„Dráva partján csak egymagam halásztam,
Száraz ágon ződ levelet találtam!”

Kodolányi János: Történelem

(nyilvánvalóan népi rigmus, vagy dalrészlet)

Mi lehet ez a farktollaival a szélben látványosan kormányzó, kecses, villásfarkú ragadozó? A virtuális madárhatározóm szerint vöröskánya, persze a virtuális madárhatározó nem látja, amit én látok: a naplemente szórt fényében vöröslő farktollak finom gesztusait, a barna szárnyak szilajságát, meg az egész kép körül az Ormányságot. Ez persze a Gutenberg-galaxis madárhatározóival is így van. Éppen Lúzsokról tekerek vissza Vajszlóra, és továbbra is tartom korábbi megállapításom, miszerint Ormányság a nézelődős bringások paradicsoma, hisz nagyjából sík, de most kiegészítem annyival, hogy síkon azért jobban tud támadni a szél, a csodás jegenyenyárak, szép, egészséges diófák, élni hagyott akácok, és eperfák takarása mellett is. Csuda egészségesek egyébként Ormányságban a diók, mintha hírét se hallották volna itt a diófúró légynek, vagy mi a túrónak, ami tudtommal – bár konkrétan csak Zalában, Pesten, és Nógrádban tapasztaltam – az egész országban tönkreteszi a diót.

KÉP – Boldog, egészséges diófa

De vissza a kerékpárhoz: egy-két falunyi tekerés errefelé pont annyi, amennyi a kevéssé sportos embernek is jól esik. Ha viszont valóban kalandot keres az ember, és nem fél, hogy sáros lesz – városi gigerlik kíméljenek – akkor az egy-két falunyi táv után nekiláthat megkeresni a Drávát.

Mikor Vajszlóra tartva ránéztem a térképre, a magam naiv madártávlati nézőpontjából rögvest lokalizáltam, hogy Vajszló körülbelül Pécs alatt van, Vajszló alatt meg a Dráva van, vagyis kigurulok a faluból, és már ugorhatok is a vízbe. No, ez volt az elkényeztetett dunai gyerek elképzelése, aki megszokta, hogy megy a Dunakanyarban, és ha egyet fordul, akkor máris Duna. A Dráva ennél ravaszabb, kérem. Ha például Vajszlóról Vejtin át megyünk a Drávára, ami a legközelebbi útvonal, főleg, ha nem térünk be közben a hiricsi kocsmába  egy sörre, ahogy én tettem (első látásra átláthatatlan rokoni rendszerű cigány kamaszok üzemeltetik, úgy néznek rám, mintha a Holdról pottyantam volna le, de kedvesen köszönnek és kiszolgálnak), akkor hamar szembesülünk vele, hogy a Dráva az úgynevezett rejtőzködő életmódú folyók közé tartozik. Át a töltésen, utána sáros-pocsolyás földút – közben reménykedem az egyenes vonalú haladás mágiájában, s élvezettel darálok egyre nagyobb iszapkoloncokat a kerékkel.  A flóra elbűvölő, ahogy eddig is, a ragacsos galajok a csalánokkal vetélkedve nőnek óriásira, a vénséges füzek elmondhatatlan titkokat suttognak, pedig csak azt akartam tudni, merre van a folyópart. Füzek, füzek, elmondhatatlan titkokat suttogó füzek, csak a vízhez vigyetek el, mást nem kérek tőletek! Első ízben csak egy kis ösvényt találok, ami igazi bozótharcos küzdelem árán vezet le a távlatilag láthatatlan partra. Föveny, homokpad? Gyenge vagy, öcsém! - kacag a Dráva, és fölkínálja szinte átjárhatatlanul erdős árterét. A partvonal végig meredek, ha átküzdöm magam a fák között, úgy két méter magas, függőleges partról bámulok a rohanó vízbe. Néhol lépcsőzetes gyilokjárókat vájtak az agyagba szorgos kezek, minden jel horgászokra vall, bár nem tudom, ilyen sebes vízben hogy a manóba lehet horgászni – ha csak nem úgy, hogy én vagyok a csali, mert ha bedobom a horgot, be is ránt botostul a folyó – de hát én nem fogom a halat, csak eszem, úgyhogy e témakörben maximum fantáziálhatok. Szóval vagy végigesetlenkedem magam egy ilyen sárösvényen csúszva-mászva, vagy a két méteres szakadék pereméről ugrok a folyóba, ami láthatóan épp áradóban van, vagyis gőzöm sincs, hol vannak a part mentén bokatörő sziklák, térdgyilkos gyökerek, és hasonló kihívások… Jó, valahogy leevickélek az egyik gyilokjárón a szakadékos parta, kezem-lábam vízbe mártom: aha, nem csalt a szemem, a Dráva tényleg olyan  gyors a szélén, mint a Duna a közepén (jó, a Dunáról sokan sokfélét tudnak mesélni, én a szentendrei Duna, avagy Ister mellett nőttem föl, aki velem mindig nagyon rendesen viselkedett, és a fiammal se tolt ki soha – persze mi se hecceltük fölöslegesen).

