Napom, július 16.

Mivel hűvös, árnyas szobában vagyok bő két hete, gondolok egy nagyot, strandolni szottyan kedvem. Ehhez ugye ki kell mennem a napra. Kimegyek. Bambán bámulom a Negyedet. Próbálom felmérni a lehetséges alternatív strandhelyeket. Hoppá-hoppá, ott az obeliszknél automata locsoló öntözi a füvet. A remény vakmerővé tesz. Odasétálok. Egyszerűen átfutok a vízsugáron, majd leülök a forró kőkorlátra, napozom vagy két percet. Ruhában, felöltözve. Nekem most ez a beach. Ahogy ott gubbasztok, eszembe jut az első és egyetlen szolárium-élményem. Tél vége volt, és olyan mértékű napfényhiányban szenvedtem, hogy vettem egy nagy levegőt, és elmentem egy szoláriumba. Mivel nem a barnaság vágya vitt oda, hanem a napfény íze, feltettem azt a kérdést, amit nem kellett volna. Elnézést, fordultam a recepcióshoz, szeretném megkérdezni, hogy ruhában lehet-e szoláriumozni. A huszonéves lány riadtan nézett rám, jól megbámult tetőtől talpig, háááát, peeersze, elvileg lehet, válaszolta, és utólag visszagondolva, örülök, hogy nem hívta rám a mentőket vagy a tűzoltókat.

Napom, július 17.

A Negyed bejáratánál Zsolnay Vilmos idézete:

„A kemencétől jövök, és a kemencékhez sietek vissza, így kívánságaim a legforróbbak. Ha valóra válnak, élted izzó lángoláshoz lesz hasonló, és majdan, ha tested kihűl, mindaz, ami utánad marad, ragyogó, tiszta fényű lesz!”

Negyven fok van kint, de átfut rajtam a hideg. Ez gyönyörű! Különösen az első két tagmondat. „A kemencétől jövök, és a kemencékhez sietek vissza.” Igen, mondom magamban, ezt a csodabirodalmat hogyan is lehetett volna másként felépíteni és továbbvinni? Minden szó külön-külön  fogva tart. „Sietek”. Írhatta volna helyette, hogy megyek, szaladok, rohanok, vágtatok, iparkodom. Milyen szépen simul ez a sietek szó az egész szövegbe. Mennyire költői, jelképes, metaforikus ez a gondolat. Mennyire nincs benne képzavar, pedig lehetne. Milyen logikusan szaladnak bokorba a szavak: kemence, legforróbbak, izzó lángolás, kihűl, ragyogó.

Arra gondolok, milyen jó lenne, ha az én írásaim is ilyen gondolati és képi bicsaklások nélküli gondolat- és élményátvitelek lennének. Hátha. Talán majd ez, amit most írok a Negyedben a nyolcvannyolc köztéri Zsolnay-szobor fürkész tekintetétől körülvéve.

Próbálok tanulni Zsolnay Vilmostól. Van mit.

Napom, július 18.

Sok a gyík a Negyedben. Bármerre sétálok, rezzen a fű, fut az árny a lépcsők keskeny repedése felé. Ma egész nap írtam, jól meglendültem, este kilenc után kimegyek sétálni a gyönyörűen megvilágított múzeumparkba. Szerintem rajtam és a biztonságiakon kívül nincs itt más. Illetve valakiket elfelejtettem: csapongó denevérek szelik a levegőt. Egyik kedvenc helyem az általam csak pagodának nevezett kis csempeház, ami a koronás kerítésnél magasodik. Könyökölök a csempekorláton, bámulom a denevéreket. Elképzelem, milyen lehetett itt az élet, amikor hétszáz főt foglalkoztatva izzottak a kemencék. A Zsolnay Negyedhez hasonló szabadtéri gyármúzeumot Skóciában láttam, New Lanarkban, melyet ezerhétszáznyolcvanhatban alapított David Dale. A korabeli gyapotfeldolgozó üzemeket, és az ott dolgozó munkások lakásait mutatja be a múzeum. A vízkerékre emlékszem meg a szövőgépekre, melyek között gyerekmunkások bujkáltak annak idején, hogy összeszedjék a felesleges szálakat. Csak ők fértek be, mondta az idegenvezető, és ettől akkor is, és most is összerezzenek. Szomorúvá tesz az emlék. Jobb, ha megyek, és nyugovóra térek.

