Sacer Mons Pannoniae

Megérkezés. Mintha egyedül lennék itt. Ahogy valóban egyedül is vagyok.

Pannonhalmán írom ezt, az apátság egyik vendégszobájában. Egy hatalmas, csodálatos fenyő áll az ablak előtt. Két hétre jöttem ide. Valójában nem is tudom, miért. Az ember itt van két hétig, ír valamit, aztán elmegy. Ilyen egyszerű ez végül is, de közben persze jóval szövevényesebb az egész. Mindig is szerettem volna kolostorban élni egy darabig. Talán a leginkább azért, hogy egyfajta rend közvetlen közelében lehessek. Ahogy telnek az évek, egyre inkább irritál a rend hiánya, az értelmes és célra tartott élet megvalósításának látszólagos lehetetlensége. Nem megy, sehogy sem megy. Csak nagyon ritkán, váratlan pillanatokban sikerül, de akkor sem azért, mintha annyira törekednék rá. Egyszer csak a rend atmoszférájába lépek, de mire felocsúdnék, már csak az emléke marad meg.

Nagy itt a csend. Pedig azt hittem, ismerem a csendet, a mély csendek természetét. Olyan ez, mint megszokni egy erdei kunyhó csendjét. Régebben többször megfordultam egy börzsönyi erdei kunyhóban, többször ott is éjszakáztam. Jó ideig eltartott, mire megszoktam a magányt a bükkök alatt álló, peléktől sűrűn látogatott házban. Ahogy ott üldögéltem egy száraz tuskón a küszöb előtt, észre kellett vennem a feszültséget, amit magammal vittem oda. Felajzott, zaklatott állapot, képek sűrű futása, mintha valaki folyton ostobaságokat duruzsolna a fejemben.

Sokszor eszembe egy mondat Mészöly Miklós naplójegyzeteiből. Valahogy így szól: „Nem kell kőtáblára vésni – rajta van.” Azt hiszem, mindig sejtettem, hogy így van. Kérdés persze, mi az, amit nem kell kőtáblára vésni, mert úgyis rajta van. Talán most maradhatunk annál, hogy mindazt, ami lényeges és fontos, valamiként eleve tudjuk, nem kell megtanulnunk. Megtanulnunk nem kell, de egyfajta folyamatos emlékeztetésre mégis szükségünk van. Ha nincs folyamatos emlékeztetés, elalszunk, belealszunk az életünkbe. Nincs könnyebb, mint ez a belealvás. Szinte mindenki alszik, néhányan félálomban bandukolnak, a legkiválóbb kevesek vannak csupán ébren. Nem is tudom, miért beszélek erről. Mindenki tudja, miről van szó, az is, akinek soha nem jut eszébe.

Eleredt az eső. Az ablak előtti nagy fenyő tűlevelein végtelenül finoman surrog. Megkondul az apátság harangja. Ahogy nő a csend, hallani, ahogy minden zenél. 

Nagy, üres terekben jártam egész délután. Üres szántóföldeken. Délelőtt a könyvtárban. Négyszázezer kötet. Egy ezerkétszáz éves kódexlap a kezemben. Az egyik atya, ahogy azt mondja: majd csak akkor tapasztalod meg az itteni csendet, ha leveted mindazt, amit otthonról hoztál. Az öreg ablakok résein át búg a szél. Ma mintha egy pillanatra megértettem volna, mit jelent a hagyomány. I., a könyvtáros úgy beszélt a régi apátokról, de Szent Istvánról is, mintha élő emberekről beszélne. Mintha nem lenne idő. Mintha most is jelen lennének. A bazilika fölötti „gyilokjáróban” állva valóban úgy tűnt, mintha minden egyszerre lenne jelen. A szentély legfelső szintje az „Égi Jeruzsálem” leképezése. Tökéletesen üres. Legalábbis igyekeztek tökéletesen kiüresíteni. Az égi városhoz az ürességen keresztül vezet az út. Az arborétumban, egy márványtáblán felirat: éljetek érdemesen, férfiasan, nemesen. A mélyülő őszben, az elhagyott arborétumban, a ködben csepegő fák alatt ez a felirat is talán jobban megrendít a „kelleténél”. Bár lehet, hogy még így is csak súrol. Talán nem is értem. Túl egyszerű ahhoz, hogy megértsem. Késő este a folyosón találkoztam egy idős szerzetessel. Ahogy elment mellettem, sűrű levendulaillatot árasztott.

Zaklatott álomképek, ahogy tegnap is. A tegnapiban valami homályos fenyegetettség, folyamatos menekülés valami vagy valaki elől. A maiban egy nő, nem emlékszem az arcára, csak a félhosszú, fekete hajára. Nem ismerem, mégis olyan az atmoszféra, hogy „bármi” megtörténhet. Aztán egyszer csak elutasítóvá válik. Vagy inkább tökéletesen közönyössé, mintha észre sem venne. Úgy mozog a szobában, mintha nem lennék ott. Talán megértette, hogy csak álmodja az egészet.

