Napom, július 1.

Állok a pécsi Zsolnay Negyed buszmegállójában, és várom a buszt. Este van már, ki-ki nyugalomba, nekem viszont most lett időm arra, hogy bemenjek Pécs belvárosába. Délelőtt elfoglaltam a szálláshelyemet, a nyolcablakos csodalakáskát, mely a Negyed árnyas szegletében foglal helyet. Húsz éve mindig, amikor kiszakítom magam a hétköznapokból, és megjelenek a terepen, ahol vagy anyagot gyűjtök, vagy írok, mindig ugyanaz az érzés fog el. Ismerem ezt az elsőbálos izgalmat, ilyenkor még nem pakolok ki a bőröndökből. Nézem az úti málhámat, és figyelem a  hely rezdüléseit. Lesz-e nekem kedvem, hajlandóságom, akaratom itt írni. Húsz éve nem volt még olyan első nap, amikor igen lett volna a válaszom erre a kérdésre. Többnyire a mit keresek én itt kérdésre, jön a kafkai gyors válasz, innen el, de azonnal.

Állok a pécsi Zsolnay Negyed buszmegállójában, és várom a buszt. Egy satnya bokorfélét céloztam meg, én értem oda legelőbb, nekem van szórt fény a fejem felett. Nem, nem a vasútállomásra megyek, hanem csak ide, Pécs belvárosába, bevásárolni. Mert úgy döntöttem, lesz, ami lesz, maradok. Egy teljes hónapra, és addig írok, míg egy hó lesz, azután a kisangyalom csókja is jó lesz, ahogy a nóta mondja. Hej, de, csuda rossz kedvem van, szakad rólam a víz. Érzem ahogy a nyakamnál elered a sok-sok kis patak, és érré duzzadva rohan a derekam felé.

Félre a dalszövegekkel, elő a rögvalósággal! A buszon némi dulakodás támad, a sofőr túladagoltnak véli a felszálló utast, nem szeretné felengedni. Az önértékelését tekintve túlmotivált utas nagyot rúg a buszba, ebből istenuccse rendőrség lesz.

Nincs kedvem kivárni, elindulok gyalog. Aztán utolér a busz, megáll, felvesz egy bokornál. Ha esetleg olvasná a sofőr facebookon az Írórezidencia oldal posztját, innen üzenem, hogy hálás köszönet mindenért. Nehéz embernek, akarom mondani sofőrnek maradni a negyvenfokos embertelenségben.

Alkonyatkor érek vissza a Negyedbe. Gyúlnak a fények, nektek írom e naplót. Ez az egész Negyed olyan, amilyet nem láttam még sehol a világon. Egyszerre díszletgyár és agyagsúlyos valóság. Tömör anyag és szállongó fantázia. Bukszus- és téglalabirintus, mattok és ragyogók mindenhol. Féltem ezt a csempe- és kerámiakultúrát, csak el ne vigye valami természeti vagy emberi katasztrófa. Féltem. Csodálom, ámde mégis szeretem.

Napom, július 2.

Ha hiszik, ha nem, ugyanakkor ébredek, mint otthon szoktam. Ez ígéretes, hajnali ötre vagyok beprogramozva. Nyáron. Télen nem. A tél az más kérdés. A nap szerint élem a napjaim. Legendásan korán fekszem, és legendásan korán kelek. Valami zúgást hallok kintről, kikukucskálok a sötétítő alatti résen, fúj a szél, felhős az ég. El sem hiszem. Kitárom az ablakokat, és élvezem a friss zefírt. Megsaccolom az épület falát, lehet vagy nyolcvan centi. A szép boltíves ablakok oldalfalára makulátlan fény vetül. Ma már nincs kegyelem, fejest ugrom a munkába.

Előtte persze elmegyek kocogni. Lépcsőzöm egy kicsit, itt a Negyedben szebbnél szebb lépcsők adják egymásnak a kilincset, azaz a téglát. Kő- és vasoroszlánok, szoborlánykák és szoborfiúk, ember nagyságú amforák, mintha az ókori Görögországban, vagy az ókori Rómában lennék. De nem ott vagyok, hanem „csak” Sopianae-ban.

Visszatérve kis lakomba, a pótcselekvések perceivel folytatom a napom. Írás előtt gyakran előjön ez a krónikus betegségem, már tudom a lefolyását, hozzám nőtt, hadd tombolja ki magát. Ha hagyom magam, előbb szabadulok.

