utoljára. Maga a Galéria az Élettudományi intézet előterében található, az egyvonalban egymás mellé helyezett képek három folyosórészletet rajzolnak ki. Áfra János Rítusok című verseskötete által inspirált képek a fekete különböző tónusait vonultatják fel, az eltérő fényvisszaverő képességű árnyalatokból a kiolvasható versrészletek az egymásra rakódott rétegekből fénylenek fel. A versek ideje összepréselődik, a festékrétegek egymásra rakódásában egyetlen pillanatba sűrített térbeli formát ölt. Az a benyomásom, hogy a képek létrehozása is egyfajta rítus, amely a versek befogadásának folyamatát jeleníti meg. Az egymásra festett eltérő tónusok az értelmezés transzparens és átláthatatlan rétegeit ötvözik.

A két részre bontott Rítus sorozat között helyezkednek el azok a képek, amelyeket az Emlékiratok könyve Isten tenyerén ülünk című fejezete inspirált. Nádas művét pasztellszínekkel jeleníti meg a képzőművész, az írott betűk sorai többnyire kiolvashatatlanul tapadnak egymásra. Ez a gesztus felidézi bennem Esterházy nagy vállalkozását, amikor omage-ként lemásolta Ottlik Iskola a Határonjának teljes szövegét, csakhogy itt mintha egymásra másolódnának a sorok, egy sajátos időbeli szinkronicitást létrehozva. A két sorozat megjelenítésének különbségei számomra a vers és a próza befogadási mechanizmusainak különbségeiről is szólnak.

Délután átmegyünk a MODEMbe, ahol újra megnézem a Lakner kiállítást. A délelőtti élmények hatására hangsúlyosabbá válnak számomra a tárlat írásalapú képei, a New Yorkban festett, az Ómagyar Máriasiralomból inspirálódó Isa pur sorozat, és a Celan műveire alapuló fekete képek.

Korábban nem tűnt fel, hogy az Antal-Lusztig-gyűjtemény öt alkotóját bemutató kiállításon szereplő Országh Lili képek egy része is az írást, illetve az írás és a város mintázatának egymásbajátszását jelenítik meg. Úgy érzem, hogy minden összeér: miközben búcsúzom a várostól és az egy hónapig tartó intenzív írástól, folyamatosan olyan képzőművészeti alkotásokkal találkozom, amelyek az írást tematizálják valamilyen módon.

07.09.

Az utolsó napra maradt a legturistásabb program. Megnézzük a Nagytemplomot. Az egyik toronyba is felmentem, közelről láthattam a ketrecbezárt harangot, majd sorra kinéztem a minden égtáj felé nyíló ablakokon. Onnan még jobban látszott mennyire tágas ez a város a széles utakkal és a rengeteg zöld területtel. Lelkesedésemben megfeledkeztem róla, hogy időnkét váratlanul rámtör a tériszony, különösen, ha lefelé kell haladnom nagyon keskeny lépcsőkön. Az indokolatlan félelemtől úgy begörcsölt a lábam, hogy alig bírtam lejönni, és még órákkal később is úgy éreztem, mintha minimum egy Margitsziget-kört futottam volna le előzetes edzés nélkül. Persze rögtön tervbe veszem, hogy ezt a szokatlan élményt majd be kell illesztenem a regénybe. Többek között ezért jó írónak lenni: minden ami történik, a legkellemetlenebb, a legbanálisabb élmény is hasznosulhat egyszer irodalomként. Ennek a cinikus verziója az, amikor nem haladok a munkával, és közben azzal nyugtatom magam, hogy én valójában életem minden pillanatában dolgozom, hiszen anyagot gyűjtök.

Este a Roncsbárban találkozunk néhány baráttal. Amellett, hogy vidáman koccintgatunk, komoly beszélgetés alakul ki a MODEM-ben látható kiállításokról, és ehhez kapcsolódva a poszthumán esztétikáról is. Sok mindent megtudok a cívis házak lebontása ellen szervezett demonstrációról is, amit másnapra szerveznek.  Sajnálom, hogy már nem leszek itt, hogy én is csatlakozhassak. Jó látni, hogy a debreceniekben elevenen él a lokálpatrióta érzület, ami korántsem üres mellveregetés, hanem a város értékeinek alapos ismeretén alapul. Már most várom, mikor lesz rá alkalom, hogy újra Debrecenbe látogassak.

Borítófotó: Szőcs Petra