Az ablak előtti, hatalmas fenyőt a millennium évében ültették. Nemrég vettem észre, hogy a koronája teljesen kiszáradt. Valamilyen szú támadta meg. A fenyők egyre kevésbé bírják a száraz és meleg időjárást. Azt írják róla, hogy sok mindent „látott”, és már csak ezért is meg kell akadályozni, hogy elpusztuljon. Nem tudom, mit látott ez a fenyő, hogy látott-e valamit egyáltalán hosszú élete során. A növények végtelenül finom, már-már angyali létezésében a látás képessége is legfeljebb angyali módon lehet jelen. Azt valamiért sokkal inkább el tudom képzelni, hogy ez a fenyő képes finom és árnyalt módon érezni, mint azt, hogy látna. És persze nem azért, mert nincs szeme. A növény inkább érzés, mint gondolat.

Egyedül a Bazilikában. A csend mélysége, ahogy a test csendjével érintkezik. Hallom, ahogy dobog a szívem, a dobhártyámon lüktet. A test teljes valóságában jelen van itt, sokkal inkább, mint bárhol máshol. Mintha egy kút mélyére kellene leereszkednem ahhoz, hogy a legalján megtaláljam a kijáratot.

Enyheség, ismétlődő szélrohamok. A dombhátak erdőfoltjain a felhők árnyéka. Itt nincsenek valódi erdők. A természet emléke, visszfénye mindenütt. Északnyugat felé lapály, a látóhatár szélén hegyek, talán az Alpok legkeletibb nyúlványai, és a Kis-Kárpátok vonulatai. Délre a Bakony. Átmeneti biztonságot ad, ha betájolom magam. Legalább a térképen lássam, hol vagyok. Elég nevetséges ez, főleg akkor, ha belegondolok, hogy valójában az Univerzum egy soha meg nem határozható pontján állok épp, végtelen távolságban mindentől. Talán ez az őrjítő koordináta-nélküliség kell ahhoz, hogy megérkezzem végre.

Az imént telefonált egy nő, portréfilmet szeretnének forgatni rólam. Soha nem fogom megérteni, kit érdekelhet a személyem vagy az, amit csinálok. Mellékesen megjegyzi, hogy úgy tudja, zajzenéket csinálok. Nevezhetjük annak is, mondom neki. Nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, akinek legalább halvány ismeretei lettek volna a zenéről. Félelmetes, mennyire ismeretlen a zene legtöbbünk számára. Én is így vagyok ezzel, noha sokféle zenét hallgatok, rendszeresen. Ezt a világot megfosztották a zenétől, vagy legalábbis mélyen elrejtették előle. Nincs már népzene, nincs egyházi zene, a komolyan vehető zeneszerzők munkái nehezen érhetők el, kutatni kell utánuk. A zenéhez való korlátlan hozzáférés korában soha nem tapasztalt távolságba kerültünk a zenétől.

Séta a szőlőhegyen. Mindenütt aszfaltutak és száguldó autók, alig tudok átjutni a főúton. Mintha a táj már csak díszlet lenne ehhez a motorizált infernóhoz. Már csak arra kell, hogy a szélvédőn kinézve azzal nyugtassa magát az ember, hogy nem egy számítógépes játék virtuális terében száguld. Még odafent, a domb gerincén sincs csend, felhallatszik a folyamatos, baljós robaj. Diófák, akácok, ragacsos, löszös sár. Egy kukoricás sarkában vadászles, felmászom rá. Folytonos harc a mély, céltalan melankóliával. A diktafont, amit magammal hoztam, alig lehet használni az állandó szél miatt.

Érmék, metszetek, festmények, fotók, képeslapok, kegytárgyak, miseruhák elképesztő mennyiségben, többnyire félreeső raktárakban, dobozokban, albumokban. Jó részüket soha senki nem fogja látni. Ereklyék csontokból, fogakból, körmökből, hajszálakból. Érintéses ereklyék, amelyek úgy „realizálódnak”, hogy valamilyen csontot ellenőrzött körülmények között, egyházi személy jelenlétében hozzáérintenek a szent csontereklyéjéhez, és ezzel az érintéssel a szentség mintegy átszáll egyik csontról a másikra. Egy olyan világ, amelyben mindez valóság. Már pusztán ettől egyfajta különös szédületben élek, mióta itt vagyok.

Az arborétumban rajtam kívül csak egy feketeharkály, ugyanott kopácsol, ahol tegnap is. Az íróasztalon az Újszövetség, Hamvas Béla Az ősök útja és az istenek útja című könyve, Vergilius összes művei, Platóntól a Szókratész védőbeszéde, és Szent Benedek Regulája.

Amikor tegnap szellőztettem, kintről bejött egy légy. Azóta ül az ablakpárkányon, mintha ki akarna szabadulni, de amikor kinyitom az ablakot, mégsem repül el.

A kontemplációt könnyű összetéveszteni a tétlenséggel, kívülről legalábbis. De az sem lehetetlen, hogy belülről is megtévesztő tapasztalat. A kontempláció mint életforma sokakból indulatot vált ki. A világ belső térfogata, a csend univerzuma csupán irritáció azok számára, akik az úgynevezett ténykedés által kapcsolódnak az élethez. A kontemplációról végül is nem mondható semmi. Nem átadható, nem elbeszélhető. A fokozhatatlan magányon át vezet az út a személytelenbe, amit akár a közösség legtisztább formájának is nevezhetünk.  

