MEGYÜNK ELŐRE…
Debreceni naplókísérlet
1.nap
Nem egyszerű naplót kezdeni, naplót fenntartani, s talán befejezni sem. Nem az én műfajom, de egyfajta rezonancia-gyűjteményként talán jó lesz erre a két hétre. Mert ez emberfia folyton rezonál a világra, főleg, ha olyan gyökeresen kifordul alóla a megszokottság, mint most alólam. Megakasztva, két hét szabadsággal, közalkalmazotti munkám, még csak nem is nyáridőre, hanem ősz végére, olyan indokkal, hogy tizennégy napra elvonulok szépírni egy írórezidenciára, és lehetőleg hagyjanak, vagy ne hagyjanak, úgysem veszem fel a telefont, hát ez, kérem, szemelkerekítő arcátlanság ezen a terepen. Szerencsére, ha rugalmas főnöke van embernek, ez is megoldható. Tudni kell, a köznek alkalmazottja nem száz százalékig ura szabadságának, azaz van vétójog a munkaadó kezében szabadnapok tekintetében. A vétó elmaradt. Mi több, támogatottságot is éreztem. Közvetlen kollégáim rezignáltan beletörődtek, hogy most majd rájuk hárul az én kötelességem is. Aztán itt a másik probléma, odahagyni a családot ily hosszas időre, még sosem történt ilyen. De ők megbocsátnak. Mit is tehetnének, somolygok. Lehet, még örülnek is, hogy a nem túl tágas lakás újra kétszemélyes státuszt vesz fel. Velük azért tartom a kapcsolatot napi repetícióban…S a harmadik. Egy idegen városban, mindenféle kötődés nélkül belecsöppenni az ottani életbe, ritmusba, közegbe, s közben leginkább önmagammal szembesülni, és mindent leginkább önmagammal megbeszélni, no, talán ez a legnehezebb feladat. Mehet-e? Mehet-e ez nekem, aki olyan ember vagyok, aki szereti ugyan a magányt, de csak addig, amíg érdekei mást nem diktálnak, amíg jól esik. Ha elunja, társaságra vágyik nyomban. Nappal hagyjanak békén alkotni, este azért jöhet már némi lazítás. S ez nem azt jelenti, hogy idegenek közé beülök egy bárba, hanem ismerőseim, barátaim körére gondolok, akik ismernek, akikkel bizalmasabb dolgokról is lehet, sőt, kell diskurálni, akikkel már a második másodpercben minden a régi… De hol vanna ők? Pesten, vagy más tájakon.
Bírom-e? Ha nem, tudok-e változni? Majd kiderül, ha kiderülhet egyáltalán bármi is ezzel kapcsolatban. Előbb érkezem a megbeszéltnél, még nem vehetem át a kulcsokat. Beveszem hát magam a cívis, belga, apátsági sörözőbe, ahol mexikói ételt falok. Ez csak előszele a debreceni sokszínűségnek…Ám régi rutinnal már első nap belebotlom a helybe, mely szinte mindennap fontos bástyája lesz ottlétemnek. Egy háromszázéves borpince, borozó, épületek egymás melletti sora. Most Egri Borozó néven fut az egyik. Hamar kiderül, Csokonai is ide járt, itt írta, dokumentálhatóan, a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című dalt… Istvánnal, a hely mindentudójával, üzemeltetőjével két hétig beszélgettünk. Kapott a könyveimből. Ki is tette egy polcra, ahova a hozzá járó, számos, alkotó ember kötetei kerülnek mustrára. István borlovag, vérbeli kereskedő és kultúraszervező. Borozójában koncertek, kiállítások, irodalmi estek. (Régebben egyetemi büféket is működtetett…) Állított ki nála Wahorn András és Luzsicza István is, most épp Halmos Béláról sorjáznak fotók körben a falakon. Házigazdám évfordulókra készül több előadással is – Csokonai, Petőfi lesz terítéken jövőre, szakértők megközelítésében. István a város fontos személyisége, olyan háttérembere, akit szinte mindenki ismer, aki tősgyökös, és valamit tenni akar a városért… Mennyei forralt bora is segített az addikcióban…Kulin Borbála megmutatja a helyet. A kulcsokat átveszem. Még bízom egy színházlátogatásban, egy felolvasó estben. Megállapodunk, hogy megbeszéljük… Bezárom az ajtót. Az első, akivel találkozom – a légy, mindennapjaim legye, sokszor beszélgetőtársam, pontosabban hallgatóságom, akit hessentek, ha kell, de etetek is máskor… Agyoncsapni? Őt? Ő kivételezett hártyásszárnyú, nem sokan mondhatják el a fajtájából… Még egy légypapír csapdájából is kimosdatnám…Talán nem is Debrecenben lennék, ha nem ér utol az első esti hazafelémenetben egy félreolvasás. Debrecen adja a decembert, Debrecen adja az óriás és ékszerészt, nekem adott egy cégtáblát Szép Ernő masszázsstúdiót, persze Enikő lett belőle
