Sepsiszentgyörgy

1. nap

Az én útjaim nem akkor kezdődnek, amikor elindulok. A mostani sem akkor kezdődött, hanem még szeptember legvégén, amikor elkezdtem összeírni, hogy mit hozzak magammal. Két hét nem hosszú idő, de ha az ember próbálja körül venni magát a tárgyival, hogy otthonosan érezze magát a világban, akkor bizony van csomag két hétre is. Az utazást megelőző héten már nem tudtam készülni, csomagolni, mert minden napom minden perce be volt osztva. Amikor felszálltam a vonatra, és elindultam, mintha egy hatalmas batyut vettek volna le a vállamról. Tizennyolc óra utazás soknak tűnhet, de valójában észre sem vettem. A kedves utaskísérő, az udvarias kiszolgálók és a kellemes utastársak egész vidámmá tették az utazással töltött időt. Minden út egy kaland, ha nem így gondolnám, talán útra sem kelnék soha.

A megérkezés és a fogadtatás a sepsiszentgyörgyi állomáson, majd a kedves, otthonos panzióban épp annyira jó volt, mint ahogyan vártam. Megismerkedtem a Ferdinánd panzió tulajdonosával, birtokba vettem a lakást, ami két hétig otthonom lesz, és városnézésre indultam Annával, a helyi kulturális élet egyik mozgatórugójával. Nem csak bemutatta a várost, de rengeteget mesélt arról a pezsgő világról, amibe most belekukkanthatok. A művelődési intézet hatalmas missziót végez, szinte hihetetlen, hogy mennyi esemény és pezsgés lüktet ebben a kedves városban. Tény, hogy számomra a leg ízletesebb ételek a Kárpát-medence ezen részén készülnek, de az itt elfogyasztott első ebédem attól volt különleges, hogy Anna édesanyja készítette: zöldbableves házikenyérrel és csodafinom szilváslepény. Ilyet csak az anyukák tudnak készíteni. De nem ért véget a nap, ami már több, mint 24 órája tartott, legalább is az érzékeim szerint, mert a délutánt egy kedves helyi ismerőssel töltöttem, Miklóssi Szabó Istvánnal. Ez a séta bizonyára megjelenik még a későbbi bejegyzésekben, ahogyan az utazás is, mert ennyi élmény nem is fér bele egy aprócska naplóbejegyzésbe. Fontos, kedves és szívmelengető találkozások ezek, és végtelenül hálás vagyok, hogy ebben a csodálatos verőfényes, színes őszben Sepsiszentgyörgyön lehetek és alkothatok. Tele kíváncsisággal, tenni akarással és örömmel kezdem ezt a két hetet az írórezidencián.

2. nap

A tegnapi séta, és élményáradat megtette a hatását, úgy aludtam, mint aki még sosem, és úgy ébredtem, mintha újjá születtem volna. A mai nap már az írásé, főként. A bőséges, finom reggeli után elindultam vásárolni. A csípős, csupán +3 fokos reggelt verőfényes őszi nappal váltotta. Olyan ez az ősz, amit csak kívánni lehet. Mintha a Teremtő az összes színt egyszerre borítaná a világra. Budapest komorsága, rohanása után az otthonos színes, mosolygós városon mosolyogva járkáltam. Az üzletekben az eladók türelmesen várták végig, míg a számomra nem ismeretlen, de szokatlan bankjegyekkel fizetek. És kuncogtam kicsit magamban, hogy hogyan szerencsétlenkedek. Vettem egy hosszabbítót, mert valami oknál fogva, a frissen felújított szállásokon is, mindenhol kevés a konnektor. Telefonokat, cigiket, laptopot, mindent tölteni kell. A kézműves boltok előtt igyekeztem csak elsuhanni, nehogy elcsábítson valami szépség, de tudom, hogy ez elkerülhetetlen, bár nem akarom már a második napon túlköltekezni magam. Vettem almát és kenyeret, majd visszaérve a panzióba átvedlettem túristából íróvá. Szépen sorra vettem a vállalt írni valót, a prózák, amikre már olyan régen várok, a tárcák, amiket már oda ígértem lapoknak, a versek, amiket elő kell hívni, hiszen már vagy két hónapja nem írtam verset, csak foszlányokat. Felállítottam tehát egy rendszert, ebbe kell beleilleszkedni, megnézegetni a határait, és jól beosztani az időt. Beosztani úgy hogy jó legyen, hogy ne okozzon fájdalmat, vagyis rugalmasnak kell lennie, de tartósnak is. A mai nap így telik, nyugalomban, csöndben, írással.