Napom, július 19.

Az általam „csak” Pécs Vatikánjának nevezett helyen battyogok. Ez nem más, mint a Bazilika és környéke. Nekem legalább olyan szép, mint a római helyszín. Vendégeknek segítek „becsekkolni” a Zarándokházba. Én már számtalanszor megszálltam ott, nekem a hely non plusz ultra. A Magtár Látogatóközpontban olyan kedvességet és figyelmet tapasztalok mindig, hogy elérzékenyülök, embernek lenni jó. Hangot szoktam adni annak, ha valami tetszik, mert különben, hogy menne át az üzenet. Jó-jó, ott van a metakommunikáció, de hát szóból ért az ember. A Zarándokház recepcióján is sokszor kifejeztem már hálámat és tetszésemet, és amikor bemutatkozom, hogy Halász Margit vagyok, mosolygós válaszként ez érkezik: tuuudjuk. Jót nevetünk, vendégeket hoztam, mondom.

Ez év húsvétja jut eszembe, amikor betévedtem a Bazilikába. Feltámadás-mise volt, több száz ember állt egy-egy szál égő gyertyával, és az oldalajtó felé fordulva várt. Befurakodtam a tömegbe, én is abba az irányba fordítottam a tekintetem. Pár pillanat múlva fehér, gazdagon csipkézett ünnepi ruhába öltözött papok jelentek meg, nagy fehér gyertyákkal a kezükbe, és amíg felértek az oltárhoz, kétoldalt meggyújtották a sorfal embereinek kihunyt gyertyáit. Én még ilyen emelkedett, fennkölt pillanatot nem láttam, puritán kálomista létemre tátva maradt a szám. Megindító volt a szertartás, eszembe jutott egyik kedvenc énekem: Itt van Isten köztünk, Jertek őt imádni, Hódolattal elé állni!

Igen, plasztikus Jelenlétet tapasztaltam, és hogy ez nem az én anyatemplomomban esett meg velem a barna-fehér dísztelenségben, annak az égegyadta világon nincs semmi jelentősége.

Napom, július 20.

Délben kirúgok a hámból, és bemegyek az Árkádba ebédelni. Egy bajjal bevásárolok, viszem a gurulós szatyromat. Nem csináltam bevásárlócetlit, valamit biztos el fogok felejteni. Próbálom felidézni a hiányaimat. A kenyeres részen hosszan gondolkodom. Milyen kenyeret vegyek? Nézegetem az árakat és a minőséget. Passz! Szerintem meg fogom tanulni a kenyérsütést, különben is, pár napja vettem, szintén itt egy nagyon jó méretű veknitepsit. A végén veszek öt zsemlét, beárazom az árazógépnél. Oldalra fordítom a fejem, és akkor látom, hogy most öntik ugyanazt a fajta kemencemeleg zsemlét a tartóba. Na akkor most hogyan is legyen? Megállok, és gondolkozom. Lehetőségek: visszacsúsztatom suttyomban a ropogósak közé az én nem annyira friss öt zsemlémet. Felnézek, láthatja-e kamera. Aztán még feljebb nézek, nyugi, az Égi Kamera lát mindent. Visszacsenni vagy nem visszacsenni, ezt itt a kérdés. Mikor lenne nemesb a lelkem? Természetesen akkor, ha elvinném ezt az öt szikkadt zsemlét, és jól beléjük törne fogam. Vívódom. Elindulok a sajtok felé. Úgy döntök, hogy hagyom az öt szikkadtat. De hát, szólal meg bennem egy hang, de hát több napra veszed, a szikkadt még szikkadtabb lesz. Rosszkor vásároltál rossz helyen zsemlét. Tedd le diszkréten a kenyeres polcok valamelyikére. Ez benne van a fluktuációban. Nem teszed tönkre a céget. Nagy cég. Nyugi.

