Azért készült ez a napló,

mivel az erőm már hanyatló,

s hogy egy idomba összefogjam

azt, ami a múló napokban

átéltem, láttam, többé képes

nem vagyok már.

(Toldalagi Pál)

Hajnalban négykor kimegyek banicáért. Az emeletes házunk sarkában van éjjeli pékségféle. Kisüzem. Kint tücskök csiripelnek meglepetésemre.

Ajránt is veszek. Jó pihenést kívánok, ha lehetne magyarra így lefordítani: приятна почивка [kellemes pihenés]. Hamar befejezi a munkát, mondom neki, s kipiheni magát.

- Látszik a vége – mondja, s én hogy vagyok, most mit csinálok, rég nem látott engem.

És hamar nem is lát, két hónapra nem leszek itt. Ja, ők csak 10 napig pihennek. Vásárnaptól kezdve. Hamarabb visszajönnek.

- Мъц-мъц – mondom, nevetünk. Ezt egy gyerek mondja bolgárul, ha sikerül a másikon túljárnia, túljárnia az eszén. Hogy ő a győztes.

Dunához megyek. Tiszta az ég, villognak a csillagok. Sehol a hold. Duna sötéten vonul. Tücskök láthatatlanul csiripelnek.

Egy beszélgetést olvasok. „Visszaadtad a hitemet az irodalomba”. A Robi, akinek az esszéjét megbeszélik, azt állítja: Az elitizmussal kapcsolatban még azt akartam mondani, hogy azonosságállításokat könnyű tenni, meg lehet tanulni azokat a technikákat (pl. az íróiskolákban), amelyeknek a segítségével bárki képes újra elmondani azt, amit már tudunk, de rohadt nehéz igazán arról az idegenségről mondatot, történetet stb. írni, ami pl. arra késztet, hogy egyáltalán írni akarjak. Lehet, hogy egész egyszerűen az van, hogy az iszonyatos volumenű könyvtermelés és az ezt promotáló zaj közepette valószínűleg nem tudjuk fölmérni, melyik az a könyv, ami arról az idegenség tapasztalatról igyekszik beszélni, ami az írója és mindannyiunk létezésének közös ismeretlenje.

Господинчо, mondja az öregnéni, aki tejet, sajtot és szirenét hoz a házunk előtti kispiacra. Ma mit veszel. Szirenét. Gyere, holnap, lesz sajt is. Máskor момченце-nek szólítja meg.

Fölhívom anyám egyik kolleganőjét, hogy öntözze a virágjaimat, nála van a lakás egyik kulcsa. Jaj, pedig megígérte, hogy elmeséli a kapadokiai élményeit. Ajándékot is hozott, s a terlicákat, amelyeket a L. kötött nekem, megérkeztek Plovdivből. Nem baj mondom, nem romlanak el. Két hónap múlva sörözünk. Ja, igen, jobb későn, mint soha [ami késik, nem múlik], mondja, elmondom a magyar kifejezést. Tetszik, a terlicák várnak rám, s így lesz is minek jöjjek vissza.

Légy bájos, kívánja egy barátnőm, amikor megmondom neki, hogy világgá megyek.

Mi olvasnivalót vigyek útra. Az alkut nem. A megszólítás ábrándját nem. A Végső határt sem. Végül Edward Hoem bolgár fordítását. Az anyám és apám története. Az első fejezetben, az elbeszélő elmeséli azt az emlékét, ahogy hatévesen megkérdezi az anyától, hogy szereti-e az apját.

Pozsonyba érkezve, a buszmegállóban hárman, mind külföldiek, körülálljuk az jegyautomatát tanácstalanul. Csak érmével lehet fizetni és kártyával. Megjelenik egy szlovák lány, szó nélkül nyomogatja a gombokat, mutatja hova kéne tenni a kártyát.

Megyek jegyet venni 6-kor reggel. Eltévedek. Megkérdezem egy kutyasétáltatótól merre van az autobuszova stanica. Angolul válaszol. Megértem a bildunget, biztos épület, s ott jobbra kéne mennem, rajt mondja, s mutatja a kezével.

Megnézem mit mond a szótár a terlicákról: booty-ek, papucszoknik, házicipők, papucs, kiscipőt, mamuszok, lábvédők, zoknicipők, magassarkú női félcipők. Biztos, hogy nem nem magassarkú, s mamusz se. Az топлинки. Melegecskék.

Visszafelé a közeli gótikus templomban mise van, szombat van. Nem lépek be, hanem ott állok a kapu előterében, s a rácson kukucskálok. Sokan vannak, mind öregek. A pap elkezd beszélni bratya i szeszti, meg a pan-t is emlegeti, kesőbb a moja vinat emlegeti, ütögeti a mellkasát. Ja, mea culpa.

Megkérdezem P.-től, az egyik volt bolgár szeretőmtől, akinek az anyja szlovák, mi a smar vagy smer [смер или смар]. Smer az irány. A másiknak nincs jelentése. A tejtermékeknél láttam, közlöm. Aha, akkor ez Цмар. Elmondja részletesen mit tartalmaz, s hogy készül. Valamiféle aludttej. De finom-e. Nem tudja, nem kóstolta meg. De feltétlenül nézzem meg a gótikus magyar templomokat. Bratiszlava ezeknek a paradicsoma. Ez magyar ajkú város volt, de a háború után jöttek a parasztok, s elszlávosodott. A Kasával is ez történt. A pályaudvara borzasztó, falusi, rosszabb, mint a szófiai, s állnak előtte kétes alakok. Vina, az vétek, mondja CsZ. Bűntudat bolgárul.

Kávét iszunk nem messze a Hlavnától. Az ablakon ptáca ranno. Korai madár. Most már nem így mondjak, a kávézó a szlovák irodalmi nyelv alapítójának a nevét viseli. Állítólag meleg volt.

Az utcán egy nő mondja a telefonjának, v cserno bila oblecsena. Az országház egyik kapujának a tábláján az olvasom, nem tudom ki hranity, eszembe jut, vajon a храна [étel, élelmiszer, ennivaló, élelem] és охрана [őrség, őrzés] ugyanabból a szótőből származik-e.

Veszek kulcsot, amiben rejtve van dugóhúzót, tányért a zálogházban (1 eu), román, kézzel festett fa, noteszt,  parafaborítója van, benne a lapok barnás meg krémszínűek. Van átfogó gumija, benne jegyzetelek.

Egy kávézóba így invitálnak:

Jaj, de szép. A ласка bolgár szó is, költői, gyengéd simogatás, a szlovákban: szerelem, itt ласкаво, melléknév, szívből; просим bolgárul: koldul.

Bécsbe érkezve van pontos utasításam milyen jegyet vegyek, s hol szálljak át. Magyarul is kezelhető a gép, de amikor be kéne dobni az érmét, nem fogadja. Egy nő – bolgárul azt írnám, hogy radusno, valami ami szívből jön, barátságosan – elkezd németül beszélni, megértem, hogy rossz a gép, hogy máskor az andere gép rossz volt, de most az, amit ő használ jó. Kap jegyet. Én is kezdek nyomogatni, megvárja, hogy sikerül-e, sikerül, tovább beszél, a szívből jövő, mosolygós szavai töltik a kis sarkot, rejtésen mondom, ja, ja. Danke. Danke schön.

