Október 1.

Az első mindig a szobrok, és nem unom meg, hogy a szobrok mindenhol ugyanazok, mert mindegyik más. Nem a ruhájuk vagy a kardjuk, hanem a kalandjaik.

Kossuth Lajos a főtéren áll, egyik kezében kard, a másikban talán Vileda törlőrongy, kifeszíti a mellét, hogy a zsinóros mentéje lődözi a rézgombokat, fölötte egy fiatalember dülöngél szenvedélyesen szétfeszegetett inggel, lehetséges, hogy ő a szlovák Ludovit Stúr, Kossuth korabeli ellenlábasa. Legfelül allegorikus nőalak ül egy trónon, előtte egy harmadik ember fekszik; biztosan ez a nő a Nemzet – mindhárom férfiú nemzete, mert mindhárom azt képzelte, hogy csak az övé. Én arra gondolok, hogy ez a harmadik a horvát Jellasics, Kossuth másik nagy ellenlábasa, nyilván a pákozdi csata miatt ilyen levert. Mindhárman saját nemzetük hősei és megmentői.

Méricskélik egymást, aztán Jellasics megszólítja Stúrt:

– Éljen a haza!

Stúr meglepődik, de hamar visszanyeri a lélekjelenlétét.

– Éljen a nemzet! – feleli.

Ekkor mindketten Kossuthra néznek. Az nincs könnyű helyzetben, de kivágja magát:

– Éljen a… a… éljen a haza és a nemzet!

Mindhárom hősnek szobrot emeltek követőik, továbbá élelmiszereket neveztek el róluk: Kossuth kifli, Jellasics torta, csak Stúr gasztronómiai karrierjéről nincs adatunk; viszont a talapzat hátsó felén egy korai art deco stílusú rejtélyes madár van kampós csőrrel – albatrosz vagy kondorkeselyű, és az a madár egy csövön ül, amiből éppen kifolyik valami, esetleg puding, vagy csokikrém, lehet, hogy ez a harmadik hérosz süteménye, és azért csonka a cső vége, mert valaki már beleharapott.

Ők gyarlóságaikkal együtt is nagyon rendes emberek. A tréfás szobrok nem róluk szólnak, hanem azokról az eszmékről, amelyek az első pillanatban jó ötletnek tűntek.

Feladat: állíts szobrot otthon Kossuth Lajosnak – sütiből.

Október 2.

Krúdy Gyula szobra a Bessenyei György téren. Szerintem rozsdamentes acélból készült, mert 2003-óta egyformán fénylik, Varga Imre műve.

Az író keresztbe tett lábbal ül egy kétkerekű konflison, fejét oldalra fordítja, végtelen rezignáltság és flegma süt az ábrázatáról. Ló sehol, kocsirúd sehol, a kocsi alkatrészein itt-ott hegyes-bogos kis fémcsokrok; lehetnek vadrózsa indái a Csipkerózsika várából, szögesdrót darabkák egy barátságtalan gazda kerítéséről, vagy miniatűr angyalok a kisvendéglők és szőlőhegyek paradicsomából.

A legkrúdybb Krúdy regényt Márai Sándor írta: Szindbád hazamegy. Ebben a regényben kocsikázik hazafelé ilyen ábrázattal az öregedő főhős, miután a kávéházban elverte aznapi keresetét, amiből a kislányának ünneplő ruhát kellett volna vennie az első áldozásra; aznap volt a saját születésnapja, fiatal felesége vacsorával várta, de ő késő éjjel ért haza, mikor már aludtak a szerettei. Ennek az embernek a számára nincs remény. Jó szobor.

Tíz méterre ettől az acél konflistól egy szigorú herma áll: Katona Béla Krúdy kutató. Szemüveges irodalomtudós, rezzenéstelen arccal figyeli a vén lumpot, aki persze észre sem veszi őt. Elragadó térkompozíció.

Feladat: keresd meg ezt a szobrot a neten, töltsd le a képet, és fotosopolj a konflis elé lovat. Kérdés: Mi a hiány poétikája?

Október 3.

Váci Mihály szobra a Bessenyei téren (ifj. Szabó István alkotása) – nem messze Krúdy és Krúdy monográfusa, Katona Béla szobrától. Bronz. Nem tudom, mikor készült, de a realizmus és az enyhén elnagyolt felületkezelés harmóniájából a 70-es évekre gondolok. Vagy 80-as.

A költő mosolyogva tárja ki előttünk karjait:

– Gyerekek, kapcsoljátok be a klímát ebben a kurva melegben, vagy fejbe baszlak benneteket ezzel a téglával.

Feladat: kapcsold be a klímát.

Október 4.

A görögkatolikus templom belsejét fiatal művészek festették ki nem régen. Az uralkodó szín az ég színe, a stílus és az ikonográfia a középkort idézi, az egész mégis friss hatású.

Az egyik freskón Jézus áll a Jordánban, teste körül áramlik a víz, mint valami vastag selyemfátyol, fölötte Keresztelő Szent János áll, és ráteszi a kezét Jézus fejére. Ezt eddig ismerjük, na de kicsit lejjebb, a főalakok két oldalán a zodiákus két szereplője dolgozik: a vízöntő vizet önt, ezt is ismerjük, a halakon egy az ókori görög divat szerint öltözött délceg ifjú lovagol, és barátságosan átinteget a vízöntőnek, aki a tekintetével viszonozza az üdvözlést. A halak viszont, akiken az ifjú lovagol, delfinek. Van ilyen ábrázolási hagyomány, vagy ez a kortárs művész ötlete volt?

