Régóta, már gyermekkoromtól kedves városom Marosvásárhely. Igaz, soha nem neveztük így, csak egyszerűen Vásárhely volt a neve számunkra. Ide jártunk magyar nyelvű feliratokat, utcatáblákat, reklámokat látni, amikor ez otthon, Kolozsváron már nem volt lehetséges. Meg Melbát enni, a helyi piskótás fagylaltkülönlegességet és Bem-Bem-et, a lokális üdítőt inni. Útba esett jövet-menet Szováta felé, úgyhogy, itt volt az obligát pihenőhely.

Később, már egyetemistaként, áthallgatásra utaztunk ide néha, Nánay István mesterkurzusaira. Az egész évfolyamunk jött ilyenkor, mind a haton, mert ennyien voltunk egy évfolyamon, mi a kolozsvári magyar teatrológus-dramaturgok.

Még később, az itteni Művészeti Egyetem (hétköznapi nyelvhasználatban: „Színi”) által szervezett színházművészeti konferenciákra jártam vissza időnként. De ennek is már több mint húsz éve. Azóta, csak néha-néha, átutazóban.

Vonattal érkezni Kolozsvárról Vásárhelyre, székelykócsárdi átszállással: időutazás. A kocsárdi vasútállomás semmit sem változott Dsida ittjárta óta (lásd: Dsida Jenő: Nagycsütörtök): egy kongó, üres, legalább tíz méter magas váróterem a bent. Korhadt fapadok, kiszáradt utasitató-vályú a kint. De: nyár van. Talán az év első nyárias napja. Igazi, békebeli, csöndes, napsütötte vakációs nap, verébcsiripeléssel, gerlebúgással. A gondozatlan, elvadult virággruppban a hatalmasra nőtt gyermekláncfű békavirágain zümmögő méhek, a napsütötte fal tövében sorsával elégedett, sziesztázó kóbor kutya.

A vásárhelyi Studium Hub épülete (amelyet a Studium Prospero Alapítvány működtet) ahol a szállásom van, mindennek az ellentéte. Két éve átadott, ultramodern (posztmodern?) épületkomplexum. Lent konferencia- és gyűléstermek, civil szervezetek irodái. Fent az emeleteken fiatal magyar rezidens orvosok szolgálati lakásai. Ha rosszul leszek esetleg, nem kell mentőt hívnom, elég, ha átkopogok a falon – fut át rajtam. Acél, üveg, tükör, halk zene az előcsarnokban, ahol az itteni kapcsolattartóm, Júlia fogad. A kávé osztályon felüli.

A második emeleti lakás, mintha egy IKEA áruház bemutatószobája lenne. Minden letisztult, ragyogóan tiszta, praktikus, tökéletes… és személytelen. De amint kipakolok és megjelennek a személyes tárgyaim a polcokon, máris otthon érzem magam. Belakom a konyhával egybenyitott nappalit, a hálót, a fürdőszobát.

Kinézek az ablakon, amely a Teleki Tékára nyílik. Csak az oldalfrontja és a teteje látszik, de tudom, hogy a könyvtár, amely itt, a Teleki grófok barokk kastélyéban kapott helyet, már a megnyitásakor, az 1800-as évek legelején több mint 40.000 kötetet számlált. Balra nézve a Báthory István emeltette középkori vár látszik, a várudvaron a kimagasló református vártemplommal. Jobbra (bár az épület sarka eltakarja), a két Bolyai szobra szemléli elgondolkodva – talán épp a nemeuklideszi geometria szabályain töprengenek -, a róluk elnevezett Református Kollégiumot. A hátam mögött a szecessziós főtér impozáns palotái. Szóval, ultraközpontban lakom. Persze, az utcai forgalom zaja is jelzi ezt, de ha becsukom az ablakot, kellemes csend vesz körül. Itt fogunk most lakni, Hubay Miklóssal közösen, három héten át.

Hubay talán a legdrámaibb sorsú magyar drámaíró volt. Róla írok életrajzi könyvet, feldolgozva az irodalmi életművét is. Már több mint egy éve dolgozom a köteten és azóta mindenhova együtt megyünk. Itt van a fejemben és a laptopom memóriájában. Ittlétem alatt a naplóival szándékozom foglalkozni, amelyek közt van útinapló, olvasónapló és egy három kötetes, évtizedeket felölelő irodalmi napló is. De a tanulmányköteteit is elemezgetem a naplókkal párhuzamosan.