A liftben, amely ez előtt beszálltam, 3 magyar, egyszerű munkás hosszan és durván vitatkoznak, itt szálljak-e ki, bassza meg, tudom én merre megyünk, mondja a kint levő, bent egy bennszülött osztrák nő. Bennfentesen összenézünk, ezek a bunkók.

A vonaton Bécstől Pest felé repkednek a magyar szavak. Rendicsek. Mizu. Hagyom a picsába. Szeret engem, szépen fejlődik.

Pénzt váltok kint, a keletiben hihetetlenül alacsony az árfolyam. Nem messze egy könyvfurgon van. 400 fortintba kerül egy könyv. Nem veszek Főhajtás a túlvilágra-t, Zimzizimt, Hőstettek az ülőkádban-t.

A keletinél a jegyautomatánál nem sikerül jegyet venni, nyomogatom a fizetés gombot, de semmi. Megjelenik egy nő, megkérdezi jó-e az automata, nekem nem sikerült, mondom, törli a rendelésemet, gyorsan nyomogatja a képernyőt, figyelmesen nézem, kap két jegyet. Elillan szó nélkül.

A baráti családnál, ahol alszom, a nő, akinek doktorija van, abbahagyta a tanítást, bár hiányoznak a gyerekek, s a viszony velük, de túl sok már a terhelés, a megaláztatás, s a tanárok közti feszültségek. Kap-e munkanélkülit. Most már nem úgy hívják: munkakeresési járadék. Most már egy tanfolyamon van, tesztelni fogja programokat. A korporativ világ se egy hatholdas rózsakert. Mi a korporativ világ?, kérdezi Cs. A nagy nemzetközi cégek, többnyire részvénytársaságok, Amerikában sok korporáció van. Aha, multik világa. Mert például egy tantestület is egy korporativ világ.

Utána megnézem a magyar korporációnak a jelentései. Még egy hamis barát.

Cs. tavaly elmesélt egy történetet, amely feledésbe volt merülve. Amikor Esterházy az ezred elején Szófiában volt, a bemutatóra vettem új, egyszerű cipőt, s EP azt mondta, amikor meglátott engem, magának, új cipője van, én csak legyintettem. Hát ez ordináré.

A másik ilyen kedvenc történetem, a 90-s évek elején azt mondták nekem, hogy akcentus nélkül beszélek magyarul, de affektáltam, amit úgy átfogalmaztam magamban, hogy érzelmesen, érzelemdúsan, szenvedélyesen. 2019-ben, Pécsett olvastam Vas István könyvtáraban, s Balla Zsófia egyik könyvében, a végen ceruzával affektálva volt beírva. Semmi szenvedélyt nem láttam vagy azt, hogy érzelmekben dús lenne. Megkerestem a szótárban a szót.

89-ben egy szemesztert tanultam a Műszaki egyetemen. A csoport első hivatalos összejövetelén, „az osztályfőnökünk” egy hosszú beszédet tartott, mi az egyetem, mi egyetemistának lenni. És állandóan azt mondta, hogy stimmel. A végén úgy szólt: ha valamit nem értünk, kérdezünk. Stimmel? Felálltam és megkérdeztem, mi az, hogy stimmel.

Leülünk vacsorázni, kérek-e snidlinget. Mi az? Mutatják. Olyan, mint a hagyma, de nem annyira erős. Picike szálak. Megnézem utána a wikipédiában. Metélőhagyma a hivatalos megnevezése. Népies nevei: pázsithagyma, pázsitfű, s snidlingen kívül snittling is van. Bolgárul szibériai hagyma. Van még 5 megnevezése: vadhagyma, salátahagyma, rezanec [talán a vág-ből származik az ec-képző segítségével. Mint a листец-ben, kislevél, levélke. De летец, звънец, четец, лъжец, свирец szavak is ezzel a képzővel képződnek (pilóta, csengő, leolvasó, hazug ember, zenelőember (népiesen))], vlasec [talán oláh+ec], sivec.

VJ-val beszéljünk a nyelvekről. Más, ha az anyanyelveden hibázol, s más, ha egy idegen nyelven. Hogy anyanyelv az valami mélyebb. Elmondom, hogy ha íróként írok egy mondatot, ez egy tökéletes bolgár mondat, s szélesítem a nyelv határait, ha egy fordításban megcsinálom, akkor már nem tudok bolgárul. (Magyarul egy fordítást olvasni könnyebb, minden a helyén van, a szavak is olyan szokásosan szépek.)

Egyszer kijavít, miközben beszélgetünk, nem látják engem, hanem látnak engem.

Elolvasom az Évek első fejezetét. Nem jó. Nem meséli el, nem írja le a dolgokat, a megsemmisülő ezer szót (”a szlogenek, az utcák és a vécék falait borító graffitik, a versek és a malac viccek, a címek”),  nem konkrétságukban  megmutatja, ramutat rájuk, hanem elvontan közli: “nyelvtani példák, idézetek, sértések, dalok, kamaszkori jegyzetfüzetekbe bemásolt mondatok”. És se dal, se idézet, se sértés, se példák, se a kamaszkori mondatok. Elmondom Cs.-nek, mutatom a mondatokat. Előtte megkérdezi, talán a fordítás nem a megfelelő? Nem, nem, Lőrinszky Ildikó a fordító, nem lehet rossz. A példák mutatása után azt mondja, értem. Csupa medializált kép, megjegyzi. Ekkor megjegyzem, hogy a képek nem a személyes képei, hanem mások filmalkotásaiból átvett, mások alkotta képek. Meg fölé-alárendelt viszonyok a szerelemben, a szex is instrumentális („férfiak mondatai éjszaka az ágyban, Azt teszel velem, amit akarsz, a játékszered vagyok ”), és önkielégítésé. Megbeszéljük, a fotókon látjuk egy  valaha szép nőt, akinek az arcára rá van írva, hogy nincs benne szeretet.

Vásárolok az Aldi-ban. Majdnem bezárják. A kasszánál egy nő megszólal. Most csak leárazott termékeket veszek. Spórolok.

Gépiesen mondom a magyar tankönyvem egyik sláger mondatát, a nándorfehérvári kollégiumban tanuló külföldiek közt szálló igévé váló mondatot: nehéz az élet.

A metrópótló buszon, mögöttem fiatal női hang: szép az idő. Szakítottam vele. Dehogy szegény. Azt mondta, hogy a szakítás olyan szép volt. Nem lehetne-e még egyszer szakítani.

A busz másik oldalán, velem egy vonalban, szójátékot játszanak. A kimondott szó utolsó hangjával új szót kéne mondani. Bolgár változatban csak főneveket szabad mondani. Észreveszem, hogy o-ó, s u-ú egy hangnak számít, meg a j-ly betűk. Csak a kislány hangja cseng. Betölti a teret.

Megmutatom K.-nak és Cs.-nak a terlicákat. Mi a magyar nevük. Cs. nem ismeri. K. szerint tutyi, pacsker. De ez helyi megnevezés.

Az utolsó szó jogán, Rejtő bejegyzés után, négy kibetűzhetetlen szó, netán a hagyni megy hogyne lenne.