És igen, tényleg szabaddá válok az írásra, leülök a fotelba, melynek háttámlájához vettem egy jó kemény kispárnát a kínaiban, így egészen jól tartja a derekam. Elkezdek írni. Azaz elkezdenék. Egyszerre azt látom, hogy az ablakomban, egy férfi áll, és többfunkciós, felső kategóriás fotómasinájával fényképezi a kerti szobrokat. Brit turistának nézem, rózsaszín lening, sokzsebes hegymászónadrág, széles mosoly. Én látom őt, ő nem lát engem, kifogástalan írói pozíció. Ez a kedvencem. Jól megbámulom. Minden fényképét hosszas előkészítő munkálat, mérés, gombnyomogatás előz meg. Az a fajta, aki biztosra szeret menni. Nekem túl precíznek tűnik. Lehetne kissé easy goingabb. Ezt az angol kifejezést a fiamtól tanultam, amikor kifogásolta a szerinte túlzottan rugalmatlan, beszabályozott életfelfogásomat.

Megkönnyebbülve rovom a sorokat, hajrá, fogyjon a fehér rész, fantáziám, siessünk.

Napom, július 3.

Kipattan a szemem, éber vagyok egyetlen másodperc alatt, a szobám viszont még sötét. Miféle tündérbűbáj ez? Nézem az órát, négy óra öt perc. Na ne. Ilyen korán marokszedő őseim sem keltek, azon egyszerű oknál fogva, mert nem látták volna meg a kévéket. Jólesően nyújtózom, jól haladtam tegnap, le se merem írni, hány karakter lett, csak annyi árulok el, hogy egy közepes szállodában ennyiért lehet manapság egy éjszakára megszállni. Itthon.

A Szelek szigete körül forgolódik a gondolatom. Ez a regényem legmarkánsabb helyszíne. Abban maradok magammal, hogy ma már kiragasztom a konyhaszekrényre a papírra írott anyagaimat, és amíg olvasgatom őket, addig egyrészt állok, másrészt karnyújtásokat végzek. Nem lehet egész nap a gép előtt ülni. Kapva kapok az alkalmon, és kinyitom mind a nyolc ablakot. Áramlik a drága jó, hűs levegő. Eszembe jut, hogy mi van, ha a gyíkok a dús növényzetből felmásznak a falra, és bejönnek a szobába. Ők voltak itt előbb, a Zsolnayak csak aztán foglalták el a lankás domboldalt. Joguk van a gyíkocskáknak jönni-menni a területükön, nem? Csak hadd jöjjenek.

 Ujjé, már ott is vagyok a tóparton. Hát ez mesés! Virágok nyílnak az egyik oldalon, gyönyörű, vízbe hajló falombozat a másikon. Van egy forrás, Aranyeső forrás a neve. Lecsorgó madárpatakjában madár fürdik. Rozsdafarkúnak nézem. Koros férfi klottgatyában napozik a tó szemben lévő oldalán, ott, ahol már tündököl minden. Ásványvízzel locsolja a mellkasát. A tó kerületének háromnegyede árnyékban van, kocogó maradjon a kaptafánál, azaz az árnyékban.

Megcselekedem, amit megkövetel a test, indulok haza, vár a két főszereplőm, Dani és Lizy. Félúton egy férfit pillantok meg, a hűs bokor alján a nagy fűben alszik. Féloldalt fekszik, felmerül bennem, hogy mi van, ha már nem él. Megtorpanok. Jól megfigyelem. Nyitott tenyere a feje alatt, nem láttam még ilyen haláltusás pózt. Megnyugszom. Kocogok tovább.

Megérkezem a hűs lakáskába, fürdés, reggeli, aztán kiragasztom a szekrény oldalára a gyűjtött anyagaimat. Közben bele-beleolvasok a jegyzetekbe. Egyik ablakomból, merthogy nyolc van, gyönyörű Zsolnay-kútra látok, két galamb enyeleg a medencei részben. Elgondolkodom, milyen furcsa, még a galamboknak is millióféle sors jut. Egyeseknek a háromkelyhes Zsolnay-medencében való hajnali fürdőzés, másoknak a szeméttelep széli hiábavaló keresgélés.

Napom, július 4.

Fáradtnak tűnök, mintha nem a régi volnék, de bezárom a számítógépem, mert lassan készülődnöm kell. Vacsorára vagyok hivatalos, mégpedig nem holmi gyorsbüfébe, hanem egyenesen a Tenkes csárdába. Baranya megyében van a hely, Harkány felé félúton. Méhes Károllyal érkezünk autóval. Bereményi Géza és felesége, Tünde is jönnek majd, Horváth Tamás vajszlói polgármester hozza őket, rájuk várunk. Az ő nagylelkű és figyelmes meghívásának teszünk eleget. Leülünk, amíg érkeznek. Nagyon hangulatos a hely, a zenéről számtalan légy gondoskodik. Valami rajzásféle lehet, vagy párzási időszak, röptükben kapják el egymást, pörögnek-forognak, aztán megy mindegyik a maga útján.