A Hubay-életműnek, a drámákon és a naplókon kívül fontos és figyelemre méltó szegmentumai a tanulmány- és esszé kötetek. „Széles látókör, biztos írni tudás, személyes mondanivaló és nemes intellektuális szenvedély – ez alapozza meg Hubay Miklós rangját esszéirodalmunk képviselői között is.”[1] Összesen nyolc tanulmánykötetete jelent meg, ide számítva a Csillaghy Andrással közösen írt és szerkesztett Két kuruc beszélget című beszélgetőkönyvet is. A tanulmánykötetei gazdag tárházai a műelemzői, dramaturgi, drámatörténészi, kritika- és esszéírói munkásságának.

Kialakul a napirendem. Hétkor ébredek, mert akkor süt be az ágyra a nap. Sötétítő nincs, úgyhogy korán kelőknek ajánlott a lakás. Kávézás után reggeli séta a belvárosban, bevásárlással egybekötve. Utána, rövid ebéddel megszakítva, délutánig Hubayzás. Kora este vagy valami aktuális kulturális program, vagy pedig újabb séta. Utána újabb adag Hubay, lefekvésig. Mindez, húsz napon át. Nem unatkozol ott egyedül? - kérdezik olykor telefonon. Nem. - válaszolom -, Hubay jó társaság.

Nemzeti színjátszás, drámai magyarság[2]...Hubay Miklós, ezt az érdekes felépítésű és szerkezetű fiatalkori tanulmánykötetét 23 évesen jelentette meg. Kiáltványként fogalmazza meg benne nézeteit, hitvallását, reményeit és aggodalmait a magyar nyelv, a kultúra, a színház és a dráma iránt.

Az emelkedett hangvételű, mívesen csiszolt dialógusokban írt tanulmányt, egy szépirodalmi keret fogja közre és ad neki olvasmányos hátteret. Az esszé hangneme fiatalosan lelkes, merész és forradalmi, és természetesen: Hubayra jellemző módon felfokozottan drámai.

Jók a programlehetőségek is itt, Vásárhelyen. Több a magyar nyelvű, magyar vonatkozású rendezvény, mint a kulturális fővárosnak számító Kolozsváron, ha belegondolok.

A II, éves magiszteris színisek vizsgaelőadása a Stúdió Színházban, a Bakelit Taxi Vinyl című produkció számos etűdből áll össze. Tíz szereplő, tíz különböző életútját villantja fel. Van közöttük taxisofőr, prostituált, egyetemista, lélekgyógyász, felső vezető, újságíró, fotós és színész és főügyész. Mindannyian a boldogságot keresik. A boldogságkereső utak pedig egy kocsmában futnak össze, a címadó Bakelit Taxi Vinyl bárban. A társadalom keresztmetszete a darab, realisztikus-naturalisztikus előadásmódban, pörgő, gyors, snitt-szerű jelenetváltásokkal.

A tanulmány irodalmi keretének a főalakja, a szerző alteregója, egy fiatalon visszavonuló drámaíró, akit a nagyváros és az irodalmi-, valamint a színházi világ kiközösített, ezért ő, sértetten, de igazsága tudatában, önkéntes remetei elvonulásra ítéli magát. A nevét is megváltoztatja Pesti Plautuszról, Pannon Pálra, jelezve, hogy szakított a főváros álságos képmutatásával és eszméit az egész nemzetre kívánja kiterjeszteni. A névváltoztatás is épp olyan színpadias és fölösleges, mint a sértett elvonulás: a lényegen egyik sem változtat. A jelképes névváltoztatás után is az iniciálé P.P. marad. Képzeletbeli rezidenciáját, a háború és a színházi szakma útjából félrevonultan, egy magányos helyen építi meg.

Nem konvencionális helyszínen, a vár egyik sarokbástyájában kap helyet a Tamacisza Társulat rendhagyó előadása a Kamasz-impró. A színpadi alkotófolyamat titkait, a színésztréningek menetét, az improvizációs gyakorlatok sorozatát, a beszédtechnika fejlesztésének módszereit mutatja be az előadás sok zenével és énekkel.

E színpadszerűen berendezett díszletbe érkezik, felrázni a társadalomból kilépett képzeletbeli alkotót a képzeletbeli Vendég, Hubaynak egy másik alteregója. Kettőjük társalgására épül a párbeszédes esszé, amely akár egy belső monológ is lehetne. A dialógusokba szedett gondolatok, nézetek és eszmék, Hubay egész hátralevő életére vonatkozó művészi és erkölcsi evidenciákat szögeznek le és vetítenek előre. A Vendég szerint a visszavonulás a társadalomból, a duzzogó hátat fordítás a történelemnek, nem szolgál megoldást az alkotó számára. Tenni, alkotni, harcolni kell a nemzet és a színház érdekéért, folyamatosan, töretlenül. „VENDÉG: Magyar vagy? Építs akadémiát és nemzeti játékszínt!”[3] De az sem elég! Nem elég az intézményeket létrehozni, hanem azoknak ízig-vérig magyarnak kell lenniük.