Egy boltban azt hallom, hogy további jó munkát kívánnak, elkezdem használni, látom az eladók meglepetésszerűen éri ez a kívánság, némelyik beszélgetést is kezdeményezik. Most kirándulni megyek-e. Hallatlan.

Amikor az ember megérkezik vonattal Debrecenbe, és feljut az alagútból a föld felszínére, a jobb oldali lépcsőn írók nevei olvashatóak. Debreceniek. Az utolsó a Térey Jánosé. Borbély Szilárd neve hiányzik. 

Debrecenben nagyon szép a lakás. Régi polgári lakás a Nap utca es Zöldfa utca kereszteződésében. A második emeleten. Egymásba nyíló szobák. Konyha-dolgozószoba-hálószoba/nappali, a nagy nappaliban két francia ágy, két szép, de egy kisit kellemetlen szék, egy másfajta karszék, két kis asztal, egyiken tévé, s egy éjjeli lámpa a beágyazatlan ágy mellett. Odébb tolom a beágyazott ágyat a konektoros fal felé. Áthelyezem a lámpát. A lámpának rövid a zsinorja, hosszabbító sehol. A dolgozószobában – asztal, polc, szék, fotel, asztali lámpa. Hozzá egy kis helyiség – benne ruhaszekrény. Akasztófa nincs. A konyhában – asztal, hűtőszekrény ,tűzhely, 2 szék, mosdó, szekrények. A szekrényekben 4 villa, 4 kés, 4 kanál. 4 mély tányér, 4 lapos, 3-4 pohár. 1 bögre. 1 serpenyő. Egy nagy dzsezve. Nem találok mosógépet. Fűtés sincs. Holnap jön a mesterember, hogy bekapcsolja. Amikor jön, megbeszéljük, hogy 20 fok elég nekem, 2-esre állítja a konyhában, 3-ra a dolgozószobában, 4-esre a nagy szobában. Kikapcsoljuk a hűtőszekrényt is. Úgyse kell. Kérek elosztót.

Nem messze a lakástól húsbolt van. 15-kor megyek hurkát enni, hurka nem is szokott lenni, de van kolbász meg másfajta sült húsok. A bolt előtt egy 30 éves nő szakít egy 30 éves férfival. Találok magamnak egy okosabb, csinosabb, gazdagabb férfit, mondja a lány. S szebb lesz az élete. A fiú semmit nem mond, két külön irányba mennek. Mangalicazsírt is veszek.

Apró krumplit, tojást veszek a piacon. Savanyúságot is. 5-6 krumpli, vagy 3 tojás belefér a dzsezvébe. Megfőzöm őket. Meg is eszem savanyú dinnyével és csalamádéval. A piacon toros káposztát eszek reggelire. Ha nem elég meleg, szóljak. Bizonyos helyeken forró, máshol jéghideg.

ÁJ szól, hogy az irodalom házában tárlatvezetés lesz. L. Ritok Nóra. Grela Alexandra Elefántfogó kiállításáról. Az állatok arcán nem nagyon tudok emberi érzelmeket látni, a magyar gyerek, azonban azonosítja őket. (Emlékszem, amikor 1994-ben a Bem téri pszichiátrián voltam, egy olyan fiúval egy szobába kerültem, aki öngyilkosságot követett el, eljöttek hozzá tesztet csináltatni vele. Végighallgattam. Mi a közös a toll s a papír között. Semmi, gondoltam. Az egyikkel írunk. A másikra írunk. A fiú azt válaszolta, hogy íróeszközök. Később velem is megcsináltatták. Mi a közös, megkérdezték, semmi, gondoltam újra, íróeszközök, válaszoltam.)

A végén képek versekhez. A Szimborska nevét nem tudja LRN, közli is, igyekszem minél – bolgárul, azt mondanám деликатно [finoman, előzékenyen] – finomabban kiejteni: Simborszka. Utána beszél a megszólításról. Megkérdezem melyek kortárs magyar versek megszólították. Pilinszky, mondja, elkezd szavalni, de kijavítja magát. Nem Plilinszky volt, hanem József Attila. Aztán szavalja Alvó szegek a jéghideg plakátmagányban-t végig.

Elmegyek az alternatív könyvesboltban, annak idején ott hosszú keresgélés után a MÁ javaslatára 97-ben megtaláltam a Nem ígértem rózsakerteket-et. Csak arra emlékszem, hogy a lány cigarettákat tudott karján leoltani, s nem fájt. Szia Nikoláj, mondja könyvárus. Látja, hogy nem emlékszem rá. A Szigetben dolgozott. Benne volt a csapatban. V. már mezőgazdagággal foglalkozik. Böngészem a leértékelt könyveket.

Debrecenben ismertem a könyvesboltokat, a könyvtárakat, az egyetemet, a kollégiumot, a nagyerdőt, a Csokonai színházat, a Piac utcát, a Kölcsey központot, az állomást, az utcát, amelyen járt a villamos.

Találkozom JOI-val Teniszkében. Utána gyalog megyünk a belvárosban a Nagyerdőn át. Kerítve van, s szépítve. A tóban halak és kacsák. Gyerekek etetik. Nem ismeri a Mandulát, csak a belvárosi Kis mandulát. Amikor bemegyünk a Nagy erdőbe, egy szépséges fiatal ember megnéz minket, a tekintete állandóan cikázik a kettőnk közt. Megkérdezem, ki ez? Mexikói író, debreceni felesége van, bestsellereket ír, kreatív írást tanít.

Keresek adományboltokat, az interneten kettőt találok. Az egyik a Széchenyi utcában lenne. Elmegyek oda, az interneten szereplő szám alatt semmi. Egy kicsit sétálok. Sok az iskolás diák. Hirtelen meglátom a buszpályaudvar. Úristen, négy évig éltem Debrecenben a 90-es években, s nem tudom hol van a buszpályaudvar. A Csapó utcait se találom. A megadott címen panelház áll.

Kapcsolatba lépek egy bolgár nővel, akivel együtt tanultuk, ő itt maradt Debrecenben, férjhez is ment, PhD-et is csinált, most angolt tanít Brüsszelben, fiától kapok kést, deszkát, fazekat, tepsit, 2 bögrét, fakanalat, kiskanalat, kávéfőzőt.

Megyek a Rákóczy utcában, hastánc táblát látok.

Naponta legalább 2 verseskötetet elolvasok. Az egyikből kiírtam a noteszembe: miféle panasz van a hallgatásban.

Időnként ezt-azt lefordítom, s bár mindegyik vers beleillene a Fordítások életrajzzal-ban, ráadásul nagyon is tetszenek, eszem ágában nincs becsempészni őket a könyvbe. A gép forog, az alkotó nem pihen, jön az apró munka.

Valamelyik folyóiratban elsőre azt olvasom egy tanulmány címét: a bolgárság Nabokov műveiben, újra elolvasom: a boldogság.

Megyek a zsibibe. Egy falatozóban babgulyást eszem. Kis adagot. Finom. Egy óriási szelet kenyeret is kapok, csak a felét megeszem. Azt kérdezik tőlem, forró vagy ehető. Úgy csinálok, mintha nem hallottam volna, mozgatom finoman az arcomat, forró vagy ehető?, ehető.

