Pécs, Írórezidencia program

06.01.-06.14.

A vonatállomáson várnak. Én már távolról kiszúrom, de csak sejtem, hogy ő az. Enikő megtalál közben, majd Méhes Karcsi is integet felém. Jól esik Pécsen lenni ismét. „Kobold városnak” szoktam nevezni magamban. Minden olyan élettel teli. S nem túl nagy. De mégsem kisvárosi. Szóval pont jó. Az emberek nyugodtabbak, mint ott, ahol élek, Budapesten. Ez a fajta nyugodtság hamar rám tapad. 

Közeledünk autóval a szállásom felé. Amikor kaptam a hírt, hogy a Zsolnay Negyedben lesz a kéthetes kis írórezidenciám, iszonyú szerencsésnek éreztem magamat. Egyfelől az újdonság ereje, másfelől pedig, hogy nemcsak, hogy Pécs egyik legszebb, legelegánsabb részére küldenek ki, hanem mert Pécs közel áll hozzám, több szempontból is. Itt él például a magyartanárnő nagymamám, kit két éve nem láttam. A zongorista nagynénikém. A horvát gimnáziumban érettségizett unokatestvéreim.

Az otthonosság érzése fontos eszköze az alkotáshoz. Tehát miközben kiszakadhattam az otthoni közegemből, bele is kerülhettem egy újabba. Mindenem megvan a jóléthez, az alkotói elmélyüléséhez.

„Minden milyen csendes” – mondom Méhes Károlyéknak, amikor megérkezünk a szálláshelyem udvarába.

Nagy szoba. A fal két oldalán végig ablakok. Fényből nem szenvedek hiányt. A reneszánsz időszakába kerülök bele, ahogyan kinézek a szobám ablakain. Magas földszinti lakás, kis előkerttel. Telis-tele szobrokkal. Félmeztelen fürdőző nő szoborral a „kert” közepén. Rögtön kiválasztom kedvencemnek a sok közül. Jó értelemben vett giccs. Mindig is ebben a korszakban szerettem volna élni, mondom Károlyéknak. Most íme. Már csak a habos babos ruha hiányzik, és az írótoll.

Megpihenésem utáni másnapon rögtön versírással indítom a napot. Születésnapom reggele. Nyolckor kelek. Az előzőnap megvásárolt pécsi piacból megvásárolt málnát reggelizem joghurttal.

A laptopomon megírom első pécsi versemet:

Huszonegy év

           (születésnapomra)

Meg akarom kaparintani ezt a napot.

csak a mát. Mert a mából

holnap, s az a bögre

az asztalon már a szekrényben lesz.

Nézem itt, ezt a madarat,

most még csőrével piszkálgatja

a tobozt, de a következő nap,

nem is nap,

percben,

az egek között száll.

Most mégis itt.

A fejemben, az emlékeimben,

ezekben a sorokban.

Örök.

Mint annak a relikviája,

hogy a kórházban,

véresen és mázosan,

anyám,

az én édesanyám,

tartott a bőrén.

Örök.

Születésnapjaimat szeretem megünnepelni. Nem feltétlen a magam felé irányuló ünneplésről szól ez. Hanem szól az édesanyámról. A vallásról. Közeledésem Isten felé. A teremtésről. Köszönet ez a nap az élet felé, hogy élek. S ezt ünneplem. Ünneplek tehát mindenkit ezen a napon.

Ünneplem elsőként a zenével, hiszen ahogyan kilépek szállásom ajtaján zene fogad. Akkor tudatosul bennem, hogy közvetlenül a rezidenciám mellett helyezkedik el a Liszt Ferenc hangversenyterem. Zongorista gyakorol éppen, a járókelők örömére, s az enyémre, megtöltve vele a Zsolnay egy részét.

Tíz lépést alig teszek, amikor megpillantom a PTE kerámia tanszékét. Diákok cigarettáznak éppen az ajtaja előtt. Szívem szerint bemennék, s agyagot fognék én is, visszaidéződnek bennem a gimis szobrász szakos óráim.