A várudvar a mindennapi sétáim egyik gyakori végpontja. Olyan, mint egy kerengő. Jó körbesétálni a gondozott, virágokkal szegélyezett sétányon a felém magasodó várfalak mellett. Az egyik torony tövében egy könyves szekrény, elvihető kötetekkel, de akár hozni is lehet ide otthonról, kiselejtezett, megunt könyveket. A kötetek negyede magyar nyelvű. Ott van közöttük egyik régi kedvencem, Hans Fallada, Mi lesz veled, emberke? című műve is. Rég olvastam utoljára, de nem viszem magammal. Most csak Hubay lehet a mindennapi olvasmányom. Visszatérő sétáim során megismerkedem a vár macskájával is, egy barátságos fekete kandúrral, aki a vár étterme mellett tanyázik, de a finom falatokon kívül, kegyesen a simogatást is elfogadja.

Nem lehet addig nemzeti színjátszásról beszélni, még ha az épület már áll is, amíg abban magyarított, idegen nyelvről fordított művek uralják a repertoárt, a játékstílust pedig a retrográd, a jól kipróbált, a múlthoz görcsösen kapaszkodó előadásmód határozza meg. A magyar irodalmi és drámai örökségre és az abból fakadó, táplálkozó alkotásokra nem lekicsinylően, hanem büszke öntudattal kell tekinteni és azokat európai színvonalra (vagy akár a fölé) kell emelni, nem pedig másolni a mások diktálta elavult irodalmi és művészi irányzatokat. A haladást, a kísérletezést eltévelyedésként kezelő visszahúzó erők ellen harcot kell indítani és támogatni kell az új szellemben, nemzeti mentalitásban születő műveket. „VENDÉG: Hát magyarnak lenni soha sem lehet, csak maradni?”[4]

A református temető kisebb, de nagyon hasonló a kolozsvári Házsongárd sírkerthez. Érdekes, hogy itt, Vásárhelyen, minden felekezetnek külön temetője van. Régi, több száz éves sírkövek, kripták között kanyarog a sétány. Időnként meg kell állni és fejet hajtani, az itt nyugvó Bolyai János, Bolyai Farkas, Csiha Kálmán püspök és Sütő András sírja előtt. A temető érdekessége egy kilátó-kripta, amelynek meredek lépcsőjén fel lehet kapaszkodni a tetején levő teraszra, ahonnan nagyszerű madártávlat nyílik úgy a városra, mint az egész temetőre.

Abban mindketten egyetértenek, hogy a „magyarkodás”, a hamis, giccses, népies, vagy operettszerű elemeknek, mint „jellegzetes magyar motívumoknak” a becsempészése a művészetbe nem csak a művészet iparosodását, de a nemzeti vonatkozások meggyalázását, jól eladható árúvá degradálását jelentik. A mérce, amely elfogadható, nem lehet más, vagy alacsonyabb, mint az egyetemes művészi színvonal tetőfoka.

Pünkösdvasárnapján templomi telt ház. Alig férek be a misére. Az ajtó mellett húzódom meg néhány (vélhetőleg) pakisztáni vendégmunkás mellett, akik ünneplőben, szerényen, lesütött szemmel állnak a fal mellett ás anyanyelvükön mormolják az imát.

A P.P. által megismert magyar színházak, ahol ő fényes sikereket aratott, nem Thália templomai és nem Dionüszosz oltárai voltak, mint ahogy pályája elején remélte, hanem mulatóhelyekre és piacokra emlékeztették, noha a nemzeti színjátszás hatalmas erkölcsi tőkével indult annak idején. A minőség silányulásáért, a színpadi nyelv pongyolává válásáért elsősorban a gondatlan kritikájú színházat találják vétkesnek és a felelőtlen drámaírókat. Ugyanis, a színésznek kell hozzánőnie a drámaíró szándékaihoz, nem pedig a színész népszerűsége kell vezesse a szerző tollát.

Középiskolások ballagása a várban. Sötét ruhás sorfalak, anyukák virágcsokorral, feszengő apukák öltönyös hada, meghatott nagyszülők kara. Zúg a harang és a Gaudeamus igitur a várudvaron.