Orientációs gyakorlatok. Talán az elmúlt napok délutáni sétáit így érdemes nevezni. Térkép nélkül elindulni egy tetszőleges irányba, nem tudva, hová lyukadok ki. Megérkezem-e valahová. Ameddig eljutok, az megérkezés lesz-e. Átkísérek egy idős nénit a 82-es főúton, Ravazd határában. Iszonyatos, agresszív autóforgalom. Kérdezem a nénit, hová megy. A kútra, vízért, mondja. A pannonhalmai idősek otthonából buszozott ide. Egy forrásra gondol, mint később kiderült. Nagyon szűkre vették ezt a világot, mondja búcsúzóul, és nekivág a temető felé kanyarodó út meredek kaptatójának.

Szomszédom, egy matematikus Jáki Szaniszlóról, egy bencés szerzetes-tudósról ír könyvet. Egyetlen rövid videót találtam Jákiról, amely 1994-ben, egy magyarországi látogatásakor készült beszélgetés részlete. Ebben többek között elmondja, hogy egy betegség miatt az ötvenes évek elején tíz évre elvesztette a hangját. Megnémult. Ekkor kellett visszavonulnia a tanítástól. Kifelé lezárultak előtte az utak. Aztán első könyvének szerkezete, legfőbb csapásiránya egy amerikai, kisvárosi posta előtti lépcsőn álldogálva világlott fel benne. A legritkább esetben értjük meg azonnal, mi történik velünk. Hogy mi, és hogy miért. Az eseményeknek egy bizonyos általános perspektívából nézve tényleg semmi értelmük nincs. Véletlenszerű történések egymásra dobálva. „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ.” De létezik egy olyan perspektíva, ahonnan mintha látszana a szerkezet. De ez sem látszódik, legalábbis a szó fizikai látással kapcsolatos értelmében. Inkább érződik a rendszer működési elve. Átérződik valahonnan.

A faluban feltűnően sok az ún. harcikutya. Pontosam nem ismerem fel őket a fajta alapján, de amikor meglátom ezeket a széles koponyákat és tömzsi, izmoktól duzzadó testeket, mindig összeugrik a gyomrom. Évekkel ezelőtt volt egy szomszédunk, aki hasonló kutyákat tartott. Egyikük, aki talán a Siva névre hallgatott, a legváratlanabb pillanatokban ugrott a kerítésnek, szemmel láthatóan azért, hogy megöljön, vagy legalábbis a torkomnak ugorjon. Ennek a szerencsétlen állatnak a brutalitása nyilván a gazdája személyiségének egyfajta protézise volt. Mint szinte mindig az efféle esetekben. Mert a férfi, aki Sivát tulajdonolta, feltűnően hasonlított a kutyájára. Ahogy kóborolok a falu utcáin, egyre-másra ugranak a kerítéseknek ezek az állatok, ahogy elmegyek mellettük. Van valami fenyegető kontraszt a falu fölé emelkedő, késő délutáni napfényben fürdő apátság és az elhanyagolt udvarokon őrjöngő kutyák között. Mintha a saját alvilágom Kerberoszai lennének, akik az idelenti árnyék-szakadékokból figyelnek, és nem tágítanak mellőlem.

A ma esti vesperáson orgona is kísérte a szerzetesek énekét. Az orgonának van egy alapbúgása, amit akkor is hallani, amikor épp nem játszik senki a hangszeren. Egy finom, sistergő hang, hasonló a régi magnószalagok alapzajához. Volt néhány olyan pillanat, amikor nem hallatszódott más, csak ez az orgona-alapzaj, ahogy visszhangzik a templom terében. Engem mindig is az efféle akusztikus rendhagyások vonzottak, sokkal inkább, mint a megírt, különféle zenei szerkezetekbe és sémákba ágyazott darabok. (Miközben persze a vesperáson elhangzó liturgikus dalok némelyike is megejtően szép). Ezeken az esti szertartásokon rendszeresen részt vesz egy idős néni, talán az itteni szociális otthon egyik lakója lehet. Egyedül áll a leghátsó padsorban, félig a homályban, mint egy jelenés. Miután elhangzott, hogy „köszöntsétek egymást a béke jelével”, odamentem hozzá az ilyenkor szokásos kézfogásra. Ahogy kezet fogtam vele, nagyanyám arcát láttam magam előtt. Az ő hűvös, lilás erekkel átszőtt, szinte áttetsző kézfejére ismertem ennek az idős néninek a kézfogásában. Az érintés hívta elő bennem az arcát. Nagyanyám kezét 1984-ben, nyolcéves koromban fogtam meg utoljára. De úgy látszik, a taktilis memóriámban (ha létezik egyáltalán ilyen) rögzült kezének formája, hőmérséklete, egyszóval a lenyomata. Ebbe a lenyomatba illeszkedett szinte tökéletesen ennek az ismeretlen néninek a kézfogása. Nagyanyám felvillanó arca mögött, a háttérben az otthoni, bejárati kapu mellett álló vadrózsabokrot is láttam, mellette az egyik lucfenyő hámló törzsét. A legalább harminchét éves pillanatfelvétel ezek szerint a kertben készült, atmoszférája alapján valamikor tavasszal. Aztán a kép elenyészik és visszatér oda, ahonnan érkezett. Mint a tömjénfüst, ahogy lassan szertefoszlik a szőlőindás kőoszlopok között.  

