Irodalmi napló a 2023. február 13-28. közötti időszakra a Petőfi Kulturális Ügynökség által szervezett Írórezidencia program keretében

február 13. hétfő

Érkezésem után egyeztettem levéltárral, múzeummal, könyvtárral, és szokásomhoz híven jegyzetet készítettem a következő napok teendőiről.

Nagyon hálás vagyok az írórezidencia programnak ezért a lehetőségért – főleg, hogy másodszor is élhetek vele.

A tavaly májusban megjelenő könyvem (Szerbusz Palci!) ugyan kitérőt jelentett, hiszen szükségessé tette a vele való foglalkozást és néhány könyvismertető megtartását, azonban utána ismét ráállhattam a Linder Béla életét és tevékenységét feldolgozó könyvre. Pécsett tavaly is igen eredményesen dolgoztam, és – mivel tartottam a kapcsolatot az itt megismertekkel - az elmúlt évben derült ki, hogy különösen a Várostörténeti Múzeumban még rengeteg olyan dokumentum van, amelynek feldolgozása fontos ehhez a témához.

Mindehhez pedig igyekszem jogászi precizitással, és mindennek az okát és lényegét kutató kíváncsisággal hozzáállni.

Mint mondtam: igyekszem.

február 14. kedd 

A buszra várakozás közben vethettem pár sajnálkozó pillantást saját privát történelmem egy helyszínére: az omladozó, elhagyatott Balokány strandra. Itt úsztam 13 éves koromban egyhuzamban 13 kilométert, csak hogy megmutassam, mert akkor még úgy volt, hogy úszó leszek.

Nem lettem az.

Édesanyám legjobb barátnője Vali néni (Békési Lászlóné tanárnő) volt, akire biztosan sokan emlékeznek még Pécsett. Kiskamasz koromban nyáron együtt töltöttünk családostól egy-két hetet, nálunk is, Vali néniéknél is, és ezek az együtt töltött idők életem legszebb emlékei közé tartoznak.

Összeszedtem papírfecnikre írt terveimet, és a külön papírfecnikre felírt forrásaimat, és újfent tudomásul kellett vennem, hogy utólag bizony nem mindig tudom elolvasni a saját jegyzeteimet.

Nem baj, egy jogász tudjon következtetni.

február 15. szerda

Érdekes és különösen kedvemre való történelmi helyszíneket váltogatni történelmi helyszínekkel. Hiszen ismét szétnézhettem itt a Zsolnay negyedben, és a szemnek kedves látnivalókon kívül újra megcsodálhattam azt az igényességet és – fura ezt gyárépületekről kimondani – költőiséget, amivel ezt az amúgy szigorúan funkcionális céllal létrejött épület-együttest megkomponálták.

A Várostörténeti Múzeum lett volna hétköznapi helyzetben az úticélom – de lám, a történelem ismétli önmagát: a „szénszünet” fogalmával újfent meg kell barátkoznunk. Így Várdai Levente fiatal muzeológussal a Káptalan utcai Múzeum Galériában találkozom. Feladatom kettős: egyrészt a könyvemhez kapcsolódó, a Várostörténetiben meglevő források áttekintése, másrészt a Pécsi Janus Pannonius Múzeum Évkönyve számára írandó tanulmányommal kapcsolatos kérdések tisztázása.

Este pedig egy tartalmas és kellemes megbeszélés tavalyi és idei referensemmel, Méhes Károllyal, egy-egy korsó sör mellett.

február 16. csütörtök

 Ma nincs pardon, írni kell, és én ennek rendesen neki is álltam. E tevékenységnek van valami „önsúlya”: ha az ember nekikezd – leül a számítógéphez, kiteregeti a jegyzeteit, szépen összefűzi a gondolatait, és mondatokba önti őket – az írásnak, egy idő után meglesz a maga lendülete, a maga „svungja”.

Jó esetben.