Napom, július 21.

„Az a nagy helyzet, hogy tizenhárom könyv után sem tudok magyarázatot adni arra, mi kell ahhoz, hogy az adott szövegírásom gördülékenyen menjen. És miért bicsaklik meg, ha megbicsaklik.” Miért ülök több órán át a gép előtt tudván, hogy ez most nem megy? Miért nem állok fel, és megyek ki a napra? Vagy sétálni, vagy mit tudom én. Azt az ideológiát találtam ki, hogy a gép előtt 'hejában' eltöltött órák száma egyenes arányban lesz a majdani gördülékeny óráim számával. Tehát, ha úgy tetszik, most „ülöm ki”, hogy finoman fogalmazzak, a gördülékeny írás lehetőségét. Nincs nélkül nincs van. Avagy nincs karácsony Corvin nélkül.

A Corvinról jut eszembe, hogy pár hete egy bizsubutikban kiválasztottam a forgótartón egy tetszetős, megvásárolni kívánt fülönfüggőt. A boltos lány próbálta kiemelni a lyukacskába akasztott fülbevalómat. Sajnos nem ment neki, mert a műkörme gyakorlatilag képtelenné tette a munkája elvégzésére. Hagyja, kiszedem én, mondtam mosolyogva, és hipp-hopp, kiemeltem. A pávahím esete jutott eszembe, aki fene nagy becsvágyában és hódítani akarásában akkora farkot növesztett, hogy bármely ragadozó simán elkaphatja, nem tud elmenekülni a díszes faroktollától. Amit a réven nyert, elveszítette a vámon. Itt az ideje tanulnunk a madaraktól. Hajrá! Csipcsirip.

Napom, július 22.

Soha nem gondoltam volna, hogy gyermekkönyveket is fogok írni. Valahogy ez nem volt benne az írói paklimban, amikor elkezdtem. A novellák, regények, balladák érdekeltek. Leginkább a novella. Az egy jó  sűrű dráma. A jó sűrű drámák érdekeltek.

Hallom, olvasom írókollégáktól, hogy az unokájának vagy a gyerekének kezdett el írni, így lett ifjúsági író. Hm? Ezen mindig felkapom a fejem. Írói célomat, tárgyamat képtelen vagyok/lennék közvetlen szeretteim felé irányítani. Ha a gyermekem óvodás vagy iskolás korára gondolok, nálunk szigorú, magától értetődő demarkációs vonal volt az írói lét és a szülői szerep között. Ha lehet, szóba se hoztam. Az „anya dolgozik”-kal papíroztam le ezt az egészet. Akivel mély érzelmi viszonyban vagyok, arról, vagy annak nem tudok írni. Mármint közérdeklődésre szánt irodalmat. Távol kell lennem érzelmileg attól, akiről vagy amiről írok. Mert ha érzelmileg benne vagyok, akkor azt megélem, azt úgy hívják bensőséges, intim kapcsolat. Az a privát szférám, az nem tartozik másra.

Erről jut eszembe az a jelenség, amikor közvetlen, anya-gyerek, gyerek-szülő, testvér-testvér a Facebookon üzenik egymásnak, hogy 'szeretlek', 'áldottnak érzem magam a szeretetedtől, drága kincsem', 'te vagy a legjobb édesanya, imádlak' stb. stb. Ilyenkor sajnálkozom, ó, szegények, sajnos nincsenek beszélő viszonyban. Sőt már egymás telefonját sem veszik fel.

Napom, július 23.