A 16. század végén a breszti unióval a kijevi metropolita alá tartozó egyházmegyék kivonták magukat a bizánci egyház, tehát az ortodoxia fennhatósága alól, és csatlakoztak a római egyházhoz, azzal a kikötéssel, hogy a szertartásrendjük, teológiájuk, nyelvük, a teljes gyakorlatuk, tehát mindenük marad ugyanolyan, amilyen azelőtt volt, tehát keleti. Valahova mindenképpen csatlakozni kellett – nehéz idők voltak. A nagyság és időtállóság mégsem attól függ, hogy kihez csatlakozunk, hanem attól, hogy milyen belső viszonyokat építünk ki ember és ember, intézmény és intézmény, ember és intézmény között. Magyarországnak aranybányái voltak, Hollandiának semmije, de a hollandok a középkor végén elkergették a gazdájukat. Mi gazdát akarunk.

Feladat: élj gazda nélkül.

Október 5.

A főtér mellett áll egy díszkút; a hivatalos neve Fürdőzők, de a nép csak A három gráciának nevezi. Borbás Tibor csinálta 1986-ban, a Kádár-kor hanyatlásának legszebb korszakában.

Az anekdota szerint a lányok mindegyike szándékosan (a szándék nyilván az alkotóé) az MSZMP által uralt egy-egy intézmény felé fordította a hátsó felét. És tényleg. Egyikük a városháza, a másik a pártszékház, a harmadik pedig a megyei lap székházának mutatja a fenekét. Igen, a 80-as évek második fele a magyar történelem legliberálisabb, legfelvilágosultabb, leglelkesítőbb korszakai közé tartozik; a rendszer boldogan omladozott, a tévében Hofi Géza, a könyvesboltban Hajnóczy Péter, a kommunisták második, technokrata generációja nyakig eladósította az országot a Manhattan Chase banknak, Soros György titkárságot létesített az alapítványának, és pénzelte a művészeket, a házibuilkban Trabantot hallgattunk, a rendőrök még a régi, kényelmetlen ruhájukban gumibotozták a tüntetőket március 15-én – akkor voltunk fiatalok.

Ebben a szökőkútban nyáron víz van, de akkor igazán költői, amikor száraz. Így a növények szétterülő levelei képzeltetik el velünk a víztükröt. A szintet.

Feladat: ne töltsd meg a medencét.

Október 6.

„Élet, élet, szent megunt élet. Milyen jó visszajönni beléd!” Mondja Latinovics Zoltán a híres, 1971-es Szindbád filmben (rendező Huszárik Zoltán) – makróval fotózott remegő csontvelő, aranyló húsleves és vastag habbal felszolgált krigli sör fölött.

Ezek a fotók a nagy kultfilm kockái Latinovics-Szindbádról – ennek az étteremnek és az ételkínálatának semmi köze Szindbád kisvendéglőjéhez – itt nem az volt a kérdés, hogy fácán gesztenyével, na de milyen gesztenyével, olasz gesztenyével? hanem hogy bazsalikomos supreme csirkemell ratatouille-al és gnocchival, vagy cézár saláta grillezett csirkemellel fűszeres öntetben. Így is elég jó volt.

Feladat: fogyassz élelmiszereket.

Október 7.

A vöröskatona lovasszobra a Debreceni úton és a magyar huszár szobra az Országzászló téren pár száz méterre állnak egymástól. A szovjet és a magyar egymás ellen harcolt, a szobrok stílusa megyegyezik, konzervatívan realisztikus, érdektelen darabok, ám kompozíciójukban és üzenetükben merőben eltérő alkotások.

A szovjet olyan magas posztamensen áll, hogy lehetetlen jól szemügyre venni és egyszersmind ki nem törni a nyakunkat – hiszen ha látni akarjuk, közel kell mennünk, de ha közel megyünk,  szinte merőlegesen felfelé nézve kell kitekernünk a nyakunkat. Ez a fajta hübrisz, önmagunk égbe emelése, a felfelé nézés kikövetelése mindig szánalmas – az erőlködés, erőszak kicsinyes, és belső bizonytalanságot sugall, akár a megrendelőét, akár az alkotóét; itt inkább az orosz-szovjet birodalmi hagyomány és az alkotó megfeleléskényszerének együtt dolgozására gyanakszunk. A ló vadul ágaskodik, a katona feje fölé emelt karddal lesújt.

A magyar huszár békésebb és szimpatikusabb. Talapzat ugyan itt is van, de nem magasabb a hazai köztéri szobrok talapzatánál, a ló csak lépked, és a katona sem hadonászik a kardjával.

A szovjet lovaskatona szobra előtti emlékmű igazán érdekes – azazhogy ez csak egy emlékmű nyom. Hatalmas és széles talapzat szobor és bármilyen felirat nélkül, tehát nyilván itt volt a szovjet hadsereg helyi emlékműve, csak 1990. után az önkormányzat leszedette róla a szobrot és a feliratot. Van egy álmom: Legyünk képesek szembenézni a múltunkkal és ezáltal magunkkal úgy, hogy nem cserélgetjük folyton az utcanévtábláinkat és az emlékműveinket aszerint, hogy éppen kinek a seggét nyaljuk (elnézést, de irodalmi naplóban ilyet is lehet mondani), mert amíg ezt a cserélgetést műveljük, mindig vazallusoki akarunk maradni, aztán sírunk, hogy megint a rossz oldalra álltunk. Nem, a nagy nemzetek, az országok, amelyek elérték, hogy a jó minőségű életet élhessenek a lakosaik, nem az ügyes szövetségekkel lettek nagyok, hanem a belső viszonyaik alakításával – Hollandiának és Svájcnak nem voltak aranybányái, viszont elkergették a hűbéruraikat. Nekünk voltak aranybányáink, viszont nem bírtuk ki hűbérurak nélkül, és ez ma is így van. Csak ma már nincsenek aranybányáink.

Az az álmom, hogy a tereinken ott állnak a mindenkori megszállóink és szövetségeseink szobrai, Hitler, Napóleon, Sztálin, Lenin, és mi szépen odaírjuk a szobor alá, hogy ki volt az az ember, és mi hogy kerültünk a csizmái alá, és hogyan voltunk ennek az okai mi magunk. Így lesz esély rá, hogy ne történjen újra hasonló.