Száz forintos dobozokban kotorászunk egy fiúval. Egy öregebb pár megkérdezi tőle: keresgetel, keresgetel? Szétnézek, szétnézek, válaszol a fiú.

Egy standon Krisztus közöttünk él és egy melltartó találkozása.

Egy apa viszi fiát, a gyerek a kézével matat, az apa megüti, utána megcsókolja.

Egy erdélyi nőnél mosószappant találok. Halva is van, az előző vásárló sokallja az árát. Ő is hivatkozik a benzinárakra. Újságban csomagolja a szappant.

Birsalmát veszek a piacon egy öreg bácsitól. Az almát a polcra teszem. Az egész dolgozószobának szédületes birsalmaillatban lebeg.

 Az egymalom-ban látom a Conrad könyvét, A sötétség mélyén, bolgárul: Сърцето на мрака. A sötétség szíve.

Majdnem mindennap a megyei könyvtárba megyek, korábban itt volt a pszichiátriai osztály.

Bolondokháza volt, most könyvtár áll.

Emlékszem jött GA, jött VP, sétáltunk bent az udvaron, hideg van, felveszem minden ruhámat, legfelül a fürdőköpenyemet.

Emlékszem, nem tudok beszélni, nem tudom kiejteni a szavakat. Az izmok a ajkaim körül megmerevednek. Az orvosok azt állítják, a gyógyszerek hatására. Egyszer egyedül vagyok a szobámban, megpróbálok magamnak beszélni, semmi probléma, az izmok nem merevednek meg.

Találkozunk ÁJ-val. Kávét iszunk és pipázunk, jó hírekről jól vigyázunk. Modembe is megyünk. A modemes lányok és fiúk mind szerelemes ÁJ-ba. Vendég kistáblát is kapok emiatt, megnézzük két kiállítást. Kint egy kocsi, belőle egy kivirágzott fa fehérben. Ez igazi?, csodálkozom. Műalkotás, mondja ÁJ. Amerikában két bünöző büntettet követ el, az áldozat kocsijával. Később a kocsi a raktárba kerül, ahol őrzik a bizonyítékokat. És ott a raktárban a fa, a kocsi tetejét áttörve felnő.

Aha, gondolom, imitálja a valóságos virágzó fát.

Másnap a Modem előtt 4 ősz hajú nő kommentálja a fát. Elmondom nekik a történetet. Tényleg, ez nem igazi? Ellenőrzik is. Elmondják, az egyik udvarában most a fák virágoznak.

Panaszkodom JÁ-nak, hogy másfél hónapja a kiadó, amely elfogadta a macedon könyvemet (ott naplószerűen leírom a találkozásaimat a Skopjével, piacaiva, graffittjeivel, embereivel, a macedon nyelvvel, a macedon irodalommal, s a macedon írókkal), nem lépett kapcsolatba a könyv szerkesztőjével. Délután felhív a szerkesztő. December végéig be kéne adni a könyvet. Jövőre megjelenik. A kiadó tulajdonosa végre felhívta, ment a frankfurti könyvvásárra, pont a repülőtérre utazott, dugóban került.

Hazamegyek, befordulok a Honvéd utcába, utána a Darabosba. Fa alkotta algútba kerülünk, a nap sugarai áttörnek a fák koronáján, lágyan süt a nap, a ferde napsugarakban lágyan lebegnek aranyló falevelek, lágyan és lassan leszállnak a földre. Megyek a napsütötte alagútban.

Megpróbálom megszerezni azokat a dokumentumokat, amelyek a Bem téri pszichiátrián keletkeztek rólam. Elmegyek az új pszichiátriai osztályra, elküldenek a betegfelvitelire, onnan hogy telefonáljak a dokumentációs osztályra, telefonálok az Egymalomból - magyar számokat nem hívhatok - BÁ telefonjából. Kedvesen újra elküldenek a pszichiátriai osztályra, odamegyek, amikor másodjára kopogok az ajtón, s beljebb mennék a szobába, a nő gyors mozdulat nem engedi, minek is jöttem vissza, már elmondta, hogy menjek a betegfelvitelire. Elmondom, hogy elmentem, hogy onnan elküldtek a dokumentációs osztályra, amely azt állítja, vagy itt, vagy az irattárban vannak a 94-es dokumentumok. Itt nincsenek. Hogy képzelem, hogy itt lennének, ez 30 évvel ezelőtt volt. Újra felhívom a dokumentációs osztályt, kapok mail-címet, írok, 10 nap múlva válaszolnak, 2 kérvényt küldenek, kérik a 94-s TÁJ-számomat. Megkérdezem e nélkül lehet-e. Több mint 10 map elmúlt azóta

Az ezred elején bementem az új pszichiátriai osztályba. MA meg ott dolgozott, a főorvos is ugyanaz volt. Amikor kértem a dokumentumokat, a főorvos azt mondta, hogy persze, el is olvastam, jegyzeteket csináltam, amelyek most valamelyik mappában lappanganak. Csak arra emlékszem, elmeséltem a kezelő orvosomnak, TV-nak, hogy azt álmodtam. Egy nagy falosz vagyok, amely megtermékenyíti a világot.

Megyek a Nap utcában, sárga levelek borítják a járdát, lefotózom. Egy kicsit följebb Macskavézót találok. A macskák lustán feküdnek, megengedik a simogatást, rá se hederítenek az emberekre.

Ősz van, és fény, és csend.

Felhív az egyik fiatal fordító, aki jön Füredre, ezt-azt pontosítani. Milyen város Debrecen?, kérdezi. Lassú, meg tespedtnek is mondják, mi a tespedt? Ámosan mozdulatlan, tétlen, egy helyben, egy állapotban van, nem változik, a kétnyelvű szótár azt mondja: летаргичен, апатичен, вял, сънлив, отпуснат.

Elmegyek a Zöldkilincsbe, versműhely lesz. ÁJ vezeti. Elküldöm a BSZ-os versem, amely a Fordítások életrajzzal-ban van. Le van fordítva magyarra, ott helyben kiderült, nem a végső változatot küldök, amelyben a helyesírási hibák ki vannak javítva. ÁJ eltávolította a BSZ emiljét, privátnak gondolta, nem tartozik a vershez. Tiltakozom, csak kettősségében egész. Tagadom, hogy BSZ öngyilkolásának az okát tárgyalja ez az egység. S nem akarom egyneműsíteni, ráadásul három hangnem van a bolgár eredetiben.. Háromféle hanggal is olvasom bolgárul. Magyarul nem akarom felolvasni, nem is készültem felolvasásra. A felolvasott változat nem tetszik. Nyersfordításnak tűnik. Később otthon magamnak felolvasom magyarul, tényleg nem jól hangzik. Gyorsan bolgárul is. Itt már rendben vannak a dolgok.  

Az utolsó találkozás. Nem hunyt el, nem távozott el, öngyilkos lett.