Este gyerekkori barátnőmmel találkozom a belvárosban, a Virág cukrászdát beszéltük meg találkozási helyül. Ő nem járt Pécsett harminc éve. Pécsi sört iszunk műanyagpohárból. A szemben lévő szökőkút minigejzírei között gyerekek szaladgálnak, egyiknek-másiknak teljesen vizes lesz a ruhája, nekem furcsa, hogy ezt a szülők hagyják. Engem személy szerint lesavazna az ideg, ha az óvodáskorú kislányom csuromvizes lenne a lassan sötétülő estében. Olyat is láttam már, nem Pécsett, hanem Budapesten, hogy a kétéves kisgyerekek mezítláb, pacalvizesen rohangásztak a csúszós kövű, ugyancsak gejzírszökőkút vízsugarai között. A boldog és büszke anyukák, többször is visszazavarták a vízbe a gyereküket, mert mobillal videofelvételt készítettek róluk, és valahogy nem voltak elégedettek se a videóval, se a gyerekkel, se az életükkel. Én ezt büntetőjogi kategóriába sorolom, úgy hívja a törvény, hogy kiskorú veszélyeztetése. Szerencsére az ember úgy lett teremtve, hogy a feje alatt van a nyaka, és ennek segítségével képes elfordítani a fejét, ha ilyet lát. És akkor azt nem is említettem, hogy ki fogja megtanítani a gyerekeknek, hogy a szökőkút nem játszótér. Gondolom, ez is az iskolára hárul majd, mint oly sok más. Minden.

Napom, július 24.

Vasárnap korán kelek, mert megyek a Könyvtárbusszal Bogádra. A Könyvtárbusz olyan kulturális szolgáltatás, ami a könyvtárral nem rendelkező kistelepülésekre viszi a könyveket. Voltam már vendége a Könyvtárbusznak jó pár éve. A vasárnapi nap a nyári szünet előtti utolsó menet. A Negyedtől nincs tíz percnyire a Tudásközpont, annak a parkolójában találkozunk reggel nyolckor. A megbeszélésünk szerint Bogádig megyek, ott a Jómadarak pácban című ifjúsági regényem kapcsán a gyerekeknek amolyan kreatív foglalkozást tartok. Bogád pár kilométerre van Pécstől, hipp-hopp megérkezünk. Szép, rendezett település, valamennyivel többen mint ezren lakják, olvasom a Wikipédián. Azt hittem, sokkal kisebb települést.

Amint begurulunk, jönnek az olvasók. És hurrá, jönnek a gyerekek is! A buszban fülledt meleg van, ezért keresünk egy szellősebb helyet, a posta előtti teret, és ott tartom meg a foglalkozást, amit egy totó kitöltése követ. Témánk a madár- és természetvédelem. A gyerekek okosak, tájékozottak. Ajándékkötetet adok a totó nyertesének. Elköszönök a sofőrtől és a könyvtárostól. Lusta nagy cseppekben hull az eső a földre.

Napom, július 25.

Nagy hála van a szívemben, hogy ennek a programnak a részese lehetek. Tanár lévén a regényírás teljes mértékben lehetetlen év közben. Tárcákat, novellákat írhat az ember pár szabaddá tett napján. De a regény az más. Az nagyon nagy falat. Az az egész írói és emberi személyiséget bekebelezi. Az a célom, hogy egy akármilyen első példány elkészüljön, amit majd hónapokig lehet javítgatnom. Az már rabszolgamunka, amit bárhol, bármikor tudok végezni.

Éppen a leírtak miatt nagy rajtam a nyomás, szédülök, azt hiszem, ki vagyok merülve. Pihenek pár órát, háztartást vezetek, takarítgatok.

Kora délután megyek a buszpályaudvarra, mert négytől lesz Vajszlón egy újabb gyerekfoglalkozásom. Szintén a természet- és madárvédelemről a Jómadarak pácban kapcsán. Ez az ifjúsági regény a Hortobágyi Madárkórházban játszódik, és beteg madarak a szereplői.

Szóval kimegyek a pécsi autóbusz-pályaudvarra. Ráhagyással indulok. Egy órát hagyok az utazásra. Mi van, ha nem jön vagy kimarad valamelyik városi busz? Az út nagyjából hét perc. A busz pontosan jön. Órát lehet igazítani hozzá. Tanár vagyok, mit szaporítsam a szót. Én nem késhetek egyetlen másodpercet sem, mert ha késős lennék, vissza kéne adnom a diplomámat plágium miatt.

Van még jó ötven percem a távolsági busz indulásáig. Jól telik az idő, bemegyek a Vásárcsarnokba, gyümölcsöt veszek.