E napon a jó eset következett be, mert tényleg elkapott a „svung”. Egész nap írtam, és ez némi elégtételt adott azért, hogy a várt mediterrán jellegű februárvég sehogy sem akar eljönni, pedig kétszáz kilométert utaztam dél felé…  

február 17. péntek

Kicsit visszamentem az időben – már ami a témát illeti – és a szövegben igyekeztem kidolgozottabbá tenni eszmefuttatásomat Linder Béla 1918 novemberi magatartásáról. Ő volt ugye a „Katonát látni nem akarok” (minden „többé” meg „soha” meg „pedig” nélkül szó szerint így mondta) hadügyminiszter, aki két hét alatt leszerelte a magyar haderőt akkor, amikor a benyomuló területrablók miatt hadseregre még soha ekkora szükségünk nem lett volna.

Gondolatban ismét lejátszódott előttem egy emlékezetes jelenet, amikor a Parancs nélkül is… című könyvemből tartottam könyvismertetőt a szlovákiai Észak-Komáromban.

-       Mit tetszenek gondolni, hány katona állt rendelkezésére Linder ezredesnek, hadügyminisztersége első napján?

A hallgatóság soraiban zavart némaság, aztán az első bátortalan tippek:

-       Százezer? Kétszázezer?

Érdekes, hogy a nemzeti potenciál mérlegelése eddig mindig, mindenhol meg is állt a kétszázezernél.

-       Hát kérem, nem annyi, kicsit több. Másfél millió!

A döbbent csendet követő indulatos morajlásba egy éles reccsenés hangja vegyült. Egy magas, őszhajú férfi kirúgta maga alól a széket.

Ne feledjük: mindez Komárom Magyarországtól elszakított részén történt!

február 18. szombat

 Nagyvonalúan meghívtam magamat egy kiadós ebédre a Király utca egyik vendéglőjébe. Amikor elsétáltam a Városháza előtt, elképzeltem, hogy az azóta semmit nem változó gyönyörű épület kapuján egy magas, ősz hajú, kissé vörös arcú férfi lép be.

Ő azonban nem komáromi földim volt; lelki szemeim előtt Linder Béla jelent meg az ajtóban, immár pécsi polgármesterként. Az arca pedig nem a haragtól volt vörös.

Na, vissza a gályára!

február 19. vasárnap

 Az előző nap az ebédidő kivételével ismét írással telt, úgy hogy vasárnapra az a bizonyos „svung” nagyjából el is fogyott: jegyzet-kiegészítésre meg rendezgetésre futotta.

Utána, már az esti világítás által még szebbé tett Nemzeti Színház előtt egy padon üldögélve felhívtam az otthoniakat, meg néhány barátomat.

Irigyeltek.

február 20. hétfő

 A hétfőt senkisem szereti.

Elhatároztam, hogy a mai napon befejezem a Janus Pannonius Múzeumnak igért tanulmányt, amit már tulajdonképpen megírtam, de a megjelenés-szerkesztés-lektorálás tekintetében még messze nem igazítottam a múzeum által közölt útmutatóhoz. Megtettem: a kötelezően feltüntetendők mellé előírás szerűen igazítottam a hivatkozásokat és a felhasznált források jegyzékét.

Babucs Zoltán hadtörténész barátomnak elküldtem a szöveget, felkérve a szintén kötelező lektorálásra. Persze azzal, hogy „nem tegnapelőttre kell ugyan, de…”. Ettől függetlenül a dolog több mint indokolt: egy tudományos munka legyen alapos és igényes.

Ha már nem történész az ember, legalább próbáljon meg annak látszani.

február 21. kedd

 Ma délelőtt friss fejjel és megújuló energiával álltam neki az írásnak. Haladok; ha innen elmegyek, tulajdonképpen már „csak” azok a részek vannak hátra, amikért Bécsbe és Csehországba kéne utaznom. Hogy a munka eme részét miből finanszírozom, arról pillanatnyilag persze a leghalványabb fogalmam sincs.

Délután meglátogattam a Tudástárat, és az Arcanumon megtaláltam néhány olyan, Linderre és korára vonatkozó újságcikket, amiknek éppen az itteni források beszerzése és átnézése után láttam szükségét.

Éppen amikor kijöttem, hívott fel a kiadóm, és közölte, hogy a Gróf Tisza István meggyilkolása c. könyvem második kiadása utáni honort perceken belül utalni fogja.

Alighanem ma is meglátogatom a Király utcát.

február 22. szerda

 A délelőtt írással telt; ezt régen „sreibolásnak” ma pedig „szkrájbolásnak” mondjuk – érdekesen váltottunk át németről angolra úgy, hogy közben egyiket se tanultuk meg tisztességesen.