Megérkeznek Bereményiék, elfoglalunk egy másik, jobban tetsző asztalt. Nullszázalékos meggysör gondoskodik a kutya jó kedvemről. És Bereményi Géza mesél, filmek, fesztiválok, dalok, A Hídember, Eldorádó, Megáll az idő..., kulisszatitkok, amit most élőben, a híres kapitányról elnevezett csárdában élőszóban hallgathatok. Minden porcikámmal figyelek. Már nem tűnök fáradtnak, már a régi vagyok. Finomabbnál finomabb ételeket hoz a pincér, minden fogáshoz valahova oda van tűzve egy virágzó levendulaágacska. Megköszönöm a pincérnek a kedves, apró gesztust, hisz a lényeg, tudjuk, a részletekben rejlik.

A vacsora végén öt ajándékkötetet veszek elő, és azt kérem, hogy semmi más, csakis a borító és a cím alapján válasszon mindenki egyet-egyet. Elkel a Kalandozó klasszikusok, ezt Bereményiék választják, aztán két darab A vitéz közalkalmazottból. A csárdával szemben takaros kis szőlőskert, ez már a Siklósi Borvidékhez tartozik, tudom meg Méhes Károlytól. Olyan szép szabályos rendbe rajzolják bele a sorok magukat az enyhén emelkedő hegy lábába, mint betűsorok a fehér lapra. Egy nagy szabályrendszer és törvény mozgatja az egész világot, legyen az szőlősor vagy regénysor, nem dőlhetnek össze-vissza a saját kedvükre a tőkék és a szavak.

Megérkezem a csodálatos, kalandos, rendkívüli élményt nyújtó ideiglenes otthonomba, a Zsolnay Kulturális Negyedbe. Tombol a hőség, pedig már benne járunk jócskán az estében. A Negyed téglaépületeit bámulom, előttem, mellettem, mögöttem, fölöttem szép szabályos téglasorok. Mindegyik a helyén, nincs hiányzó, nincs felesleges. Ettől érzem azt, hogy az idők kezdete óta, és az idők vége után is állni fog ez a negyed.

Napom, július 5.

Esik eső, szép csendesen csepereg, én meg az írószobámban kesergek, mert nem megy az írás. Csakhogy ez a szép összetett mondat nem igaz, mert nem csepergés lesz itt, inkább ömlés, mert akkorákat dörren, mintha le akarna szakadni az ég. Egyébként jól haladok az ifjúsági regényemmel, a két főszereplő gyerek épp kihallgatja a gonosz állatkereskedőket. A két kölyök egy jókora faládában gubbaszt, szerencsére kétujjnyi rések vannak a deszkák között. A névválasztásommal is elégedett vagyok.

De hirtelen, jaj, jaj, be kell csuknom az ablakokat, mind a nyolcat, mert bever a jég. Ilyen drámai előkészületek után nem tudok elképzelni csak tyúk- vagy libatojásnyi jégdarabokat. Istenem, mi lesz a nyolcvannyolc szépséges Zsolnay-szoborral, ha leveri a jég a női alakok csipkés szélű főkötőjét. Mert a negyed minden apró négyzetmétere titkot, szépséget rejt. Mi lesz a titkokkal? Szétveri őket a jég?

Végzek mind a nyolc ablakkal, folyik az esővíz az üvegen. Nézem. Nem ülök vissza írni. Milyen érdekes, nem függőlegesen csapnak a vízsugarak, negyvenöt fokos szögben kaszálják a levegőt. Aztán mintha nagy égi zuhanyrózsák nyílnának, örvénylik a levegőben a víz. Villámokat nem érzékelek, csak bömbölő dübörgést, morajlik az egész Zsolnay Negyed. Emberek futkosnak zöld esernyővel. Milyen érdekes, mindenkinek zöld az esernyője. Mi van, ha ez szolgálati esernyő? Igen, csakis az lehet.

Ez a nap az esőé, a vízé. Kora reggel kocogás, vagy inkább totyogás közben az Aranyeső-forrásnál jártam, és a természetes földhöz közeli csobogó, azaz madárpatak fölött három mesterségesen kialakított lyukon csakúgy lövellt a víz. Megtudtam az alkalmazottól, hogy a hegyről jön le, és ezzel a hármas spricceléssel vezetik a tóba.

Felnézek a nyugati égre, látom a mérges felhőket, teli van a szürke begyük, dúlnak-fúlnak, alig hallhatóan háborognak. Ezek nem cécóznak, ezek robbanásig feszültek, gondolom, ideje nagyobb tempót felvennem. A cirádás vashídon megyek át, mely a Negyed déli és északi területét köti össze. Az autók fölött kocogva arra gondolok, hogy sok van, ami csodálatos, de a mérnöki munkánál nincs semmi csodálatosabb.