Az Írók boltjában találkoztunk

Nem volt sok időnk Debrecenbe a vonat közel egy óra múlva indult

Nyugatiba mentünk Mekibe beültünk kávét inni

Valami löttyöt kaptunk kapucsinó helyett

Nem lehetett meginni Azt javasolta Vesz újat

Nem-nem mondtam Elmentem a pénztárhoz Megmutattam a löttyöt

Kijelentettem hogy ihatatlan és legyenek szívesek

kicserélni Igen-igen mondták fáradtan Kérem a blokkot

Visszamentem Rám nézett Fénylett hitetlenül csodálkozva

Ez miket is művel Hoztam az új kapucsinót amely kávésan és tejesen illatozott

Megittunk Kikísértem a vonathoz Tovább indultunk az útjainkon

Kerestem a mailpostámban A Testhez című kötetét, amit elküldött. Nem találtam, de találtam egy levélváltást. Nem kapucsinót, hanem kakaót ittunk. És azt írta (az egyik kérdőjel talán helyesírási hiba):

Kedves Nikolaj,

a második se volt azért az igazi. De mindenképp hősi cselekedet volt Tőled,
hogy vállaltad ezt a szabadságharcot, amellyel a gaz multinacionális,
extraprofitot a magyar nemzettesetből szipákoló élősködő, karvalytőkét
legyőzted? Nem vagy véletlen te egy bolgár Fideszes szabadságharcos
magyarságvédő?
Küldjek verset? A fentiek szellemében? Dicsőítőt? :-)

(cs, 15.11.2012 г., 12:27 ч.)

Megyek a Víztorony melletti piacra. Egy öregember csíkokat gyűjt a megállóban. Minden nap küldök legalább egy képeslapot. Postai bélyeggel, a főpostáról. Az egyik postásnéni megkérdezi tőlem, amikor kétszer egymás után hozzá kerülök: - Ez valami játék?

Tiszteletjegyet kapok a Pál utcai fiúkra. Csak arra emlékszem, hogy Nemecsek meghal. De már az első jelenetnél visszajönnek a regény fontosabb pontjai. Meg a Bunsen-lámpára is emlékszem, grund, gittegylet, einstand. Valaki szépen énekel, valaki nem annyira, a kórusban igen. A mai allegóriát is vélem érteni, egy kicsit unatkozom, s hirtelen, amikor Nemecsek ott van a vörösingesek törzshelyén, már bedobták a vízbe – tudom, hogy megfázik, s meghal – már ki is mászott, már elkezdte énekelni, s azt énekli, nem félek már, sírni kezdek. Nemecsek énekel a színpadon, két méternyire tőlem, látom a színészek verejtéket, énekli, nem félek már, s én sírok igaz könnyekkel.

Megyek az utcán, az avarban, bolgárul így mondanám, hogy шумкам със шумките. Zörgetem a faleveleket. A levegőben finoman száll az elégett szén és fa illata.

Két német nyelvű filmet megnézek a Szemrevalón. Nagyon szépek, a színészek is jók. A nők elnyomásáról szólnak. Szisziről, s egy feltételezett fotográfusnőről. Bécs, Ferenc József, freudi tanítványok. Az egyik, miután helyet cserél az egyik udvarhölgyével, öngyilkosságot követ el. Beugrik a tengerbe. A másik, miután felszabadul a gátlásaitól, megtalálja magát a fényképészetben, s világgá megy. Hidegen hagynak. Már van egy magas technikai tudás arról, hogy hogyan kéne filmet csinálni. Ez nem elég.  

A piacon, a főbejárati lépcsőn állva egy nő mondja a telefonjába, egy bizonyos szinten én is vagyok idegen.

Megengedem megamnak, hagy szerkesszem GYD a versműhelyes versét. El is küldöm neki, később más véget javaslom.

Lavórból bújunk a végtelen dunna

alá, és kérjük kedvenc mesénket,

a Ferkót. Mama nagyapjáról szól,

aki, juhász akart lenni, mint az apja.

Tizedik életévében egy szép, új

ködmönkét kapott születésnapjára.

Fiam, ebben nem fogsz fázni,

és már elég nagyra is nőttél,

ma éjjel te vigyázhatsz a nyájra.

A kerítés tövében ült le, ajándéka

melege és az erdő neszei elaltatták.

Hirtelen himbálózásra ébredt,

büdös volt, szuszogás és lihegés.

Egy farkas ragadta el, báránynak

érezte a friss ködmönkében.

Futott a lugasban, fel az erdőhöz,

mire Ferkó ordítani kezdett:

Édesapám, édesapám, visz a farkas,

elvisz engem! És az csak loholt,

nyálas pofájában lóbálva a fiút.

Nem figyelt a szakadó levelekre,

kacsokra, a tőkék törésére, a homok

porzására a szomszédos sorokban,

így vetették rá magukat a kutyák,

darabokra tépve a dögöt.

Hogy ne álmodjunk rosszat, meg

amúgy is, imádkozásra kér Mama.

A közös Miatyánk után homlokunkra

teszi kezét: Jó éjt, gyermekeim, én

még folytatom egy kicsit. Előveszi

a rózsafüzért és suttog. A Jóisten

válaszul megrázza a vályogház falait,

vagy a száguldó kamionok teszik.
Farkasok rég nem élnek erre.

Lehet, a Jóisten is elment már.

(az eredeti)

Lavórból bújunk a végtelen dunna

alá, és kérjük kedvenc mesénket,

a Ferkót. A[1] mama nagyapja

tízévesen egy szép, új ködmönkét

kapott születésnapjára.

Fiam, ebben nem fogsz fázni,

és már elég nagyra is nőttél,

ma éjjel te vigyázhatsz a nyájra.

A kerítés tövében ült le, ajándéka

melege és az erdő neszei elaltatták.

Hirtelen ébredt, büdös volt,

szuszogás, lihegés és himbálózás. 

Egy farkas ragadta el. Futott a lugasban,

fel az erdőhöz, mire Ferkó ordítani kezdett:

Édesapám, édesapám, visz a farkas,

elvisz engem! És az csak loholt,

így vetették rá magukat a kutyák,

darabokra tépve a dögöt.

Aztán közös Miatyánkra kér Mama,

befejeztével[2] homlokunkra teszi kezét:

Jó éjt, gyermekeim, én még folytatom

egy kicsit. Előveszi a rózsafüzért és suttog.

Megrázódnak a vályogház falai.

A Jóisten vagy a száguldozó kamionok?

Ki tudja. Farkasok rég nem élnek erre.

Netán elvitték a Jóistent is.

 GM-val és HÁ-val megbeszélem, hogy permetezhet-e a futózápor. Idézeteket pontosítok, nevek írását és kiejtését. Egyelőre nem találok a novemberi vers szerzőjét. Kálmán C. György feltette, megosztottam, le is fordítottam. Most már csak az én fordításom hozzáférhető. Az eredeti poszt nem, hiába kérdezem SZD-t, hiába kommunikálok ez ügyben a KCGY fiaival.

Megyek a Hatvan utcában, meglátom a Délibábot, mintha ismerős lenne, bemegyek, megnézem az étlapot, milanóit rendelek. Leülök a tükörrel szemben háttal a pultnak. A tükörben látom, ahogy a bentibb helyiségben egy nő és egy férfi ebédel. A nő megfogja a kenyérszeletet, eltávolítja a héját, megeszi a közepét. Nézem az arcomat, mintha már korábban is néztem volna. Elhozzák a milanóit. Elkezdek enni. Ezt ismerem, ezt már ettem. Hirtelen felötlik, itt ültem 1997-ben, túl az öngyilkosságomon, este volt, nézem az arcomat, szép, eszem a milanóit, s hirtelen elfog hirtelen bizonyosság, rendben jönnek majd a dolgaink.