1212. január 25. Egy dátum. Okleveleken ritkán szerepel konkrét dátum, ezen valamiért mégis szerepel. Az Apátság levéltárában mutatja meg nekem Dénesi Tamás igazgató, sok más elképesztő korabeli oklevéllel és térképpel együtt. Valamiért szédítő ezt a dátumot látni. Mintha az idők mélyébe vetnék egy pillantást. Volt egy ilyen nap, több mint nyolcszáz évvel ezelőtt. Január vége, hó és hideg, akkoriban bizonyára kemény telek lehettek. Úgy képzelem el azt a napot, mint a középkori hóráskönyvek képeit. Mintha a Limbourg testvérek híres munkájából, Berry herceg hóráskönyvéből látnék egy lapot. Persze soha nem fogom megtudni, milyen nap lehetett az. Örökre elsüllyedt az időben, a mérhetetlen számú elmúlt napokkal együtt. Vagy talán mégsem egészen. Nem tudom. Mert itt, az Apátságban mintha másképp viselkedne az idő. Évszázadok óta halott apátokról és királyokról úgy beszélnek, mintha még élnének. Mintha nem lenne halál. Vagy ha mégis lenne, a lényegen az sem változtatna. Végül is nincs halál, ez a hagyomány Hortus conclususa, legbenső lényege. A hagyomány titkos, központi kertje.

Körtvélyfa, köveskút. Ez a két szó a legrégibb ismert, magyar nyelven leírt szavak közé tartozik. Egy 1055-ben kelt, latin nyelvű oklevélben szerepelnek, amelyben néhány magyar szó azért felbukkan már. Leginkább helyneveket és személyneveket írtak le magyarul, ezt a két szót is leginkább azért, mert egy birtok határait jelölték. Körtvélyfa, köveskút. Milyen egyszerű szavak. Valóságosak. A nyelv képes megkerülni az időt. A szavak örökkévalósága nem ismeri az elmúlást. A nyelv képes megőrizni egy majdnem ezeréves körtefát, egy ki tudja, mikor ásott kutat. A nyelvben az a fa most is virágzik, abból a kútból most is hűvös, tiszta vizet merhetünk.

Az egyik délutáni sétámon a Pannonhalmával szomszédos Pázmándfalu határába keveredtem. A Sokorói-dombság keleti vonulatának magaslataira számos dűlő kúszik fel. Az egyik ilyen dűlőben a meredek, agyagos falakba borospincéket fúrtak, sokat még most is használnak közülük. Látszik jó néhány pincén, hogy gazdájuk van. Ahogy baktatok fel a mélyútban, a pincék előtt, összeszorul a szívem. Először nem értem, miért. Egy szó jut eszembe, semmi más, csak ez: idill. Ezek a pincék itt, a kopaszodó diófák alatt, a kósza kéményfüstöktől átjárt őszi délutánban az idillnek egy olyan intenzív atmoszféráját árasztották, amire öntudatlanul így reagáltam. Pedig semmi különös nincs itt. Akácok, diófák, avar, kéményfüst és a magukba forduló, csendes pincék, mélyükben az újborral. Némelyik előtt asztal és pad. Ennyi az idill. Ami talán csak annyit takar, hogy itt minden a dolgok rendjében áll.

Egyik éjszaka farkassal álmodtam. Egy erdei ösvényen sétáltam, amikor észrevettem. Ott állt az ösvény fölötti réten, és engem nézett. Aztán lassan elindult, de nem felém, hanem nagy ívben megkerült, keresztezte valamivel előttem az ösvényt. A túloldalon meredek hegyoldal tűnt el a ködben, de a köd egyre vékonyodott, itt-ott már átvilágított rajta a nap. Ritkásan fenyők álltak arra. A farkas egy fenyő tövében megállt, onnan figyelt. Néztem a szemét, nem féltem tőle, tudtam, nem azért van itt, hogy megöljön. Nem tudom, miért van itt, de nem ezért. A különféle álomfejtésekben egymással homlokegyenest ellenkező elképzeléseket olvasni a farkasról. A rövidülő napok közeledtére épp úgy utalhat, mint a kollektív tudattalanból érkező üzenetre, amely a számunkra kijelölt út magányos bejárására emlékeztet. Hát, végül is mindkettő igaz. A napok valóban rövidülnek, a számomra kijelölt utat (ha létezik ilyen), tényleg csak egyedül járhatom be. Ezek az álomfejtések – a horoszkópokhoz hasonlóan – úgy vannak megalkotva, hogy mindenki megtalálhassa bennük azt, amire éppen szüksége van. Vagy azt, amit hallani vagy olvasni szeretne magáról. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az álmoknak ne lennének üzenetei olykor. A minap láttam egy filmet, amelyben azt mondta egy hajóorvos egy matróznak a bálnavadászhajón, hogy az álom az elme széklete. A matróz (viharvert, idősödő férfi) hosszú hallgatás után valami ilyesmit válaszolt: ehhez azért Swedenborg mesternek lenne egy-két szava.

