MUNKANAPLÓ EGY PÉCSI HÓNAPRÓL

2022. november, december, Pécs, Zsolnay-negyed, 6-os vendégszoba

1.

Elkezdődött a november, de nem tudok rögtön indulni, pedig úgy volt eredetileg, hogy már 1-én, csakhogy az egyetem eltörölte az őszi szünetet, így a szerda-csütörtöki óráimat meg kell tartanom, ellenben a szerda mégis rektori szünet, tehát végülis a csütörtököt kell valóban is abszolválni. Egy esszéírás óra, jobbnál jobb ötletek hangzanak el, miről írnának szívesen esszét, és még hátborzongatóbbak, miről nem. A hónap mégis zarándoklattal kezdődött, ha nem is Pécsre, de az óbudai temetőbe, apám sírjához. És mivel verses naplóra készülök, íme máris:

HALOTTAK NAPJA ÓBUDÁN 

Az apám sírjához elmentem,

hogy ne fázzak, és hogy kibírjam:

pohár forraltborral kezemben.

A kapunál árulták, ahol bementem,

a széltől a könnyem folyt, de nem sírtam.

Az apám sírjához elmentem,

testben lépve, állva lélekben,

hátha a sírnál valami friss hír van,

pohár forraltborral kezemben

feltámadás esélyéről töprengtem,

bíztam csendben, de kételkedtem nyíltan.

Az apám sírjához elmentem,

az ő neve az én nevem is egyben,

tehát egy sírkőre felírva voltam

pohár forraltborral kezemben,

s így feltámadva életemben

a már nem élőkkel egysorban.

Az apám sírjához elmentem,

                     pohár forraltborral kezemben.                      

(Pécs, 2022. november 11.)

2.

Pénteken, 4-én tudunk indulni, mire a városból kiérünk, már sötétedik. Ági visz le, kocsival megyünk, két bőrönd, sok könyv, a terv különböző esszék és kritikák megírása. Hosszú autózás, aztán egyszer csak, mikor már azt hisszük soha, megérkezünk a Zsolnay Major utcai kapujához. Idáig tudtuk az utat, a többi még titok.

MEGÉRKEZÉS AZ ÍRÁS HELYÉRE 

Megérkezni ismert ismeretlenbe,

egy kedves helyre, ahol sohasem éltem,

aminek mégis más a zaja, csendje,

máshonnan néz a végtelenre.

Úgy lakni valahol, mint egy mesében,

megérkezni ismert ismeretlenbe,

mintha az ilyen természetes lenne,

és hogy furcsaságokkal foglalkozol: érdem.

Aminek mégis más a zaja, csendje,

az író annak útját kell kövesse,

s el kell tévednie a követésben.

Megérkezni ismert ismeretlenbe,

rálelni elfelejtett ismeretre,

így visszafiatalodni nem szégyen,

aminek mégis más a zaja, csendje,

inkább a büszkeséget tartja egybe,

hogy nicsak, már mennyi mindent megéltem!

Megérkezni ismert ismeretlenbe,

aminek mégis más a zaja, csendje. 

(Pécs, 2022. november 11.)

3.

Miután a hétvége lejártával Ági és a kutya hazatérnek, kinyílik a szoba, mint a magányosság tere. A magányosság, ami a legtöbb embernek elviselhetetlen, de én imádom. Imádom, azaz élvezem azt a kalandot, hogy nem tudom, a sok szövegkeresés (írás) végül hová fog elcsalogatni magával. Az első igazi munkanapon, hétfőn felkérés a Pagonytól, a karácsonyi bulin, melyet két kihagyás után végre meg tud tartani a kiadó, a 85 éves Marék Veronikát köszöntve, tudnánk-e valami szöveggel kedveskedni neki. Egy órán belül ezt küldöm:

A KOCKÁS NEMZEDÉK

Köszönet Marék Veronikának

A kockásfülű nyulat nekem írták,

én voltam akkor kisgyerek.

Tarkának tűnt még a valóság,

és legfeljebb mesének Magyarország,

ahol röpködni is lehet.

A kockásfülű nyulat nekem írták,

és nekem épültek a hinták,

hol fölrepülni is lehet.

Tarkának tűnt még a valóság,

s mi gyerekek elvártuk, hogy kimondják,

a mesés élet engedélyezett!

A kockásfülű nyulat nekem írták,

rajzolták, filmen összehozták,

megformálva a nemzedékemet.

