„Ország gyöngye, aranya,

legszebb megye Baranya,

kivéve Komló!”

Neonépi , illetve posztplebszi rigmus,

minek szarkasztikus hangvételétől,

valamint elhamarkodott értékítéletétől

a szerző természetesen és reflexszerűen elhatárolódik,

és simán csak azért idézi, mert vicces.

Bizony, direkt Ormányságnak írom, mert tetszik, meg mert Dani Lajos Szülőföldem című, 2014-ben kiadott, válogatott ormánysági történeteiben is így áll. Pedig nincs szó itt etimológiailag semmilyen ormányról, annál inkább oromról, vagy erdőről – bár lehet, hogy erről az ormánysági ormányos bogarak történetírása mást mond. Viszont ha már ormán (minek az ormán?), és orom, akkor hogy is állunk az ormótlan szavunkkal? Azt jelentené eredetileg, hogy oromtalan, azaz lapos? És ha már az elbűvölően fárasztó szómágiánál tartunk: Piskó települést vajon azok alapították, akiknek sose volt türelmük megenni egy egész piskótát, és mindig csak a piskóig ették? De mit csináltak azzal a rengeteg ta-val, ami megmaradt? Mert Ta nevű falu sehol nincs. Tab már igen, Somogyban, de hát olyan szó, hogy piskótab, nincsen, és az is közismert, hogy Tab a gitárosoknak való tabulatúra, röviden tab-kottáról lett elnevezve… no, de elég a vicceskedésből. Ahogy Dani Lajos is írja könyvében: az Ormányság szót csak a 19. században terjesztették ki az egész tájegységre, addig négy vidék külön megnevezése dívott: Ormány, Ormányköz, Bőköz, és Okor-vidék. Ez a táj itt a Habsburg folyószabályozást megelőző időkben vízivilág volt, házat építeni meg nyilván oda lehetett, ahol valami kiemelkedett a vízből. Vagyis az ormokra.

Pünkösd vasárnapja van, vagyis most vagyok tartok vajszlói elvonulásom felénél. A pünkösdöt egyébként katolikus létemre református templomok látogatásával ülöm meg, éljen az ökumené, és a szinkretizmus, egy az Isten, mindenki dicsérje kedve szerint az Urat (csak dicsérje!) de a híres, festett fakazettás templomokról részletesebben is beszélek majd később. Szóval most már végérvényesen megállapítom, hogy rettentő kevés ez a két hét itt Vajszlón. Illetve kevés az írónak és a templom- meg erődjáró felfedezőnek, a szerelmes és családos férfiembernek viszont sok, de hát részben az ilyen problémák megoldására lett föltalálva a borfogyasztás, oppardon, mit is beszélek: a rendszeres testmozgás, a böjt, és a derűs, erőlködésmentes önuralom. Persze, ha az ember megtalálja az életkorának és állapotának megfelelő, helyes arányokat, akkor juthat mindenből. Mindenből, ami támogatja a munkát, mert hát alapvetően meséket szerzeni jöttem ide – és bizony az alkotói energiák áramlása Vajszlón tökéletes. Jó a föld, és van víz (és Kodolányi János lelke lebeg vala a falu fölött), és ez sokkal többet számít, mint korunk embere elsőre hinné. Itt, ha kiülök az írórezidencia kertjébe, előttem két dús ezüstfenyő, jobbra terebélyes bodzabokor, a fenyők után hosszú sorban fiatal körtefák. Már most látszik, hogy gazdag lesz a termés. Szomszéd nincs, a bal felé eső ház lakatlan, jobbra a régi iskolaépület, ott se jár senki, csak a rigó, a veréb, a hangya, meg a méhecske, jól bele is lépek egybe, na, szegénykém, nem baj, egy másikat kimenekítek az előszobaablakból, egy élet, egy halál: ezt is kihoztuk valahogy nullára. Tele a kert egyébként vérehulló fecskefűvel, úgyhogy az elkapart szúnyogcsípéseket, meg egyéb harci sebeket teljesen közvetlenül tudom gyógyítani földanyailag. Ha az ember mániákusan mászkál meztélláb mindenhol- minő alliterációhalmaz! – sebek könnyen adódnak. Fogom a fecskefüvet, elszakítom egy vastagabb szárrészen, és belenyomkodom a sárga nedvet a sebbe. Úgy tűnik, hasonlóan működik, mint a jód, a kissé csípő érzés is olyasféle. Nekem bevált. De ilyenkor mindig hozzáteszem: nem vagyok botanikus, sem a füvek minden gyógyító titkát ismerő neoökosámán, csak egy író, aki szereti a saját bőrén tanulgatni a teremtett világ rejtelmeit. Mondom: a sajátomon. Szóval ne tessék utánam csinálni, vagy legalább előtte kérdezzük meg kezelőorvosunk… (mondjuk, ha Ozzy Osbourne kiadhatott egy könyvet, amiben doktorosat játszik, és minden külső-belső sérülés és rendellenesség kezelésére a kokaint ajánlja, akkor nem is tudom, mit játszom én itt a fecskefüvemmel a protokolldroidot)