Egy kolostorból utalni bizonyos összegeket ide-oda, a gyerek havi ebédbefizetését például, vagy a téligumik felrakásának árát egy távoli műhelybe. A vonatkozó applikációval mindez csak néhány mozdulat. Az egész mégis, mindenestül megszokhatatlan. És van benne valami rejtélyes komikum is. Soha nem láttam ezeket az összegeket, és nem is fogom látni. Ezek csak számok, de hogy mi van mögöttük, arról fogalmam sincs. Egyenleg, jóváírás, terhelés. Mindez itt, a bencés univerzumban is értelmezhető, eszkatológiai távlatokban. Mit jelent ez itt, az ember sorsára vonatkozóan, és mit jelent egy banki alkalmazás felületén. Az emberi élet egyenlege, jóváírásai és terhelései. Minden bizonnyal mínuszban vagyok, hitelekből élek, ritka jóváírások és rendszeres terhelések univerzumában.

Sűrű köd, csak az Apátság emelkedik ki belőle, idefent erős napsütés. Szinte közhelyes a kép, szinte erőltetve sugallja, hogy az odalenti szűkös és félhomályos távlatok itt fent nem érvényesek. Nemsokára lemegyek innen, alámerülök a ködbe, amit – némi iróniával – mindennapi életnek neveznek. A másik közhely, mely szerint a felhők fölött mindig süt a nap, ennek ellenére igaz. Tényleg süt, és mindig süt, legalábbis az idők kezdete óta.

Kidobtam az egyik cipőt, amit magammal hoztam. Kiszakadt. Nem lényeges, semmiféle viszony nem fűzött hozzá. Nem úgy, mint a régi túrabakancsomhoz, amit több mint húsz éven át hordtam. A Kárpátok, az Alpok és a Börzsöny számos magaslatát megjártam benne. Amikor végképp használhatatlanná vált és ki kellett dobnom, elérzékenyültem. Pedig csak egy pár kopott, elnyűtt bakancs volt. Mégis, amikor ránéztem, eszembe jutottak a régi ösvények, régi túrák, azóta elsüllyedt arcok. Kocsmák, mezők, vasútállomások, turistaházak, tábortüzek, patakok. Mindez valahogy benne volt abban a bakancsban. Van Gogh Parasztcipők című képe ugrik be, amikor arra a bakancsra gondolok. Az életem része volt, és valamiként saját magam egy részétől búcsúztam, amikor kidobtam. A bakanccsal együtt valami elmúlt, végérvényesen. Azóta a cipők puszta használati tárgyak számomra, nem többek.

Holnap lesz egy hete, hogy itt vagyok Pannonhalmán. Arról már esett szó, hogy miért vagyok itt, és hogy egyáltalán mit jelent itt lenni. De itt most talán nem is annyira lényeges ez, noha a választott tárgyunk körüli szöszmötölés során mégsem tekinthetek el teljesen a helyszíntől. Elvégre egy kolostorban időzni, egy kolostor éjszakai, mély csendjében olvasni Hamvas Béla Az ősök útja és az istenek útja című könyvét egészen más, mintha mondjuk reggeli villamosozás közben tenném ugyanezt. És hát Hamvas atmoszférája, a hamvasi „szellem”, a hamvasi irály - finoman fogalmazva – nem áll távol egy kolostor éjszakai, mély csendjétől.

Járja errefelé egy mondás, mely szerint Pannonhalmáról messzire látni, és Pannonhalma is messziről látszik. Noha ennek a mondásnak nyilván vannak különféle értelmezési rétegei, én most megmaradnék egy saját, belső használatra szánt értelmezésnél, amelyet volt és van szerencsém tapasztalni itt. A „messziséget”, a messzire látszódást egyfajta tágasságként élem meg itt, szellemi és lelki tágasságként. A „rend” közelében lenni, jó esetben ennek a rendnek a közvetlen közelében, olykor szinte a részeként. Mindez nem mellébeszélés akarna lenni, inkább ráhangolódás, divatos – és émelyítő – szóval élve: érzékenyítés. A hely és a téma körbejárása, közelítés Hamvashoz és ahhoz, amiről ebben a könyvben beszél.