A drámaírót, a vezető szellemét félreállító színház alkut, cinkosságot köt a közönséggel és a színházból lassan száműzi az irodalmat. Kemény ostorozással illetik mindketten a nézőcentrikus színházakat, amelyek a tömeg ízlésére bízzák a repertoár kialakítását, a kor gyorsan változó kulturális divathullámainak megfelelően. A színházaknak, hogy megőrizhessék művészi méltóságukat és küldetésüket, fel kell vállalniuk „az örökségnek egy súlyosabb részét, azt, amit Aischylos hagyott rájuk: az irodalmi felelősséget.

A Somos tető, a város kirándulóhelye. Gyors ritmusban haladva is majdnem egy óra az út felfelé, mivel jó pár száz méter a színt-különbség. Tulajdonképpen egy erdőcsücsök ez, ahol kellemesen lehet a fák között boklászni az ösvényeken. Néhány fatörzsön, figyelmeztető többnyelvű tábla: Vigyázat, medveveszély! És valóban: egy medve a fák között! A tetőn egy kőből faragott medve szobor áll. Lefele jövet, egy rét közepén hatalmas obeliszk, a tetején vörös csillaggal. Az elesett szovjet katonák emlékműve. A fű le van kaszálva, az emlékmű mellett kényelmes padok.

A magyar színjátszásnak nem a bécsi teátrumok műsorpolitikáját és játékstílusát kell másolnia, hanem magyar szót, gesztust, erkölcsöt és magatartást kell tanítania és terjesztenie. A dráma válságát színpadi trükkökkel nem lehet megoldani: meg kell születnie, létre kell jönnie egy „megváltó drámának”, amely a lélekből fakad és táplálkozik. A Vendég látogatásának titkos célja, hogy felrázza P.P.-t és rábírja ennek a „mesterdrámának” a megírására. A dráma reformációja nem indulhat ki a kor színházaiból, mivel csak az aktuális színházi kultúra ellenére érvényesülhet.

Itt ér a születésnapom. Ez mindig visszatekintést jelent, az emlékek közti bogarászást. Meg félő sandítást a jövő felé.

Párhuzamba állítják a Shakespeare korabeli letisztult színpadképet, amelyre a drámai szöveg festett tündéri tájakat, a technikai vívmányokkal büszkélkedő modern színpaddal, amelynek szerkezetei – e melléktermékekkel a színház önmagát beszennyezve-, vásári látványossággá degradálják a színpadi művet és a cselekményt. A drámaírói szerep egyfajta színházi-messiás feladatköreként körvonalazódik a két beszélgetőtársnak az ideális színházról folytatott vitájában. Nehezményezik, hogy a drámaírók számára már csak a színház által kijelölt utak, módszerek és lehetőségek maradnak, nem léphetnek fel újító szándékkal a játék lefektetett szabályai ellen, csupán a játék meghatározott irányában nyilvánulhatnak meg. A happy-end-ek világában, ahol minden a boldogságról és a szerencséről szól, egyetlen néző sem fogja a lelkét felemelni a hősi példákhoz, hiszen csak a szórakozni vágyás vezérli a színházba.

Gyermeknap. Nem hittem volna, hogy egy hétköznapon ennyi szülőt és gyermeket ki tud csalni a várudvari rendezvény. Igaz, tanügyi sztrájk van. Már tíz napja szünetel az oktatás. Az iskolába, óvodába be sem kell menniük a gyerekeknek. A főszínpadon az Alma együttes csápol, a fák alatt, a kézműves foglalkozások sátrai, meg persze, fagyi, kürtöskalács és minden mi gyermekszem-száj ingere. Az idő gyönyörű, a hangulat mosolygós, családias. Egy percre még én is elfelejtem, hogy a szomszédban még mindig háború van. Meg talán lassan Koszovóban is.

Ha a színház a hurráoptimizmust hirdeti a a végzet veszélye helyett, azzal felrúgja az arisztotelészi egyességet a szerző és a műfaj, az emberiség és a kultúra között és menthetetlenül lefelé nivellálódik. Ha a színház képtelen a felemelkedésre, akkor ásson mélyre: a kezdetekig, a hagyományokig, miként Kodály is tette. Fel, vagy le, szinte mindegy, de a méltatlan jelentől, a kisigényű szórakoztatástól el kell rugaszkodni. Az úton amelyen halad, a színház felemészti önmagát és átalakul parádévá, díszbemutatóvá, cirkusszá, amely nélkülözi a drámaiság lényegét, a sorsával szembehelyezkedik egyén pátoszát. A komikum is elsorvad ott, ahol tilos kinevetni a jelen viszonyait. A dráma, izgága műfaj, a folytonos elégedetlenségből és a megunt jelenségek megelégeléséből születik és táplálkozik.