Napom, július 6.

Ha most nem az igéző Zsolnay Kulturális Negyedben lennék, hanem az előző lakásomban Zuglóban, megsüketülnék a harangzúgástól. De mivel nem ott vagyok, így csak a gyomrom jelzi, hogy dél van. Reggelim évek óta ugyanaz, zabkása gyümölccsel. Ezt a módit úgy tizenöt éve tanultam Finnországban, amikor elém tették a furcsa, nekem akkor nem túl gusztusosnak tűnő főzelékfélét. Poridzs, mondta a barátnőm, ezt esszük minden reggel, bikoz of dö koleszterin. Gondoltam, megkóstolom, ha ők életben vannak még, sőt egészen jól néznek ki, akkor nekem sem árthat. Szerelem lett első kóstálásra. Ott, Finnországban van egy szinte már-már gélszerű, vagy inkább kocsonyás gyümölcslékészítmény, dobozban lehet kapni, mint nálunk a dobozos tejet. Ezt öntik a zabkása tetejére. Sok-sok íz, fekete szedertől ilyen-olyan berriken át a szelíd gyümölcsökig. Tehát a megunás kizárt. Nekem speciel a mocsári hamvas szedres ízlett a legjobban. Valószínűleg azért, mert utánozhatatlanul finom íze mellett megéreztem benne az izgató veszélyt. Mocsári erdők ligetes, süppedékes talaján nő az említett cserje, gyakorlatilag az életét veszélyezteti, aki elmegy csipegetni. Engem is elvittek egyszer, de az egy másik történet. Maradjunk annyiban, hogy itt vagyok, élek, és írom ezt a naplót.

Szóval dél van, kinyitom a hűtőmet és nem találok benne semmit csak két eléggé száraz sajtvéget, egy fél paprikát, és egy kisebb darab márványszínben pompázó borjúmájast. Hm, ez szuper, nem halok éhen. Csontszáraz zsemle is van a papírzacskóban, ez sem okoz gondot, majd azt képzelem, hogy pirított kenyér, nagyon szeretem a pirítóst. És különben is a női magazinos életmód-tanácsadók sokat ismételt mondata, hogy nem az adott helyzet a lényeg, hanem a helyzethez való hozzáállás. Döntés kérdése tehát, hogy kimegyek a hídon át a Menza nevű helyre, és istenien finom ebédet eszem, vagy nem. Nem megyek. Éspedig azért nem megyek, mert nem szeretnék kizökkenni az anyagból.

Mindig reménnyel tölt el az adott írásomat illetően, ha nem lesz téma a normális étkezés, meg az sem, hogy mi van rajtam. Rám csörgött valaki, hogy videócseteljünk egy témáról a Facebookon. Visszaírtam, neki, hogy elnézést, de nem vagyok képernyőképes.

Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott, mondom, és elfogyasztom szerény ebédemet. Közben arra gondolok, hogy nagyon sok ember él a Föld nevű recsegő-ropogó bolygón, aki királyi lakomaként enné a ma déli fogásomat. Akkor hol itt a kérdés? Együk, igyuk vígan, szeretetbül azt, ami a hűtőnkben van.

Napom, július 7.

A délyeste szót Fazekas Mihálytól tanultam még általános iskolás koromban. Délyestén szokták elfogyasztani az estebédet, gondolom. De nekem most nem az evésen jár az eszem, felállok a számítógépemtől, és kimegyek a Negyedbe, járok egyet. Néha tényleg azt érzem, hogy Kréta szigetén vagyok, Minótaurosz labirintusában. Lépcsőre fel, lépcsőről le, beszögellések, kiugrók, titkos zugok, füvek, fák, virágok, bokrok, téglák, kövek, irizáló cserepek. Még sincs bennem félelem, otthonosan érzem magam. Amikor kimegyek a szokásos lábgémberedés-megszüntető sétára, futóruhát veszek, futócipőt, hátha még kocogni is szottyan kedvem, nyújtani meg pláne szoktam. Kinézetre tehát nagyon távol állok Ariadnétól.

 A Zsolnay Negyedben nyolcvannyolc darab köztéri szobor áll. Ilyen esztétikai élményben még nem volt részem, hogy kinézek a hálószobám ablakán, és legalább tíz szobrot látok. Beosztom a szobrokat, naponta úgy négyet-ötöt alaposabban megszemlélek. Úgy értem az alapost, hogy odamegyek a szoborhoz egészen közel, az orrom szinte érinti a testet, és jól szemrevételezem. Különösen az emberalakok feje, azon belül is a tekintet érdekel. Azt bámulom, hogyan lehetséges az a csoda, hogy egy szobrász a hideg anyagba beleformálja a meleg tekinteteket. De nem minden tekintet meleg. Van amin tétovaságot, szelídséget, rettegést, kiábrándultságot, csodálkozást, riadalmat, mélabút látok.