Az elején említett könyv szerzőjéről, Dani Lajosról, a 2012-ben elhunyt, közkedvelt vajszlói tanítóról, az ormányság kutatójáról, helytörténészéről egyébként Horváth István polgármester mesél nekem, a könyvet is ő nyomja kezembe. Hamar akadnak közös témáink, kiderül, hogy Balikó Tamás pécsi színházigazgató, aki 2014-ben hunyt el tragikus gyorsasággal, és aki engem anno kábé húsz éve fölvett a Pécsi Nemzetibe színpadi ügyelőnek, a legjobb barátságot ápolta Istvánnal. Mindkettőnknek komoly emlékei vannak a színházbüfé bohéméletéről, sőt, igazából Istvánnak jóval több, mert én csak két évadot töltöttem ott ügyelőként – hatékony inasévek voltak, ott tanultam meg, hogy hol lakik a színházban a magyarok Istene. Igen, többek között a büfében, avagy színészkantinban, avagy művészitatóban, melyre a hagyomány szerint a kőszínházak épülnek. Mert kőszínház létezhet bármelyik triviális alkotóeleme nélkül, gyakorlatilag még színpad és színész nélkül is – de büfé nélkül menthetetlenül elpusztul. Ezt a vándortársulatok például mindmáig úgy oldják meg, hogy az egész világot színészbüféként kezelik: ebből számos bonyodalom származik, mert így a portás bácsi-néni nem tudja megvédeni a mulató művészeket a sokszor kissé értetlen külvilágtól, viszont a művész folyamatosan edzésben van, és jobban vigyáz a szájára. Nem mintha egy kőszínházi büfében nem lenne bonyodalom, hajjaj…

Ettől az egésztől aztán mindenféle patetikusan összegző, életközépi, és nosztalgikus gondolataim támadnak: először afféle mesebeli szegénylegényként jártam Baranyában, aki eljött színházat szagolni, meg művészetet tanulni, és egy mesebeli földesúr azt mondta neki, hogy jól van, ha ennyire lelkes vagy, akkor gyere, aztán éld túl, ha tudod. Aki belülről színházismerő, tudja, hogy az ügyelői szakma (is) kihalásos alapon működik, ilyen komoly munkakörre nem szoktak csak úgy az utcáról fölvenni holmi vándor garabonciásokat. Kivéve, ha egy direktor, színháza praktikus érdekeit tökéletesen figyelmen kívül hagyva, tényleg ilyen mesei attitűddel gondolkodik, és úgy dönt, hogy egye fene, végezze el itten ez a legény a szolgálatját. Mert ennek a világnak ő a gazdája, és jó gazdaként azt is megteheti, hogy ideengedi a tanulni vágyót, akkor is, ha neki ebből semmilyen haszna nem származik – örülhet, ha kára sem. Erről az is eszembe jut, hogy mikor eljöttem onnan,  ezt elfelejtettem Balikó Tamásnak megköszönni (nem is állt össze ilyen szépen a kép, mint most – ez nem mentegetőzés, csak tény. Tizennennyolc-húsz éve történt, és körülbelül mostanra látom át az út egészét, ez van). Hát most itt az alkalom (hitem szerint ilyenformán is ugyanúgy van értelme): köszönöm, Tamás, Isten nyugtasson.