A könyv a Medio Kiadó Hamvas Béla Kiskönyvtár című sorozatában jelent meg nemrég. Erről a sorozatról ezt írja a kiadó: „A Hamvas Béla kiskönyvtár sorozatában a hamvasi írásművészet kiemelkedő és reprezentatív munkáit adjuk közre az eredeti kéz- és gépiratok sajátos szóhasználatának és írásmódjának figyelembevételével. A sorozat köteteinek formátumát és tipográfiáját a Hamvas Bélára is döntő hatást gyakorló Rudolf Kassner múlt század elején megjelenő esszésorozatának Hamvas által olyannyira kedvelt formátuma inspirálta – mintegy egyszerre utalva gondolkozásának szellemi közösségére és egyedülálló művészetére.” A sorozatban eddig öt kötet jelent meg (Unicornus, Sziget, Platón fordítások, Magia-Szutra, Az öt Géniusz földje), a fent már említett Az ősök útja és az istenek útja a hatodik. Valóban küllemre is szép a sorozat, egyszerű, dísztelen, ízléses. Olyan könyvek ezek, amelyekre azt mondják, jó kézbe fogni őket. A manapság divatos harsány és különféle idézetekkel, reklámszövegekkel teleírt könyvborítóktól fényévekre állnak. Aszketikus borítók. Csupán a lényegi közlésekre szorítkoznak. A szerző neve, a mű címe, a kiadó logója a borító alján. A betűk közötti tágas, üres terekben pedig ködös őszi reggelekre vagy behavazott szántóföldekre emlékeztető üresség. Olyan üresség, amely mintha egy kapu lenne a borítók közé nyomtatott szövegekhez.

A kötet (és a sorozat) egyik szerkesztője, Várhegyi Miklós azt írja a fülszövegben, hogy Az ősök útja és az istenek útja Hamvas egyik legradikálisabb magyar tárgyú írása. Ettől, hogy legradikálisabb magyar tárgyú, még akár meg is ijedhetne a félősebb és felkészületlen olvasó. Ami radikális és magyar tárgyú, az bizonyos körökben már elegendő ahhoz, hogy negligálva legyen, vagy legalábbis ne legyen komolyan véve. Hogy elnéző, fölényes mosoly kíséretében jól ki legyen végezve egy vitriolos recenzióban. Hamvast közismert módon régóta nem veszi komolyan a „kánonteremtő” szellemi közeg. Vagy soha nem is vette komolyan, ez eldöntendő, bár végső soron lényegtelen kérdés. Hogy miért, az messzire és mélyre vezetne. Leginkább a sznobizmus és a gyávaság lehet az ős-ok, a szokásos értelmiségi zsákutcák jól ismert jelenségei. Hamvast illik nem komolyan venni, ezoterikus, fantazmagóriáitól eltelt szerzőnek tartani, aki a rögeszméitől űzötten, íráskényszere által hajtva hozott létre mennyiségre jelentős életművet, amelyet nyugodtan oda lehet sorolni a számtalan hóbortos ködlovag „lila” életművének polcára. Nagyjából így néz ez ki, nem másként. Függetlenül attól, hogy tisztelőinek (és értőinek, a kettő nem feltétlenül esik egybe) tábora sem csekély, de ez a tábor mindig is távol állt az úgynevezett mértékadó, kánonalakító trendektől. Azt hiszem, nem csak ma van ez így, akkor is így lett volna, ha Hamvas művei „normális módon” jelenhettek volna meg, még a szerző életében, megírásuk sorrendjében. Magyarul ha az életmű jelentős része nem a fióknak íródott volna, az ismert okok miatt. Mindez csak azért jutott eszembe, mert a fülszövegben Várhegyi felteszi a költői kérdést, hogy „mi történt volna, ha megjelenhet Az ősök útja és az istenek útja 1943-ban, megírása nehéz történelmi pillanatában? Hangja talán mélyen időszerű lesz, és önvizsgálatra hív? Az őszinte szembenézés a magyarság legfontosabb sorskérdéseivel elutasításra talál?” Persze nem tudjuk, mi történt volna, de azt hiszem, valami nagyon hasonló, mint manapság. Súlyosbítva azzal, hogy a könyvek ereje, az írott szó hatása ma már össze sem hasonlítható a nyolcvan évvel ezelőtti állapotokkal. A könyvnek, az esszének, versnek, egyáltalán, bármiféle irodalmi műnek ma már szinte alig van rezonanciája.

Legradikálisabb és magyar tárgyú, de nem „úgy”, hanem hamvasi értelemben. Azaz nem trianonozás, nem székelyezés, nem revizionista sirám, hanem ennél jóval mélyebbre fúr, vagy ami ugyanaz, ennél jóval magasabbra emelkedik. Miközben persze a fentiek is ott lebegnek valahol az egészben. Hamvast – mint mindig – most is a bajok forrása érdekli. Az, hogy hol kezdődött minden és hová vezet mindaz, ami egy homályos, nehezen feltérképezhető pontból indult ki. 1943-ban íródott, a sötétség mélyén. A sötétség „egyik” mélyén, talán pontosítsunk így, mert mégis csak a 20. századi magyar történelemről van szó. Gondoljunk csak bele, milyen történelmi helyzetben volt 1943-ban Magyarország. Itt most helyet hagyok a belegondolásnak. (…)

A mű három részből áll. Az első címe Kényelmetlen közkérdések, a másodiké Agis tragédiája, a harmadiké Politika helyett misztika. Tulajdonképpen már e három cím alapján legalábbis körvonalazható, miről van itt szó. Hamvas már a legelején ezt írja: „A legutóbbi tíz év alatt több irodalomtörténetet írtak, mint azelőtt kétszáz év alatt.” Sejthető, hogy leginkább Babits és Szerb Antal irodalomtörténeteire gondolhat, többek között. Amikor ezt olvastam, eszembe jutott, hogy mostanában mintha még több irodalomtörténet jelenne meg, mint a 40-es évek elején. Irodalomtörténetek persze nem azért jelennek meg ilyen mennyiségben, mondja Hamvas, mert ennyire népszerű lenne a régi és a kortárs magyar irodalom az olvasók körében, hanem sokkal inkább azért, mert valójában mindez már senkit sem érdekel. „Él-e ma valaki, aki ösztönből és szenvedélyből Vörösmarty költeményeit olvassa? Válasz: nem él.” – jelenti ki Hamvas az első lapokon. És ezzel igazán nehéz lenne vitatkozni. Ma, 2021-ben pedig már szinte értelme sincs a kérdésnek.