3. nap

A szobám hiányosságát gyorsan pótolták, ugyanis nem volt íróasztalom, most már, hogy van, nem csak idő és lehetőség van az írásra, hanem a hozzá szükséges kényelem is. És nem is maradtak el az írások, két hónap csönd után verset írtam. Olyan dolog ez, amit nagyon meg kell becsülnöm, mert az a világ, amit máshol nem tudok kizárni, most kizárható. Az is hihetetlen, hogy naplót írok, mégha ez nem is olyan igazi napló. Adtam egy telefonos interjút, felhívott néhány ismerős, és családtag, és néhányakat én hívtam, de ezenkívül az egész napot írással töltöttem. Volt egy novella, ami két hete ott zizegett a gondolataimban, most végre megírtam. Igaz, még kicsit szöszölök vele, de már majdnem készen van.

Mindenhová mehetnék, de egyszerűen azt érzem, hogy itt bent, ebben a szobában van minden, amire szükségem van, és ez az idő, és az egyedüllét. Mennyi mindenre jut most időm, amiről eddig csak gondolkodtam. Előszedtem a jegyzeteimet, a félbe hagyott írásokat, a kidolgozatlan történeteket, és arra gondolok, hogy a két hét talán elég sem lesz. 

4. nap.

Ma folytatom a tegnapi novellával való maszatolást. Szépen kikerekedett a történet, nem is gondoltam, hogy ilyen lesz. Szépen átvette az irányítást a főhős. A bőséges reggeli után, ma nem mentem sétálni, mert esik az eső. Egész éjszaka esett, teljes a szürkeség, ami nagyon szép, csak álmos vagyok tőle. Az emberek viszont ugyanolyan derűsek, mint, amikor sütött a nap, legalábbis az a kevés ember, akikkel reggelinél találkoztam. Ma délután egy irodalmi beszélgetésen veszek részt, de addig is írok, és igyekszem kizárni az egész világot. Ami ebben a legfurcsább, hogy nem is hiányzik. Szinte érzem, ahogyan megkönnyebbül a lelkem, óráról órára. Azon töprengtem, hogy vajon ugyanilyen nyugalom volna e bennem, ha nem volnék ennyire távol az otthonomtól. Talán nem. Talán kell ez a távolság, ez a másfajta élet, itt, határon túlon … nem érti ezt sok ember.

5. nap

Hihetetlenül gyorsan telnek itt a napok. A Ferdinánd panzió nyugalma, Szentgyörgy pezsgése igazi egészet alkot. Írok, szinte egész nap. Tegnap a PulzArt fesztivál egyik rendezvényén voltam, közben készülök a magam fellépésére. Még mindig nem érzem azt, hogy nyakamba akarom venni a várost, csak, hogy írni akarok. Bár tegnap már valamiféle motoszkálás elkezdődött a fejemben, összeállt a kép, hogy mit szeretnék megnézni, de erősebb most az írásvágy. A következő hét már mozgalmasabb lesz, hiszen három fellépésem is lesz. Ma reggel két magyarországi úrral ismerkedtem meg az étkezőben. Felfigyeltek arra, hogy az Irodalmi Jelen logója van a pólómon, így beszélgetni kezdtünk. Amikor bemutatkoztunk, kiderült, hogy ők ismernek engem, vagyis az írásaimat. Nagyon meglepődtem, érdekes találkozások mindig vannak, bármerre jár az ember. Ma folytatom a kisregényt, és ha kegyesek velem a Múzsák, talán egy vers is születik. Szeretnék írni arról, hogy a munkácsi várról lefűrészelték a turulmadarat, de annyira elevenen érint a dolog, hogy képtelen vagyok még írni róla. Érdekes, hogy itt ért ez a hír, az ukrajnai nyelv-és oktatási törvény híréről néhány évvel ezelőtt szintén itt értesültem, Árkoson. Talán hamarabb gyógyul itt a lelkem. Bölcs a Teremtő.