Második próbálkozásra találok egy, első látásra strandolósabbnak kinéző fövenyt, gyönyörű füzekkel, hársfákkal, fekete nyárakkal. Utóbbiaknak különösen hálás vagyok, mert a jól ismert, fehér, szöszös termésükkel remekül szigetelik a sáros utat, vagyis lelkes szaporodási kísérleteiknek köszönhetően kevésbé süllyedek el a dágványban. A nyárfaszösznek van még egy izgalmas képessége: remekül ég. Mikor a fiam még kicsi volt, egyszer a szentendrei bicikliút mellett kíváncsiságból meggyújtottuk: vagy húsz méternyi, gyorsan föllobbanó, s ugyanolyan gyorsan elhamvadó, látványos tűzkígyó lett az eredmény. Az aljnövényzet a szösz vékony sávja körül tiszta víz volt, úgyhogy tűzvédelmi szempontból nem volt veszélyes, amit csináltunk, viszont marha jól nézett ki, ettől függetlenül természetesen senkinek nem javaslom a nyárfaszösz pirotechnikai célú alkalmazását, elvégre én se szeretném, ha gyújtogatnák a szaporítószerveim.

KÉP – Drávapart, turistapihenő

Az idilli kép egyáltalán nem érzékelteti, milyen brutálisan meredek itt is a part, valóságos szakadék, de arról nem sikerült olyan fotót csinálnom, ami kellően visszaadná az ijesztő jelleget. Pedig úgy sokkal jobban értékelné olvasóm halált megvető bátorságomat, amivel a Drávába ereszkedtem, vagyis félig csúsztam, félig estem, a felszíni viszonyoknak megfelelően. A víz finom, lágy, frissítő, és amennyire érzékelem (meg egyszerű paraszti eszem is sejteni engedi), a Dunáénál jóval tisztább. Mire ezt megállapítom, sodor is a víz vagy tíz métert, ami üdítő és tartalmas időtöltés, élvezném is  boldogan tovább, csak mivel sebességem Drávástul megüti egy versenyautó, vagy életszerűbb példával egy téridőugró űrhajó teljesítményét, ellenben a vidéket nem ismerem, no meg tárcám, gatyám, biciklim mind a parton, inkább úszni kezdek. Ha az ember nem olimpikon, a Drávában úszás egy helyben tempózást jelent. Mármint árral szemben, hisz az árral úszni elég röhejes lenne: versenyautóban se szoktunk futni. Aztán, ha meguntuk (hamar meg lehet unni), keresünk egy kapaszkodásra alkalmas ágat, vagy gyökeret, és Gollam módjára, négykézláb fölevickélünk a meredélyen, és boldogan lihegve sütkérezünk egyet a fövenyen, és megállapítjuk, hogy akkora sportemberek vagyunk, hogy legalább a szitakötők tapsolhatnának. Mindenesetre életem legrövidebb, mégis igen tartalmas úszása volt, de megígérem a Drávának, hogy ha mutat legalább egy incifinci öblöt, ahol kicsit vissza tud venni a versenytempóból, megismételjük az aktust.

Amíg száradok (mert nem tartottam be a Galaxis útikalauz stopposoknak című klasszikus életvezetési alaptézisét, vagyis nincs nálam törülköző – persze nem is vagyok stoppos), elolvasom a turistaokosító táblákat, és Anyanyelvünk Tündérének simogatását élvezem az ilyen halnevekkel: bucó, ingola, lápi póc, botos kölönte, kőfúró csík, selymes durbincs, leánykoncér. A leánykoncérról érdekes asszociációim támadnak, eszembe jut például a székelyek által pinarágónak nevezett halacska (felületes keresés után úgy föst, a vágócsíkot nevezik így), de mivel menyasszonyom erősen hiányzik, és elvágyódásom nem akarom fokozni, gyorsan befejezem tűnődésem, mi is légyen az a leánykonc, amivel (vagy amit, vagy amin?) nevezett hal leánykoncérkodik.