Feladat: állítsd fel saját szobrodat – a hozzá fogalmazott felirattal.

Október 8.

A képen látható tigrispiton testi adottságait kihasználva nyomja le a kilincset, hogy megszökjön az állatkertből, ám a gondozók az ajtót kulcsra zárták. A pitonnak amúgy sem lenne oka a szökésre, mert a hüllők agya nem különösebben őriz emlékeket – ezért nem is idomíthatóak –, így elfelejtik, hogy az előző pillanatban rosszul érezték magukat a bezártságuk miatt, de mire a bezártságukat felfognák, elfelejtik, hogy az előző pillanatban is ugyanazon a helyen voltak, és ha ráadásul még mozognak is a terráriumukban, akkor az új pillanattal eléjük kerülő új látvány végképp összezavarja a kezdetleges memóriáját. A pitonnak születési adottság a zen, amelyet az ember jógik egy életen át tartó gyakorlással közelítenek meg.

Nyíregyháza állatkertje egyébként sem ad sok okot a szökési kísérletekre: az állatoknak nagy területük van, minél nagyobbak és minél többen vannak, annál több a helyük; az elefántoknak szinte negyed hektár, az egyetlen hordában élő páviánoké sem sokkal kevesebb – ezek a majmok egyetlen hordában élnek vagy ötvenen, így a társadalmuk a lehető legjobban megközelíti a természetes állatközösség működését, és ezt a látogatók is megfigyelhetik. Kemény, de nagyon emberi világ.

Persze a legjobb állatkert is morális probléma – az állatkerteket az mentheti fel, hogy oktatótáblákkal megtanítják a gyerekeknek a biodiverzitás és a környezetvédelem fontosságát. Ebben az állatkertben ezt jól csinálják.

Feladat: állat.

Október 9.

Csabai László Nyíregyházán élő író. Ma autón kivitt egy bokortanyára, a Rókabokor nevű helyre. A bokortanyák a várost övező kis települések tíz-húsz házzal és kisbirtokkal – úgy veszik körül Nyíregyházát, ahogy a bolygók lógnak a Nap gravitációján. A belvárosban, a Zrínyi Ilona utcában a kövezetbe épített stilizált térkép sorolja fel őket.

Rókabokor. Nádfedelű vályogházak a 19. századból – és ez nem skanzen, hanem élő település, működő gazdaság a hajdani szlovák (tirpák) alapítók leszármazottaival.

Feladat: Írj egy mondatot, amelyben szerepel a tirpák szó, majd nézz utána az etimológiának, aztán írj vele még egy mondatot.

Október 10.

Kölcsey Ferenc a Megyeháza előtt a hősök terén. Illetve nem ő áll ott, hanem amilyennek el kell képzelnünk őt: patetikus póz, a zsinóros-magyaros mente és a vállán átvetett római-ógörög drapéria házasságából megálmodott ruhaköltemény. Az arcával viszont igazán jót alkotott a szobrász: egyszerű, világos, szigorú vonások, egyik szemének a felszíne sima, tehát nincs pupillája, a másik szemében a tradíció szerinti lyukkal jelezte a szembogarat – nehéz eldönteni, hogy melyik a nyugtalanítóbb, valószínűleg a kettő együtt –, mint amikor a Terminátor 1-ben Arnold Schwarzenegger a fürdőszobában műtétet hajt végre a sérült szemén.

Mindent egybevéve konvencionális köztéri szobor, megszoktuk az ilyesmit, hanem mellette a csonka oszlop! Imádjuk a csonka oszlopokat, rengeteg ilyet állítottunk mindenféle bukott forradalmaink és vesztett háborúink emlékére, mert imádjuk a bukott foradalmainkat és vesztett háborúinkat. Ha bármit magasztosnak akarunk elképzelni, akkor állítunk neki egy csonka oszlopot vagy obeliszket, mert ezek egyszersmind fallikus jelképek, másrészt viszont kasztrációs jelképek is – a csonka oszlop így kettő az egyben: ez maga a költészet –, és mind a fallosz, mind a kasztrálás a macsó kultúra jelképerendszerében hibátlanul fejezi ki az önsajnálatot és bűntudat indukálta agressziót. Tudattalanul, mondjuk. Akkor hát milyen lenne, ha nővel is terveztetnénk egy emlékművet.

Feladat: keress olyan nőt, aki nem a férfiasság elvárásainak megfelelve akar egyenjogú nő lenni. Lesz ilyen.

Október 11.

A gyönyörű, új városi uszoda pár lépésre van tőlem; reggel átszaladtam úszni – mondták, hogy pár napja bezártak, mert nem tudnak fizetni a közüzemeknek, erre elmentem az egyetemre, mert ott is van uszoda. Szép a kampusz, a parkban fantáziátlan Szent István szobor, a talapzata oldalán turulokkal és hátrafelé nyilazó szittyákkal.

Mi a baj a turullal és a nyilazással? Semmi, hanem a baj velünk van. Imádjuk a görög mitológia csodalényeit, a germán, a kelta mitikus szörnyeket, az egyiptomi, mezopotámiai, indiai mítoszokat, szóval semmi okunk a sztyeppei mítoszoktól való irtózásra. De átengedtük őket a náciknak, mert kényelmesebb volt elszaladni a probléma elől, mint megmagyarázni a népnek, hogy a turul szexi, a rovásírás éppúgy szép, mint a többi kulturális játék – nem ezekkel van a baj, hanem a sovinizmussal. De éppúgy, ahogy egy soviniszta szereti a csokit, mi is szerethetjük a csokit. Tehát éljen a turul és a rovásírás.

Megkérdeztem egy csapat diákot, hogy hol az egyetemi uszoda, nem tudták, végül az egyik portás megmutatta – egyedül úszkáltam a medencében.