2. nap
Az első nap, már a vonaton, Debrecen felé, megkezdtem a rotácsolást (krampácsolás helyett), azaz szociális novelláim számának szaporítását, minőségének mélyítését. Ez ma is folytatódik. Délutánra halasztom a befejezendő nagyregény kiteregetését, mert azt számítógépen át nem látom. Szőnyeg kell hozzá, téresség… Most azonban mihamarább indulnom kell a Zöldfa utcából, hisz bevásárlást terveztem a piacon. Akkor még azt gondoltam, komolyabb kulináris őrületeket teszek le saját asztalomra. Lett ebből egy közepesre sikeredett resztelt máj másnap, aztán nagyjából tésztás kotyvasztások, konzervgyári szószokkal nyakon öntve, mindentbele virslik ilyen-olyan mustárokkal bolondítva, és hideg ételek, példának okáért – szalonna-lila hagyma-kenyér hármassága… Az ember vagy főz, vagy ír. Két művészet nem fér bele két hétbe. Minden hagymaaprításra fordított másodpercet elvesztegetett időnek gondoltam. A piac felé baktatván eszembe jut, hogy, hohó, kellene valami napirend is, mert így menthetetlenül szétcsúszom. A bevásárlás gyors és felületes. A gyorsaságot mozgólépcső fokozta. Lábast is vettem, meg konyharuhát, minivágódeszkát, fakanalat. Valamire tényleg készültem még akkor. A legfőbb a méz, mert torokreszelést, köhécselést hoztam magammal Pestről. Sokáig velem volt, végül egy távrecipe mentett meg a pusztulástól. Mikorra hazatértem, és újfent magamra zártam az ajtót, ami a polgári nyolcvan négyzetméteres miliőt volt hivatva elszigetelni a novembertől, eszembe jutott Bólya Péter egyik antihőse, aki, midőn vidékre utazik, íróként (igaz, falura), hogy alkosson a nyugalom tengerében fuldokolva, napokig csak az árnyaival, a halálfélelmével hadakozik, mert nem bírja magányra cserélni a pesti, borozói rivaldát, ahol nem kellett szembenéznie magával másodpercenként…
És megjelent a légy. Körözött. Leült. S ha nyúltam felé, sem retirált…
Ez igazi, házilégybarát.
Délután megkezdődött a regénylapok kiteregetése…
Szennyeseim kiteregetése még várat magára. Ha lesz ilyen nekirugaszkodás egyáltalán…
3. nap
Innentől következetesek a napkezdetek. Fél hét körül dörömböl a biológiai óra. Azaz megébredek a reggel szürke fényeire. Teagyár. Hársfa a toroknak és galagonya a szívnek. Háromazegyben kímélő kávé, vagy kávétól kímélt por. Kellő mennyiségű folyadék ahhoz, hogy az agy beinduljon. Mindezt a dolgozószoba ékességében, egy öblös fotelben elköltve. A konyhai izgalomra, a mikrohullámú idegzajgására Legyecske is megébred, tesz néhány tiszteletkört, s miután rájön, hogy ezek nem szívószájszervének való ínyencségek, elnyugszik a függönyön. Délelőtt Dr. Rotács sztorik kerekítése, de délután már hozzá kell fognom a nagy regénybefejezéshez. Úgyhogy Rotács szociomélységei után egy séta. Érintve a Szabó Magda emlékhelyet, a Petőfi-házat, egy borzalmas pogácsán kérődzve mindeközben…És itt már tetten érhető egy újabb dilemma. A főzést elvetettem, mint időrabló tevékenységet. De mi lesz a sétákkal? Látni kellene Debrecent, átérezni, feltérképezni, lüktetni vele… Hetijegyet vettem a villamosra a szisztematikus és hatékony városismeret-fejlesztés jegyében, de még nem is használtam.