A foglalkozást a Balikó Tamás Művelődési Házban tartom, és épp egy óra szabadidőm lesz, mert hatkor kezdődik Méhes Károly beszélgetése Bereményi Gézával. Remek, jó hangulatú beszélgetés kerekedik. Kedves, vendégszerető emberek vesznek körül, még egy mézédes vajszlói dinnyét is kapok ajándékba.

Napom, július 26.

Finisben vagyok. A lakás is erősen melegszik. Lehet, be kell kapcsolnom a léghűtést. Most már az ennivalóm elkészítésére sincs igazán erőm, gyümölcsöt eszem kiflivel. Egész egyszerűen nem szeretnék semmivel  energiát veszíteni, nem engedhetem meg magamnak, hogy bármi is, ami nem fontos, elvigye a munkaerőmet és munkakedvemet.

A reggeli kocogás marad, természetesen, anélkül nem tudok leülni a géphez. A játszótéren kocogok, ahol műgyep van. Sajnos ott felejtem a szemüvegem, úgyhogy vissza kell szaladnom. Ez nagyon zavar. Semmi kedvem perceket veszíteni.

A regényben atlanti-óceáni tengeri vihart szeretnék leírni. Ebben még hála Istennek nem volt részem. Az interneten útinaplókat olvasok a tárgyban. Nekem bőven elég, ha félig tudok valamit. Éppen ez a féltudás inspirál, ezáltal tudom a másik felét kitalálva az egészet mondatokká formálni. Különben, gondolom, dokumentumprózát írnék. De most nem erre adtam a fejem, és különben sem az én műfajom.

Napom, július 27.

A laptopom körülbelül tizenöt éves. A családtagjaim kérve kérték már, hogy cseréljem le, mert bajban leszek. Akkor hagy cserben, amikor a legjobban kellene. Nem nagyon találok örömet új technikai eszközök vásárlásában, ezért húzom-halasztom az ügyet. Egy Nokiám volt  évtizedekig. Pár éve kaptam a fiamtól egy általa „kinőtt” ájfont. Azt mondta, attól nem leszek se jófej, se intellektuálisan különleges, ha egy ódivatú mobillal „villogok”. Őszinte leszek: a Nokiát jobban szerettem, mert logikusabb az egésznek a rendszere. Aztán: ezen a nagyon okos telefonon az ember véletlenül rajta felejti az egyik ujját, és hívja azt az egyetlen embert, akit nem törölt ki, de irtó kellemetlen, ha látja az illető, hogy hívtam. A Nokiával furcsa módon sohasem esett meg ilyesmi.

De visszatérve a laptopra, ma reggelre mindenféle ikonok jöttek ki, piros kereszttel áthúzva. Öt napom van hátra, és gőzerővel kell dolgoznom, hogy egy komplett első változattal induljak haza. Ezt úgy tudnám szimbolizálni, hogy a rétestésztát szeretném ráhúzni az asztalra, mint azt a kisnánai Rozika néni szokta. Nem baj, ha itt-ott lyukas, magyarázza, amikor a tészta szakadásait bámulom, a lényeg, hogy az egész egyben ki legyen húzva. Ahol vastagabb húzok még rajta, ahol lyukas befoltozom, mondja és kacarászva járja körül a nagy konyhaasztalt. Én is erre vágyom, hogy a regénytésztám ki legyen húzva, aztán pihentetem, és jöhet a generáljavítás. A nyomdában meg majd megsütik.

Napom, július 28.

Szóval van ez a mágikus vajszlói dinnye. A konyha hűvös sarkában pihen, nem szegtem meg rögtön, mert volt még a hűtőmben gyümölcs. Pár napja barackot eszem kiflivel. És teázom egész nap. A dinnye megvár, gondolom, de ma istenuccse, megszegem. A megfelelő kés találása logisztikailag akadozik. Végre megmutatja magát a szépséges rózsaszín hamvas belső, amire áhítozom. Először megszagolom, mennyei illat. Emlékszem, már gyermekkoromban sem értettem, hogyan pumpálja magába egy vékonyka indán át ezt a lédús, illatos, ropogós, édes gyümölcshúst. Vagy a dinnye zöldség? Nem tudom.