Az egyetemről eszembe jutott, hogy ha itt is van irodalomtudományi intézet, akkor tarthatnék módszertani órát vagy előadást vagy vörksopot; aztán kiderítettem, és írtam a tanszékvezetőnek. Ha valakinek írunk, vagy pályázatot adunk be akármire, vagy szöveget küldünk valami lapnak vagy kiadónak, a szabály az, hogy kész, elment, lőttünk egyet a sötétségbe, nem várunk választ, nem várunk eredményt, nem idegeskedünk, hanem csináljuk tovább a dolgunkat, aztán ha lesz eredménye, akkor az meglepi, meggy a tortán. Tehát ha egy későbbi októberi napon ebben a naplóban lesz bejegyzés az óráról, az olvasó tudni fogja, hogy ezt az egyetemet érdekli az írás.

Feladat: Rajzold le Szent Istvánt – jobb kezében kereszt, bal kezében turul.

Október 12.

A Kossuth téren az anyuka már sietne, de a hároméves gyereke nem akar vele menni, mert más érdekli.

– Gyere, mert elvisz a rendőr bácsi.

A gyerek látja, hogy tényleg sétál két rendőr kicsivel odébb, persze nem megy oda az anyjához. De hát miért nem, amikor sok millió éves ösztönünk, hogy követjük a szüleinket, amikor kicsik vagyunk? Ha a szülő elindul, a kölyök azonnal követi. És tényleg, az állatoknál még mindig így van. Csakhogy mi nem vagyunk állatok. Mi képesek vagyunk olyan dolgokat mondani, amelyek nem úgy vannak, tehát nem igazak, tehát hazugságok, illetve nevezhetjük mindezt műalkotások létrehozásának – és a hallgatóságunk is tudja, hogy mikor nem mondunk igazat, tehát mikor hozunk létre műalkotást, és ezt belekalkulálja a válaszreakciójába. Ez a kisgyerek már megtanulta az anyjától, hogy nem kell komolyan venni az ijesztgetést; kérdés, hogy az anyuka miért nem tanulta meg, hogy a gyerek megtanulta? A gyerek tudja, hogy az anyja nem fogja otthagyni: ha anyu játszmázik, akkor ő is játszmázik; a művészetre művészettel reagál. Ez a civilizáció.

Feladat: légy civilizált – de tudj is róla.

Október 13.

Őrült harangozás minden reggel, délben és este a szemközti nagytemplomból. Mit szólna Jézus, ha reggel hétkor felvernék ezzel? Ezt mondaná:

– Gyerekek, mondtam én nektek olyasmit, hogy minden módon gyűjtsetek nagy vagyont, építsetek hatalmi jelképnek óriási templomokat sok arannyal az ateisták adójából, és ha még mindig kisebbségi komplexusotok lenne (lesz), akkor csapjatok akkora zajt, hogy amellett nem lehet értelmesen beszélgetni, de még gondolkodni sem? Mondtam én nektek olyasmit, hogy találjatok ki mindenféle sci-fit szűz teherbe esésről és szűz szülésről meg feltámadásról? Mondtam azt, hogy tartsatok magatoknak profi papokat, akik mást nem dolgoznak, és csak titokban dughatnak, viszont cserében az utcán fekete szoknyában kell járniuk? Mondtam én nektek, hogy szögeljetek ki engem egymillió példányban az útkereszteződésekben, a temetőkben, a tereken és az iskolákban a gyerekek orra elé? Na és ha nem keresztre feszítettek volna, hanem felakasztanak, akkor most akasztófán himbálóznék sok millió példányban? Akkor a hároméves kislányotoknak akasztófás fülbevalót csinálnátok ebből a történetből? Emlékeztek rá, hogy mit mondtam nektek? Basszátok meg, mindent kitaláltok, csak hogy ne kellejen azt csinálni, amit mondtam.

Feladat: csináld azt, amit mondott.

Október 14.

Visszamentem a Hősök terére, mert elfelejtettem, mi volt a felirat a Kölcsey szobra mellett álló csonka oszlopon, szóval a levágott végű péniszen. Ez: A HAZA MINDEN ELŐTT. Feladat: sorold fel azokat a külföldi városokat és vidékeket, amelyeket a hazádnak érzel. Ha nincs ilyen, akkor: A haza minden előtt.

Október 15.

Gróf Lónyay Menyhért mellszobra a hősök terén.

Először Weöres Sándor Psziché című regényéből jutott eszembe a női hősnő, Lónyay Erzsébet, erről a reform kori értelmiség mámora, a szabados életű és művelt nemeskisasszony, Psziché szerelmei és élethabzsolása, aztán utána néztem Gróf Lónyay Menyhértnek, és láttam, hogy pénzügyminiszter majd miniszterelnök volt a Monarchia fénykorában, és már azt hittem, hogy a konszolidált, sőt konform életút láttán búcsút mondhatok a forradalmi ábrándnak, ám a magánéletéhez érve azt olvasom, hogy egy gazdag bankár leányát vette feleségül, de még mielőtt elvette volna, ezt a leány Petőfi Sándor is megkérte 1845-.ben. Lehet, hogy a milliomos lánynak tetszett is az izgága sztárköltő, lehet, hogy Sándornak is tetszett a várható hozomány, és az ezzel járó kényelmes élet, de úgy tűnik, ez nem neki való volt, és a papa is helyénvalóbbnak érezte, hogy a lányát inkább a Lónyay grófhoz adja.

Feladat: nősülj jól, és maradj életben.

Október 16.

Dr. Nagykállói Kállay Miklós mellszobra a Hősök terén. Ő is Nyíregyházán született, háborús miniszterelnök lett, görbe karddal és díszmagyarban – ez nem nagy dicsőség –, közben arról ábrándozott, hogy talán nem az oroszok szállnak meg bennünket, hanem az angolok, aztán ’44-ben a németek deportálták, de megúszta, és végül elég kellemes életet élt Capri szigetén, Rómában meg az USÁ-ban.