De az mennyi, de mennyi írástól elrabolt perc! Mi legyen hát?
Reggel és délelőtt vagyok szellemileg fitt a prózához, a nagyobb lélegzetű dolgokhoz. Estére maradhat a vers, azt még a villamoson is fel lehet skiccelni, ha nem dadog az ember tolla az ellenőrfélsz miatt… Vagy akár egy kocsmában…
A délután tetten ér. Szőnyegen rakosgatom a lapokat…
De mi is ez a regény? Egy régi adósság… NKA támogatással megírtam, de nem jelent meg, mert rájöttem, messze nincs kész! Mennyi kutatómunka, levéltárazás, Arcanum-böngészés, beszélgetés kell még hozzá… Tíz év alatt kicsit haladtam. AZ NKA-nak leadott 290 oldal gyarapodott vagy hússzal… Idén tavasszal azonban írtam Nógrád motoros fűkaszától érces dombjai között hetven oldalt, és most még hetvenet-nyolcvanat. De ekkor még csak térdelek fölötte, és szortírozom a lapokat, mert rendet kell tenni egy ekkora anyagban, ennyi évben. S miről is szól a könyv? Az is fontos a mai világban? Na, jó, nem leszek cinikus, a könyv a Róheim-villáról szól, ahol Róheim Géza a pszichoetnológia atyja alkotott, ahol Tisza István gyilkos kezektől elveszett, amelynek műteremlakásában Tornai Gyula és Muhoray is megfordult, ahol árvagyerekek és ifjúmunkások is éltek ideig-óráig, ahová befészkelte magát az ÁVH egy álcázott kémközponttal, ahol is, kezdetben bőriparral rukkolva, 43 évig ott maradtak a mozgássérült fiatalok, előbb csak fiúk, a rendszerváltás után lányok is. Ahol jómagam is dolgoztam két esztendőt – nevelőtanárként. Ennek a háznak a lehetséges jeleneteit írom, szereplőit, lakóit kutatom. Saisi-fátylát lebbentem. Végeláthatatlanját gombolyítom. Bolyongás a sötétcibáló díszfénybe öltöző debreceni belvárosban. Mintha már kezdeném kiismerni magam. Fotó a haldokló Aranybikáról, melynek hasa aljában globalizált büfék fuvalkodnak, Wolt-futárokkal ékítve. A vasárnap esti istentiszteletet lekésem, és sajnálattal nyugtázom, hogy a templomba nincs bejárás csak úgy, lélekfrissítendő, Isten-igazából. Belépő, látogatási idő, kedvemet szegő kötelezések. Azért ígérem, zaklatott lelkű, léggyel társalkodó magamnak, következő vasárnapon ott leszek a Nagytemplomban… Megyek hát egriborozni, beszélgetni kissé.
