Vonatozni akartam, de Mátészalka-Pécs nyolc óra menetidő, ha nincs szerencsém, akkor tíz, négy átszállóval. Vonaton viszont megírhatnék kapásból három verset, ha vezetek, sansz nincs semmi elcsípett sztorira, nyitható laptopra, merengésre. Mondhatnám, sokat mérlegeltem, de eldőlt szemvillanás alatt az Elvirán, hogy autópályadíj, teletank, övet becsatolni, öt óra, kocsival tépek le Pécsre!

Az egyedüllét távot teremt az idegrendszer és a lélek között. Az idegrendszert nem kell féltegetni, ha képes az ember letenni a realitásokról, nyugodt szívvel meg is bolondulhat, újra szervezi magát az élet, elviselhetővé és otthonossá. A munka, a szorongatott napi űzöttség, családi zavarok, mint légköri nyomás a nyár eleji szeszélyektől, viharoktól, elcsendesül.

Ahogyan átvezet egyik autópályáról másikba a Waze, bámulom, micsoda pókhálóból szőtt hálózata van mára az aszfaltozott világunknak. Országok vagyunk, szinaptikus pályákkal, hidakkal, alagutakkal, átkötésekkel, körforgalmakkal, fel- és lehajtókkal, állandó karbantartási munkákkal a hosszú tél alatt felfagyott és szétfoszlott idegszálak kuszaságai között. Ha nem lenne gps-em, itt tévelyegnék, mint Mózes népe, negyven éven át, ezen a huszonöt km-es csomópontoktól terhelt szakaszon. Hátha nekem is sikerül a szemléletet, az életről való felfogást átprogramozni legalább saját magam számára. Ahogy kiteszem az irányjelzőt, az előttem haladók, előzgető acsarkodók, az utánam, féktávon belüli gegmajszterek, és alamuszinyuszik biztos övezete kikopik ezen az égövön, ezen a kacskaringós lehajtószakaszon át Pécs felé.

A pécsi rezidenciát választottam, itt él Roli, ebben a városban, együtt végeztünk két egyetemet is, a barátságok le se szarják, hogy hány évig parkoló pályázik a személyes kapcsolat, napi csip-csup valóság. Elvált, megnősült, lett két gyerek, elvált… a gyerekek közül a kisebbet sosem láttam, de már kijárta az általános iskolát, a nagyot meg alig sem ismerném meg, valódi nagylány, gimnazista.

Írórezidencia a Zsolnay- negyedben van, nincs védettségi igazolványom, hiába van belépőm bárhová, jogosultságom sehová nincs, míg ennyire felelőtlenül, társadalomellenesen élek. Se igazolható antitestem, se oltottsági igazolványom. Szóval kimarad a Gyugyi-gyűjtemény, meg a rózsaszín kiállítás is. Strandra és a Dragomán-Szabó T. estre sem engednek be védettségi nélkül. Mindegy, találkozom a kollegákkal egy másik világjárvány, vagy még ennek a rettenetnek a következő, másik két hulláma között. Nem érzem magam kirekesztettebben, mint amire alapvetően kondicionált az élet.

Az első két nap nem írok egy sort sem. Nem nyomaszt, tudom, hogy rendet kell tenni a lelkemben, tudom, hogy a vers önmagából van, és nem kell semmit hajtanom magamban, bármennyire is napi egy a versvállalásom. Úgy vagyok, mint a Simon mágus: megérkezni, bármilyen felhajtásban lehet, bármilyen elvárásokkal, de az alvás, a nyugalom az első… aztán meg, hogy egy bűntény feltárása vagy egy vers...egyre megy.

Harmadik napja itt, kezdek magamhoz térni. Reggel jön is az e-mail, szerződtünk róla, kérnek pár teljesítést. Három verset írok egy lendületből, egyenesben a kvártély, ahogy elkezdem hallani a gondolataimat, végre valami otthonosság. Néha ötszáz km-re kell elhúzni, hogy hazatalálj magadba.

Nincs okom panaszra, ahogy reggel hétkor bekapcsolnak a Zsolnay-negyedben a locsolórendszerek, már kint ülök a padon, már nyakig versben ázok, ahogyan magamat is erre szántam ebben a tíz napban. Tíz vers, lesüllyedő periszkópjai az öntözőfejeknek. Percpontosan érkeznek reggeli szonettekhez a feketerigók. Tudják, hogy a nedves földben nyüzsögnek a giliszták. Úgy húzzák ki a földből, mint én az eltékozolt sorokat, amik nem szolgálják a verset. A giliszták viszont szolgálnák a földet, humuszolnának, de a feketerigók mégiscsak fontosabbak, mint egy-egy szaros kis giliszta, a maga eszköztárával.

Negyvenfokok vannak kitartóan, mediterrán pécsi hőhullám, Orfűre megyek, Radványi Dóri nagyapja nevéhez fűződnek ezek a tavak, szobrot is állítottak az öregnek. Jó a hely, de tele az iszapos mederfenék kagylóhéjjal, összekaszabolja a talpam a sok kagylóél. De a hűs tó, mégis életmentő.

Magánstégekre vasrácsot szereltek, lelakatolva, de egy kisóvodás is átléphet rajta könnyedén, jelzésértéken magántulajdon. Nem pecázni, csobbanni jöttem, talán az kisebb bűncselekmény, de tele a partszakasz illegális, strandoló stégfoglalókkal. Hazaúton keresztbeborult hatalmas fatörzs miatt dekkolok, mintha csak Erdélyben járnék, de itt nem jön láncfűrészes ember perceken belül, viszont Csömör felé, kisebb kerülővel, hamar visszajutok a szállásra.

Mennek az EB meccsek, meglepően jól játszik a válogatott, Pécs sétálói tele vannak kávézókkal, hatalmas kivetítők előtt drukkolnak a magyarok. Rolanddal sztorizunk esténként, az egri évek voltak a leghúzósabbak. A testnevelés szak, kinyírós, tömbösített napi órák, majd az esti zuhany alatt órákat tantermi széken ült a fél egyetemi csoport, úgy ki volt mindenki peceredve. Miért nem magyar szakra mentem? Kerülőutas vagyok, akár a mai magyar focicsapat. Kicsit nehezen érek, vagy nehezen a szépirodalomba. Most viszont itt van ez az Írórezidencia program. Készülhetek a kötettel, nagy szövegfolyamokra vágyom, de más a város ritmusa, zsongása, más bennem a készség ide, mint amit véreskézzel szoktam, ha szabadverset írok. Szonettek ideje van, hazagondolásé, ahogy telnek és folynak a napok.

Nem figyelem az időjárásjelentést, de mondják a híradásban, hatalmas károkat okozó viharok érkeztek utánam Pécs városára. Hogy ez mit jelent a személyes életemre nézve, még bevárom a fülledt, mozdulattalan Mátészalkára hazatérve.