Egy este, a sétámból hazatérve az idős (utánanéztem a neten, 84 éves) K.L. jön szembe. Nem lehet nem észrevenni a kalapját, sétapálcáját, csokornyakkendőjét. Nagynevű rendező, legendás egyetemi tanár volt annak idején az itteni színházban és a színi főiskolán. Tisztelettel, halkan köszönök neki. Megáll, kalapot emel, de látom, nem tud hova tenni az emléktárában. Nincs is, hogy emlékezzen rám. Lassan negyed évszázada találkoztunk utoljára: én mint pályakezdő, ő mint színházi félisten. Az átjárónál megállva visszatekintek. Még mindig ott áll és néz felém. Utólag bánom, hogy nem mentem vissza. Azt hiszem, az egykori félistenből lassan halandóvá vált ő is.

A megváltó mutatvány- Írások a magyar dráma ügyében. Annak ellenére, hogy csak 1965-ben került sor kötetben való megjelenésre, Hubay Miklós évtizedeken át írja, szerkeszti, gondolati szerves egységbe a kötet tartalmát, amely szerkezetileg három nagy fejezetre oszlik: Drámák és íróik; Színészek; Ünnep és számvetés. Miként az alcím is utal erre, ezek „írások”, vagyis műfajilag változatosak és vegyesek: vannak köztük kiáltványok, esszék, naplójegyzetek, kritikák, lejegyzett gondolatok és konferencián való felszólalások átiratai is.

Itt eszem az idén először epret. Meglepően olcsó (kb. félárban van, mint Kolozsváron) a piacon és óriási a felhozatal. Halmokban-hegyekben áll a gyümölcs, az utcára kiszivárgó illata csalogat be a piacra. Hamvas Béla szerint, kútban hűtve, tejföllel kell fogyasztani. Én fridzsider-hidegen, üresen eszem, de még így is finom.

Szenvedély és aggodalom fűti át Hubaynak e tanulmánykötetét, amelyet a drámaírói és dramaturgi szakma elődeinek és kortársainak, valamint a műfaj védelmében ír. Prométheuszi, gyújtogató műfaj a dráma, amelyet Aiszkhülosz transzponált az athéni polgárok világába az isteni szférákból. A drámához nem csak irodalom szükséges, hanem olyan héroszok is, akik hajlandók szétszaggattatni magukat az ügyük érdekében, mert a cselekmény és a dialógusok még nem elégségesek a dráma megszületéséhez. Nélkülözhetetlen hozzá egy elkeseredett, őrült, kétségbeesett „megváltó mutatvány” is.

Eltűnt az Everesten, Suhajda Szilárd magyar hegymászó, már leálltak a keresésével is, én pedig megfogadom magamban, hogy nem olvasom el több kommentelő véleményét a haláláról.

Ilyen mutatványnak tartja Hubay, például az 1569-ben Abrudbányán kinyomtatott fenyegető és megváltó szándékú, Ballasa Menyhárt rémtetteit feldolgozó névtelen szerző művét – amelyet comoediának titulál ugyan, de a dráma messze túlmutat azon-, aki példaként kiemelve a gazember Ballasa személyét, rá mer mutatni az adott korszak általános politikai abnormalitásaira.

Nincs kulcs a kapuhoz, bejárathoz, lakásajtóhoz. Kártyás beléptető rendszer működik. Amiben én nem bízom. Nem hiába. Késő délután érek haza, a bejárati ajtó pittyeg, de nem nyílik. A főbejárat portaszolgálatán ilyenkor már senki sincs. Sokszori próbálkozás után felhívom Júliát, ő egy kollégáját, a kolléga egy szomszéd orvosnőt, aki lejön és belülről kinyitja az ajtót. Kiderül, szerencsére sem a belépő kártya, sem a kártyaolvasó nem hibásodott meg, csupán beszorult a zár. Volt már így - mondják. Közben bennem már lepergett egy film, hogy hol, miként éjszakáznék (olcsó szálloda, pad az udvaron, hazautazás az éjjeli vonattal stb.), ha mondjuk nem lett volna nálam a telefonom. És ha a pénztárcám is a szobában maradt volna?

Ezt a névtelen szerzőt és a többi régi, sok évszázaddal korábban élt magyar drámaírót vallja az igazi elődeinek Hubay Miklós. Teljesen magyar vonatkozású, de akár a shakespeare-i drámával és színházzal vetekedő, vagy egyenrangú, elsüllyedt múltat vél felfedezni a négy-ötszáz évvel korábban élt Bornemissza Péter és Sztárai Mihály fennmaradt műveiben. Az akkor három részre szakított, megosztott Magyarország politikája és társadalmi berendezkedése miatt, egy hatalmas, de megvalósulatlan potenciált lát ezen elődök munkásságában.