4. nap
A hajnali, valakinek ez már erősen napközép, rutinok után némi Rotács, most kap lakást Tuli Piros, ügybuzgó szociálismunkástól; s amíg ott rajcsúrozik, belevághatok a regénylezárásba is. Megvannak, még mit kell megírni, hogy az ötvenes évek utáni fejezetekben ne legyen sok a légüres tér. Segít az internet cikkek formájában, s a cikkeket az agy élő jelenetekké alakítja, valahol a megtörténhető határán, némileg kicifrázva, bizonyosan nem valósághűen…Egyenesvonalúság nincs most a megalkotásban, bár a regény két lineáris, időmúlásra felfűzhető szálat is visz a végkifejlet felé. Délután rátaláltam a Bakelit nevű helyre, nagyjából a felújítást tűrő, de egyre inkább pompázó Csokonai Színházzal szemben. Kedves hölgy fogad, aki lámpát is ad, és beüzemelhetem a laptopot, hogy egy-két hosszúlépés mellette kezdjek bele a regénycsinosításba. Rövidesen férje is érkezik, aki a délutáni, esti műszakot viszi, és hőt varázsol az öntöttvas fűtőtestekbe. Jó sokáig maradok. Még alkonyatba hanyatlón indulok, hogy villamosozzak egyet, kihasználandó a heti bérletet. Teszek is egy kört Nagyerdő felé, s kanyar után vissza. A vak vágányozásban azért feldereng a stadion, az egyetem egyik kollégiumi épülete, villák jobbra és balra…
5. nap
Rossz az idő. Zuhog. Ez eddigi lélekrásegítő, a napfény, megszökött. Ebből ma nem lesz munkától elcsábító séta. De lesz-e lélekerő, a horror vacui, az üres oldalak okozta félelmek ellenében? Jönnek az első kételyek. Elkészülhetek valaha is ezzel a regénnyel? Felmérgelődöm, és megírok egy újabb Rotács-darabot. Maradékevés. Legyecskével való napi diskurzus. Az ő egyszerű legyeskedése, és az ember összetett feladattudata közti világegyetem-distancia. Aztán, megerősítve, hogy sikerülhet a mesterterv, a két legyet (írásművet) egycsapásra, nekifogok újfent a regénynek. Nekibuzdulások és csüggedések vezérlik a billentyűzetet. De gyarapszik az alapjáraton sem karcsú regénykorpusz. Néha az az érzésem, két légy is van a lakásban. Megfigyelnek. Osztódnak. Vagy csak követ engem, mert amerre én vagyok, ott a fény. Minden nagyképűségtől függetlenül. Égnek hisz a villanyok…Miután ma legyőztem magam, elhatározom, a körülbelül ötven méterre lévő pizzériában megjutalmazom az egy napra győzedelmeskedő felettes énem valami eltérővel, mint amivel eddig traktáltam a testet, mely végsősoron a gondolatnak és a léleknek is odva. Az olasz pizzaszakács kitett magáért. Hozzá Unicum, Moretti sör. Tűrhető az élet, tűrhető a feladat. Majd csak lesz tovább is…
6. nap
Elfogy a három az egyben. Kávéfőző nincs. Lemondok a koffeinről a hátralévő időre. Ez is szokatlan, nem is emlékszem, mikor vontam meg utoljára ezt a szívserkentő/kiugrasztó levest magamtól. De felébredek nélküle is, a teák meghoznak mindent, amit a kávé is meghoz. Legfeljebb egy pohárral kevesebb folyadék reggelente. Most már nyakig a regényben. Nyakig a magányos létben. A kettőt sikerül is összehangolnom egészen estig, amikor kibömböl belülről a magány. Ma már biztosan lesz újabb kapcsolatfelvétel az Egri Borozóban, amit napokig hanyagoltam, de el nem felejtettem. El is zarándoklom oda, a belváros szíve melletti ütőérhez. Ott felmerül, hogy akár itt is rendezhetnénk egy író-olvasó találkozót, mindenesetre megnézem, milyen itt egy irodalmi est, jelen esetben egy Csokonai-idézés. Hivatalos is vagyok másnapra. Hazafelé Bakelit. Asztali lámpás vendéglátás.