Délután a Baranya Vármegyei Levéltár Rét utcai részlegét látogattam meg. Szeget ütött a fejembe a Linder elleni 1921-es merénylet-kísérlet, ami éppen itt Pécsett történt. A körülményei legalábbis rejtélyesek, az egyik merénylő beszámíthatósága is kétséges számomra, az pedig különösen drámai felütése az esetnek, hogy miután rajtuk ütöttek, menekülés közben még lelőtt egy fiatalembert, majd magával is végzett.

A levéltárban a már megszokott színvonalon szolgáltak ki, és hamarosan mindenre fény derült; legalábbis a korabeli sajtó tudósításaiból szinte teljes képet nyerhettem az ügyről, mivel rendőrségi vagy bírósági iratok nem maradtak. A könyvemben mindenesetre egy önálló fejezetet megér. Akit érdekel, majd elolvassa.

február 23. csütörtök

 Délelőtt, még mindig az újonnan szerzett információk hatása alatt, megkíséreltem rekonstruálni a merénylet-kísérlettel kapcsolatos helyszíneket és útvonalakat. Bár az újságok tudósításaiban (azok politikai beállítottságától biztosan nem függetlenül) vannak ellentmondások, ettől függetlenül az életszerűség szem előtt tartásával ezek a helyszínek és útvonalak bejárhatók – már csak azért is, mert kis területről van szó, az utcanevek pedig ugyanazok, mint 1921-ben voltak. Pontosabban: ismét ugyanazok.

Délután nekiültem, és megírtam az egész fejezetet. Jó mulatság, férfimunka volt!

február 24. péntek

 Kihasználtam a szép időt és a napsütést, és lefényképeztem a Linder elleni merénylet-kísérlet (maradjunk ennél a már rögzült kifejezésnél, bár jogi értelemben csak előkészület) helyszíneit. Nem tudom még, mennyi fog ezekből bekerülni a könyvbe, de jobb a többől, mint a kevesebből válogatni. Elgondolkodtató, hogy mindössze egyetlen helyszín (az egykori Színház-köz) változott azóta valamennyit.

Ezek a történelmi belvárosok eléggé stabil alakulások…

Délután már ezekre a fotókra támaszkodva egészítettem ki a teljes történetet. Lesz még vele dolgom, utánajárok a szereplők – mármint az életben maradt szereplők – további sorsának. Persze nem ez a könyv fő témája, adaléknak viszont eléggé érdekes, és elgondolkodtató.

február 25. szombat

 Zuhog.

Kár, mert a délelőtti írás után egyetlen jó nagy sétába akartam összefoglalni az ebédre, onnan pedig a Tudástárba való menetelt, de hát ezt már elfelejthetjük. Busszal persze megoldható.

Meg is oldottam.

Estig írás, és egy kis búcsúséta a negyedben. Hiába lenne 28-ig időm, rendesen megfáztam, és nem a mai esős napon. Torokfájás, köhögés, hőemelkedés, ahogy ez lenni szokott, úgy hogy holnap irány haza.

február 26. vasárnap

Kiadós alvás után már valamivel jobban érzem magamat, de a tünetek változatlanok, szóval inkább otthon kúrálom magamat.

Összepakoltam, eltettem a jegyzeteimet, és jól körülnéztem, nem hagyok-e itt valamit. Persze, valamit mindenképpen itt hagyok, de ez nem olyasmi, amit majd a takarítónő talál meg, és ad le a portára. Ez az egészen különlegesen szép, stabilitást és dinamizmust sugárzó környezet, remélem, rányomja a bélyegét a könyvemre is – amiben bizony egyáltalán nem különlegesen szép dolgokról fogok írni.

Ha belegondolok, szép világunkban jelenleg nem sok olyan dolog van, amit érdemes lenne megköszönni. Ezt a két hetet azonban van miért megköszönnöm a Petőfi Irodalmi Ügynökségnek, és az Írórezidenciának.

Bezártam a hatos számú szobát, a portán leadtam a kulcsot meg a hajszárítót, és elköszöntem.

A buszra menet egyfolytában az járt a fejemben: ezek után becsületbeli kötelességem valami piszkosul jó könyvet írni…

Copyright: Dr. Csere Péter