Győry Domonkos: Menekülés Zöldországba - Vácrátóti napló 1.

Az öreg Renault Megáne a múlt évben az injektorhibás dieselek mennyországába költözött, a tizenötéves viszonyunkból ekkor már közel öt éve morcosan tellett: nem merészkedtem városon kívülre vele, csak döntöttem bele a fizetésem, ő pedig új és új meglepetésekkel szolgált, turbó körforgalomban, hidak tetején szeretett megpihenni, cserébe bemutatott néhány gépjárműszállító vállalkozónak, számos autószerelőnek, első látásra mindegyik tudta mit kell tenni, aztán már csak a vállukat vonogatták. Így nem maradt más választásom, múlt októberben felszámoltam a valamikor annyira közvetlen és szeretetteljes kapcsolatunkat A helyébe vásárolt Dacia Duster már benzines, boldogan és jó étvággyal kortyolja az államilag garantált ízű üzemanyagot, közben mintha elégedetten röfögne, én meg dörzsölgetem a bumfordi orrocskáját, egyél csak kicsim, még ha rá is megy a gazdi inge-gatyája.

És lám, meghálálta a törődést, ma hajnalban, remélve, hogy ilyenkor kisebb a forgalom, együtt szöktünk meg Győrből, mégpedig terveim szerint a kertek alatt: beállítottam közöttes célként Rév-Komáromot, azzal a szándékkal, hogy északról követem a Duna vonalát, és így kihagyhatom a budapesti típusú gépkocsivezetés vidékiként kissé megrázó, megalázó élményét.

A GPS persze nem hagyta magát, orvul visszagyömöszölt határaink közé: amire kigyönyörködtem magam a felvidéki tájban, már a párkányi-hídon jártam, elfogadtam a sorsom, így hamarosan a szentendrei kanyargóson tapasztaltam meg, hogy új szerelmem nem tapad olyan érzékien az úthoz, mint a francia verdám, kincsem hajlamos kanyarban picinykét jobban bedőlni a vártnál, ami szerencsésen elvonta a figyelmem arról, hogy a hatvanas tempómmal miként építem le az idegrendszerét a dugóhúzószerű útvonalon mögöttem furikázóknak. Ezt követően egy halál torkára emlékeztető autópálya-szakasz következett, majd a nulláson átnavigált a túlpartra, onnét már wellness volt a vezetés, és fél órán belül begördültem a vácrátóti botanikus kertbe.

Az arborétumot égigérő terméskő kerítés választja el a profán világtól, van itt egy kutatóépület-tömb, illetve egy tornácosnak nevezett épület, benne négy apartmannal. Ezek egyikéhez kaptam kulcsot. A berendezést praktikus ember tervezhette, minden megtalálható benne a mosógéptől a vasalóig, a hűtőszekrénytől a tűzhelyig, amire a többhetes tartózkodáshoz szükség lehet.

Mindenki kedves. A portás, a falu viszonylag jól ellátott vegyesboltjának munkatársai, a „tornácos” mögötti büfé üzemeltetői. A boltocskában kísérletet teszek sajtótermék vásárlására, a kerekarcú, mosolygós menyecske szélesen elmosolyodik, rázza a fejét, mondja, hogy „én nem olvasok”, ami mindent megmagyaráz, mintha valamiféle bocsánatos szenvedélyről diskurálnánk. Figyelmembe ajánlja a postát, ami szombat lévén zárva, hétfőn felderítem, bár irodalmi lap aligha lesz ott, de ki tudja, fordulnak elő meglepetések, nemrég elhunyt író barátom falujában miatta volt kapható ez és amaz az ottani trafikban, aminek a legtöbb helyén még a hírét se hallották.