7. nap
Dolgozom keményem egész nap, hogy este nyugodt szívvel lógathassam a lábam. Már a szerteágazó anyagot szálazgatom össze újabb fejezetekké, ezzel kissé átstrukturálva, de mindenképp bővítve a Fecsó munkacímű regényt. A Pincelíra elnevezésű eseményen bizony kevés a hallgatóság. Velem együtt három, de megidéztük Csokonait, akinek lélekmolekulái, valószínűleg amúgy is ott időznek századokon át a boltosan rakott téglamennyezetben…Gondolom, az én estemen se lennének többen. Nem szervezek semmit inkább. Ez egy rendszeres program, mégsem jönnek rá elegen. Nem én vagyok az irodalmi Alain Delon. Itt Debrecenben nem nagyon ismernek. Az Alföldben nem publikálok, a Vörös Postakocsiban most jön az első anyagom. De írok egyáltalán valahol? Mint kiderült az elmúlt években, csak olyan helyeken, ami nem számít. De mi számít? És kinek? Kicsit megütközöm azon, hogy megint előjön ez a marhaság, amit próbálok leépíteni magamból, de aztán legyintek, az írók jól ismert, flegma modorában (amihez kell már némi boros állapot), a jövő nemzedékeinek írunk, nem a csámpás, el-nem-fogadó jelennek, e mai ko(r)csmának… Egyébként meg – az is bolond…
8. nap
Különböző délelőtti feladatokat kell abszolválnom regényen innen és túl. Ezek megint eltántorítanak a következetes megvalósítástól, de fontosak is az előrejutás tekintetében. Mióta megjöttem, egyfolytában krákogom, és köhécselek. Így a színházi előadásról is lemondtam. A háziorvossal íratok fel valami komolyabb gyógyszert. Távban! Óra múlva ki is váltom. Modern idők! Aztán kinyomtattatom az újabban írt regényoldalakat, és Rotács-paginákat egy papírboltban. Előbbieket főleg azért, hogy fizikálisan is applikálhassam őket a regénytömbbe, utóbbiakat azért, mert javítgatnám még, s javítani, fölöttébb gyűlölök monitor előtt szemhunyorítva. Egy szelfit is kérnek tőlem Debrecenből, hogy felkerülhessen az Írórezidencia honlapjára, kicsit későn ugyan, de elkattan a kép. Aztán újabb árubeszerzés a piacon, ez a vágta azonban nem tesz piaci polgárrá. Meresztem a szemem erősen, hátha észreveszem Dusa Lajost, Béla bátyám régi barátját, a piaci forgatagban, kiről megtudom, hogy az Egri Borozó mellett e helyt szokott leginkább előfordulni. De nem látom őt. A bevásárlás sikerül, valódi, lilás-kék, moldovai szőlőt vételezek, apósom nagy kedvencét. A nyomtatáskor vettem géppapírt, jelölő post it-et, s teljes vértezettel érkezem a lakás szőnyegén szétteregetett lapokhoz, hogy ott véglegesüljön a nagyregény vázszerkezete.
9. nap
A betegség mintha csillapodna. A gyógyszer hat. A hideg hosszúlépés nem tesz jót. Regény-kiegészítéseket írok töretlen lelkesedéssel. Közben még eszembe jut egy Rotács-ötlet. Gyorsan felskiccelem. Röviddel korábban derült ki, hogy két Rotács-sztori is hódít most az irodalom terepein. Az egyik az Irodalmi Jelen online és print változatában is lejött, a másik pedig a nyári, dupla kortársas dicsősége után a Szépirodalmi Figyelőben is megmérettetik. Talán ezeknek a híreknek is köszönhető, hogy agyam újabb rotácsos szocio-szituációk után kutat. És talál is ilyet. Most épp egy börtön-sztorit. Ha szombat, akkor szombat esti láz. Nekiindulok egyetlen jegyzettömbbel, hátha kerül bele valami vers vagy ötlet. Először az Egri Borozóban visszakozom az irodalmi est gondolatától. Istvánnal beszélgetünk inkább a városról. Kiderült, hogy Debrecenből eltűnt négy