6. nap

 A hatodik nap. Most úgy érzem, hónapokig szeretnék maradni, és akkor talán mindenre volna időm. De nem volna akkor sem, hiszen mindig új ötletek jönnék, és végre, sok év után nem csak ötletek maradnak. A kisregény, prózák és versek után ma mesézni fogok. Szegény meséimre évek óta alig jut idő. Mondjuk nem is akartam sietni velük, nem nagyon van lehetőség közölni őket.

A naplóírás is érdekes, valamikor gyermekkoromban írtam naplót, beleírtam az apró titkokat, érzéseket. Aztán a titkok egyre nőttek, így azokat naplóban sem vallottam meg. Később, amikor nagyon rossz hangulatban voltam, hála naplót írtam, mert nem láttam az élet csodáit, le kellett írnom, hogy milyen jó beszélgetni, járni, nézni a tájat. Később ezt is abba hagytam, de néha visszatérek, amikor nem látom a csodát, akkor leírom magamnak. Ez a mostani napló írás is valami hálanapló féle, persze, nem szándékosan, inkább dokumentációnak indult, de nem az lett, inkább egy másféle hála napló, amit, ha visszaolvasok majd, itt termek a hazám egyik kedves szegletében, a hegyek között, átölelve.

7. nap

Vasárnap, amikor az Úr is megpihen, magam is pihentem. A Szent Anna tóhoz vittek kirándulni Czilli Aranka, és kedves férje, Balázs. Bár lélekben már a holnapi bemutatóra készültem, de a táj annyira magával ragadott, hogy nem is tudtam szinte semmi másra figyelni, csak azokra a fákra, amiket a Jóisten maga színezett ki. Csodálatos élményben volt részem. Nem is tudtam, hogy a Kárpátok ennyire tud hiányozni. A maci elkerült, bár a nyomait láttuk, és örülhettünk, hogy csak a nyomait. Az erdő széle tele volt virágokkal, gombákkal, a tó tele halakkal. A látogatókkal tele útvonal messze nem viselt meg annyira, mint gondoltam, úgy látszik, a beteges tüdőm és szívem itt jobban érzi magát. Persze, napközben még beesett némi munka, de a hegyek között nincs térerő, úgyhogy nem bosszankodtam azon, hogy nem tudom gyorsan elvégezni. Nem írtam ma verset, sőt, mindössze két sort írtam, de annyi szépséggel telt meg a lelkem, ami egy jó időre táplálékul szolgál majd. Egyre azt érzem, hogy kevés ez a két hét. A kirándulás után az összeesés helyett mégis munkához láttam, mert vannak emberek, akik, ha akarják, akár éjszaka, fáradtan is klaviatúrát ragadok, és ez egy ilyen felkérés. Holnap , holnap egy egészen különleges nap lesz!

8. nap

Az lett, különleges, a javából. Czilli Aranka férje és tüneményes kislánya délelőtt eljöttek értem, s miután a fantasztikus kovásznai vízzel megtöltöttem a flakonjaimat, elindultunk a Kőrösi Csoma Sándor Líceumban. A XI C az osztályban várt. Annyira látszott rajtuk, hogy ez nem kényszer, nem unalmas valamit várnak, hogy egyből elkezdtek pörögni a gondolataim. Egymásnak adtak témát, s abból kiindulva, ötven szóban kellett egy történetet írniuk. Nagy nevetések és komoly történetek születtek, olyanok is, amiket talán folytatni is fognak. Közben beszélgettünk a szövegekről, a nyelvről, arról, hogy más nyelvekkel szemben mennyi finomság van a magyar nyelvben. Szép élmény volt, és a 45 perc elillant. Jókat nevettünk, és jót dolgoztunk együtt. A napot a finom ebéd elfogyasztása után egy rövid sétával folytattuk. Kovászna egy kedves kis város a hegyek ölelésében.  Ásványvízforrások legendák és hatalmas múlt lengi körül. Az ott élők talán észre sem veszik, de varázslatos helyen élnek. Ötkor kezdődött a könyvbemutató, előtte készítettünk egy interjút. A bemutató elején láttuk, hogy kellenek még székek, aminél nem sok felemelőbb dolog van egy szerző számára. A líceum diákjai olvastak a kötetből szemelvényeket. Amikor a Rész című versemet hallottam egy helyi fiatal lány előadásában, bevallom, összeszorult kicsit a torkom. Milyen sok helyen járt már ez a vers, Amerikában, és a Vereckei hágón is, most pedig itt, Kovásznán. Legutóbb Kárpátalján olvastam fel. A közönség figyelt, reagált a beszélgetésre és a szövegekre is. Fiatalok, idősek, középkorúak, hihetetlen volt, hiszen sosem jártam még itt. Csodálatos volt a szervezés, és minden pillanatát élveztem a mai napnak. Este van. Holnap újabb különleges nap, hiszen a helyi televízió munkatársai látogatnak meg. És holnap jelenik meg az első interjú az ittlétemről, és az első vers, ami már itt született, a rezidencián.