Tarkának tűnt még a valóság,

nem amilyennek most lát

egy mesét is a képzelet.

A kockásfülű nyulat nekem írták,

tarkának tűnt még a valóság. 

(Pécs, 2022. november 7.)

4.

Két nagyon jó napról számolhatok be (amennyiben e szöveg minden olvasója egyúttal szurkol is nekem, vagy legalább jó szívvel van irántam), az egyik külső sikereket hoz, a másik belsőket. 10-n, csütörtökön megkapom postán a lengyel világirodalmi lap költészeti számát, amiben jó tíz verssel szerepelek, ilyen költők társaságában, mint Ovidius, Michelangelo, Byron, Lermontov, Rimbaud, Jakub Deml, John Ashburry. Soha ilyen illusztris névsorban nem publikáltam, aztán egy e-mailből francia nyelvű kötetem eshetősége is kezd kibontakozni. Nem is tudom, minek nevezzem az érzést, amitől dagadozni kezdek, mint a fölfújt béka. Hiúság? Dicsvágy? Ön-fontosság-túlbecsülés? Ugyanakkor valami intellektuális recsegés-ropogás is van benne:

A JÓ HIÚSÁG

Érzem, dagadok és növekszem,

de nem testben, inkább lélekben,

a szellem belekap növekvő

társába: Itt hagyna? Hát ez ő!

Hát ti meg összesen kik vagytok?

A súlyotok alatt meghajlok.

Bár a lélek s a szellem könnyű,

hogy megértetitek, köszönjük.

Úgy hívják, jól lakó hiúság,

csúfolják: testetlen mohóság,

vádolják: hogy csak egoizmus.

De egyáltalán ego ez most?

Irigylik: van benne irigység,

baját és örömét elvennék.

Büszkeség, szakmai öntudat,

bevallom, gyakran meglátogat,

úgy tudom védeni magamat,

munkámból valami ittmarad,

lélekbe, szellembe beépül,

engem lát magamban vendégül. 

(Pécs, 2022. november 12.)

5.

November 11-e pedig a belső siker napja, az éjféltől következő éjfél utánig tartó bő 24 órában 7 verset írtam, leghírhedtebb, Yaddo beli napjaimra emlékeztet. (A Yaddo egy amerikai alkotóház New York államban.) Csakhogy akkor koraharmincas voltam, egy éve egyetemi oktató, egy egyéves gyerek apja, és semmi gondom nem volt, nagy sétákat tettem, most meg az utolsó egyetemi hónapomat töltöm, két gyerekünk nemrég kiröppent, a járás nehézséget okoz, hatvanhoz közeledek, ennyi idős korában édesanyám már 3 éve nyugdíjas volt. Nem csoda, hogy az egyik 11-ei versem így szól:

A LEGGYAKORIBB MÁMOR

Mindig van egy el nem ismert

          igazság,

kicsit karcos, kicsit érdes

          valóság.

Ellentéte, mint amit hisz

          a világ.

Annak, miben nagyon biztos,

          de téved.

Tévedéssel telhetnek el

          az évek,

egy perc alatt megforduló

          ítélet:

a tévedés igazság lesz

          hirtelen,

hogyan történt, nem értheti

          senki sem.

Akkor tehát hagyhatjuk is

          ennyiben?

De a régi igazság most

          ordibál,

nem érdekli semmi veszély,

          sem halál,

nehéz sorsa a másiknak

          ideszáll.

Most ő harcol, ő tévedés?

          Nem érti,

megszokta, hogy igazságként

          jó élni.

Hogy sikerült helyzetét el-

          cserélni?

Világosság és értelem

          százada,

                                                                                                      hová lettél, hogy veszhettél                                                                                                

          így oda?

Vitatják a szabadságot,

          bár soha

nem esett jól senkinek se

          a rabság.

Hogy kétféle igazság van,

          badarság,

lehet három-, sőt százféle

          manapság.

Posztmodern kor, világ vége –

          nem mindegy,

mi pusztít el? Aztán szépen

eltűntet

a múlt kockás táblájáról

          bennünket.

Persze mást meg éppen oda-

          hamisít,

ilyesféle nagyon gyakran

          megesik,

ha a semmi igazsággá

          változik,

bár nem bánat, minden torkot

          elszorít,

fuldoklás a leggyakoribb

          mámor itt,

megismerjük az öröm hát-

          rányait. 