Nem tudom. Biztosan nem volt rossz ember, de mi miért érezzük úgy, hogy leginkább a politikusainkról kell a közterekre tennünk fantáziátlan és tekintélytiszteletre hajlamosító mellszobrokat?

Feladat: készítsd el már megint a saját mellszobrod – helyett csak a szobor feliratát: név, születési idő, életút, és ami titok.

Október 17.

Mára szerzői estet szervezett nekem a vendéglátó intézményem, a városi és megyei könyvtár. Kissé korán kezdődött, ötkor, arra gondoltam, hogy ez éppen a munkaidő vége, és kevesen lesznek, de mégis rendesen jöttek emberek. Főleg középkorúak, és főleg nők. A nők mindig is többet olvastak, mint a férfiak, ilyen a patriarchátus. A férfiaké a hatalom, ők bújnak inkább homlokzatok mögé, számukra nehezebb az önmagukkal szembesülés, őket nevelik arra, hogy az érzelmek kimutatása gyengeség – cserében a hatalomért tíz évvel előbb halnak meg –, a nők szabadabbak, általában, abban az esetben, ha nem rongálják magukat a férfivilág elvárásainak való megfeleléssel valami vezető állás miatt. Akkor fogunk örülni, ha úgy lehetnek vezetők, hogy azt nem férfiként tehetik, hanem nőként – elképzelni is alig lehet; utópia.

Az esten nem volt moderátor, felolvastam az egyik regényemből valami rövidet, aztán kivetítettem egy ppt-t az Elveszett Paradicsom fordítása közben szembe jövő néhány fordítástechnikai és eszmetörténeti problémáról. És így is jó volt, még kérdeztek is.

Feladat: ne higgy a feminizmusban, higgy a matriarchátusban.

Október 18.

A Hősök terén áll az Yggdrasil, a világfa a germán mitológiából. Gyökere az alvilágban, lombja az istenek lakóhelyén, középen az emberek földje, amely körül a Yörmungandr, a Világkígyó tekereg az óceánban. Odin, a főisten, kilenc napig lógott fejjel lefelé a Világfán, amikor feláldozta magát saját magának, hogy megszerezze a titkos bölcsesség rúnáit. Az ágai között varázslények laknak a párában, a gyökereit sárkány rágja, a törzse összeköti az Univerzum felső és alsó régióit – mígnem a tűz birodalmának királya, Sutr előlovagol a seregével, és végső pusztulást hoz a Mindenségre meg az összes istenekre. Hogy új kezdet következzen. Grandiózus elgondolás.

Nem, ez a fa itt a nemzeti összetartozás emlékműve.

Feladat: tartozz össze velem.

Október 19.

Hősök tere, háborús emlékmű – önsajnálat, pátosz és hősi póz. 1928., Kisfaludi Stróbl Zsigmond. Méjnsztrím szobor az akadémizmus stílusában, a művész mindent tud a szakmája jelenéről, múltjáról és saját kora ideológiai elvárásairól; eszébe sem jut gondolkodni vagy tiszta szemmel nézni az elmúlt háború motívumaira, indítékaira, és arra, hogy ő maga éppen most alkotja meg a következő háború alapját.

A csúcson egy délceg férfi puszta ököllel veri szét a sárkányt – milyen sárkányt győz le, hiszen a háborúban mi támadtunk először, és minket győztek le végül. Akkor hogyan akarunk az a délceg férfi lenni, aki legyőzi a sárkányt. Ha az ellenség volt a sárkány, akkor nem győztük le, tehát a szobor füllent, ha pedig mi voltunk a sárkány, akkor a kompozíció csúcsán az a szimpatikus fiatalember az ellenség. Akkor ezt most hogyan értelmezzük?

A bal oldali traktus egy család. A nő kisdeddel térdel, fölöttük a férfi egyik keze védelmezőn a felesége vállán, de tekintete bátran mered a távolba; a jobb oldalon pedig egyenruhás, fegyveres katona hanyatlik egy kedves, öreg bácsi karjaiba, nyilván golyó találta el.

A kompozíció és a felirat koherens egységben ilyesmiket hirdet: dicsőség, Isten, haza, hősiesség, becsület, önfeláldozás, győzelem, szeretet, gondoskodás, hűség, és újra dicsőség. Csupa jó dolog. A termékeinket jó dolgokkal reklámozzuk: a fogkrémreklámokon villogó fogsorú ifjak, a reumakenőcs reklámokon jómódú és szép öregemberek, az autóreklámokon hosszúlábú, szőke modellek, a banki hitel reklámján apu, anyu, két nevető gyerek. Csupa jó. Mi lesz, ha a háborúhoz is hozzákapcsoljuk a vágyott állapotokat?

Igen, a háború reklámja működött, és az egész országban működött: pár évet kellett várni, és újra lelkesen vonultunk a háborúba, ahol aztán felrobbantunk, megfagytunk, nőrokonainkat megerőszakolták a győztesek, és ez után a háború után megformáztuk az ugyanolyan emlékműveket, hiszen már a múltkor is annyira jól beváltak. Ezek a dicsőséget, hősiességet, Istent, becsületet, hazaszeretetet hirdető emlékművek itt vannak közöttünk, immár mindkét világháborúból – és még mindig építjük az újakat.

Feladat: ?

Október 20.

Óra az Arany János Gimnázium 11-eseinél (Szlávik Tünde osztálya).

A tapasztalat szerint minél kisebbek a gyerekek, annál könnyeben megnyílnak, megszólalnak, alkotnak, annál szabadabbak. Minél nagyobbak, minél több időt töltöttek el az oktatási rendszerben, annál blokkoltabbak, annál kevésbé képesek felszabadulni az elvárások és előírások alól, annál kevésbé merik elhinni, hogy teremthetnek, hogy az iskolában jól érezhetik magukat, hogy az irodalom használható.

Nos, ezek itt tizenhét-tizennyolc évesek voltak. Elég nagyok.