Főztem güvecset, kőlevest, csirkelevest, rizst birsalmával, rizst babbal, valami krimlisat, rizst céklával.

Míg zuhanyozom észreveszek egy pókot a ablakba. A két szárny közötti térben. Később szúnyog zümmüg, vagy zizeg, melyik a helyes?, morfondírozom. Megnézem az értelmező szótárban, Petőfinél a szúnyogok donganak. December elején egy halott csótányt is észreveszek, háton fekszik, nem messze a fürdőszoba ajtajától. Egy is légy is zümmögni-zizegni-zúgni-dongani kezd a lakásban.

A könyvtárból visszajövet, a Klaipedia és Kossuth sarkán levő jelzőlámpánál találkozom HIO-val, megy a Malterba, betanítják pultosnak, megbeszéljük, hogy később megyek kávét inni. Ebédelek, beleteszek a levesbe petrezselyemzöldjét, így nagyon finom, utána lefekszem olvasni a délutáni alvás előtt. Beleolvasok Az őszinteség közepében, a mottója: de miért nem lehetne más típusú lírát csinálni? (PGY). Meg az irónia, főleg az uralkodó tudományos diszkurzussal szemben. Fél 5 körül megyek Malterbe. Bent a bejáratnál egy nagy üstben főznek. Csokoládét rendelek, de nincs, lesz kakaó. Kimegyünk érdeklődni mit is főznek, csirkepörköltöt a szegényeknek. Míg kérdezgetek, lefényképezik magukat a lányok, hátralépek, ne kerüljek a képbe, de beinvitálnak. Az egyik kavargat. Hát ha már benne is vagyok a képbe, illik kavargatnom, mondom, oda is adjak a nagy kanalat, nem is ilyen könnyű, elmondom, hogy két évig voltam szakács a katonaságnál, nincs se családom, se gyerekem, de gyerekekre vigyáztam, megdicsérik milyen jól beszélek magyarul ilyen fiatalon, közlöm, hogy 94-ben befejeztem az egyetemet, s nem is vagyok fiatal, 54 éves vagyok, hát ez gyerekkor, mondja az egyik, nevetek, elmesélem. Hogy a vidini tömbházunk előtt kis piac van, jönnek falusi nénik, s kisfiamnak szólítanak. Момченце, kisfiam, mit veszel ma?, nevetünk, kavargatom, az egyik megmutatja, hogy hogyan kéne, hogy nem törjön össze a hús, nem az egészet, hanem csak a üstfal felületén kéne mozgatni a kanalat. Milyen is optimista vagyok, mondja egy másik, meg úgy, jóízűen nevetek, egy másikkal megbeszélem, hogy holnap is jövök, segíteni az osztásnál, meteor mozi, tudom-e, hol van, nem tudom, de megnézem a térképen, elmagyarázzák, Baross utca, faraktár utca, s rögtön ott, már nem emlékszem balra vagy jobbra, fügelekvárt is hoznak, csábítani a munkaerőt. Közben kavargatok, sóznak, köménymagot tesznek, tudom mi a köménymag, tudom, pirospaprikáznak, tudom-e, mi a paprika, tudom, delikátot is tesznek, ezt már nem tudom, mi, fűszer, amely többféle fűszerből van, fölveszik a gazt, kavargatom, már majdnem kész, a tésztába levet tesznek, milyen is jó a színe, milyen is jó az illata, igen, mondom, igen, a hús is megpuhult, elzárják a gazt, kapok egy adagot, vacsorára, bemegyek, megiszom a kakaómat, ki is fizetem, kint tovább dolgoznak, tésztát tesznek a dobozokba, pörköltöt is, elkezdem én is kupakokat tenni a dobozokra, jól összedolgozzuk csajok, felkiált az egyik, már van pasink is, hozzáteszi egy másik.

A főzés közben megkérdezem ki a főnökük. Nincs főnökünk, mondják, csak vezetőnk vanó

Másnap elmegyek segíteni az ételosztásban. A nyomorultak nem szépek, tülekednek, hazudnak, hogy többet kapjanak, azon vannak, hogy túljárjanak a bevezetett szabályokon hogy, kinek mennyi jár, hogy mindenkinek jusson. Szégyenletes szédülés fog el, vagy szédületes szégyen, jobb játszani a szavakkal, mint szembenézni a rút valósággal, amely emberteleníti az embereket.

Lopakodva lejegyzetelem.

Jó, hogy nem délben jöttek, mondja egy nő két újonnan érkezőknek.

Nem vagyunk az utolsók.

Rengetegen vannak, ennyi ember a tüntetésen sincs.

Még jó, hogy lassan halad a napló, mert rossz irányba menne.

FK-tól kapok fügelekvárt és sütit. Bolgárul keksznek hívnám. Magyar neve bögrés kevertet.

A Csapó utcában a kalapbolt közelében egy öregnő koldul, szemben cigányok jönnek, hozzájuk is fordul, a fiú előveszi a pénztárcáját, és aprót ad neki.

A Malter udvarában csalánt látok. Milyen jó lenni csalánkását főzni, egy csalánlevelet meg is kostólom.  Később elfelejtek csalánt szedni.

Olvasom az és-ben DS interjúját Tar Sándorról, de az egyik állítása megkérdőjelezhető a bolgár kontextusban. Véleménye szerint a Szürke galamb egy széteső regény. Nem is regény. A könyv le van fordítva bolgárra. Egy bolgár kritikus a rajongója, referenciális pont számára. Állandóan hivatkozik, esszébe se jut megkérdőjelezni  regény voltát.

Megyek zsibibe. Százforintos ponyván könyveket veszek. Némelyik dedikálva. Némelyik megvan. Hátha cserebere lesz az Egymalomban.

Jön egy csapat cigány is. Kipakolják a árut. 2 csészét is veszek. Az egyik annyira tetszik, hogy nem veszem észre, hogy a tányérkáját össze van ragasztva.

A másik ponyván egy szép váza. Meg egy szép porcelán teáskanna. Valaki megpróbál alkudozni a kannáért. Nem sikerült. Megnézem a vázát. Hollóházi porcelán, visszateszem a helyére. Nem messze majdnem ugyan a váza, de csúnyább képekkel 2000-be kerül. Az itteni 1500. Habozom, közben hangosan szidnak engem, rossz helyre tettem, valaki összetöri. Egy nő alaposan megnézi, sokallja az árát, alig várom, hogy visszaadja, kifizetem. Dicsekszem a neten milyen szép szészém van, s vázám. A vidini antikvárius megtalálja, 20 000-be kerül.

Az egyik strandnál egy kisfiú nézegeti a halászó eszközöket. Az eladó ékesen mondja, mi is ez. A gyerek anyja megkérdezi mennyibe kerül. A tied, mondja az eladó, és odanyújta a fiúnak. A fiú tanácstalanul néz a szüleire, elfogadja, nem szól, az arca boldog, egy kicsit később, észreveszem, visszamegy, feltételezem ,szépen köszönni.