No, szóval voltam itt Baranyában mesebeli szegénylegény, aztán voltam pályakezdő drámaíró, a POSZT-on mutatták be, ha jól emlékszem, a Kritikusok Céhe gondozásában egy drámaválogatásban a Pestis 41. című, jelen kőszínházi viszonyok között gyakorlatilag játszhatatlan horror-álmisztériumjáték-musical-groteszkemet. Hű, de borzalmas volt! Égtem is, mint a rongy, meg annyira összezavarta a fejem szegény Heller Ágnes konzekvens és jól kiagyalt ateizmusa, hogy elfelejtettem szólni neki a nagy, értelmiségi vita végén, hogy az utolsó jelenetben a Halál, és a Patkányember, vagy valami hasonló allegorikus pöcs tényleg őszintén imádkozik a félig megdöglött emberiségért, és ráadásul úgy mondják az esti imát, ahogy régen a nagymamám nekem. De hát az efféle balfaszkodás hozzátartozik minden olyan meséhez, amiben valaki nem úgy csinálja a hivatását, hogy már tudja, hanem úgy, hogy menet közben jön rá, hogyan kéne. Jó, ez bizonyos mértékig mindennel így van, de szerintem értjük, mire gondol a költő. Akinek az ilyen impulzusok adják például a kezdeti löketet ahhoz a csak hosszú évek múlva kikristályosodó élet- és karriervezetési koncepcióhoz, mi pár éve egy Istennek tett megmásíthatatlan fogadalomban öltött testet: nem dolgozom ateistákkal.

És emlékszem, mentem haza vonattal, majd« leszakadt a túrazsákom a harminc tiszteletpéldánytól, meg a laptoptól (egy rendes, pályakezdő író a kis buzgó lelkecskéjével még a tacapocopalappai sósivatagba is visz magával laptopot, mert mit lehessen tudni), meg a szokott, kiruccanásos miegyébtől (a méltán legendás pécsi turkálóktól akkor sem tudtam oltalmazni magam, hogy a környék borospincéiről már ne is beszéljünk), és hol is, talán Dombóváron kellett dekkolnom hajnalban két-három órát a pesti csatlakozásig, és egész jó is volt az idő, de nem mertem aludni a padon, mert féltem, hogy ellopják a hátizsákom, szóval irgalmatlan egy csöves bénázás volt, viszont reggelre odaértem Szentendrére, vagy Visegrádra a fiamhoz, aki akkor lehetett olyan három-négy éves.

Aztán jöttem ide még sokszor a POSZT-ra, mikor apukámmal, Juhász Tiborral prezentáltuk sorozatosan a színháztörténeti kiállításokat, vagy a pesti Nemzeti, vagy a Színháztörténeti Intézet, vagy az MMA égisze alatt, a koncepciót hol így, hol úgy találtuk ki, aztán ő csinálta a látványt és kivitelezést, én meg a kísérőszöveget. Jó alaposan megnézhettem magamnak a gondviselés kifürkészhetetlen akaratának titokzatos működését, mikor egyszer egy olyan szállodában laktam, ami öt percre volt az albérlettől, ahol pécsi ügyelői inaséveim kezdetén éltem, és ahol többek között nem volt víz a konyhában. Mármint a konyhaként rendelkezésemre bocsájtott helyiségbe konkrétan nem volt bevezetve. De nem sokat jártam a fürdőszobába mosogatni, hisz rendszerint a hűtő is üres volt. Néha talán volt benne egy sör, meg egy macisajt. Nem kell holmi misztikus aszkézisre gondolni persze: a színházbüfében főztek is.

És teltek-múltak az évek, és most megint itt vagyok Baranyában, és a fiam már tizennégy, én mindjárt negyven, és nemrég elváltam, és nemsokára házasodok, és jövök Vajszlóra befejezni a mesekönyvem, meg fölfedezni Ormányságot az Írórezidencia program keretében, és én vagyok itten az író úr, és nagyon vigyázok az egészségemre, miért is elhoztam az ötkilós súlyzót, meg a biciklit, mert ha hátrahajtom a hátsó két ülést, és leszerelem az első kereket, meg a nyerget, akkor pont befér (a figyelmes olvasó meg pont rájön, mikor beszélek a kocsiról, és mikor a bicikliről), és előre vettem zabkását, meg joghurtot, meg hoztam hazai cseresznyét, meg mákot, hogy minden reggel rendesen reggelizzek még az első kávé-cigi előtt egy kását, de csak szigorúan a reggeli edzés után, amit nem szabad elsumákolni, nem ám… Jó, a reggeli futást ki lehet hagyni, ha valamikor aznap később van bicikli, vagy úszás, de a fekvőtámasz-felülés-súlyzó, az szentírás. A húzódzkodás így is kimarad, mert még nem találtam itt megfelelő fát. Pardon, hazudni csúnya dolog: nem kerestem. Bezzeg a dohányboltot egyből megtaláltam, de mentségemre legyen mondva, a zöldségest is, és tudtam magam tartani ahhoz, hogy helyi dolgokat egyek-igyak, amennyire a lehetőségek engedik. Hát, valahogy ezt is kihozzuk nullára. Az külön öröm, hogy Istvánt meg tudtam kínálni a hazai (jelen családi életszakaszunkban épp pismányi) cseresznyéből, remélem legalább feleannyira ízlett nekik, mint nekem az itteni harcsa, amiről majd később).