Az ágyból, a Teleki Téka háztetőjének a gerincére és egy kéményre látni. Az ablakkeret, mint festményt a ráma, úgy zárja négyszögbe a témát. Minden reggel, amint a kéményre süt a nap, egy fehér sirály száll oda tollászkodni. Néha rekedten felkacag, mint egy vásott utcagyerek. Este, sötétedés előtt, ugyanoda, egy feketerigó telepszik le, napjának utolsó fuvolajátékát elzengeni. A fehér és a fekete madarak váltakozása, mint biológiai világóra prezentálja a nappal és az éjszaka periodikus váltakozását számomra.

Hubay abban reménykedik, hogy talán ők, a korosztálya, a XX. század irodalmárai lesznek majd ezen örökség gondozói. Valóban, korábban már voltak jelek arra, hogy az a kor felkarolja ezt az ügyet. Gondoljunk csak Móricz Zsigmond lelkesedésére, erőteljes propagandájára az akkor felfedezett Magyar Elektrá-val kapcsolatosan.

A Nemzeti Összetartozás Napján, harangot avatnak a Studium Hub és az unitárius templom közös udvarán. Istentisztelet, férfikórus, rézfúvósok, huszárok teszik ünnepivé az eseményt. A régit az újban, a múltat a jelenben szimbolizálja az 1697-ben öntött harangocska és a csernátoni székely mester által frissen faragott harangláb szimbiózisa. A fazéknyi méretű harangocska, korát (326 év!) meghazudtolva, vígan ficánkol és kong, amikor először megkondítják.

Hubay úgy véli - miként ezt már a Nemzeti Színjátszás, drámai magyarság című esszéjében is megfogalmazta-, hogy a XIX. század végi és a XX. eleji drámai és színházi irányvonalak egy tévutat jelöltek ki. Ezért ezt a korszakot átugorva, távolabbi, mélyebb gyökerekből látja újjáteremtethetőnek a modern magyar drámát és színházat. Tévesnek találja a dráma próbakövét a színpadon való bemutatásban látni, hiszen ilyen alapon, a Bánk bán, a Csongor és Tünde és az Ember Tragédiája sem tekinthető (sikeres) drámának, hiszen a szerzőjük életében nem láttak színpadot.

A főtéri katolikus templomban, az esti mise után hangverseny: Bach, D moll kettős hegedűversenyének három tétele. A barokk zene otthonosan szárnyal a barokk templom falai között. Hallszik, hogy otthon érzi magát.

Miért szép a Bánk bán? - kérdezi a szerző és megfogalmazza a válaszát is: mert Katona a hőseit, mintha valami magaslatra állítaná. „Ebben a mozdulatban van a drámaírás lényege. (…) A szenvedély és a cselekmény emeli a hőst…”[6] Mérnöki, építészmérnöki pontosság és precizitás szükséges e drámai magaslat megtervezéséhez, amely színpad nélkül is kiemeli és felmutatja a hősök alakját. A mű belső drámai ereje pedig abban áll, hogy a drámaíró a hőseit – a cselekmény logikájával és a szituációk szorításában-, olyan tettekre készteti, amelyek idegenek a jellemüktől (pl. a királyhű Bánk királynét gyilkol, a becsületes Tiborc lopni indul, a király nem áll bosszút a felesége gyilkosán).

Az egyik tömbház tűzfalán, az előző rendszerből itt felejtett nagy méretű, többméteres szocreál freskó. A kommunista-ideál emberpárját ábrázolja. A férfi égnek emelt izmos karjai atommagot forgatnak, körülötte lombikok, gépek, füstölgő gyárkémények. Az erős lábú nő, akár a földanya, a természet közepén, egy kommunista édenkertben, micsurin-fák és gabonatáblák között áll, kezében könyv, körülötte békegalambok raja. A freskó naiv stílusa mosolyfakasztó, de elgondolkodtató ellenpont a szemközti házfal posztmodern, vértől csöpögő koponyát ábrázoló, angol szitokszavakkal díszített graffitijével szembeállítva. Akkor már inkább a turbékoló békegalambok.

A Csongor és Tünde szépségét, Hubay már a darab fő motívumában, a szépség keresésében meglátja. Illetve azokban a szembeállításokban, az ellentétek romantikus párosításában leli meg, amelyek a szépségkereső út során sorra felmerülnek.

Az Ember tragédiája igazi szépsége az újrakezdés örök lehetőségében áll. A bukott szabadságharc, a börtön, egy rossz házasság után, Madáchnak van ereje újrakezdeni mindent és képes megálmodni, megalkotni ezt a monumentális művet, amelyben, ha Ádám alakjára, mint egy kifejezetten magyar entitásra tekintünk, új dimenziókkal bővül a Tragédia üzenete.