A hátsó padban ült egy nagyszájú gyerek, ő nem tett féket a nyelvére, gátlástalanul kiabálta be éppen azt a ritmikai mintázatot – azaz inkább a mintázat és a nyelv interferenciájának a termékét –, amiről szó volt, és az ő felszabadultsága időnként másokat is beindított. De alapjában az egész társaság kissé dermedt volt. Nem értették a helyzetet. Nem értették, hogy itt most ők csinálhatnak irodalmat. Testnevelés órán focizhatnak, kosarazhatnak, rajzórán rajzolhatnak – na, és akkor most irodalom órán is csinálhatnák azt, amiről szó van: irodalmat? Elsőre ez nagyon meredek volt nekik, de helyt álltak – azazhogy képesek voltak végre nem helyt állni, hanem örülni és teremteni. Jó óra volt. Néha nevettek.

Feladat: tölts el egy délutánt könyvtárban.

Október 21.

Bár ez irodalmi napló, helye van benne közéleti vonatkozásoknak. Márai háborús naplója, Petőfi forradalmi versei, Ady és Kölcsey magyarságversei simán közéletiek.

Tehát. Az egész országban hetek óta tüntetnek a tanárok és a diákjaik, amióta Nyíregyházán vagyok, arra gondolok, hogy mi lesz már, kedves Nyíregyháza, neked ez így jó, ahogy van? Láttam, hogy az egyetem mellett épül egy hatalmas stadion, az óvónőknek meg nem fizetik ki a túlórapénzt?

Két hete a főtéren nagy mozgolódás volt, fiatalok kiabáltak; na, gondoltam, végre. Kimentem, és láttam, hogy tényleg fiatalok. De nem tüntettek, hanem felsőbbéves gimnazisták szecskáztatták az elsőéveseket. Szóval amikor más városokban betiltják a sztrájkot, és tanárokat rúgnak ki, és élőláncot szerveznek a tiltakozók, akkor itt a tanárok nem csinálnak semmit, a diákok meg a magyar feudalizmus – az angolszász kifejezéssel a bullying – egyik műfaját ápolják: a gyengébbek megalázását a város főterén, a polgárok épülésére.

Feladat: ha valaha szecskáztattak téged, írd le viccesen. Kérdések: 1. Jó volt? 2. Mikor te csináltad másokkal, az jó volt?

Október 22.

Jó a piac. Budapesten, de már Pécsen is régóta a kereskedőké a piac – nem találsz kistermelőt vagy őstermelőt. Itt viszont szemlátomást alig van kereskedő, mindenfelé bácsik és nénik a saját terményeikkel a saját kertjükből; odamegy hozzájuk egy ismerős, és amíg krumplit vesz, kikérdezi a rokonságról és az unokákról, halálesetekről, születésekről, betegségekről, családról. Színorgia piros, sárga és zöld paprikával, piros, sárga és zöld almával, a szőlő direkttermő izabella, a körte érett, minden érett, minden helyi és igazi. Virágok. Emberi viszonylatok.

Feladat: na akkor mi itt a feladat? Ne én mondjak meg mindent.

Október 23.

Két napja kissé rezignáltan írtam, hogy itt a diákok nem tüntetnek, hanem megalázós játékot játszanak. Na de ma mégis. Itt, a főtéren, nem messze a rezidenslakástól tanár-diák-szülő tüntetés. A felszólalók között egy gyerek, szenvedélyes, dühös, okos, összeszedett, tud beszélni, látszik, hogy olvas, talán még ír is; azt gondolhattam volna, hogy végzős, olyan éretten beszélt, aztán kiderült, hogy kilencedikes. Befejezte a mondókáját, nagy taps, utána másik felszólalók jöttek, én a hátsó sorokban hallgattam őket, aztán egy fél óra múlva elment mellettem az a kissrác, a korábbi szónok, nyilván eleget tüntetett már, indult haza – reflexből utánaszóltam, mondtam, hogy jókat mondott, én pedig Pécsről jöttem, író vagyok, és ha a tanára akarja, tartok a gimijükben egy rendhagyó órát – interaktívat, alkotáselvűt, élményelvűt, olyat, ahol együtt csinálunk verseket olyan mintázatokra, amelyek évezredek, évszázadok alatt forogták ki magukat olyanná, hogy segítsenek bennünket, akár költők vagyunk, akár műkedvelők. A gyerek lelkes volt. Ha a megkeresnek az iskolájukból, elmegyek hozzájuk.

Feladat: alapíts pártot, intézményt, hivatalt, egyesületet, iskolát akármit, amely szolgál téged. Egy év múlva kérdezd meg, hogy szolgál-e vagy uralkodik rajtad. Főleg akkor kérdezd, ha te vagy a főnök.

Október 24.

Órát tartottam a helyi egyetemen irodalom szakos tanárjelölteknek. Kissé szégyenkezve írom le az alábbiakat, félek, hogy lejáratom az oktatót, aki bevitt a szemináriumára, és azt nem akarom, mert kitűnő ember és szakember; a diákokat sem akarom leszólni, mert nem tehetnek róla, hogy egész eddigi életükben elváráskényszerek alatt éltek, nem őket szolgáló intézményekkel, hanem rajtuk uralkodó intézményekkel. Én is így nőttem fel, és annyi idős koromban, mint amennyi idősek most ők, valószínűleg én is éppígy hallgattam volna, és ilyen zártan fogadtam volna, ha valaki máshogy működik, mint amihez hozzászoktattak addig.