Sétálok egyet a botanikus kertben, az élmény leírhatatlan, a hőség is, így megfogadom, hogy reggel hatkor folytatom a felderítőutat. Aztán elalszom ezt az időszakot, a jó levegő, a csend és az utazás izgalmai tehetnek róla. A büfével több szerencsém van, nyitvatartási időben üzemel, kenyérlángost árulnak különféle feltétekkel, sültkolbászt kovászos uborkával, sokféle házi rétest, közöttük túrós-nutellásat, szóval, mi szem-szájnak ingere, ráadásul jó minőségben. Ahogy látom, az út túlfelén egy Sakáltanya elnevezésű vendéglátóhely leheli az utcára a félhomályt, a teraszán öt fős társaság múlatja az időt.

A falu főterén a posta, az önkormányzat, egy ruhajavító-üzlet, előző nap ez utóbbi tulajdonosnőjétől kértem útbaigazítást, ma is látom messziről, úgy tűnik megismer, talán tudja is, hogy új csodabogár érkezhetett az arborétumba. Mégpedig nagy önmérséklettel rendelkező figura: se gumicukrot, sem csokoládét nem vásároltam. Nutellás rétest viszont igen, de ilyent még nem ettem korábban, így ezt bocsánatos bűnnek nyilvánítom. Bekapcsolom a laptopot és írni kezdek.

Isten kertecskéje – Vácrátóti napló 2.

A botanikuskert lakójaként olyan időszakokban is sétálhatok, amikor az arborétum még nem nyitott a közönség előtt, így különleges ajándékként jár az élményhez az egyedüllét. Nincsen más hang, csak a madaraké, a bogarak zümmögése, és ahogy a fák teteje diskurál a széllel.

A kert sajátos csodáját az adja számomra, hogy a tervezettség, rendezettség ellenére is érezhető valamiféle őskáosz, valamiféle háborítatlanság. Pedig gondos kezek ápolják, megfigyeltem, hogy időként áthelyezik az esőztetőfejeket, ma hajnalban pedig találkoztam egy úriemberrel, aki lajtos kocsiból kannába csapolta a vizet, és ezzel öntözött egy csemetefát. Alaposan megszemlélte, letette a vödröt, megtapogatott néhány elszárad levelet, az egyiket elmorzsolta az ujjai között, kicsit feljebb tolta nagy karimájú kalapját, láthatóan töprengett, mint orvos a különös tüneteket produkáló beteg fölött.

A botanikuskert személyzete egyébként szinte láthatatlan, valami mégis azt súgja, mindenhol ott vannak, mindenre figyelnek. A kert bútorai, azaz a korlátok, padok, természetközeli műalkotások gondozottak, a zöld erőd természetesnek, ám mégsem kuszának tűnik.

A korai séta a hőség hiánya miatt is kellemes, ugyanakkor lehetőség arra, hogy a látvány, az illatok és a hangok finom szőttesét a látogatók külvilági történésekről gurgulázó kommunikációja nélkül élvezzem. Ma reggel kedvem lett volna besétálni a felkelő naptól megvilágított gyönyörű rétre, és leheveredni a harmatos fűbe. De tudtam, hogy szentélyben vagyok, maradtam a kijelölt ösvényen, időnként nekilódultam abban a reményben, hogy lehagyhatom a kitartóan a fejem körül kőröző, ki tudja milyen bogarat. Nem sikerült, visszakísért a szállásra, mint külhoni nyugdíjas sétarepülőt a vadászgépek. Bizony, ez az ő otthona, nekem pedig ideje nekilátnom az íráshoz a tornácosban.

Érkezésem óta egy teljesen más megközelítésben kezdtem írni, mígnem tegnap este ráébredtem, hogy ez mégsem lesz az igazi, és visszatértem az eredeti verzióhoz. Azt is eldöntöttem, hogy a délutáni sétám során vásárolok némi kávét, és üzembe helyezem az ígéretesnek tűnő szarvasi masinát, amivel négynapos koffein-absztinenciám véget ér. Úgy tűnik, a mai nap a változásoké.