Körülbelül egy éve élek úgy, hogy egyáltalán érdekel, mi az, amit megeszek. Harminckilenc évig általában azt ettem, amit adtak. Ritkábban azt, amit kértem. Néha a kettő közt nem volt különbség.

Szóval itt vagyok Vajszlón, és nagyon vigyázok, hogy épp annyi legyen a borból, meg a sportból, meg a csavargásból, amennyitől az itt születő mesék őszintén jó véget fognak érni. Kettőnél már sikerült.

A felfedezéshez meg minden eszközzel el vagyok kényeztetve, van kocsi, van bicikli, mehet a buli. Ormányság a magamfajta lusta, kevéssé izmozós, inkább élvezkedős stílusú kerékpárosok paradicsoma, eddigi tekeréseim alapján ugyanis körülbelül lapos. Nincsenek itt a Zalára (ott is éltem majd három évet egy édeni zsákfaluban, Szentkozmadombján) jellemző, látványra gyengéd, tekerésre meg tüdőköpető dombok, vagy épp a Dunakanyar menti Pilis hegyeinek nyílt sisakkal vádligyilkos kaptatói, csak nagy, jól sprintelhető egyenesek, izgalomnak néha remekül döntögethetős kanyarok, meg legföljebb olyan emelkedők, hogy ha nem volnék lusta s nézelődős fajta, vissza se váltanék. Mert nézelődni aztán lehet: sűrűn váltakozó szántók, erdősávok, bozótosok, cserjések, és apró falvak mindenhol az út mellett. Eltévedni nehéz, ha csak nem direkt akarja az ember (én szoktam akarni, de itt eddig nem akartam, épp komoly lelkigyakorlatot folytatok azzal kapcsolatban, hogy ne csesszem el az írásra szánt időt), mert bárhol is legyünk, ha keresünk egy pontot, hol nem takar falomb, általában látjuk a legközelebbi falu templomtornyát. Állításom tudományos bizonyítására nem vállalkoznék, habár oldalamon tudhatom az ismert történelem nagy részének tájékozódási praxisát, miszerint vagy a Nap járása, vagy a csillagok állása, vagy a templomtorony – vagy nyilván más, teremtett, vagy épített tereptárgy, ami adódik, ez már  domborzatfüggő. Szóval van mit nézni Ormányságban, jó a föld, egészségesek a fák, minden tele van élettel. Sok a fűz, a fekete és fehér nyár – nem nyír, nyár, már megint leégettem magam, mikor Horváth Istvánnak megdícsértem a vajszlói sportpálya melletti nyírsort, ami nyársor volt, de látszott, hogy örül, hogy tetszik. Vajszló polgármestere különben remek, vagány ember, egy igazi, szívvel lelkesedő bohém, most éppen azon van, hogy Kodolányi Jánost tegyék meg a falu díszpolgárává. Kodolányira később visszatérek, őt az utóbbi öt évben fedeztem csak föl magamnak, de egyből rajongója lettem. De vissza az ormánysági flórához és faunához! Mondjuk utóbbival először nem természetes élőhelyén találkozom, hanem tányéron, mert István két olyan étteremben is megvendégel, ahol harcsapaprikást adnak (húst mostanában ritkán és mértékkel eszem, ám minden olyan teremtett lény tetemének, aminek uszonya és kopoltyúja van, bármikor biztosítok lehetőséget a további úszásra bensőmben, ami azzal is jár, hogy tudom, mi a különbség egy isteni rácponty, meg egy tróger balatoni hekk között). Nem is tudom, hogy van ez teológiailag: az áldás utólag is lehet érvényes, akár a köszönet? Szerintem Krisztus urunk is azt mondaná: miért ne?, úgyhogy lássuk: adjon Isten e harcsáknak áldott, boldog életet a teremtett világban utólagosan, mert hogy engem holtukban erősen boldoggá tettek, az biztos.