Szóval vágok egy karéjt. Beleharapok. Tényleg elérzékenyülök attól, hogy ez nekem megadatik. Úgy az egész. A nyolcvannyolc szoborral felékített Negyed, a nyolcablakos lakás, a hófehér, tiszta ágy, a csend, a béke, a dinnye íze. Nem gondolom, hogy az embernek mindez jár, hogy megérdemli, szerintem nem érdemeljük meg, legyünk nagyon hálásak minden pillanatban, ameddig ezek megadatnak.

A vajszlói csodadinnye édes íze szétárad bennem, az ujjaim hegyéig fut a távirat az ereken át, melyen csak ennyi áll: Élni, stop, jó, stop.

Napom, július 29.

Reggel korán kelek. Azaz kelnék. Mert észreveszem magamon, hogy alig van erőm. Visszaalszom, és arra ébredek, hogy a huzat becsapta az ablakot. Hajnalban nyitottam ki, mint mindig. Tehát a szél ébreszt, halihó, ideje felébredned, ideje munkához látnod. Leülök az ágy szélére, és próbálok egy-két tornagyakorlatot csinálni, fejkörzés, egyebek. Pár kósza mozdulat után abbahagyom, semmi kitartásom, mi lesz így velem? A mai napot még nagyon aktív munkával szeretném tölteni. Nem megyek kocogni, mert attól tartok, hogy kocogás után bedőlök újra az ágyba. Gyakorlatilag pizsamában a gép elé ülök. Azt a stratégiát dolgozom ki, hogy egy-két bekezdéssel vigyem tovább a történetet, utána majd lesz valami, de az egy-két bekezdés legyen meg. Visszaolvasok pár tegnapi oldalt, hogy az atmoszférát és nyelvezetet megragadjam. A pár tegnapi oldalból csak féloldalnyi olvasás lesz, mert rossznak érzem a szöveget, nem lelkesít az írásra, inkább elveszi a kedvem. Tehát úgy írom tovább a szöveget, hogy becsukom a szemem, és próbálom elképzelni úgy az egészet. Be is indul a gép, jár a kezem, mint a motolla. Minden nap, amikor abbahagyom az írást, zárójelben hívószavakat írok a másnapi továbbhaladáshoz. Most ezeket a hívószavakat figyelmen kívül hagyom, mert egész egyszerűen megakasztanak. Megvan a két bekezdés, jöhet a reggeli. Reggeli után már nyugodtabban tudok gondolkodni. Elmegyek sétálni, nézem a Negyedben sétáló embereket. Jó lenne, gondolom, ha csinálnék egy leltárt, kimutatást, „könyvelést” a szereplők tipikus beszédmódjáról, szófordulataikról. Igen, ezt fogom ma csinálni, de valamiért mégis elmarad ez a könyvelés.

Napom, július 30.

Az utolsó előtti napra hagytam a Negyed múzeumainak megtekintését. Hogy miért? Egész egyszerűen minden erőmmel és koncentrációmmal „arccal a vasút felé”, azaz az írás felé akartam fordulni. Ahogy a dal mondja, Ez az a nap, ez az a nap, mit az Úr (erre) rendelt. Felveszem a „zöld” kártyámat, ezzel minden kiállításra be tudok menni. A Zsolnay család történetével kezdem. A Rózsaszín Zsolnay Kiállítással folytatom. Mivel nagy rajongója vagyok a néprajznak, itt igazán kibámulódhatom magam. Több mint száz évvel ezelőtti fürdőszobák, konyhák, nappalik kerámiacsodái tárulnak elém. Még falvédő is van a falon. Sok évvel ezelőtt falvédőket kezdtem gyűjteni, gondoltam, lesz majd belőlük egy nagy anyag, és azt ki lehet állítani. Aztán valahogy abbamaradt az egész.