villamosjárat még a trolitelepítések idejében, Csokonai itt létekor pediglen a költő nem ajánlotta az ifjúságnak, hogy a palánkon túli korcsmákat látogassa, ő sem vezette arra peripatetikus iskoláját…Ekkor tudatosul csak bennem, István mantrája; megyünk előre. Szinte minden hosszabb gondolatfutamot ezzel zár. És milyen igaza van! Mindig kicsit gondol csak előre, nem éveket, évtizedeket, legfeljebb féléveket. Pályázik, szervez, jótékonykodik, támogat. Mint kiderül, egyébként slambuc főző mester, és roppant finom a kolbászzsíros kenyere. A gasztronómiát is művészetnek tartja… (A húsiparból lépdelt át a kultúra, így a borlovagság oldalára is… Utóbbi végett is van elég teendője.) Megyünk előre. Magam az éjszakába. Ő haza…Lekeveredem a borozó melletti fiatalos helyre, valami szülinap örvénylik éppen. Megiszom egy-két sört Unicummal, de egy fonnyadt vers kéredzkedik csak elő, hangulatában fényévekre az elsajátítandó – Megyünk előre szlogentől…Hazafelé még egy kis Bakelit-érzés, a hely merőben más, mint nappal, koradélután, mikor írni megyek oda… Tömeg, főleg külföldi fiatalok. A városra, talán egyetem okán is jellemző a multikulturális arculat. Az is lehet, még a kebabos is egyetemista…
Késő éjjel érek a tanyára…
10. nap
Másnapos eső veri az ablakot reggel. A pincehideg sör is megtette hatását, a gyógyszer jótékony volta már a múlté. Nincs is szörnyűbb, mint egy másnapos torokkaparászás orrdugulással tetézve. Teakúra. Valamelyest használhatóbb belső. A délelőtt a helyrezökkenés oltárán vérzik el. Reggelire még befalok egy fél adag, félig melegített tejfeles-bolognais makarónit… (Maga normális?!). Nem biztos, hogy erre volt szükségem…De! De megjelenik a légy. Valószínűleg tényleg kettő van belőlük, mert egyet, pont ebben a méretben, az ablak között láttam hajnalban, mikor kitekinték a párákba. Csapdába esett légy benyomását keltette. Ez a konyhába tévedt, mielőtt elnyugodott volna, nekem-nekem repült. Talán épp csókot nyomott volna, ha hagyom. A tiszteletkörök után erősen szipókázik a mikrohullámú sütő fogantyúján, ahol édeskés foltok ülnek, talán a rég elfogyott kávé odaszáradt maradékai. Az egyik foltot, légyfej nagyságú, el is tünteti. Egy tejfeles makaróni darabbal kedveskedem. Ott hagyom az asztalon. Mellé száll, de nem kezd bele, talán cselvetést érez… Másnap takarítom csak el a légymenüt…Azért olvasni még tudok, hajtom előre magam a szövegtestben, hogy felfrissítsem emlékezetem saját regényem rég forgatott lapjainak tekintetében… Nagyjából ennyi. Délután előkerülnek a post it-ek, jelölgetem, hova kell még betoldás, hol kell javítani, átírni, egyértelműsíteni valamit…Hogy ilyen hősies voltam egész nap, megjutalmazom magam a közeli pizzériában. Megint jót választottam. Moretti helyett Peroni. Pizza tekintetében is. Helyre pattint mindkettő. Mehetek föl a lakásba…
Este tévére alszom el, pedig, hogy utálom ezt…
11. nap
