Zsolnay Negyed, 2021. 08. 02., hétfő

Három hajpántot hoztam magammal. Az egyik szép. De: szorít. A másik vászon. Csúszik. Már akkor sem tetszett, amikor megvettem. A legtöbbet a harmadikot használom. Mondhatnám úgy is: ez felvette a harcot a frufrummal. Győzelemre áll. Csakhogy érkezésem pillanatában már kiderült: hiába a gondos felszerelés, tk. (fel)készületlenül érkeztem. Egy alkotásba jöttem alkotni… Ugye, itt valami nem stimmel. Minden remekmű körülöttem. Kezdem mindjárt az akácfa türelmével. Viseli, egész teste viseli, hogy bár nem adósa, mégis táplálja a se nem holt, se nem élő borostyánt. Az örökzöldet. Nem nézek tovább. Távolabbra. A serlegek, a szobrok, a labirintusok… – elindultak felém. Be akarnak jönni. Nem nyitok ablakot. Meg kell írnom a remeteköltőnek első gondolatomat. Hogy ti. a Zsolnay vendégházból látom: az ember alkotásai igazolják a Teremtő szándékát. Ideje megbánni. Micsodát? Mindent, amit nem Isten szemével néztem. A frufru miatt? A vakító bűntudattól. A test és a lélek szeme boldogtalanul is látja a legelső Kertet. Negyednek mondják – meglehet okuk van rá. Nekem? Nekem: Egész.

            Megállapítottam, hogy a be nem tartott fogadalmaknál kevés utálatosabb dolog létezik, ami szagosítja az embert. A fogadalmakat élettel helyettesítem. Ezentúl. Legyen. Azt hiszem, ez ige. Minden más: beszéd.

            Az első templomon kilincs sem volt. Szerencsémre az Irgalmasok számolnak megfáradt emberrel. Ketten ültünk. A szenteket nem számoltam meg. Szándékomban rendre megzavart a fiatalember. Ficánkolt. Felállt. Hajladozott. Könyvet csókolgatt és ütötte-verte a mellkasát. Leült. Na, végre. És a következő pillanatban kezdődött minden elölről.  Behunytam a szemem. Nem tudtam megszámolni a szenteket. De az oltáron szétnyilazott Sebestyént még elkaptam. Sűrűbben kellene gondolnom arra, hogy a szentek valójában szerelmesek voltak. Van abban némi szélhámosság, ahogyan a szenvedésről gondolkodunk. Újból mondom: az Irgalmasok számolnak a megfáradt emberrel. A szentetvíztartó tele volt. Íme: az ingyenes oltalom. Semmitől nem véd meg, de mindenre jó.

            Késő délután volt már, amikor becsuktam a füzetet. A „regénybe” ott tartottam, hogy anyó követelte: maradjak mellette, mert álomban is rossz az egyedüllét. Csak negyven esztendőt kellett átlapozni, hogy elhiggyem neki: igaza van. Teszem hozzá: teljesértékű élet az egyedüllét is. A „Szép szavakkal a bűnről” noteszba affélét műveltem, amit a festők szokott a színekkel. Kikevertem a szépet, a bűnt és megállapítottam, hogy elférnek egymás mellett egyazon mondatban. Gondolattest. Így mondanák Magyarfaluban.

A versről tartozom megvallani, hogy a naplójegyzet bevégzése után, alvás előtt tervezem megszólaltatni. A magam fajta embernek, manapság kiváltképp, a tiszta hallásnak engedelmeskedik a kéz.

            Emlékezetes, két éve felfüggesztett beszélgetéssel zárult a nap. Bartusz-Dobosi László és Halmai Tamás társaságában. Teológia, történelem, irodalom. Krisztus, egyház, Kányádi. Emberül. Nem fukarkodtunk a kétes utak felszámolásában. Azt hiszem, azzal búcsúztunk el egymástól s kicsit talán korábbi énünktől is, hogy bizony Isten valóságába nem tudunk behatolni. De: beemeltetünk. És erre megérkezett Pilinszky is.

Amikor a gyermekeimnek telefonon jó éjszakát kívántam, ajkamon zsibbadást éreztem. Ha álmomban beszélni fogok, a falak nem fogják érteni, amit mondok.