Még öt lépéssel odébb pedig a PTE BTK kommunikáció és médiatudomány tanszéke.

Kultúra, tudás, művészet mindenütt. Ha akarnám se tudnám elkerülni, hogy jómagam is ne ezzel foglalkozzak az itt eltöltött két hetem alatt.

A Zsolnaynál elhelyezkedő Room Bistróban elfogyasztott ebédem után visszatérek a szállásomra, majd kiülök az ablakpárkányba. Kislánykoromban pont ilyen párkányra vágytam, ahol elfér párna, takaró, s egyszerre lehetek kint és bent. Élvezem a koradélutáni nyáreleji napsütést. Marquezt olvasok, mostanában nagy kedvencemet.

A délutáni sziesztázásom után újra tollat ragadok, vagyis billentyűt. Most nem verset írok, hanem szerkesztek. Szerkesztem a harmadik kötetem kéziratát, elkezdem összeállítani, minden, amely ezzel jár.

21. születésnapom napját a Bisztro21-ben zárom a nagynénikémmel. Utólag veszem csak észre, hogy pont a 21 nevű helyre ültünk be. Nevetek a stílusosságán.

Harmadik napomon Méhes Karcsival találkozom. Fotózkodunk, azazhogy ő engem, a rezidenciám ajtaja előtt. Utunkat a Jelenkor folyóirat szerkesztőségében folytatjuk. Nyílt nap van a Jelenkorban. Öröm találkozni Ágoston Zoltánnal a főszerkesztővel, s a többiekkel. Jó a hangulat, kerekasztalnál ülünk, pogácsát majszolunk, beszélgetünk, s képeket készítünk. A nyílt nap egésznapos, mi viszont Méhes Karcsival tovább állunk, dolga van neki is, nekem is, én visszaindulok a szállásomra.

A napomat kiállítással zárom. A pécsi Galériába vagyok hivatalos a Magyar Géniusz című kiállítás megnyitójára, amely a magyar képalkotó művészet geometrikus absztrakt irányzataiból nyújt válogatást. A téma nem áll hozzám annyira közel, nem érzek különösebb vonzódást a geometriai irányzatok felé, ám mégis jól érzem magam, némelyik kép különösen tetszik, s jó újra emberek között lenni, művészetet nézni.

Péntek, szombat, vasárnap, máris a hétvége következik, gyorsan telnek a napok, magamban már előre sajnálom, hogy el kell mennem. Igazi alkotói napok. Egésznap írok, és olvasok, sétálok. Egyik versem ezekről a napokról.

Folyamatos várakozás

Az ágy egyik fele üresen áll.

Mégis ott van rajta a párna,

a gondosan összehajtogatott takaró,

az ágy végében a törülköző.

Folyamatos várakozást idéz ez

elő bennem,

mintha bármelyik pillanatban

betoppanna valaki,

ide,

ebbe a lakásba,

ahol a nyári szünetemet töltöm,

és fogná magát,

ez a valaki,

kihajtogatná a gondosan összehajtogatott

paplant,

és csak úgy ráfeküdne,

miközben az ágy egyik fele üresen áll.

A következő hetem hétfőjére a kéziratom már majdnem összeáll. A címe is megvan: „Kiállított káosz”.

Kiállított káosz

Nem számított rám. 

Ezt mondta,

nem pedig azt, 

hogy nem számít rám.

csak hogy akkor és ott, nem számított.

És suttogta orra alatt:

Éljenek a nagy költők, éljenek, éljenek!

Nem számított már semmi sem,

sem a lábam remegése, mint a szerelmeseké,

sem a künn zuhogó eső.

Kalapját símogatta, eltorzított hangokon szavalt.

Én pedig csak ringtam a csípőmmel 

az eltorzított hangokra, 

figyeltük a torzultat,

a ringó torzulást.

Nem számított semmi, mert ránk

sem figyelt már senki.

Kiállított káoszban símogattuk

a símogathatatlant.

Éljen, éljen!

  Különleges nap a mai. Dés László koncertre megyek este Kulcsár Enikővel és Méhes Károllyal.