Az egyik férfialakot szemlélem egészen közelről. Kisgyermekes pár jön, furcsán néznek rám. Még elhaladtukban is visszanéznek. Jobbnak látom, ha dobbantok. Elfutok a játszótérre, mert ez is van a Negyedben. Sok-sok érdekes játék, és ami nekem még ígéretesebb, műgyep. Kocogok három ellipszist a kültéri játékok között, nyújtok egy kicsit, aztán jöhet egy újabb szobor.

Népi ruhába öltözött legény és leány a vizsgálatom következő tárgya. Viseletbe vannak öltözve. A legény fogja a lány derekát, illetve kissé a dereka felett. Úgy is mondhatnám, hogy a melle alatt. Azon a hajszálvékony vonalon egyensúlyoz, ami még éppen befér az illembe, de a hüvelykujjával  már érzékeli a csillogó kerámia kidomborodását. A lány lelkesült mosollyal fogja a kötényét, szembenéznek egymással, szerintem ők menyasszony-vőlegény páros. Direkt nem olvasok hozzá a szobrok történetéhez, majd csak az után, hogy saját szívemmel, saját szememmel végigsimogattam őket.

Napom, július 8.

Ülök az íróasztalomnál búsan, egyedül, és a regényem kidolgozatlan részeire gondolok. Vannak benne központozás nélküli, zárójeles részek, melyek részletezést kívánnak. Azokat azért nem dolgoztam ki, mert nagyon vitt a cselekmény, és nem akartam, hogy a részletek kidolgozása elvegye az erőmet.

Oldalra biccentem fejem, éppen kilátok a parkba. De nini! Nem a megnyugtató zöld csendet látom, hanem tarkabarka ruhába öltözött embereket. Kedvem szottyan megmártózni az emberi beszédben, zárom az ajtómat, kimegyek.

Igen-igen, diplomaosztó ünnepség után vagyunk, szebbnél szebb taláros fiatalokat fonnak körbe büszke szülők és a rokonság. Még a nap is kisüt, jól lehet fotózkodni. Sasszézom jobbra, lódulok balra, nem szeretnék rajta lenni a képeken. Egyrészt, mert nem tartozom a családhoz, másrészt mert futóruhában vagyok. Így ültem le írni reggel, hogy aztán ne legyen kifogás a ruha felvételének elbírhatatlan nagy terhe.

Egy bokor mögül visszanézek az ünneplőkre. Meglep egy emlék. Pár éve lehetőségem adódott az angliai Durhamban tölteni egy teljes napot. Gondoltam, a katedrálissal kezdek. Ahogy közeledtem, láttam, hogy aranyba, ezüstbe, tafotába öltözött népek fotózkodtak. Aranykalapos dámák tipegtek a férjük oldalán. A tescós reklámszatyromat akaratlanul belegyömöszöltem a hátizsákomba. Elvegyültem a tömegben, és szó szerint sodródtam a katedrális felé.

Beléptem, és csodák csodája, rájöttem, hogy a katedrális ad otthon a diplomaosztó ceremóniának. Bámultam a világ bársonyba és selyembe öltözött felső középosztályát. Amikor beteltem a látvánnyal, egy szépséges fapiéta előtt leültem. Uszadékfából készült, meghatóan és hitelesen krisztusi volt.

A városban szerte autócsodák parkoltak, én meg eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha egy szamárcsikón maga Krisztus jelenne meg. Egészen biztos, hogy felborogatná a monitorokat, és szóvá tenné, hogy apja házát holmi diplomaosztók barlangjává tették.

Itt a Zsolnay Negyedben is eljátszom a gondolattal. Ha lenne köztéri Krisztus-szobor, bizonyára égetett kerámiából készült szamárcsikón ülne a Mester. Féloldalt. Gyönyörű csempeszőnyegen állna a szamárcsikó, és arra várna, hogy akad-e még, aki nem félti leteríteni Gazdája elé a panyókára vetett méregdrága öltönyzakóját?

Napom, július 9.

Reggel bekapcsolom a számítógépem, és meglepetve veszem észre, hogy nem jön be rajta az internet. Wifi van, tehát a hiba az én készülékemben van. Kisebb pánik tör ki rajtam, nem tudok így dolgozni, mert folyamatos internetre van szükségem az íráshoz. A témám kívánja ezt.

