FOTÓNAPLÓ

(Pannonhalma, 2021. november)

    Megérkezés. Az ablakon kinézve az ismeretlen távlatok. Az ősz térélménye.

A „cella, amely két héten át az otthonom volt. Újszövetség, Szent Benedek Regulája az íróasztalon. A reggelek mély csendje. Az eső, ahogy kopog az ablakpárkányon. A hatalmas fenyő zúgása a szélben.

Sétálni egy kihalt arborétumban. Szinte a munka részévé vált, az írás előtti és az írás utáni rítussá. A park ösvényei a gondolkodás labirintusait idézték.

A Bazilikában a kora reggelek és az esték. A vesperások dallamai. Egy hagyomány terébe lépni áldás. Megmaradni benne emberfeletti feladat.

Egy 16. századi kódex lapjait nézni. Szédülés, mintha egy szakadék peremén állnék. Az idő szakadékaiban elmerülni. Az iniciálé aranyfüstje átragyog az időn, múlhatatlanul.

Az üres táj meditációs tér. Mintha el sem hagynám a kolostort. Odakint ugyanaz, mint idebent. A távolságban a közeledés.

Egy műveltség, egy civilizáció relikviáinak csendje.

A pannon táj finom hullámzása. Szőlő, bor, szélben kavargó diólevelek.

Versekről, művészetről beszélgetni kamaszokkal mindig megrendítő. Komoly, tiszta kérdések. Egy út mélyéről visszatekinteni az út elején állókra.

Pázmándfalu, temetőkert. A régi sírok fölött harkály kopog. A sírkövek feliratai lassan olvashatatlanná válnak. Csak az árnyékok vonulnak rajtuk.

A naplemente fényei a kolostor folyosóján.

Napkelte a „cella” ablakából.

A pannonhalmi téglagyár, ahol Radnóti az utolsó éjszakáját töltötte. Varjak, köd, a távolból lakodalmas zene szól.

Árnyékom az éjszakai templomfalon.

Triptichon. A pusztulás esztétikája az elhagyott pannonhalmi téglagyárban.

Sacer Mons Pannoniae. Csatangolás novemberi mezőkön.

Köd, búcsú. Az utolsó reggel.