Egészen jól vagyok újra. Van belső rend, van külső (szobai) rendetlenség. Győzzön a rend! Igen, a regényrend megtalálása már a küszöbön… Laprakosgatás, fejezet-összeillesztés, részek földhöz ütögetése a vizuális elvágólagosságért, aztán hirtelen ötlettől vezérelve újra fejezetekre, oldalakra való szétteregetés, újabb post it díszítmények, marginális glosszák. Tizennyolc részre bővül a regény. Mindegyik részhez több fejezet társul. A regénytestben két lineáris vonulat. Az egyik egy mai (pontosabban 22 évvel ezelőtti), misztikus történet (mozgássérültekkel), két részenként visszatérően, az egész szövegtengeren át. A másik pedig a XX század elejétől sorakozó évtizedekhez rendelt fejezetek egymásutánja, szigorú, (ál)dokumentált időrendben. Valamint eredeti, de átgépelt dokumentumrészletek, szövegtöredékek és novella-betoldások. Kemény küzdelem. De minden összeáll úgy, hogy el lehessen kezdeni a digitalizált verzió szisztematikus szerkesztését is…Jaj! Még sincs vége! Kell ide egy újabb adag szellemi erőfeszítés! Nemcsak ilyen, tedd ide, tedd oda módon. A hatvanas évek nagyon foghíjas. De van három szövegötlet, amivel máris kiegészülhet. Felskiccelem őket. Holnap neki is látok a kidolgozáshoz…Délután elhatározom, hogy ki(villamos)kocsizom a városba. Veszek egy jegyet, mert a bérlet már lejárt, s még kellő fényviszonyok közepette teszek egy kört az 1-es vonalán. Magamnál tartom a laptopot minden eshetőségre… Rajta a három ötlet, amelyek valós újságcikkek alapján bonyolódnak tovább a fejemben… Nem várok holnapig, hisz megyünk előre…A villamoskört a Nagypályaudvaron szakítom meg, ahol megvásárolom a hazafelé szolgáló jegyeket, majd besétálok a belvárosba… Végül becsalogat a Világbéke, ahol hosszúlépés és pizzatésztás szendvics mellett megvalósul a három fejezetből másfél…Késő este még nézek valami ismétlést a világbajnokság nyitányáról, utóbb fogalmam sincs mit. Az ilyen gyorsan változó, dömping-információkat elengedi már az agyam…
12. nap
Délelőtt megírom a hiányzó másfelet. Hozzá befejezek két félbehagyott Rotács-novellát, ki kell használni hisz a lendületet. Megyünk előre! Délután találkozom Kulin Borbálával az Egri Borozóban, amit csodák csodája, de nem ismer! Kap tőlem néhány kötetet, az elmúlt évtized terméséből (plusz egy legújabbat - A szolnoki csatát)… És még egy adagot, hogy ajándékozza olyanoknak, akik el is olvassák. Kérdi, miden rendben volt-e? Elcsodálkozik, hogy már el is röppent a két hét. Interjút is készít velem, ami majd a Vörös Postakocsi online változatában jelenhet meg…Elköszönés után megnézem a karácsonyra ékülő belvárost. A 365 fotópályázat kivilágított, győztes alkotásait. Gyorsan hazatérek, mert nem digitalizáltam még a rendet teljes egészében. A rendet pedig digitalizálni kell, mert csak akkor jutunk előre! Ha megyünk…A légy követő emberfogásba csap át. A csőalakú lakásban, ahogy a konyhából közeledek a legbelső, legnagyobb szoba felé, oltogatom le a villanyt. Viszont minden helyiségben elidőzöm kissé, épp elegendőt ahhoz, hogy a rovar utánam jöjjön… Már ő sem bírja az egyedüllétet. Voltak napok, amikor ugyanott ült rezignált egykedvűséggel, vagy elgyengülve az étlen-szomjtól… De most, talán a makarónitól is, vagy a kicsöppent méz miatt – erőre kapva csapong a fény után… Jut eszembe a díjnyertes magyar animáció! De annak tipikus vége lett, ennek nem lehet tipikus vége… Fogadjam örökbe? Tartsam őt biztonságos jólétben végellegyülésig? Valami meccsbe is belenéztem. Talán a Canada – Belgium összecsapásba. Ahol a belgáknak nem nagyon ment a labdaügyes és jól kombináló kanadaiakkal szemben a követő emberfogás, de a területvédekezés sem. Persze, akinek drukkoltam, sokkal jobban játszott, mint a világranglista második, de kikapott. Mindig a gyengébbnek szorítok. Ez van. Mindennapi frusztrációnkat add meg nekünk, Urunk!