A másik tábla a Dráva-sík botanikai értékeit ecseteli, amit magamtól is látok, nyelvi gyönyört ellenben keveset ád, de a poloskaszagú kosbor dallamos hangsoráért így is hálás vagyok.

Itt jegyzem meg, hogy verset olvasni nem szerető honfitársaink részben pótolhatják költészetünk élvezetét, és a magyar nyelv gazdagságában való lubickolást állat- és növényhatározóink böngészésével is. Ezúton hívom föl a mindenkori oktatási minisztérium figyelmét, hogy korszakalkotó gondolatom tiszta szeretetből, honderűből, ingyenesen kínálom föl részletes pedagógiai kidolgozásra, vö. skolasztikus, és holisztikus pedagógia.

Nem dobálóznék hitelesen az ormánysági miliő ihlető erejétől rekordsebességgel a befejezés felé közeledő mesekönyvemben pár oldalanként az ősidők Pannon-tengerének titkaival, ha nem látogatnék el az Ős-Dráva tanösvényre. Ide Vajszlóról Baranyahídvégen át kell menni, Kémesen (ott ettük azt a bizonyos harcsapaprikást az előző fejezetben), a gyönyörű református templomnál jobbra fordulni, aztán Szaporca előtt megint jobbra, aztán a szaporcai református templomnál, egy teljesen értelmezhetetlen kereszteződésben arra, amerre a tábla mutatja. Harmadik Dráva-kalandomra nem biciklivel, hanem autóval jövök, fene a tápos mindenem, fogok is szívni ezért majd rendesen, mindenesetre ez tényleg egy olyan útelágazás, hogy KRESZ-oktató legyen a talpán, aki tudja merre kell indexelni, és kinek van előnye. Szerencsére az ormánysági forgalom hasonló a göcselyihez, vagyis autóból is majdnem ugyanúgy lehet nézelődni, mint bicikliről. Néha megelőz egy helyi vagány, néha én előzök meg egy traktort (a mélyenszántás a traktorok mögé kötött, termőtalajt szétcsesző, brutális tárcsákból ítélve sajnos itt is divatban van még, de bízzunk a boldogabb jövőben), különösebb forgalmi esemény nem adódik, eltekintve a tökéletes szafari-hangulattól. Miszerint olykor boldogan lassítok, hogy köszöntsem az út közepén kedélyesen tébláboló fácánt, sütkérező macskát, vagy füleit hegyező, kutyányi méretű baknyulat.

Az Ős-Dráva tanösvény maga a földi Paradicsom. Egyetlen látogatója vagyok éppen – megjegyzem, eddigi Dráva-expedícióim során egy teremtett emberrel se találkoztam, fentebb ecsetelt úszós kalandom során igazából át is úszhattam volna a folyót – ha nem minősülne illegális határátlépésnek amúgy – mert se az itteni, se a túlparton nem láttam senkit, és a vízen se járt hajó, se csónak a másfél-két óra alatt.

Szóval én vagyok a tanösvényen az egyetlen, ki lehetőséget ád a szúnyogoknak, hogy megtörjék pünkösd vasárnapi böjtjük. Mondjuk válogatni nem tudnak a szerencsétlenek, ráadásul a pofátlanabbját meg is ölöm – még nem vagyok akkora keresztény, hogy odatartsam a másik véremet is. Az ösvény mocsár mellett vezet, majd azon át, egy fahídon.

KÉP – Lápvidéki tanösvény

Itt igazi, ős-drávai, sőt, Pannon-tengeri ősragadozók cirkálnak fölöttem: vöröslő potrohú szitakötők (akik már a dinók idején is itt voltak, a leletek alapján ugyanilyen formában, csak épp akkorára nőttek, mint a réti sas),  akiket nem tudok rendesen azonosítani, mert vagy piros légivadász, vagy alföldi szitakötő – utóbbi valószínűbb, mert olyan vaskos a képen is, mint amit élőben látok, de mérget nem vennék rá.

Éstalálkozom a csodás, vízkedvelő égerfákkal is – nagy örömömre és meglepetésemre először havasi égerként azonosítom a fajtát, aki ugyanúgy föst, mint a „sima” éger, csak tojásdad leveleinek a széle fűrészfogú. Aztán utánanézve látom, hogy a hamvas éger levele is ilyen fűrészes. Sőt, még utánabb nézve igazából az enyves égeré is ilyen, és logikus, hogy ő legyen az, mert a határozó szerint ő a lápvidékek barátja.