A magyar tárgyat Hamvasnál „hamvasul” kell értelmezni. A könyv címéből kiindulva mindez könnyen megérthető. Az ősök útja „a családoké, a nemzeteké, a törvényeké, az emberiségé…Ezen járunk, amikor nyelvünket és szokásainkat tiszteljük, amikor emberi hivatásunkat betöltjük. Az istenek útja a lelkiismereté. Mindnyájan erre lépünk, amikor kiemelkedünk abból, amit tanultunk s amikor azt tesszük, ami túl van nyelven és szokáson és szokáson és törvényen és családon és nemzeten és amikor betöltjük feladatunkat, amivel bennünket Isten bízott meg.” Az Ágis tragédiáját megíró Bessenyei Hamvas szerint arról a kudarcról beszél, amelyet ez a nép mintegy önmagának okozott. A „sense of beauty”, a harmonikus élet lehetőségét feláldozta a „sense of prosperity”, a gazdasági gyarapodás, a külső élet hiábavalóságainak oltárán. Ennek az utóbbinak atyját és megteremtőjét Magyarországon Hamvas Széchenyi Istvánban látja, de nem mindenestül, és mintha maga is felmentést keresne Széchenyi számára. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy a harmonikus létezés és a haszonlesésre, az anyagi gyarapodásra alapuló élettechnika harca, úgy tűnik, azóta rég eldőlt. Legalábbis látszólag. A látszat és a valóság, az önámítás és az igazság közötti szakadék szinte beláthatatlanul mély. Hamvas javaslata az, amit Charles Péguy francia írót idézve így foglal össze: Mystique au lieu de politique. Azaz politika helyett misztika. A politika Hamvas szerint az, amikor az ember mástól várja, amit neki magának kellene elvégeznie. Az istenek útja nehezen járható út, emberfeletti erőfeszítéseket igényel. Az ősök útja „emberibb”, de ma már ez is egyre rögösebb, egyre komolyabb elköteleződést kíván. Sokkal inkább, mint 1943-ban. Ennyiben nekünk, ma élőknek nehezebb a dolgunk, mint Hamvas kortársainak volt.

Az ősök útja és az istenek útja – akármilyen közhelyesen is hangzik – ma talán még aktuálisabb, mint megírása idején. Jól látjuk, hová vezetett azóta a „sense of prosperity”: civilizációnk és a földi ökoszisztéma összeomlásához. Ez a tragédia innen, Szent Márton hegyéről nézve mintha még drámaibb módon látszana. A kolostor csendjében ülve egyértelmű a hamvasi mondatok végső igazsága: „Az istenek útja nehéz. Ha az ember erre lép, a föld megtagadja. Számolnia kell azzal, hogy a javakból nem kap semmit, egyedül maradhat és szegényen. De az istenek megadják neki, amit az ember csak az istenektől kaphat.”

Vannak archetipikus álmok, amelyek nem közvetlenül a saját életünkből következnek. Carl Gustav Jung írt behatóan az efféle álmokról, de nem szeretném itt felmondani a leckét, ahogy azt a látszatot sem szeretném kelteni, mintha átfogó ismereteim lennének arról, hogy pontosan honnan is származnak ezek az álmok.  A legtöbb álmomat szinte azonnal elfelejtem, legfeljebb közvetlenül ébredés emlékszem még foszlányokra belőlük. De van néhány olyan álmom, amelyeket évekkel ezelőtt álmodtam és tökéletesen emlékszem rájuk. Ezek mind olyan álmok, amelyek szemmel láthatóan nincsenek semmiféle kapcsolatban az életemmel, mégis olyan mélyen érintettek és érintenek, mint semmi más. Néhány ilyen álomról van szó, egy kezemen meg tudnám számolni őket. Ebből a kevés álomból az egyik egy erdei kunyhóhoz kötődik. A kötődés nem abban áll, hogy ez a kunyhó lett volna az álmom helyszíne, hanem abban, hogy ott álmodtam.

És most itt, az apátságban újra előjött ez az álom

Talán nem is kellene beszélnem erről. Nem mintha bármi olyasmi szerepelne ezekben az álmokban, amit rejtegetnem kellene. Az archetipikus álmokban amúgy sincs semmi látványosan személyes, éppen az a különös bennük (többek között), hogy a látszólagos személytelenségük ellenére fokozhatatlanul személyesek. Semmi közük hozzánk, a személyiségünkhöz, az énünkhöz, az életünk eseményeihez. Akkor mégis miért van az, hogy megrendítő erővel képesek olyasmit sugallni, ami a leginkább foglalkoztat minket? Még mielőtt elkezdek felesleges kérdéseket feltenni, gyorsan be is fejezem. Mert nem arról van szó, hogy megfejtések után szeretnék kutatni. Úgysem tudom a megfejtést. A kérdések persze attól még velem maradnak, nyugtalanító hatásuk elől nem tudok kitérni.