(Pécs, 2022. november 11.)

6. UTAZÁS

Eljött a november 16-a, szerda és újra vissza kellett mennem Budapestre, reggel tehát riadtan és megszokott munkarendemet összetörve ébredtem, reggelizni sem maradt idő, mert nem hagytam, azonnal indultam a pályaudvarra, mert délután meg kellett tartanom egyetemi óráimat, az utolsó félévem utolsó hónapjának néhány szemináriumát és előadását. Az állomáson rendben megvettem a jegyet és épp kiléptem a váróteremből a sínek mellé, látva, hogy már ott várakozik indulásra kész vonatom, melynek hátulján állt büszke áramszedőjével egy mozdony, amikor ijesztő fényjelenségre és hangra lettem figyelmes. De nem kellett különösebben figyelni, mert akkora szikra pattant ki az áramszedő alól, mintha meteorit hullott volna le a földre a várakozók és vasutasok közé. Éles csattanás hallatszott, egy kisfiú, akit nagymamája kézen fogva vezetett, csaknem elsírta magát, lehet, hogy sírt is befelé nyelve a könnyeit. A vasutasok viszont röhögtek. Ott ültek a hideg padokon, védőmellényben, telefonon egyeztetve valami távoli központtal a történteket.

          De mi is történt? Megálltam előttünk és megkérdeztem, miközben az átjáró sinei között botladozó borzas galambot bámultam. Tollai repedezett vaslemezekként meredeztek az ég felé, kunkorodtak a föld felé. A vasutasok válasz helyett rámutattak: Két galamb! – tették hozzá – Ráültek az áramszedőre, az egyik most ott fekszik döglötten a mozdony tetején, a másik se fog sokáig élni.

          Elnéztem a halálraítéltnek nyilvánított galambot, ahogy a sínek között botladozik, zavartan, nem értve, hogyan mutatkozhat még annál is rosszabbnak a világ, mint amilyennek eddig tapasztalta. Nem volt épp túl jó ómen az utazáshoz ez a madár-tragédia. Vagy épp jó ómen volt? Ha szokatlan jelenségekre, esetleg alkotásra vágyunk, ilyesmitől még képesek lehetünk valamit remélni.

          A vonaton aludtam, olvastam, hazaérve boldogan üdvözöltük egymást feleségemmel, miközben a kutyánk boldogan üdvözölte üdvözlésünket, felugrált ránk, a térdembe hátulról beletaposva majdnem fellökött. Épp csak kikanalaztam a tányér bablevesem, már kis sárga biciklimre kellett kapnom, hogy beérjek az egyetemre, ahol este fél nyolcig tartottak az órák. Tartottak engem az órák, én az órákat, majd haza, alvás, csütörtök, reggel újra egyetem. Rövid otthonlét, bableves, vissza a vonathoz, a tervek szerint Pécsre érve majd negyedórám lesz, hogy odaérjek a Kodály Központba, ahol szeretném meghallgatni Bruckner 3. szimfóniájának előadását. A korábbi alkalmakor egyszer sem késő vonaton most váratlanul bemondják, hogy a szerelvény csak Dombóvárig közlekedik, ott majd vonatpótló buszra kell átszállunk. Majd néhány faluval odébb, Godisánál megint visszaszállhatunk a vonatra. Előbb forgalmi okra hivatkoznak, de egyre nyilvánvalóbb, hogy balesetről van szó.

A buszok már ott várnak az állomás előtt, a rengeteg utas csak nagy nehezen tudja átpréselni magát a keskeny kijáraton, majd fölzsúfolódik a buszra. Aztán kanyargó döcögés az átláthatatlan sötétségben, egy mentő száguld el mellettünk fénycsóvákat szórva és vadul vijjogva, a busz példásan lehúzódik, és csak utólag jövök rá, valószínűleg a baleset áldozatait viszik épp. A balesetét, amiről egyelőre még nem sokat tudok. A kis godisai állomáson százméteres sor képződik, hogy feljussunk a két szerelvény közé szorult keskeny peronra, engedelmesen lépegetünk, mintha nem is jegyünk lenne, hanem behívónk. Egy kalauz fekete, húzós bőröndöt rángat a sor mellé, kérdezi, hogy nem hagyta-e valaki fönt a buszon, illetve lent a busz csomagtartójában. De az elegáns bőrönd senkinek sem kell. Akinek kellhetne, nincs itt. Ki tűnt el és hova? A helyjegyünkkel a másik vonaton ugyanoda ülhetünk vissza, ahol az előzőn ültünk. Mindenkire ráismerek, mintha régi barátok lennénk, volt, akit a buszon is láttam, csak egyvalaki hiányzik, az az elegáns úr, aki előttem ült. Talán a bőrönd is az övé lehet? Vajon hogyan utazhatott tovább?