KÉP – Havasi, vagy hamvas, de talán mégis inkább enyves éger...

Megjegyzem, ezeket a botanikai bénázásaimat nem azért osztom meg a nagyérdeművel, mert olyan nagyokat tudnék bölcselkedni, hanem mert roppant hálás vagyok viszonylag új keletű szórakozásomnak, minek köszönhetően mostanában többet forgatom jártamban-keltemben a növényhatározót, mint a sört, meg a cigit. Egyébként ezt is menyasszonyomnak, Virágnak köszönhetem, ahogy mesehőseimet, Zsázsát és Turbolyát is. És hozzáteszem: növényeket azonosítani végtelenül érdekes dolog, azért végtelenül, mert soha nincs vége, ugyanis ezek a huncutkák folyton mutálódnak, ebből is látszik, hogy a genezis nem egyszeri, hanem folyamatos aktus. Irodalmi művek tanulmányozása például sokkal egyszerűbb, mint a növényvilágé, hisz egy könyv szövege minden évszakban ugyanúgy néz ki. A fákkal meg ugye úgy van az ember, hogy mire nagy nehezen azonosítja őket a levél, vagy a termés alapján, akkor jön a tél, és marad a kéreg, meg a törzs, és az ágak formája, amit megfigyelhetünk. És a legviccesebb az egészben, hogy ebből a szempontból bármelyik ormánysági parasztgyerek leiskolázott volna anno egy egyetemi botanikust.

A lápon átsétálva kukoricaföldek mellett vezet a tanösvény, a kontraszt a képen magáért beszél:

KÉP – Balra a tanösvény diói és égerei a teremtett világból, jobbra az ismert, monokultúrás kukoricatermelés. Oh, mondd, te kit választanál?

A tanösvény táblái egyébként nagyon szépen és pontosan mesélnek a mára elpusztult csodáról, a régi Magyarország vízivilágáról, ami anno kitermelt egy külön életformát, és társadalmi réteget (lásd: pákászok – egyik utolsó képviselőjük Fekete István Tüskevárából Matula bácsi, akinek életmódja nem sokban különbözik egy vízi ősmagyarétól), amit aztán a Habsburgok folyószabályozási és monokulturás őrülete fokozatosan ellehetetlenített (a mi Széchenyink kevés bűne közül az egyik, hogy ő is ezt a folyószabályozási vonalat erősítette – persze, tragikus, ha emberek halnak meg, és elveszítik otthonuk az árvizekben, de hát itt is adódik a történelmi tapasztalat generálta, sokszor föltett kérdés: minek mentek oda?), és sajnos napjainkban is ez a tendencia. Ám a tanösvény táblái szerint van okunk bizakodni, azt írják ugyanis:

„(…) az Ős-Dráva vonalán – a mai Fekete-víz rendszerén átáramoltatva – a Drávából kiemelt vagy a Drávába lefutó patakok által szállított vizet megfogva kellene utánpótlást nyújtani a vízhiányos területeknek. (…) Az Ős-Dráva program olyan modellértékű, komplex vidékfejlesztési kezdeményezés, ami a legkorszerűbb vízkormányzási módszerekre, az egykori ártéri gazdálkodás ma is használható elemeire alapozva próbálja a helyi társadalom életét és a gazdaságot újra harmóniába hozni az ormánsági tájjal. Nagyon fontos célkitűzései a művelési szerekezetváltás (erdők, gyepek arányának növelése a szántók rovására), mozaikos tájszerkezet kialakítása, valamint a vizes élőhelyek állapotának javítása, rehabilitációja.”

Ez már döfi! Ezt tessék a döntéshozóknak támogatni, ne a bankokat, meg az ipari rittyót!

Az Ős-Dráva rehabilitáció világmentő csudájától úgy elálmélkodom, hogy sétám végén visszaindulva teljes lelki nyugalommal hajtok bele a kocsival egy árokba – huszonöt éves sofőri tapasztalataim egyetlen emléke sem jogosít föl erre, hisz egy rét közepén állok, és fényes nappal kéne megfordulnom egy tökéletesen látható, murvás úton, aminek két oldalán egyértelmű árok van. Valamiért mégis ragaszkodom ahhoz, hogy autóvezetői pályám legnagyobb balfaszságát abszolváljam, tökéletesen módosulatlan tudatállapotban. Szerencsémre meg tudok állítani egy helyi vagányt, aki épp arra jaszkarizik a mercijével, és kedvesen kerít még néhány markos legényt, akik láthatóan épp abszolúte módosult tudattal élvezik az ormánysági nyarat, de attól még úgy kitolják a kicsikocsit az árokból, mint a pinty. Még egyszer hála és köszönet érte ezúton is!