Minél több időt töltött el egy fiatal a magyar oktatási rendszerben, annál blokkoltabb, annál nehezebben szólal meg, annál inkább tart az oktatótól, illetve általában fél – engem eddig nem ismertek, félelemre nem adtam nekik okot, tehát csak tartottak tőlem, gondolom, mert nem akartak beszélni. Félnek, hátha hibáznak, mit gondolnak a többiek; a hiba tilos, a hiba veszélyes, a hibáért megszidnak, egyest adnak, talán még meg is szégyenítenek, szóval a hiba szégyen. Már rájöttem, hogy mondanom kell nekik, hogy a hiba természetes, a hiba előre visz, az evolúció sem más, mint az állandó pontatlan átörökítés miatti hibák által adódó alkalmazkodási esély; a hiba a Jóisten eszköze a változásra, és a legnagyobb emberi találmányok is hibákból születtek. Hogy ilyet hallanak, az nem törli el a húsz év alatt beléjük rögzített félelmet. Mégis mondani kell, talán újabb húsz év alatt lekerül bennük a kognitív szintről valamilyen megélhető szintre is.

Az óra koncepciója az alkotáselvű tanulás, tehát együtt írtunk szövegeket tradicionális verses mintázatokra. Rémülten néztek, amikor ki kellett volna mondaniuk, hogy ti-ti-tá, legtöbbjük kerülte a szemkontaktust is, nehogy megszólítsam. A monitorok és kijelzők, az informatikai nevelődés nemzedéke. Persze, kellenek a monitorok és kijelzők – de legyen meg a másik országuk is: az emberi kontakt. Amíg az irodalom- és történelemoktatás hazugságokkal és homlokzatépítéssel nevel, addig ne várjunk mást tőlük sem, mint homlokzatok mögé zárkózást. A külső összefüggésekkel tanítás a magunkkal való kapcsolatot is segíti, szóval tananyag helyett tanítsunk gondolkodást és bátorságot a visszakérdezésre. Azt hiszem, ezt az oktatási rendszert nem átalakítgatni kell, hanem eltörölni.

A múlt héten a gimnáziumi óra könnyebb volt.

Október 25.

A könyvtár jó. Már az jelent valamit, hogy a főtéren áll, a nagytemplommal szemben. 70-es évekbeli épület, modernista tervezés, a homlokzat nem túl izgalmas, de belül összesimul a funkció és a jó közérzet. Nagy olvasóterek és kisebb, intim terek rendezvények számára, a kollégák kedvesek és felkészültek, a koncepció pedig szemlátomást lépést tart, igyekszik lépést tartani az irodalom és a nyomtatás kultúrájának a bukásával, az informatikai világ győzelme után. Nem könnyű, de működik; diákcsoportok jönnek-mennek, bölcsödétől egyetemig, és ami a legfontosabb: szemlátomást használják a város lakói.

Feladat: még egy napot tölts el könyvtárban.

Október 26.

Csinált velem egy interjút a helyi tévé. A szerkesztő-riporter fiatal, barátságos férfi, beszélgetünk a kamera előtt, jókat kérdez, aztán elbúcsúzunk, ő megy jobbra, én balra. Műveltnek látszott, de éreztem rajta, hogy nem olvas, viszont megcsinálja az interjút az íróval, mert még mindig viszi valami tehetetlenségi erő, vagy valami hagyomány a szerkesztőket az irodalom felé, akkor is, ha nem olvasnak. Persze, ez jó, de akkor is itt a kérdés: miért?  A könyveknek nagyjából leáldozott, akkor mégis miért? Mondjuk, a kommunisták sem voltak műveltek, tehát ők is valami babonás hagyomány vagy félelem miatt tisztelték az irodalmat annyira hogy betiltsanak szerzőket, később pedig támogassanak szerzőket akkor is, ha azok a szerzők kiröhögték vagy szidták a rendszerüket. Maga a gaz Aczél György is művelt ember volt jó minőségérzékkel – de hát az a kor még a nyomtatás kultúrájának fénykora volt, akkoriban még a könyv összegezte a technikai és szellemi kultúra teljességét, így hát érthető. Na de hogy máig létezik valami ebből a tiszteletből, ez furcsa. És meddig fog tartani?

Herman Hesse Az üveggyöngyjáték című regényében az utópikus Németország egy egész tartománya Nevelési Tartomány, ahol az ország legtehetségesebb diákjait képezik a legjobb tudósok és művészek; ők mintegy szerzetesként élnek, és egész életük a szakterületükről szól, tehát senki nem végez produktív munkát, csak kutat, játszik és alkot, a környezet pedig, a kinti világ eltartja ezt a tartományt, miközben mindinkább elszakad tőle. A Nevelési Tartomány elefántcsonttoronnyá válik, az eredményei nem érvényesülnek a kintiek életében, az ország mégis biztosítja az éves költségvetését, de ki tudja, meddig. Kissé így érzem magam.

Feladat: ne törődj a költségvetéssel.

Október 27.

A Hősök terén áll egy régi villamoskocsi. Itt 1911-ben építették ki a villamos pályát, otthon, Pécsen pedig 1913-ban. A Monarchia végnapjai voltak ezek, a Nagy Béke utolsó pillanatai – a pozitivista eszme fénykora, amikor a technika és a tudomány a mindenhatóság nimbuszában ragyogott, és a társadalom a háborús propaganda narkotikumával terelte el saját figyelmét saját korhadtságáról.

Aztán Nyíregyházán és Pécsen is a ’60-as években szedték fel a villamossíneket, amikor Marx Kommunista Kiáltványa már 120 éves volt, a tudomány és technika nimbusza nagyjából töretlen, a társadalom pedig ezúttal a hidegháború narkotikumával terelte el a saját figyelmét a saját korhadtságáról. Körülbelül ugyanaz volt a helyzet: a zászlót átfestették, de a szövete ugyanaz volt – akkor minek szedték fel azokat a síneket. Csak kapkodjuk a feünket.

Feladat: tedd vissza azt a sínt.

Október 28.

1956-os emlékmű a Hősök terén, Győrfi Sándor szobrászművész alkotása. Két régi épület néz rá két irányból – mindkettővel érzékeny kölcsönhatásban áll.