          Az állomáson nincs türelmem buszra várni, taxiba szállok, egy meglehetősen fiatal fiú vezet, kérdezem a késés okát, azt mondja, Dombóvár után van egy temető, ott visz át az út a gyorsvonat sínjén, egy anya hajtott föl meggondolatlanul két gyerekével, ügyet sem vetve a tilos jelzésre, a vonat elsodorta őket, ketten meghaltak, csak az egyik gyerek élte túl, ő lehetett akkor a mentőben.

          A koncertet persze nem értem el, de este azért meghallgattam ugyanazt a szimfóniát egy már nem is élő karmester vezényletével.

7. November 26.

Lassan eljön annak is az ideje, hogy bemutassam a szobámat, nem mintha egy munkanaplónak szobaleírásokból kellene állnia, de ebben a szobában van valami bölcsesség, valami olyasmi, ami inspiráló. Az inspiráció a legfontosabb. Mi mindent nem tudja inspirálni az embert? Minden olyasmi, amiben magában is van inspiráció, ami a tehetség vagy az ötlet nyomait mutatja. Ez a szoba egy kerámiaszárító folyosó volt hajdan.  Kétirányban ablakok, összesen nyolc, hogy jól lehessen szellőztetni. Így egy hosszú tér állt rendelkezésére a tervezőnek. Úgy osztotta három részre, hogy középre helyezte el a fürdőt. A bejárat felől a nappali terét a konyha fala zárja le, két irányban folyosó fut hátra a háló felé. Egyik oldalán szekrények nyílnak, a másikon a fürdő. Valahogy úgy, ahogy a loretói katedrális belsejében áll az a kis kápolna, mely Mária Szentföldről átkerült szülőházát foglalja magába. Itt persze a középen levő kis belső tér jóval profánabb szerepet tölt be, amennyiben persze a tisztálkodás profán, és az alvás vagy az evés emelkedett. Aludni a fürdő mögötti hálótérben lehet, enni a bejárat felőli nappaliban, melyet egy széles pult választ el a konyhától, nem szélesebb és nem keskenyebb a mögötte levő fürdőszobánál. Valami ilyen praktikus, de mégis újszerű kompozíciót keresek. A mutatóban itt közölt verseiből nem tudom, kitűnik-e a szoba konstrukciója, ahol létrejöttek? Nem is kell feltétlen látszon és érezhető legyen, de ott kell álljon valami újszerű magabiztosság a háttérben. Minden versnek, minden irodalmi műnek van egy olyan háttere, mely nem is kerül bele a versbe, a műbe, értelmezéssel nem megközelíthető, mert ugye nem az értelmen túl van, hanem attól teljesen függetlenül máshol. A vers ez az előtér, ahol most is ülök, négy ablak, három lámpa, egy csap, egy vízforraló, két főzőlap, egy hűtő, négy szék, két asztal és egy görgő lábú fotel, mindez még kielemezhető, mindez a vers esztétikai tartományában elérhető, de indul hátra két keskeny folyosó, mely mögé nem látunk már oda, egy másik szoba, ami össze van kötve ezzel, egy másik verstér, ami nem a megvalósult versben van, egyfajta árnyékvers. Ezt a fogalmat próbálom körüljárni már hónapok, talán évek óta. A vers és saját árnyékverse, az árnyékvers és egy másik árnyékvers, mely ugyanannak a versnek az árnyéka, hogyan viszonyulnak egymáshoz? Eltávolíthatók egymástól annyira, hogy külön verssé legyenek? Mert végül is az én és a versbeli én is valahogy ugyanígy viszonyul egymáshoz. Vagyok, mert nem vagyok.

8. EGYETEMI TÁVMUNKÁK

A feladatok sokrétűen halmozódnak egymásra, itt egy alkotószobában sem vághatja ki magát az ember a külvilágból, nem hajthatja ki magát a gondjai alól, elől. De most nem is a gondokról akarok beszélni, hanem a kis feladatokról: tartottam két online előadást az egyetemen az ősszel, külsősöknek, úgynevezett szenioroknak, akik meglehet, nálam fiatalabbak, de önkéntes hallgatók, szórakozásból okosodni kívánó igen tiszteletre méltó emberek. Most még meg kell írnom az összefoglalót ezekről az előadásokról. Talán itt is szerepelhetnek:

A közép-európai kispolgár és humor.