A Vajszló és Vejti közötti úton (megint biciklivel) amúgy megfigyelhetem, hogy az ormánysági paraszt sem hülye (direkt használom a paraszt szót, és nem a szántóvetőt, vagy a gazdálkodót, mert történelmileg visszamenőleg is kikérem magamnak, hogy a paraszt szitokszóvá vált: egy igazi paraszt tudása tucatnyi doktorátussal fölér, ezért a szó jelzőként immár-ismét csak pozitív értelemben használható, én szóltam előre!), mert bölcsen meghagyja a szántón pár facsoportot. Napjaink technokráciájában az ilyesmi nem dívik, mert a munkagépnek kerülgetnie kell a tereptárgyat, ami lassítja a munkát, és ezáltal a közgazdasági együtthatókat, meg a többi baromságot, amit az istentelen, urbánus halandó kitalált. Pedig a minden egyes meghagyott facsoport megköti a vizet, vagyis megóvja a kaszálót a vizesedéstől, ráadásul ember és állat egyaránt hűsölhet alatta a fárasztó mezei munka, illetve kérődzés közben.

KÉP – bölcsen meghagyott facsoportok a szántóföldön

A facsoportban egyébként találunk tölgyet, akácot, nyárfát, és veresgyűrűsomot is, legalábbis őket lokalizáltam. Meg egy kedves és finom kis kamillavirágot, ami itt amúgy gazdagon terem, bármerre is járok.

KÉP – veresgyűrűsom

KÉP – kamilla

A régi katolikus iskola épületében, a kapu fölött Szent Imre herceg vigyázó tekintete alatt írórezidenciaként lelt otthonomban egyébként úgy élek és írok, mint valami anti-napraforgó: a laptop képernyőjén ugyebár ragyogó napsütés mellett igen nehezen látszik a szöveg (az esőről meg ne is beszéljünk), viszont többnyire a kertben akarok írni, így szöveggyarapítói mozgásom lényegében leírható a Nap járása elől való menekülésként is. Szerencsémre azért a teremtett világ itt is utat tör, előle nem menekülhetek, olykor például kedves vendégre bukkanok a fürdőkádban:

KÉP – Kis nyárfacincér, természetes élőhelyére visszahelyezve.

Könnyen azonosítható, s hűséges jószág: alig akarja elhagyni a mutatóujjam, hiába mondom neki, hogy ott nem olyan jó a kaja, úgy kell leimádkoznom magamról.

De legemlékezetesebb állatmegfigyelésem Ormányságban a gólyákhoz kötődik, akik Istennek hála minden faluban buzgón fészkelnek és szaporodnak. Ezidei (azért ezidei, mert biztosan jövök-jövünk még, ebből a mesebeli helyből két hét csak kedvcsinálónak elég) utolsó Dráva-kalandom után, mikor végre fölfedeztem a legjobb, úsznivaló öblöt, csak nem úsztam benne, mert éppen hideg  volt…

KÉP – Itt fogok úszni, ha visszajövök. Mocsaras-szúnyogos Dráva-öblöcske, homlokig érő csalánokon át lehet kúszva-mászva odajutni, szóval kemény, de szép! Akkora halak ugráltak benne, mint én, úgyhogy már csak azért is tartozom egy pancsolással a gyönyörű öbölnek, hogy kiderüljön, ki esz meg kit.