Szürreális érzésem támad, amikor meglátom a többszáz embert maszk nélkül. Pozitív értelemben. Felüdülést jelent, hogy van élet, hogy van zene. Lenyűgöz a Kodály Központ szépsége. Akárcsak a számomra nagyon kedvelt MÜPA. Kisebb, de stílusosan.

Enikő mondja nekem a koncert előtt, hogy híres az akusztikájáról. Vannak híresebb zenekarok, akik akár ingyen is fellépnek, csak zenélhessenek itt.

Amikor a koncert elkezdődik, megértem, miért mondta. Fantasztikus érzés az ütemeket, a lüktetést, a hanghullámokat hallgatni. Dés elemében van. A koncerten van dobszóló is, amit nagyon évezek. Kedvet kaptam hozzá, hogy magam is doboljak, pedig nem csináltam soha. Kedvet kaptam ahhoz, hogy elkezdjem.

Szinetár Dóra a vendég, azelőtt még nem hallgattam tőle semmit.

Örülök, hogy most erre alkalmam nyílt.

          A koncert után a szállásomra ballagok. Meleg, nyári este van. A ballagomot sietősre cserélem, mert a Zsolnay Negyednek van az a különös szépsége, „kastélyos rémisztősége”, hogy teljesen sötét. Nincs kivilágítás, csak néhány helyen. Megállapítom azt is, hogy a vendégházban csupán én lakom, a Zsolnayban pedig a portásokon kívül nincsen senki.

        Másnap reggelemet a kéziratom véglegesítésével kezdem. Versekkel bővítem, megírom hozzá a tartalomjegyzéket. Elküldöm Orbán János Dénesnek.            A könyvet az Előretolt Helyőrség Íróakadémiának adom le, akiknél második évemet töltöm ösztöndíjasként. OJD pár nappal később válaszol is: Kis részlete az emailjenek: „Elolvassuk többen, és jelentkezünk, bár ahogy belekukkintottam, leginkább dicsérettel”. 

      Boldog vagyok, s elégedett. Megérte az a sok befektetett munka.

      Közben kapom a felkérést Lusicza Istvántól, meghívtak Szlovákiába irodalmi estet, felolvasást tartani július 17-re. Öröm, öröm hátán.

      Délután a nagymamámmal találkozom. Másfél éve nem láttam. A bábszínházánál vár rám. Háttal ül, amikor közeledem hozzá. Vers hozzá:

Bábszínháznál

A nagymamám a padon

miképpen nekem háttal,

a kis gombos majicáját,

ahogyan cibálta a nyári szél,

valahogyan

olyan szép volt,

olyan üde,

gondoltam akkor ott magamban,

s mentem felé,

miközben ő nekem háttal,

és mosolyogtam,

olyan vidám lettem

amikor megláttam,

merthogy évek óta nem.

Ült a bábszínháznál

a Zsolnayban,

nekem háttal,

mentem felé lassan,

gondoltam magamban,

megölelem hátulról,

hogy meglepem,

miközben gombos majicáját,

cibálja szél.

           A hét második felében a fotóművész nagybátyámmal találkozom, ki szintén pécsi. Munka ügyben. Fotókat készítünk rólam a Zsolnay Negyedben, amelyeket elküldhetek a PIM Ügynökségnek. Csodás a hangulat, csodásak a képek. Vajdaságból származó Bajić Ivan, a nagybátyám, vérprofi:

Utazásom előtt meglátogatom az ókeresztény mauzóleumot. Pécsikével megyek, bérelt elektromos biciklivel. Az utolsó napokban végig ezzel közlekedem. Már nagyon hiányzott a biciklizés.

A mauzóleum gyönyörű. Körbejártam. Ingyen betudtam menni a vendégkártyámmal.

A mauzóleum után a „Ledina” cukrászda felé veszem az irányt, s kiülök a rétre piknikezni „Pécsikével”.

Fájó szívvel hagyom el Pécset, a Zsolnay Negyedet, Írórezidenciámat. Télen talán ismét jöhetek, ezt csiripelik.