Egy alacsony férfi terepszínű ruhában. Fülén nagy fülhallgató, összeszorított ajakkal megy, és mondja: soha nem lesz így.

GM-val elmegyünk BSZ sírjára a halottannapján. Szép a sír. Betűk, rajtuk meg egy madárka. Milyen jó lenne, ha egy pillangó is lenne, mondom.

A joneskoi Makbett bemutatójára is kapok tiszteletjegyet, nincs helye, mindenki helyet foglal az érkezés sorrendjében, a 4 sor közepén leülök, hiába másodiknak jöttem, több embernek sikerül a terembe beférkőznie előttem. De jó a helyem. A színészek játéka tetszik. Időnként nevetek. A végén a gyerek kilóg. Erőtlen. Ahogy vadászik a pillangó lelkükre. Vannak jópofa ötletek, de az egész hiányzik. Józanul és hidegen szemlélem. A politikai hatalom így általánosságokban nem érdekes. Csak konkrét politikai hatalom van.

Az emberek közti hatalom, hatalmi viszonyok, a működtetésük mostanában izgalmasnak tűnnek. A hatalom hatalma.

Gondolkodom azon, a BSZ-ról szóló együttes alkotás mond-e valamit haláláról. Öngyilkossága okáról. S bár ez nem volt szerzője intenciója, mégis úgy tűnik, benne leíródik egy mindennapi halál, amikor nem tudunk nemet mondani egy kis, mindennapi igazságtalanságnak. Leíródik egy halálka, ha szabad ezt a formát használni.

Közben nem gondolom éleslátás nélkülinek a Térey megfogalmazását, a búskomor szent (majdnem azt írtam, hogy szenvedő szent). Ami nagyon is rímel azzal, amit BSZ egyik interjújában mond, a nincsen semmi remény-ben, NG csinálta, s a literán jelent meg. Ott a szent a borzalmasnak a jele. Átfogalmazhatnám, hogy a szent az, aki szembenéz a borzadalommal. Tulajdonképp a tébolyamat is ebben a kulcsban értelmezte. A téboly az a hely, ahol az ember találkozik az isten borzalmas arcával.

És amikor BSZ öngyilkosságáról beszélek radikálisan más pozicióban teszem, én is öngyilkos vagyok.

Az öngyilkosságom után 4 napig klinikai halálban voltam. 2013-ban, amikor abban a sávban lakoztam, ahol az ember se nem tud élni, se nem tud meghalni, ahol nem tud dönteni, hogy az élet fia, vagy a halál fia legyen, amikor abba a helyzetbe kerültem, hogy átlépjek a tulsó partra, átlépjek egy ablakon, hogy lezuhanjak, még mindig emlékeszem, ahogy megyek a szófiai egyetem főépületének egyik tetőtéri lépcsőjén, s az egyik ablak a fordulóban, amely mindig zárva volt, éppen nyitva volt, az első impulzusom az volt, hogy lépjek át, s mindennel legyen vége. Nem léptem át. Tovább mentem a lépcsőn. Azóta visszatérek.

Mégis sikerült kérdést feltenni, mondja HÁ.

A debreceni irodalmi napokon két előadás van a lektürről, utána beszélgetés. A moderátor közli, hogy a szabad fotel azért van, hogy akinek kérdése van, üljön oda, s tegye fel. Az első kérdése és az első válaszok folyamán kérdés fogalmazódik bennem, odamegyek, helyet foglalok, várom. A moderátor észreveszi, hogy valaki ül a fotelben, hozzám fordítja a fejét, szemében hirtelen felrobban az ősi borzadály: itt van ez a sehonnai bitangember, s bele akar szólni. Nem adja át a szót, tovább kérdez, visszamegyek a helyemre, közli, hogy a végen lesznek a közönség kérdései. A végen már késő lesz, közlöm, már nem lesz aktuális a kérdésem. (Egy kicsit később IL kérdést tesz fel a beszélgetés során a helyén ülve.)

Utána átadjak az Alföld-díjakat, méltatják az irodalmárokat. Velük is van beszélgetés. A beszélgetés során itt is kérdés fogalmazódik benne. Jelentkezem, fel is teszem. Azt kérdezem, ha metaforában, vagy hasonlatban kéne megfogalmazni a mesterségüket, ez mi lenne. LK dolgozó nő, aki végzi a dolgát, s közben alkot is. MI szakács (rossz szakács, mondja), aki miközben főz, megeszi a hozzávalókat. UE vérátömlesztésben gondol, meg vízben, amikor fordított, átlátszó víznek mondta magát.

A Csokonaiban szövegeket szkennelek, nem messze tőlem KB és A kommunikálnak. Nem figyelek. Hirtelen a fülemet megüti. De mi hozott anyaggal dolgozunk. Jaj, de mennyire szenvedtem ezzel a kifejezéssel az egyperces novellákban, doktor Vársányiné hozott anyaggal pontosabban hozott szalonnával egérirtást vállalt.

UE a beszélgetésben megemlíti, hogy a következő napon szemináriumot vezet az orvosi egyetemen, s a Saját halálról beszélgetnek. Megkérdezem tőle, hogy mehetnék a szemináriumra, a Saját halál bolgár fordítója vagyok. Beleegyezik. Másnap elolvasom újra a könyvet. Hogy is fordítottam a test szenzációját? A szemináriumon egy lány szemléltető anyagnak használja a szöveget, az infarktus, milyen fajtai vannak, a halálnak is milyen fajtai vannak, a klinikai halál csak 2-3 percig tarthat, akkor a vérkeringés megáll (hát akkor mit dicsekszem, hogy 4 napig klinikai halálban volt, amikor a szeminárium befejezte után megkérdezem, mi is lehet ez az állapot, a kóma a megfelelő szó. S itt legyen a helyreigazítás helye: Négy napig kómában voltam.) meglepően tapasztalom, hogy a elolvasták a szöveget, ismerik a szöveget. A végén személyes tapasztalatot mesél, amikor daganatot találtak az agyában, sír. Az első impulzusom, hogy felálljak, s átöljek, egy kicsit megvárnak, hogy úrrá legyen magán, UE gyengéden megsimogatja a kezét. Megbeszélik a nagy nő megnevezést, megkérdezem, a „nagy nő”-ben mennyire hallható „a nagy Sándor”-t, ha lefordítani kéne bolgárra, két külön szóval lefordítanám. Semennyire. Elmesélem egy félreolvasásomat. Ott ültem neveltetésem jéghideg csődjében. Amit neveltetésem csöndjében olvastam. De megjelenés előtt észreveszem (olvasom DM egyik novelláját, ahol pont ez a mondatot idézi, s rájövök a félreolvasásomra.) Mentségemre elmondom, hogy az orosz fordító is ugyanígy félreolvasta, csak nem csendnek, hanem hangtalanságnak, hangnélküliségnek [безмълвие] fordította, ami a csend szinonimája azt abban látom a megszólaló csődjét, hogy hangtalan marad, hogy nem próbálja megszólítani a többi embert ebben a helyzetben, hanem csak a saját szobájában érzi magát biztosságban, ahol legeslegkevésbe van biztosságban, és ez egyben a nevelésem neveltetése csődje is. Azt is állítom a nagy darab nő tulajdonképp életbe tartja, mert ő az egyetlen, aki nem tárgyként kezeli az orvosok ellentétben. Ő megszólítja saját autentikus hangján, ő fordul hozzá, ő mondja neki, látlak, s szagolj meg.