Az egyik a Béke-ház, amely két évvel a forradalom előtt épült: a korra jellemző sztálinbarokk lakóépület. Hiába a rossz emlékű 50-es évek, ezek egész jó épületek voltak, főleg az őket követő paneláradatot ismerve. Az antik görög allúziúk az architrávokkal, metopékkel és triglifekkel kissé komikusak, de a ház téglából van, és nem rosszak az arányai.

A másik a Zöld Irodaház, ma így hívják, akkor ez volt a pártközpont, október 23-án leverték a tetejéről a vörös csillagot, és azt kiabálták, hogy „mars ki, ruszki!”. Igazuk volt.

Feladat: Olvass Tolsztojt, Dosztejevszkijt, Puskint, Lermontovot, Szorokint és Pelevint, örülj az orosz turistának – de ne bizniszelj velük.

Október 29.

A Bessenyei téren Bessenyei György szobra a kor ruházatának megfelelő részletezettséggel: zsinóros mente, huszárnadrág, oldalán kard stb. Ez az ember testőr volt Mária Terézia udvarában – ez akkor szimbolikus volt, a magyar nemes ifjak hűségük jelképéül álltak be a testőrségbe, emellett élvezték az udvari összeköttetéseket és a birodalmi főváros kultúráját, művészetét, képezték magukat, írtak, olvastak, flörtöltek. (György öccse, Bessenyei Sándor is testőr volt, ő fordította le először Milton Elveszett Paradicsomát francia közvetítőnyelvből.)

A szobor hűen követi hősünk feltételezhető öltözékét: ez megfelelt az Európa nyugati államaiban elterjedt könnyűlovassági egyenruháknak (később, még a 20. században is nagyjából ezt képzeltük és hordtuk díszmagyarnak), tehát csizma, szűk, kivarrott lovaglónadrág, kard, zsinóros mente, a fejen paróka.

Tehát a részletek. Miért? Hiszen gyakran a kevesebb több. A magyarázkodó részletezés nem hozzátesz a műhöz, hanem kiiktatja a poétikai mozzanatokat – a művészet nem az, ami a valóság, hanem olyan másodlagos valóság, amit átszűrt magán egy ember, és közben ebbe az új valóságba beleépült a civilizációnk, aztán egy befogadó számára ez újra kibomlik, de nem a magyarázattól, hanem asszociatívan – tehát éppen a hiánytól. A szocialista realizmusnak persze könnyebb volt, mert a munkások és a parasztok nem zsinóros mentében jártak, de még a szocreálon is ott vannak a művészi sűrítés mozzanatai. Néha. Például a századeleji avantgárd jegyei.

A ruharészletezésre a szép példa Széll Kálmán szobra a róla elnevezett téren Budapesten. A csenevész emberke pipaszár lábakon anakronisztikus díszmagyarban, karddal az oldalán: paródia. Ez a Bessenyei szobor jobb ennél, nem paródia, hanem rendes szobor a köztéri akadémizmus korából.

Feladat: képzeljünk el egy zsinóros mentés–kardos szobrot átlátszó ruházatban.

Október 30.

Néhány hét után kialakulnak az útvonalaink, észre sem vesszük, és a megszokott pályákon érjük el a megszokott helyeket. De van úgy, hogy megállunk, és ok nélkül befordulunk valami sarkon, ahol addig nem – nyilván az emlősök ősi kíváncsisága és önkizökkentő reflexe, ami szelekciós értéknek bizonyult évmilliókon át.

Tehát felfedeztem Nyíregyháza egyetlen sikátorát. Ez a város példásan rendezett, szinte steril, a házakon nincs falfirka, és minden tiszta. Viszont a Bassenyie térből nyílik egy kis köz, amin át lehet jutni a párhuzamos utcába; itt tele volt firkálva egy hosszú kerítés a nép bölcsességével és praktikus üzeneteivel (változatlan helyesírással és központozással közlök párat): Élet a halál előtt? / Ha nem vagy ! én sem Imádlak / ISTEN (alatta obszcén firka) / Nyalok szopok (mélytorok nem puncima) (alatta szívecske, szmájli fész és telefonszám) / Leszarom a nőket facebook, az isten / Peti baszameg a fajtáját / rohadjál meg reggelre / Shawn + Márti = true love / alatta a válasz: Kedves XY, Shawn az enyém 5 éve, ugyhogy ne mássz rá.

Volt még sátánkereszt, rajzok genitáliákról, mélcímekkel és telefonszámokkal, de a legbölcsebb ez volt: Civilizáció?

Feladat: ne mosd le, rajzolj szépet.

Október 31.

A visszautazáshoz nem interneten rendeltem jegyet, hanem a pénztárban vettem. Szeretek emberrel beszélni, ha valamit akarok – nosztalgia az informatikai világ előtti korok empirikus világérzékeléséhez. Több IC is megy Budapest felé, egy északon, Miskolcon át, és egy délen, Debrecenen át, némelyik a Keletibe érkezik, némelyik a Nyugatiba, a pécsi csatlakozások játéka bonyolult és az állandó késések állandotlansága miatt kiszámíthatatlan, hogy melyik pályaudvaron át melyik csatlakozás sikeres – ha például Kőbánya-Kispesten átszállok egy Kelenföldre vivő személyvonatra, ott elérem a Pécsi IC-t, de ha a nyíregyházi IC negyed órát késik, lemaradok a budapesti tranzitvonatról, és így a pécsiről is.

Ám a pénztárosnő mindent végigbeszél velem. Keresgélte a lehetőségeket, mérlegelte az esélyeket – szerencsére nem állt mögöttem sor, vagy csak nem vettem észre, úgy lenyűgözött ez a pénztáros. Semmi túlcsorduló kedvesség, egyszerűen normálisnak tartja, hogy a végére jár a dolgoknak, nyugodt és néha mosolyog, pedig egész nap ott ül a sok fura emberrel szemben. Ez a város amúgy is nyugodtabb és kellemesebb az átlagnál; köszönöm, hogy ez a pénztáros volt itt az utolsó kontaktom.

Feladat: légy jó.