Arra a kérdésre kerestem a választ előadásomban, vajon van-e tipikusan közép-európai humor. Ehhez először persze meg kellett határozni Közép-Európa fogalmát, helyét. A Monarchia egykori országai? Németország és Oroszország között egy vákuumszerű tér, melyben a kelet és nyugat értékei ütköznek, tagadják és állítják egymást? És ahol kis népek élnek. Nos, egy kis népnek alighanem legjellemzőbb figurája a kisember, a kispolgár. A cseheknél például a történelem alakulása folytán nagyjából ez a kispolgári réteg volt az, mely a 19. - 20. századi nagypolgárt és értelmiséget adta. Az ő humoruk mindig is a kisember hányattatásából indult ki. Megneveztünk néhány írót, költőt, sőt, más műfajban tevékenykedő művészt is, akiknek a munkájában érződik a humor, vagy annak szépirodalmi vetülete: a groteszk. Svatopluk Čech és Mikszáth Kálmán egy-egy művében a 19. század végi jelenkor és a történelmi hőskor összeütköztetésére vállalkozott. A cseh Prücsök úr visszakerül a huszita korba. A szigetvári hős beront az elkényelmesedett, kiegyezés utáni Magyarországra. Mindezt a keveredést Gustav Mahler osztrák zeneszerző nagy lélegzetű, hol vásári, hol tragikus hangzású szimfóniában is felismerhetjük. Példának az 1. szimfóniát hoztam, ennek ugyan Titán a mellékneve, de könnyűszerrel lehetne Prücsök úr is. Kis túlzással akár Švejk-szimfónia is. Mert persze az egyik legfontosabb példánk minderre a törekvésre Jaroslav Hašek volt, de a jelen felé közelítve szóba jött a lengyel Witold Gombrowicz fejére állított világot bemutató regénye, a Ferdydurke, vagy a fejére állított világot már poétikájában is megfogalmazó Örkény István az Egyperces novellák szerzője. Nem lett volna teljes az előadás, ha Bohumil Hrabalról elfeledkezünk, aki a cseh kisembert merte hősnek bemutatni, ábrándozónak, világ-átformáló önvilágámítónak.

A másik téma:

A közép-európai szabadság megpróbáltatásai.

1938, 1948, 1968.

Ezek a nyolcasra végződő számok a cseh történelem jelentős 20. századi fordulói, melyek a régióban más dátumokkal is kiegészülhetnek.

Kezdjük1918-cal, ez az I. világháború vége, átrendeződést hoz, új álmok jönnek létre, mások megszűnnek vagy érzékeny veszteségeket szenvednek el. Mindez történelmi sokkot okoz, ami végül is kiheverhetetlennek bizonyul.  Csehszlovákia vagy Lengyelország számára ugyan örömünnep háború utáni újra- illetve megalakulásuk, mindez azonban elvezet az 1938-as müncheni egyezményhez, így viszonylag hamar, de ideiglenesen megsemmisítik Csehszlovákiát, majd egy év múlva ugyanez a sors vár Lengyelországra is. A 38-as, 39-es év tehát a régió meghatározó államai számára valóban sorsfordító. Szabadságukból és létükből kimozdító.

A háború utáni rövid időszak izgalmas demokratikus kísérlet még Magyarországon is, mely állam a két háború között jóval kevésbé volt demokratikus, mint az akkori Csehszlovákia. De 1948-ban ők, akárcsak Lengyelország, vagy Románia és Németországnak a régióhoz csatolt része, az épp megalakuló NDK is végleg belekerül, elveszik a szovjet blokk szürkés-rózsaszín egyformaságában, melyben a szabadságnak csak nagyon korlátozott lehetőségei adódnak, úgy az egyéni szabadságnak, mint a nemzetinek. 1956-ban a lengyelek és a magyarok, 1968-ban más eszközökkel a csehek és a szlovákok, 1980-81-ben újra a lengyelek kísérelnek meg letérni a közös útról, de visszatérítik őket, hogy aztán 1989-ben közösen lépjenek ki a szabadság most már tartósabbnak bizonyuló, de azért sok tekintetben bizonytalan terébe.