Riadtan hívom Méhes Karcsit, hogy nem-e tudna-e valakit-e? Pár perc múlva jön az üzenet, hogy meg fog érkezni a Negyed informatikusa, a közelben van, ő majd segít. Riadtam bámulom az utat, mikor érkezik a segítség. Kopognak, nem egy, hanem két informatikus érkezik. Ránéznek a laptopomra, és visszafogottan mosollyal teszik szóvá, hogy az a program, amit használok, másfél éve kiment a divatból. Ezt nem így mondják, hanem szaknyelven, de szerintem ezt jelentheti.

Tudnának-e valamit csinálni?, kérdezem. Persze, hogy tudnak, hisz remek szakemberek. A gépem idegölően lassú. Amíg a szárny nélküli idő röpül, csupa-csupa szakmaiatlan kérdést teszek fel. Ez a kék itt mi? Ez a kis zászló miért jön elő? Hány flopira lehet rávenni az asztalomon lévő anyagot? Látom a szemükben, hogy nincsenek ehhez szokva, illetve egy bizonyos szint fölött, nem szívesen süllyednek egy bizonyos szint alá.

Megköszönöm a munkájukat, elmennek. Amikor magamra maradok, akkor látom, milyen rendetlenség van körülöttem. Illetve nem is rendetlenség ez, csak más számára tűnhet annak. Nekem kifejezetten jó, mert minden elérhető távolságban van. Nem kell keresgélni semmit. Ne veszítsek egyetlen percet sem az írásra megadatott drága időmből.

 Sajnos, illetve hála Istennek abban a korban vagyok, amikor azt a szemüvegemet keresem, amelyik a fejemen van. Pedig kerek-perec megmondták az ofotértban, hogy ne használjuk hajráfként a szemüveget, meg vagyok értve? Bólogattam, mint egy megszeppent gyerek, aztán mást sem tudok, csak vétkezni. Ötpercnyi szemüvegkeresés után végre leülök, és beüzemelem az új programot. Abban különbözik a régitől, hogy míg az piros-sárga-zöld volt, ezt lila-sárga-rózsaszín. Ha nyári ruhák lennének, mindenképpen az utóbbit választanám. Jobban illik hozzám.

Napom, július 10.

Nekem a prózaírás szüneteiben jólesik valami monoton fizikai munkát végezni. Ha lenne itt egy kert az ablakom alatt, biztos elkezdeném gazolni. Nagyjából kétóránként tör rám a fizikai munka kényszere, úgy értem, írás közben. Így jött az ötlet, hogy az ösztöndíjam ideje alatt nem kérek lakástakarítást, kitelik az időmből a háztartásvezetés.

Tényleg kitelik. Mivel én ecettel takarítok, eldöntöm, hogy a fürdőszobából eltüntetem a vízkövet. Ecetet teszek egy szivacsra, leguggolok, és a zuhanyzó sötétkék kövét sikálom. Jólesik a munka, kisikálódik belőlem valami nevenincs feszültség.

Életemben egyszer hívtam a lakásomba takarítónőt. Ez úgy tíz éve történt, amikor még plafonig érő üvegkazettás ablakokkal ékített nagypolgári lakásban laktam. Volt vagy hat dupla ajtó. Plusz az ablakok. Az ablakokkal végeztem, szépen egyenként beosztottam őket. De az ajtóknál elfogyott az időm és az erőm. Egy kedves ismerős ajánlására takarítónőt hívtam. El is kezdtünk dolgozni, a hölgy elsírta nekem a válását, és ettől olyan mentális állapotba került, hogy le kellett pihennie. Felpolcoltam a lábát párnákkal a nappali ülőgarnitúráján, feje alá is raktam néhány pihe-puha párnát. Mondtam, hogy semmi baj, ne aggódjon, ő csak pihenjen, legyen jobban, majd én dolgozom. Másfél ajtót csinált meg, kifizettem szépen, és közben arra jöttem rá, hogy nem lennék jó munkaadó, nem lennék jó vezető, mert nehezen tudom értelmezni felnőtt emberek között az alá- és fölérendeltségi viszonyt. Ugyanígy vagyok a rangokkal és titulusokkal. Félreértés ne essék, tisztelem a nagy teherbírású embereket, tisztelem a másokért és önmagunkért végzett értelmes munkát. De ez is milyen sokrétű dolog!

Cseri Kálmán tiszteletes író írja valahol, hogy temetés előtt felkereste az elhunyt családját, és kérte, meséljenek a szerettükről. Sokat dolgozott, mondták. Valami hobbi, különleges szokás, csak rá jellemző dolog?, kérdezte Cseri. Nagyon sokat dolgozott, szajkózta a család. Cseri Kálmánban lassan, de annál erősebben emelkedett a pumpa, és a végén kiszakadt belőle: nem egy ló temetését kérték tőlem, hanem egy emberét. Tehát ezzel a nagy teherbírással is érdemes vigyázni.

Napom, július 11.