13. nap
Eljött a nagy kigyaloglás napja. Ehhez az kellett, hogy feladataim 95%-ban megvalósuljanak, mert egy ilyen nagy kigyaloglás rengeteg időt emészt, s bár megyünk előre ekkor is, de nem abban az irányban taposunk, amerre kellene… Lelkileg megnyugodva, feladattudatom tompítva (a hibádzó 5% is meg-megéget!), masírozok, nem menetelek!, a Loki pálya felé. Valószínűleg az ultráknak is ez az útvonala, ha szervezetten igyekszenek a meccsre.Oroszlánbömbölés kíséretében lépdelek a magasba, megtekinteni a debreceni drukkerek erdei szentélyét. Pulóverem alatt is üvölt az oroszlán – a kispesti, pólócímeres. Hát igen! 2017-ben itt vált nyilvánvalóvá, hogy azt a bajnokságot CSAK a Kispest nyerheti meg, mikor e helyt 5:2-re vertük a cíviseket. Sajnos nem voltam itt. Most az üres stadiont vizslatom (impozáns!), míg háttérzeneként etetéshez bömböl az állatkerti fenevad.Aztán az egyetem főépületét fotózom. Majd a Krúdy étterem után érdeklődöm egy egészségügyi sétáját végző nénitől, akivel még kétszer összeakadok. Mutatja, menjek át az erdőn, parkon, s ott megtalálom a tavon túl. Meg is van. Benézek, de lebeszélem magam még a menüről is, valahogy azt sugározzák a falak – ide, ne, ez nem az, amit te keresel. Akkor inkább Világbéke – pizzaszendvics!Visszaérve a belvárosba, szintén gyalog, már-már sportteljesítménynek is megfelel a tíz kilométer gyaloglás egy ilyen ellustító világban, ajándékokat veszek. A karácsonyi, forgatagos vásárt a holnapi hazautazással épp lekésem. Istvánnal, búcsúzóul, megállapodok abban, hogy megyünk előre… S ha jövök még, teszi hozzá; keressem bizalommal… Lehet, majd a virágkarneválra… Családdal…Este elköszönnék a légytől. De eltűnt… Leselkedem utána, míg pakolok. Meglebbentek függönyt, zajgok, csapongok, mintha magam is ellegyesültem volna.Leroskadok az ágyra. Csüggedten talán. Furcsa, megfoghatatlan érzés… Számot kellene adnom, vetnem, aratnom? Na, ez is eltelt. Kettő hét. Megérte? Meg. Mentem előre? Sőt, jutottam is. Fárasztó volt? Fárasztó. Fejlődtem lélekben? Talán megértettem, hogy nem vagyok akkora troglodita, mint néha azt magamról gondolom. Minden tisztelet Anyámé, aki már tíz éve él egyedül egy felcsavart rádióval és egy digitális vérnyomásmérővel…
14. nap
Esik. Napok óta visszafogták magukat a felhők. Most komótosan ontják őszsirató könnyeiket. Már tudom előre, hogy amíg visszaviszem a kulcsot a fórumbéli, ideiglenes színház portáljára, iszamossá ázik posztó télikabátom. Így is lett. A kötelező kűr után, valamelyest felmelegedni, szárítkozni, beveszem magam a piacra, adva még egy esélyt Dusa Lajosnak, de sem őt, se a pár nappal korábban még olcsó, pucolt diót nem találom. Bánatomban eszem egy mátrai borzaskát. Most sem hibáztam a választást tekintve, és ettől még most sem lettem piaci polgárrá…Még két és fél óra a vonatindulásig. Nem plázázom annyi időt, pedig cédaként kínálgatja magát a vásárlóhodály. Végül veszek egy utolsó villamosjegyet, és egy harmadik kanyarra is elmegyek az 1-es áramszedőssel. Felmálházva, még megállóba érkezése előtt, azt képzelem, majd ülve nézegetem az észre nem vett Debrecen-részleteket, de a tömeg helyre billent. Sebaj, megyünk előre! Illetve vissza. Körbe. Kicsit hajléktalan módjára. Olyan rotácsosan… Végül az út felénél csak leülök. Aztán ki a pályaudvarig, ahol IC indulásig lesem a váróterem falán, a lőrésszerű irodaablakokból a padlószint felé versenyt futó szobanövényeket. Tömegnyomor-antré a kocsikba. Aztán drámai harc az előbbrejutásért, félreértéses vígjátékok, helykereső tragédiák. Aztán elindul. Aztán dőlnek a délutáni ember-sakkparti figurái. Aztán megyünk előre, ki a Partium nyugati széléről. Aztán nekikezdek a naplónak. Pontosabban a vázlatokat mondatokká kerekítem… Hogy elviselhető maradjon a hazasuhanás…