Ha az a kérdésünk, létezik-e Közép-Európa, mint régió, azt kell megállapítanunk, hogy ez egyrészt értelmiségiek vágyaiban létezik, másrészt amolyan kényszerházasság révén kerültek ezek az országok és népek egy sors alá, ezáltal valamilyen közösségbe is, melyet nem áhítottak és előnyeit se igazán kívánták megbecsülni. Hogy voltak előnyei, azt az mutatja, hogy a rendszerváltás után egyfajta válogatott csapatként újra összeálltak V3-ként, illetve Csehszlovákia szétesése után V4 néven. Eme közösség közösség volta máig is némileg tisztázatlan, a közös történelem úgy tűnik, nem mindig elég.

9. 2022. november 29.

A munkanapló legyen most olvasónapló, a művészeti karok könyvtárából kis protekcióval ki tudtam venni pár könyvet. Ezt olvastam Yehudi Menuhin: Befejezetlen utazás. Életem emlékei. (ford. Gáti István, Typotex Kiadó, 2012.) c. emlékiratában:

„Magam se tudom, hogy miért, de egyszerre csak nem volt elég csupán csillogóan és öntudatosan játszani. És az sem volt elég, hogy a zenei analízisből vonjak le következtetéseket.„ (180. o.)

„Összefüggéseket felfedezni, és az arról szerzett tudásunkat helyesen alkalmazni, két különböző dolog.”  (184. o.)

„Ebből a felismerésből az interpretáció három stádiumát tudtam levezetni: a normától való mindent lehetséges eltérés túlzása, redukálása és asszimilálása. „ (185. o.)

Jó, és fontos mondatok.

10. MÁR A FORRÁSOK IS VESZÉLYBEN VANNAK

December 09.

Visszatérek Dublinból, és mint valami külön ajándék, tulajdonképpen az is, mert véletlen egybeesések és kedvességek sorozata folytán meghívást kapok a pécsi Pannon Filharmonikusok következő négy koncertjére, melyből az első az Eötvös Péter vezényelte Tiszta forrásból című koncert. Az előadás elő felében Eötvös Péter két titokzatos műve, a Szirének éneke, majd a Cselló-koncert következik, a szünet után pedig Bartók Négy zenekari darabja és a legendás Cantata profana. Jól esik az ismerős bartóki hangfűzéseket újra koncertteremben hallani. Maszkban ülünk feleségemmel, mert előző este ilyenkor még a fapados, infernálisan telezsúfolt repülő szűk légterében csücsültünk köhögők között, és nem szeretnénk továbbadni egy esetleges fertőzést, melynek ki voltunk téve a légitársaság pénzéhes emberzsúfolásának köszönhetően. Itt a koncerten tágasan ülünk, kényelmesen. A zene újszerű és mégis világos, a karmester higgadt, a szólista minden lehetséges feszültséget kihoz csellójából, a szünet után a kórus és az énekes szólisták felidézik azt az időt, amikor még Bartók országában éltünk, meg Kodályéban, amikor a zene még az anyanyelvünk volt. Én csak töredezve beszélem, bár folyton hallgatom.

Annakidején a bartóki hangfűzéseket együtt fedeztem fel a progresszív rockkal, nem csoda, az Emerson Lake and Palmer is játszotta az Allegro Barbarót. Elképesztő fontos létezés-technika van benne, igen, ez nem is annyira üzenet, mint inkább technika. Hogy miként kell a Keletet is, a barbár mivoltot is fölvállalva, épp ezzel eredetinek lenni Nyugaton. Egyiket se kritikátlanul kezelve azonosulni velük, épp ezáltal létrehozva a saját identitásunkat. Ez az, amit Ady úgy nevez: komp-ország. A kettős kötődést a magyar nyelv kifejezés-hálója sajnos nemigen kedveli, mert erre a jelenségre leginkább a kétkulacsosság szó illik, mintha valami csalás, kétszínűség volna a kétirányú figyelem. Ez a koncert viszont azt állítja, hogy az alapokhoz való visszatérés csak helyes lehet, akkor talán ihatunk a tiszta forrásból. Eszembe jut a Zebegény közepén, a patakparton levő forrás, melyre néha ki van írva, hogy iható a vize, máskor pedig az, hogy nem. Már a források is veszélyben vannak, vagy épp ők is hol erre, hol arra fordítják a fejüket.