Tartozom egy vallomással, függő vagyok. Gyümölcsfüggő. Hogy kielégíthessem állandó éhségemet, gyakran látogatom a piacokat. Ma reggel úgy döntöttem, hogy veszem a kis banyatankomat, és édeskettesben elgurulunk a pécsi vásárcsarnokba. Úgy hírlik, nemrég adták át. Nagy izgalmamban még a bevásárlólistámat is otthon hagyom. A buszon próbálom vizuálisan megidézni a cetlit, de nem megy, mert leköti figyelmemet az utazóközönség. Úgy döntök, ha látom, úgyis tudni fogom, mire van szükségem.

Az Árkádnál már olyan izgatott lettem, mint tizenhét éves koromban, amikor az első randira mentem. Felvillantak előttem a majdani barackok, szilvák, körték, kukoricák, ribizlik. Az egyik járókelőt megkérdeztem, hogy irányban vagyok-e, azt mondta, igen, Pécsen minden út a vásárcsarnokba vezet. És végül megpillantottam Őt, a nagy csarnokot. Megjártam jó néhány európai piacot, de ilyen letisztult eleganciájú építményt még nem láttam. Felségesen tágas, egyszerűségében nagyszerű. Templomnak is beillene. Álltam földbe gyökerezett lábbal a kistermelők standjánál. Parancsol valamit?, kérdezte egy kedves mosolyú termelő. I-i-igen, majd, dadogtam, majd később.

Nem tudom, hogy az a gyümölcsözön és színarzenál, amit a kistermelőknél láttam a térség mikroklímájának köszönhető-e. Vagy az egész országban ilyen szépek ezen a nyáron a gyümölcsök? Mint a mesében a szegényember legkisebb fia a királyi palota láttán, azt mondtam, kívül gyönyörűszép, megyek, megnézem a belsejét.

Begurultunk a tankocskámmal. Mintha nem a Föld nevű bolygón lettem volna, hanem egy utópisztikus társadalomban, ahol utópisztikus kertekben, utópisztikus zöldségeket és gyümölcsöket termelnek. Nem tudtam választani. Mentem standról standra, és faltam a szememmel a színeket és formákat. Elérzékenyültem. A világ fergeteges bajaira gondoltam. Arra, hogy szívesen elvállalnám egy klímakonferencia szervezését. A tömött standok között lennének a nagyebek székei, tudósok, politikusok, vezírek, hercegek, grófok, bárók ülnének ott, akik igazgatják e csodálatos, kék bolygót. Hátha a szóló szőlők, mosolygó almák, csengő barackok meghatnák őket. Mert az nem lehet, hogy ennyi őstermelő hiába onta verítéket. Az nem lehet, hogy ne érezzék, hogy naponta szóródik ránk az áldás a Mecsek tetejéről, és még valahonnan fentebbről is.

Napom, július 12.

Ha címet kellene adni ennek a naplóbejegyzésnek, az lenne, hogy Ne csak a virágot nézd. Az úgy volt, hogy a Pécsi Csoda Nagy Piacon a gyümölcsök megvásárlása után némi hiányérzetem támadt. Egészen biztos voltam benne, hogy már nem szeretnék több gyümölcsöt venni. Akkor meg mi a bajom? Az volt a bajom, hogy a cserepes virág stand mellett álmélkodtam, és egyetlen cserép gyönyörű évelő virág sem az én kezemben volt, hanem szépen nyájba rendeződve kellették magukat a pulton. Volt a fehér nyáj, piros nyáj, sárga nyáj. Ha választanom kell, akkor kettő közül képtelen vagyok választani, de sok közül mindig biztos kézzel nyúlok a nekem tetszőért.

Így lett ez most is, a fehér nyáj közé nyúltam, mert valósággal elkábította érzékeimet egy virágfajta. Olyan volt, mint a lenvirág, csak fehér. Mivel elfelejtettem megkérdezni a termelőt, hogy hívják a virágot, itthon próbáltam az interneten kideríteni, mi a neve. Nem sikerült. Hosszú percekig kutakodtam az online térben, de feladtam, nem ezért jöttem Pécsre, hogy botanikai nyomozásokkal múlassam a drága, ajándéka kapott időmet. Ahogy írtam, a virágának porcelánfehér színe és fátyolszerűen szétszóródott virágzata ragadott meg. A levelére nem esett pillantásom.

Írás közben szeretem, ha valamilyen virág van a közelemben. Amikor felállok az íróasztaltól, szeretem piszkálgatni a leveleket, leveszem a már száraz szirmokat, befröcskölöm vízzel, nézem. Megnyugtat. Ezt a virágot is elkeztem gondozgatni. Kertbe való egyébként, majd elültetem az otthoni kertembe, addig meg itt gyönyörködöm benne. Kutatások bizonyítják, hogy a virágok éreznek. Van egy-két ismerősöm, akik közlében hipp-hopp elszáradnak a virágok.