9.nap

Eltelt egy újabb pörgős nap. A tegnapi két rendezvény annyira ellátott energiával, hogy fél éjszaka nem tudtam aludni, de mivel volt mit csinálnom, így dolgoztam. Lett újabb vers, és egy mese vége is elkészült, amire már nagyon rég vártam. Jól haladok, magamhoz képest is, de azt érzem, hogy minden nem írással töltött idő csak energiafecsérlés. Persze, tudom, hogy nem így van, csak nagyon ki akarom használni a maradék időt. Ma volt egy televíziós felvétel, aztán egy kellemes séta Annával, aki mindenben segítségemre van, ha úgy hozza a helyzet. Jót beszélgettünk, nevettünk és kaptam nagyon finom házi kolbászt, ami azért fontos, mert aki azt szereti, rossz ember nem lehet! A család már hiányol, sosem voltunk ennyi ideig külön, és persze, ezt tudni nem könnyű.

A város annyira otthonos, hogy ha azt mondaná valaki, hogy ezentúl itt kell éljek, semmi kifogásom nem volna ellene, még kérdésem sem. A román nyelv dallamos, jóval tanulhatóbbnak tartom, így hallásból, mint az ukránt, amit szinte már el is felejtettem. tartalmas és mozgalmas napok vannak mögöttem, és előttem is. Megjelent az első vers, ami már itt született, ez is egy különleges nap.

10. nap

Lassan betelik az ittlétem, lassan megírom, a vállalt dolgokat, s még azon felül is. Ma írok, aztán a Vártemplomot akarom megnézni. Próbálok a következő négy napba még annyi dolgot beletenni, amennyi belefér. Megpróbálom megfogalmazni a választ a sokszor feltett kérdésre: mit adott nekem az ittlét. Sajnos nem nagy sikerrel, mert vannak érzések, amire a szavak nem elegendőek. Minden esetre termékeny és hatásos itt lennem. Jó szavakat találni van még időm, lehet, hogy majd otthon fogom tudni megfogalmazni. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan lakója a panziónak, aki ezzel-vagy azzal nem lesz elégedett, de az én poharam már csak ilyen: félig tele van. Épp eleget láttam már ahhoz, hogy értékeljek, hogy máshogyan mérjek. Előre tettem a hálát, és ebben a megvilágításban minden fényesebb. Jól voltam otthon, és jól vagyok itt. És jó lesz haza menni, még akkor is, ha egy kicsi részt itt hagyok, de majd visszajövök érte.

11.nap

Tegnap Annával felmentünk a Vártemplomhoz. Újra rájöttem, hogy a fotó semmit nem ér, mert meg tud mutatni dolgokat, de az érzés, ami egy ilyen ősi helyen éri az embert, az nem megmutatható. Remélem, a Múzsák kegyesek lesznek hozzám, és versbe tudom majd önteni valamikor. Nem csupán a Vártemplom kora, tragédiája, de az eleven gyülekezeti élet, ami a templomban zajlik, ámulatba ejtett. Itt, elrejtve, szinte a végeken olyanfajta megtapasztalásom volt, amire csak ritkán van alkalom. Sétáltunk a temetőkertben, néztem a kriptákat, a kopjafákat, megérintettem az ősi köveket, minden lélegzetvétel egy szelet a múltunkból. Erdély eddig is a szívem csücske volt, s most meg inkább azzá vált. A sétát pedig séta követte, hála Miklóssi Szabó István írónak, aki esti városnézésre invitált. Készülünk a kötetbemutatóra, és nagyon örülök, hogy ő lesz, aki kérdez, mert jól tudunk beszélgetni. Kaptam itt néhány embert ajándékba, akikkel úgy érzem, mintha régről ismernénk egymást, valamikor beszélgettünk volna, és most folytatjuk. Ilyen telt lélekkel nehéz írni. Persze írok, mert azért vagyok itt, és nem fogynak az ötletek sem, sőt, csak olyan nagyon átzsong ez a sok élmény, hogy ezeket valószínűleg később fogom használni.