Szilvia Csoleva a Képeslap c. könyvében olvasható vers kijavított fordítását körülrajzolva küldözgetem:

ugyanazt nézzük

de mást látunk

olvasunk olvasunk

pedig a könyvet mindenki

a saját oldalán nyitotta ki

Az eredeti fordítás a Kalligramban jelent meg (2016/5): 

a kínai művészet a tükrön

ugyanazt nézzük
de mást látunk
olvasunk olvasunk
de ha ugyanazt a könyvet
akkor is csak saját történetünket

(BL és NJ fordítása)

Szombaton esik, nem megyek zsibibe, megyek a piacra. Vannak falusi nénik. Veszek borsika csombort (így volt leírva), citromfüvet, zsályát, s csicsókát. Megkérdezem KB-től ismeri-e, igen, krumpliként főzi, én nyersen is eszem, salátát csinálok belőle. Olvasom a Legendahantást, 50+1 tévhit a magyar irodalomban. Benne megemlítődik a Rozváry családot, ahol Arany tanító volt. S hogy macedon család. Megörülök ennek a macedon nyomnak. Keresek több információt. MR irodalmat is javasolt. De kiderül nem macedon, hanem görög család Macedóniából. És itt a Macedóniát földrajzi értelemben használjuk.

A belga író bemutatására is megyek. Diletáns. Színészkedik mint rossz, pipacs hosszan beszél unalmasan egy képről, meg Antverpenről. A kánonról is értetlenkedik. Megáll az eszem. Megkérdezem egy barátnőmtől, ismeri-e. Unalmasan és nehézkesen ír, drámákat és regényeket, niderlandul. Presztizs hollandiai kiadókban jelennek meg a könyvei. A felesége énekel, ő is unalmasan, de nagy a magabiztosságuk. Megkapták a művészi státuszt, s már mindennel el vannak látva, ösztöndíjakkal, lakásokkal, műhelyekkel, tiszteletdíjakkal, életfogytiglan.

A következő esemény debreceni egypercesek c. könyv bemutatása. Rengetegen vannak. Egy fiú lefotózza a debreceni utcákat. S beszélgetésbe elegyedik a ottlakókkal.

Utána elmegyünk az Ibolyába GYDékkel, ott van a moderátor Juhász Tibor, beszélget egy fiúval. Be is mutatkozunk. A beszélgetés BSZ iránt kanyarodik. Vita kerekedik. Azt állítom, hogy ez egy test nélküli költészet, a testhez írunk, de a testek nem lép kontaktusba, nem érintkeznek, nem csinálnak szerelmet, ahhoz bolgárul mondják, amikor a szeretkezést jelöljük, idézem a bolgár találos kérdés, amit BSZ idézi a Pillangó c. versében. Csak lelke van, de vére nincs. Csak hangok vannak, de a testek testetlen testek, hús nélküli testek. Arra a kérdésre is válaszolok mi is fontos nekem BSZ költészetében.

Ha a könyvtárba mentem, betértem az Egymalom antikváriumban, mi újság, kérdezte BÁ, mi legyen visszakérdeztem, vagy én, megelőzve, megkérdeztem mi újság?, semmi új, válaszolta. S erről-arról beszéltünk, ezt-azt megkérdeztem, elpanaszoltam, ezt-azt megtárgyaltuk, a bolgár tenger partot, a bolgár lángost, a halvát, a muszakát, a szirenát. Én a kávémat szürcsölgettem, ami a közeli kocsmaszerűségben vettem, 250 forint, s finom, finomabb, mint a drága kávék. Kacsa nevű ital is kapható volt (MH, akivel drága kávét ittunk a Libriben, nem is tudta, mi ez.) Ott találkoztam a művész úrral is, aki harmonikázott az utcán, s a városi önkormányzat kifizette a munkáját. Egyszer láttam a Szabó Lőrincz kecsesen csábító szobra közelében. Körülálltak komoly arccal a fiatal urak, akik még diákok voltak, cigiztek, a cigány nekik húzta.

A végén arra kért a kocsmáros, hogy írjak a falra, itt jártam.

Megnézem, milyen idézeteket írtam ki.

Gyorsan beírom őket a naplóba.

„Egy csomó rögzítésre méltó dolog kimaradt.” (65) „Nincs bennem semmi vonzalom a tökéletes iránt.” (Az őszinteség közepe, Sopotnik Zoltán)

„Mennyi valóságot bír a napló” Szeslav Milosz nyomán

„vagyok-e elég bátor ahhoz, hogy magamat olyannak mondjam, amilyennek valójában vagyok”

Az újságlapot, amelyben a mosószappant csomagoltam, magammal cipelem Pestre, Füredre, hátha benne találok megfelelő, idézhető szöveget, s most amikor Pilisborosjenőn befejezem a naplót, azt olvasom a Bihari naplóban: Vízöntő: ne elemezze a kérdést olyan mélységekig, ahonnan már nehezen talál kiutat. Ha csak a felszínt kapargatja, akkor is bőven elég információhoz jut. 

Telefonon beszélek a barátnőmmel, aki a virágjaimat öntözi, azt mondja, két talán tönkre fog menni. Az egyiket túllocsolta, a másikat  túl kevés vízzel.

November 11-n 11.07-kor indulok Debrecenből Balatonfüredre vonattal a Fordító házba. Fiatal fordítókkal főleg svéd típusú gyermekverseket csinálunk. A bolgár kalauz fordítói műhely keretében.

A vonat 10 percig késik.

Székesfehérvár után felébredek. Sötétedik, hamar elérjük a Balatont. B. sötétszürkén lágyan hullámzik. A kis hullámokon kívül picike hullámocskák is vannak. amelyek nem hullámocskáknak néznek ki, hanem sötéten villogó érdes felületnek, egy estélyi ruha itt tudna sötéten fényleni, vagy egy fakéreg. Mindenki nézi  a vizet. Hamar kiürül a kupé, átmegyek a másik oldalra, hogy jobban lássam. Felkapcsolják a villanyt is. Kint sötétség van, nem nagyon lehet látni az ablak üvegén át, inkább a belső teret látok magammal együtt. Üres ülések, üres csomagtartók, valami reklám: ynávlalukédnájA, ikonok, tilos a dohányzás, merre van a tűzoltó készülék. Az átlátszó ajtóban egy másik átlátszó ajtó, benne, azon túl egy ablaktöredék és alatta levő rész. Elmosódó betűk több nyelven, szemetes. És ebben a képben, a bal szélén az arcom.  A jobb oldala sötétségben van, a bal oldalának egy megvilágított kontúrja látszik, egy görbe vonal. Az egyik felső kiszögellés a járomcsontom csücskéje. Mintha pulzálna, fáj az arcüreggyulladásom. Vékony a szám. A sötétben láthatatlan a szemem.

 Amikor leszállok, elolvasom az elmosódott, többnyelvű táblát: Vészfék.