Napom, július 13.

Írás közben széles érzelmi skálán mozgok. Forr bennem az elégedetlenség, bizakodás, zaklatottság, feszültség, aggodalom, félelem. Derű, elégedettség, ingerültség, idegesség, elszántság, felszabadultság, ezek is jönnek szépen. Egy nagy mosógépben mosom őket, aztán centrifugában rázom, és ha szerencsém van, tiszta, teleírt, nem gyűrött lapokat szedek ki, melyeket ki tudok teregetni a mélyen beugró hófehér belső ablakpárkányomra.

Regényem helyszíne a zord, mégis romantikus skót táj. Ismerem jól ezt a tájat, számtalanszor jártam ott. Csak be kell csuknom a szemem, látom a színeket, érzem az illatokat. Ez viszont édeskevés. Mindezeket mondatokká kell transzformálnom. Nagy kérdés: sikerül-e az írói cél érdekébe állítanom. Meglátjuk.

Napom, július 14.

Elém úszott az interneten, hogy a Zsolnay Negyed Pirogránit udvarában Bősze Ádám zenetörténész estje lesz Nagy zenészek, Puccini, nagy szerelmek címmel. Zenetörténeti bulvár – a szó nemes értelmében, így olvasom a plakáton. Ilyenben még nem volt részem, upsza, erre kíváncsi vagyok. Nyolckor kezdődik az előadás. Szépen felöltözött hölgyek és urak tűnnek elő a szélrózsa minden irányából, és a Pirogránit udvar felé sétálnak. Vannak, akiknek hűs ital van a kezükben, fut a lecsapódó pára a pohár oldalán lefelé, meleg esténk lesz.

Fesztelen és humorban gazdag hangvételt ígér az est. Sok zenét és vetítést. Vizuális típus vagyok, elképzelek egy óriási kivetítőt, amin majd, esetleg, operarészleteket játszanak be. Vagy talán egy-két operaénekes is fellép, gondolom. Az előadás elején az előadó megkéri, hogy nyújtsa fel a kezét az, aki nem szeretne csúnya szavakat hallani. Elsőként emelem fel a kezem.

Látok egy olyan kis kivetítőt, amelyet ha az osztályterembe beüzemelnék, felhördülnének a tanítványaim. Ez a helyszín viszont egy elképesztően jó hangulatot árasztó, hatalmas tér, bontott téglás falak, boltíves ablakok. Fekete-fehér fotókat látunk a szeretőkről, távollátó szemüveg van rajtam, nagyjából ki tudom venni a figurákat. Szép nők, szó se róla. De tényleg, képezheti-e egész estés előadás tárgyát az, hogy egy zeneszerző hány nővel feküdt le, és milyen módon vitte ágyba őket? Nem tudom, csak kérdezem. Egyébként szó se róla, az előadó remek stílusban kommunikál, felkészült, nagy tudású szakember, életeleme a zene, látszik.

 A közönség fantasztikus, jól veszi a humort, öröm látni, hogy telt ház van, hogy a zenetörténeti bulvár hívószó ennyi embert elhozott a Negyedbe. Együtt vagyunk, együtt nevetünk, együtt hallgatunk. És ez jó.

Napom, július 15.

Jó lenne koncentráltabbnak lenni, de nem vagyok az. Meg az is jó lenne, ha készen lennék a regénnyel, de nem vagyok készen. Arra gondolok, hogy talán pihennem kellene egy kicsit. Az ösztöndíjam idusa van, meg kellene ünnepelni. Igen. Megünneplem. Kimenőt adok magamnak. Elmegyek a Tescóba busszal. Kinéztem ott a múltkor egy ruhát. Hátha megvan még. A Tesco előtt alkalmi csoportosulások, kisebb-nagyobb társaságok hűsölnek a gyér lombú fák alatt. Van egy lány, aki kissé mámoros állapotban táncot lejt. Két férfi nézi a táncát. A férfiak kezében sör. Két táncszám között a lány kortyol a feléje nyújtott sörös dobozból. Vennem kellene egy doboz meggysört, gondolom.

A ruha is megvan, felpróbálom, ezt rám szabták. Szuper! Ha már itt vagyok, veszek élelmiszert is. Jövetben látom, hogy a lány még mindig táncol. Jól bírja, negyven fok körül van a hőmérséklet. Úgy tűnik, a nézőközönség osztódással szaporodott, mert már nem két, hanem vagy hat férfi nézi a táncát. Felszállok a buszra, úgy ülök, hogy ameddig csak lehet belássam a társaságot. A lány táncol. Nem tikkad. És a közönség egyre csak nő és növekszik.