Másfél napra hazautazom, mivel a Kolozsvári Ünnepi Könyvét keretén belül, a nemrég megjelent Galócák című íjúsági regényem is bemutatásra kerül. A város hat különböző, reprezentatív helyszínén zajlanak (párhuzamosan is) a Könyvhét eseményei. Megtisztelő olyan szerzők társaságában jelenni meg a plakátokon, mint Lackfi János, Visky András, Grecsó Krisztián, Csernus Imre, Vida Gábor, hogy csak a legismertebbeket említsem. A beszélgetőpartnerem, Veres Ágnes, aki bemutatja, méltatja a könyvemet, nagyon felkészült „belőlem”, így pergőre, élénkre, közvetlenre sikerül a kötet bemutatása.

A nagy elődök számbavétele után, a szerző a kortársak életműve felé fordul. Móricz drámaírói vénáját vizsgálja, illetve azt próbálja kinyomozni, hogy az elismert prózaíró több mint 40 drámája miért nem kapott figyelmet, hogyan sikkadtak el színművei a kor színházainak süllyesztőiben. Tulajdonképpen nem is a drámáit bírálták Móricznak, hanem a drámai realizmusát volt képtelenek elfogadni az egykori néző és a kritika. Rokonléleknek érzi Móriczot, mivel a nagy prózaíró életét és munkásságát is végig kísérte és kísértette a nagy magyar drámairodalom megteremtésének a vágya. Novellái és regényei pont a drámaiságuk miatt hatnak oly erőteljesen. Harca reménytelen volt, mert korának a színpadát az a nyugatról frissen importált kabaré uralta, amelynek stílusával szöges ellentétben állt a móriczi dramaturgia.

Másnap már ismét itt, a rezidencián. Mintha hazajönnék. Ez már nem volt vonatos időutazás, szokványosan, kocsival vittek-hoztak Kolozsvárra és vissza. Laptop kinyit, munka indul. Illetve folytatódik, ott, ahol abbamaradt.

Hubay a kor prométheuszi, lángot hordozó és osztogató drámaíróiként nevezi meg Illyés Gyulát (A tű foka), Füsi Józsefet (Az aszódi diák), Forgács Istvánt (Vándormadarak), Sarkadi Imrét (Elveszett paradicsom, Oszlopos Simeon), Somlyó Györgyöt (Miért hal meg az ember?) és Vészi Endrét (Don Quijote).

A Teleki Téka oldalfrontjának és tetőzetének a szemlélése után a szobám ablakából, meglátogatom belülről is a könyvtárat. Nem könnyű bejutni. A súlyos kapu, amelyet Pallasz Athéné baglya is őriz, zárva, és hiába kopogok. Csengő nincs. Elsétálok, majd vissza. Újból próbálkozom, és ekkor már nyitva a kapu. Fiatal, igazi tudós kinézetű könyvtáros fogad – mint kiderül, nem csak kinézetre, hanem felkészültségét tekintve is igazi tudós-, ő vezet körbe a múzeumi termeken, mivel azok csak kísérővel látogathatók. Az egyszerű, de bombabiztos vasajtó mögött feltárul a Teleki Sámuel által 1802-ben megnyitott könyvtár szárnya, amelyet a Wesselényi családtól örökölt kastélyhoz épített hozzá, kifejezetten erre a célra. A fehér, fa könyvszekrények még az eredetiek. Ezek a több mint 220 éves, ma is mutatós és funkcionális szekrények őrzik a felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatványokat és kódexeket. Érdekességük, hogy ezek nem üveges tárlók, szekrények, hanem ráccsal védettek, a könyvek szellőzése végett. Az impozáns hatalmas terem falait, javarészt a Teleki család korabeli portréi, nagy méretű festményei díszítik. A körbefutó galéria egyik sarkában állt az alapító Teleki Sámuel íróasztala, körülötte az általa leggyakrabban forgatott klasszikafilológiai gyűjteménnyel. A könyvtár legrégebbi kézirata a Koncz-kódex, egy 14. századi, pergamenlapos, kézírással másolt, latin nyelvű Biblia. A 67 ősnyomtatvány közül - amelyek az 1450-1500-as években jöttek létre-, az egyiknek a szerzője Galeotto Marzio olasz humanista, aki Mátyás király udvari orvosa volt. A gyűjtemény egy másik kuriózuma az unikumnak számító Apáczai Csere János Magyar logikátska című műve, amelynek ez az egyetlen példánya maradt fenn az utókor számára. A könyvtár jelenlegi állománya két évszázad alatt, 220.000 példányra duzzadt. A szomszédos teremben a Bolyai Múzeum kap helyet. Bolyai Farkas és Bolyai János kéziratainak másolatai futnak körbe a falakon. Üveglapok alatt kortársukkal, Gaussal, a világhírű német matematikussal váltott leveleik. Az íróasztalon személyes tárgyaik: tintatartó, mécses, papírnehezék. Minden tárgy súlyos, szögletes, férfias. Egy tárlóban – eléggé morbid módon -, egymás mellett a két tudós koponyája, amelyet sírjuk feltárása után hoztak át ide. A koponyák mellett egy tányérkán az összegyűjtött fogaik. Az apa-fia matematikus páros zsenialitását, hogy megfogalmazták és kidolgozták a nemeuklideszi geometria alapjait, a saját koruk nem ismerte fel. Fura csodabogárként tekintettek rájuk, amikor Bolyai János megfogalmazta a jelmondatát: „Semmiből egy új, más világot teremtettem”.