A Zsolnayaknak is volt rózsaszín korszakuk, akárcsak Pablo Picassónak. Rózsaszín tárgyak között sétálok, és a kedvem is rózsaszín lesz. A Gyugyi-gyűjtemény kulturális korzózásom következő állomása. Dr. Gyugyi László műgyűjtő közel hétszáz kerámiatárgyból álló gyűjteménye valósággal elvarázsol. Azt veszem észre, hogy magamban motyogok, „ez nem igaz”, „ez fantasztikus”, „felfoghatatlan”. Szó szerint módosul a tudatom attól a kulturális kincstől, ami a termekben szép, okos rendben el van helyezve. Egy idő után félhangosan is kifejezem elragadtatásom, természetesen önmagamnak. Megdobogtatja a szívemet a hatalmas tál, amit Zsolnay Vilmosnak készít egyik lánya karácsonyra. A naplóbejegyzés a falon azt meséli, hogy karácsonykor hatalmas fát állítottak, gazdagon díszítve, és köréje sereglett a család, a barátok, a kedves meghívott ismerősök, és amíg nem nőtt „túl” nagyra a gyár, a részlegvezető munkatársak is. A gyűjteményről regényeket lehetne írni, talán majd egyszer. A padon ülök a múzeum előtt, és próbálom feldolgozni a formákat és színeket, mintázatokat és cirádákat, a tárgyakon szereplő történeteket.

Sétám záróállomása a Zsolnay Mauzóleum. A múzeumi munkatárs kedves, jól elbeszélgetünk. Elragadtatásom fokozhatatlan. A mauzóleum története újabb regény lehetne. Regények labirintusában bóklásztam át az egész délutánt. A mauzóleum apró dombon áll, ami valaha vesztőhely volt. De nem ezért helyezték éppen itt örök nyugalomra a kerámiabirodalmat teremtő Zsolnay Vilmost, hanem azért, mert ez volt kedvenc elvonulóhelye. Szívesen időzött itt, és szemlélte az alant elterülő gyárát.

Napom, július 31.

Onnan sejtem, hogy itt valami véget fog érni, hogy kezd egyre csupaszabb lenni a lakáskám. A konyhaszekrényre és ajtóra ragasztott jegyzeteim, melyek színes enteriőrt varázsoltak, az asztalon hevernek. Igyekszem a különböző méretű és színű lapokat, például csomagolópapírt, a lehető legoptimálisabbra hajtogatni. Külön szatyorba mennek, otthon még elképzelhető, hogy előveszem őket. Sok-sok tényanyagot tartalmaznak, amikor már befejezem az adott könyvet, akkor sincs szívem kidobni őket. Pedig minek őrizgetni? Tele van a pincém ilyen jegyzetekkel, többnyire guberált kisbőröndökben porosodnak, felcímkézve. Az ember temérdek órát tesz a gyűjtőmunkába, és nem szívesen dobná az újrahasznosítós, papírnak való kukába. Pedig nem kellene felhalmozni ennyi iratot. Tudom. De most legyen belőlük papírszatyor vagy papír evőeszköz? Bár...Miért is ne? Lehet, ez a jövő útja.

Tegnap kaptam két cső kukoricát ajándékba, az rotyog a tűzhelyen. Illata beteríti a teret. Ez az illat lesz a lakástól való búcsúzásom illata. Holnap már augusztus. Nekem az augusztus gyermekkoromban a főtt kukoricáról és a dinnyéről szólt. Mindkettőt termeltük, volt bőven, nem fogytunk ki belőlük soha.

Mind a nyolc, boltíves ablakomon kinézek még utoljára. Nézem a mediterrán hangulatú belső kertet, a szobrokat, a kutat. Csend van. Béke van itt a Zsolnay Negyedben. Sehol máshol nem tudtam volna ilyen hatékonyan és összeszedetten dolgozni. Hálát érzek, hosszan sorolva köszönöm meg az elmúlt hónapot. Ropják a táncot a fodros szoknyás nejlonfüggönyök az ablakok előtt. Búcsútáncot járnak a huzatban. Kikapcsolom a kukorica alatt a tüzet. Becsukom az ablakokat, egy-ké-há-négy-öt-hat-hét-nyolc. Vége. Megvolt mind.