… szóval Drávázás után láttam már, hogy nem érek vissza Vajszlóra délig (délután kettő is elmúlt már, úgy elbarangoltam az időt), mikor is az iskolában elvehetném a tündéri konyhás néniktől a napi ebédemet (meglepően jó zöldségleveseket, meg egyebeket főznek, elmondásuk szerint helyi alapanyagokból, ha lehetőség adódik), úgyhogy nekiláttam keresni valami kifőzdét. Harkánynak indultam Kémesről, és félúton, Drávaszerdahelyen találtam is egy jópofa helyet mindjárt az út mellett. Hogyaszondja: a drávaszerdahelyi Bundáskenyér Magyarország első önkormányzati üzemeltetésű vendéglátója (sic!), az itt fogyasztással a helyi önkormányzatot támogatja. Kértem elvitelre két töltött lángost, hogy majd a kocsiban megeszem barangolás közben, a kifőzdei konyhásnénik meg leültettek, és addig ültem ott, hogy már majd elaludtam, de aztán a csivitelésre fölébredtem, és kiderült, hogy az út menti terasz egyetlen olyan székén ülök, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a falu gólyafészkére (erről fotót nem készítettem, mert magas volt a villanypózna, meg sok a drót, nem látszott volna a lényeg). Egyébként Ormányság minden falvában van egy villanypóznán gólyafészek, persze ez a normális, az a hely a beteg, ahol nem így van. És a gólyamama nyilván itt is kelepelve eteti a szintén kelepelve követelődző kisgólyákat (a menüt éppenséggel nem látom, de nyilván változatos, már csak az egyes fogások végtagjainak számát tekintve is), nem is az a nagy dolog, hanem, hogy bár láttam már pár ilyet életemben, mégis első ízben teszem a rendkívüli ornitológiai megfigyelést: a gólyafészek egy hierarchikus emeletes ház.

Tudniillik az alsó szintjén, amit a gólyák nem használnak, verebek és fecskék rendezték be otthonuk, és csivitelnek, táplálkoznak, szaporodnak önfeledt vígságban. A gólyák rá se bagóznak az önkényes házfoglalókra, akik nyilván táplálkozásilag sem jelentenek számukra konkurenciát. Mikor később Méhes Károllyal, az Írórezidencia program szülőatyjával és koordinátorával beszélgetünk Pécsett efféle természettudományos kérdésekről, és fölmerül a szóban forgó jelenség kapcsán, hogy miért jó ez a gólyáknak (hisz az ilyen ökoszisztematikus társulásokban mindig elsődleges szempont a kölcsönösség), arra jutunk, hogy a verebek és fecskék a gólyafészek aljába épített kis lakásaikkal gyakorlatilag a padlófűtést biztosítják a gólyáknak, magyarul a testhőjükkel melegítik a gólyák fenekét, akiknek ez így jó. Naná, én is örülnék, ha nem morzsazabáló hangyák laknának az ágyam alatt (persze nem ők tehetnek arról, hogy az ágy alá morzsázok, magam se tudom, miért), hanem fecskék, meg verebek!

Most szombat van, holnap hajnalban indulok haza Szentendrére, s ismételten látom, mennyire kevés ez a két hét. Hisz nem is meséltem még Ormányság nevezetes, festett kazettás templomairól (amiknek a majdani könyvben megjelenő egyik mesémben meg is írtam apokrif eredettörténetét), különös tekintettel a vajszlóira, ahol ráadásul egy tündéri lelkész házaspár tevékenykedik lelkesen és eredményesen, ráadásul a lelkész asszony szintén kolléga, dedikálok is neki egy könyvet, bízva abban, hogy jövőre majd ő fogja nekem dedikálni az övét… És nem meséltem a vajszlói Könyvtárról, és Kodolányi János Emlékházról, ahogy a sellyei botanikus kertről sem, és bizony meglehet, ezek a következő alkalomra maradnak, mert mindenkivel arról beszéltem, akivel csak találkoztam itt, hogy hamarosan újra találkozunk. Terveim szerint legközelebb családdal jövök, mert bár mesekönyvemmel csakugyan nagyot léptem előre Vajszló Írórezidenciáján (jó, egy kevéske még megírandó, de a legjava kész, és közben Herkli Mátyás Barnabás barátom, zalai képzőművész már készíti is az illusztrációkat, éppen az eddigi grafikák rézkarc-változatával kísérletezik, hejj, de jól néz ki!), az Ormányság titkaiban és ihlető erejének mélységében még jó alaposan alá kell merülnünk – és lehet, hogy ennek eredménye már egy következő mesekönyv törzsanyaga lesz. Mindenesetre bárkivel beszélek itt, ha kiejtem a számon a mese szót, csupa csillogó tekintetet kapok cserébe. Így bízom benne, hogy a jövő nyárra csakugyan elhozhatom ide a kötetet, aminek jelentős része itt született, és amiben szerepelni fog az Ormánysági templomvirágok című mese is. És ezt a kötetet itt, Vajszlón, és az Ormányságban is bemutathatom majd, hálából az idillért, amiben részem volt.