Hubay véd-iratot fogalmaz meg az egyfelvonásosok ügyében, amelyeket évtizedeken át próbáltak száműzni a magyarországi színpadokról, mondván, hogy a közönség nem szereti ezt a műfajt. Sőt, azok a színházak (pl. a Bartók terem) amelyek megkíséreltek műsorra tűzni ilyen jellegű műveket, megfoszttattak az egyfelvonásosok bemutatási jogától. Főleg, ha olyan Hubay Miklós által jegyzett műveket próbáltak becsempészni a repertoárjukba, mint a C`est la guerre, vagy az Ők tudják, mi a szerelem. Történik mindez annak ellenére, hogy világviszonylatban az egyfelvonásosok kelendő műfajnak számítanak, és a televíziós társaságok is érdeklődnek iránta.

A P.s.Alter együttes koncertje a színház kistermében telt házas esemény. Érdekes kísérleti zenét játszanak: zsoltárokat zenésítenek meg, így próbálják eljuttatni a ma emberéhez a zsoltárok egykori üzenetét. Tíz zsoltár alkotja a hattagú együttes koncertjének az anyagát. Előbb felolvassák az eredeti textust, majd következik az általuk adaptált, megzenésített változat jazz, technó, rap, rock, musical stílusban. Az igehirdetés és a zenei élmény szerencsés találkozása az előadás.

Mit várhat a drámaíró a nézőtől? A klasszikus szerzők a kórus révén drámáik minden fordulatánál kifejezték azokat az érzéseket, amelyeket az illető pillanatban a közönségüknél feltételeztek. A kar véleménye nem stagnál, hanem folyvást változik a drámai cselekmény függvényében. Például, Aiszkhülosz Prométheuszában a tengeristen leányainak kara eleinte azon siránkoznak, hogy minek is kellett ellopni és odaadni a tüzet az embereknek, kihívva ezzel Zeusz haragját. Magyarán: minek kellett hősködni? De végignézve és végigélve a hérosz szenvedéseit, a tragédia végén elfogadják Prométheusz hősiességét, sőt, részt kérnek a sorsából és a szenvedéséből. A közönségnek is ilyennek kell lennie Aiszkhülosz szerint: egyfajta érzésekkel kell beülnie a nézőnek egy előadásra és másfajta érzésekkel kell távoznia.

Utolsó nap még elsétálok, hogy felkutassam a két Bolyai egykori házát, illetve annak a helyét. Ugyanis a régi történelmi értékű házat lebontották, és egy másik épült a helyébe, de sikerül megtalálni, szemben a Színi épületével, ahol egy emléktábla emlékeztet az egykori ház hajdani lakóira, a két legendás, marosvásárhelyi tudósra.

A drámaírónak, már munka közben, a mű megírásakor szem előtt kell tartania a közönség ezen metamorfózisát. Egy fejlődési folyamat részeseként kell tekintenie a közönségre, aki az egész emberiséget képviseli majd az előadás során. A drámai hatásokkal, színházi effektusokkal olyan irányba kell terelnie a szerzőnek a néző előadás alatti lelki fejlődését, amely egy szellemi-lelki értéktöbbletet eredményez majd.

Elbúcsúzom Júliától, megköszönve a segítségét, kedvességét, a finom kávéit, amit egy dedikált könyvemmel igyekszem honorálni. Abban maradunk, hogy a beléptetőkártyát távozásomkor az asztalon hagyom. Összecsomagolok, mire a lakás ismét visszaváltozik IKEA bemutatószoba jellegűvé. Várom a kocsit, amely hazavisz. A rezidencia pedig várja a következő lakóját: egy másik elvonulásra vágyó irodalmárt.