Huszonöt éve ismerem ezt a kunyhót. Sokszor jártam erre, hol egyedül, hol egy barátommal. A kunyhó egy felhagyott kőbányával szemben áll, egy bükkös hegyoldalban. Valószínűleg madarászok építették annak idején, mert a közelben ritka ragadozómadarak fészkeit rejtik a felhagyott bánya meredek sziklafalai. Régi bányászépület romjaira épült, az alapjai abból az időből származnak, amikor még kötélpályán hordták le innen a követ. Mindig is ellenállhatatlanul vonzottak az erdei kunyhók, a menedékházak. Leginkább ősszel és télen uralkodott el rajtam ez a vonzalom. Felmenni, begyújtani a régi vaskályhába, kinyitni egy üveg bort és nézni az ablakon át, ahogy odakint hullanak a levelek vagy ahogy szakad a hó. Egy erdőben ébredni tényleg olyan, mintha a világ teremtésébe látnék bele. Az odalentről hozott feszültségek és felesleges gondolatok lassan lehámlanak, mint a bőrre száradt sár. Néhányszor aludtam is ebben a kunyhóban, egy alkalommal egyedül is éjszakáztam itt. Erdőben egyedül éjszakázni szintén olyasmi, ami kitépi az embert az életéből és az univerzumba löki ki. Az egyszerre végtelenül ismerős és tökéletesen ismeretlen környezet először szorongást vált ki, de egy idő után megértem, hogy az a valaki szorong bennem, akiről szeretnék megfeledkezni. Az szorong, akit a lenti világból felhurcoltam ide, mint egy vírust. Egy ilyen magányos, hegyi éjszakán álmodtam a lerombolt és felgyújtott házról. Egy erdei úton sétáltam, amikor a fák között füstöt vettem észre. Közelebb mentem és láttam, hogy egy ház ég. Majdnem teljesen leégett már, néhány üszkös gerendája füstölgött csak. A romokból az látszott, hogy komoly épület lehetett, egy kisebb erődítmény inkább, egy fából készült vár. Ahogy körbejártam az elszenesedett romokat, láttam, hogy távolabb, az erdőben holttestek fekszenek. Testek egymás hegyén-hátán, borzalmas sebekkel. Férfiak, nők, gyerekek. A férfiak katonáknak tűntek, némelyikükön páncéling volt vagy erős bőrmellény, kardok, szekercék és lándzsák hevertek körülöttük. Egyáltalán nem ütköztem meg a ruházatukon, teljesen természetes volt, hogy úgy néztek ki, mint a középkori katonák. Túlélő nem volt sehol, csak a halottak mindenfelé és körben a tavaszi erdő. Valahol kakukk szólt, feketeharkály repült egyik fáról a másikra. Ahogy ott álltam a holttestek mellett, egyszer csak megéreztem, hogy valaki figyel. Az álom ismeretlen logikája szerint ezen sem lepődtem meg, mintha korábban is tudtam volna, hogy a nyomomban jár valaki, mégis csak most tudatosult bennem. Ahogy azt is tudtam, hogy hiába kerestem volna eddig, nem vettem volna észre. Tudtam, hogy láthatatlan és csak akkor pillanthatom meg, amikor ő akarja. A rengeteg halott látványa nem döbbentett meg, nem éreztem fájdalmat vagy megrendülést. Csak a testük halott, ők maguk élnek, ezt ott, az erdőben világosan láttam. Ahogy magam mögött hagytam a füstölgő romot, az engem követő ismeretlen egyre közelebb került hozzám. Mögöttem volt, de mellettem, fölöttem is egyben. Körülvett. Aztán egyszer csak alakot öltött és ott állt előttem. Az arcára nem emlékszem, csak arra, hogy ismeretlen nyelven beszélt hozzám nagyon sokáig. Nem értettem a szavait. Csak a legvégén, egy hosszú csend után szólalt meg úgy, hogy már megértettem. Felnézett a fák lombjai közé és azt kérdezte, látom-e azt a fényt a fák között. Ahogy a nap süt be a tengerbe, a fénypászmák csillogó sávjai úgy hatoltak át a hatalmas bükkfák tömött koronáin. Látom, mondtam neki, amire hosszú hallgatás után csak annyit felelt: az vagyok én.

Azóta, ha arra járok és meglátom a kunyhót, mindig eszembe jut ez az álom. Persze nem csak akkor jut eszembe, hanem szinte minden nap, de a kunyhó közelében egészen olyan, mintha csak imént tűnt volna el a szemem elől ez az ismeretlen alak, aki azóta is rettenetesen hiányzik. Bár olykor úgy tűnik, hogy a közelemben van. Hangok és illatok mélyén, a patak sodrásában, a kémény fölött világító Hold fényében.

Némán figyel a természet túloldaláról.  

(Pannonhalma, 2021. novembere)