12. nap

Ez a napló korábban kezdődött, és később fog véget érni. A 19 órás utazás két nappal megtoldja az élményt. Éjjel még verseket írtam, és mesét, igaz, a vers utógondozása mára tolódott. Ma deres reggelre ébredt a város, de délelőtt kilencre már ragyogott a nap. Talán a legszebb, amikor az első fagyok nyomán megcsillanó napfényt nézheti az ember, miközben kávét kortyol.  Délután hatkor bemutató. Kicsit olyan érzésem van, mint amikor Beregszászon volt bemutatóm, tartok attól, hogy a sűrű rendezvényeken túl az én bemutatómra kevesen jönnek majd, hiszen a közelmúltban neves írók mutatkoztak itt be, és az irodalommal is meg tud telni a közönség. Tehát nem csak az izgalom, hanem egy kicsi aggódás is van bennem. Persze, nem olyan, ami gyilkos, csak egy kis kellemetlen, vele kardozok most. Meg hála is van bennem, hogy a Jóisten ilyen lehetőséget adott. Írok a bemutatóig, legalábbis ezt tervezem. Közben már pakolgatom a holmikat, amiket nem fogok használni az ittlétem alatt. Az indulás soha nem könnyű, igaz, csak addig, amíg a vonat el nem indul.

13. nap

A tegnapi könyvbemutató után ma egy sokkal nyugalmasabb napra ébredtem. Igazi őszre. A Nap sápadt fénye, a sárguló falevelek, a délutáni ború, ahogyan az őszt el lehet képzelni. A bemutatón nem voltak sokan, de lelkes, hálás volt a közönség, és én nagyon élveztem. Nem tudom, hogy hoz-e még az utam erre, de remélem, hogy igen. Írtam, interjúkérdésekre válaszoltam, és szinte elsuhant a mai nap. Az írórezidenciás ittlétemnek pedig holnap vége. Hétfőn indulok, holnap még, ha az időjárás engedi, kirándulok egyet, elbúcsúzom a tájtól. Ma Sántha Attila költő, kedves kollégám látogatott meg, együtt ebédeltünk a Sugás vendéglőben. Mint kiderült, a „régi nagy öregek” törzshelye volt a vendéglő. Milyen furcsa ez, hiszen én is egyből megkedveltem a hangulatát. Hogy mennyi mindent kaptam ezalatt a két hét alatt, majd csak később fog kiderülni, nem csupán új ismerősöket, barátokat, élményeket szereztem, nem csupán írtam, hanem töltekeztem. Még nem tudom, ahogyan azt előre senki nem tudja, hogy mi épül tovább ebből, de bizonyos vagyok benne, hogy mint mindennek, az ittlétemnek is oka volt.

14. nap

Ma sem kezdem úgy, hogy „kedves naplóm”. Az utolsó nap is elérkezett. Október 23, esős, mint 1956-ban. A kirándulás, amit mára terveztünk, lehet, hogy esőbe fullad. Nem nagyon esik, de hegyi terepen nem lehet járkálni akkor sem, ha csak szemerkél. Megemlékezésre megyek, ha elmarad a kirándulás. Már csak azokat a holmikat hagytam elől, amik egy napra szükségesek. Az utazásaim mindig korábban kezdődnek, az ideutazás is ilyen volt, a hazaút is ilyen. Már nem nagyon tudok figyelni semmire. Van valami zaklatottság ebben, egészen addig, amíg el nem indul a vonat. Vágyak és tervek nélkül indulok haza, persze, a tizenkilenc órás vonatozás még sok mindent hordozhat magában. Az idefelé úton nem volt áram, és hamar lemerült a laptop, remélem, visszafelé lesz, mer volna olvasnivalóm, bőven. Itt szándékosan nem olvastam, csak nagyon keveset, útközben akarok, meg majd otthon. Kezdődjön hát az út.

Utolsó sorok a rezidencián. Utolsó beszélgetések. Interjú, találkozás, elköszönés, ezek mindig kicsit szomorkásak. Talán, mert nem tudjuk, hogy látjuk-e még egymást.