Január 25.

Nem süt a nap, hideg van, tudnék még aludni, de dolgozni is kell, hátha később nem lesz rá időm, mert megyünk. Sőt. 90 %, hogy megyünk. Istvánnak Kisjakabfalvára visz az útja. Amikor hív, nem vagyok meggyőződve, hogy mennem kell, hogy mennék, aztán mégis ráveszem magam. Még az ebédemet is föl tudjuk venni indulás előtt.

Harkány felé indulunk, Siklós, Nagyharsány, Villány felől jutunk majd el Kisjakabfalvára, a zsákfaluba. Nagyharsánynál a Szársomlyó is éppen olyan sebes, mint Vácnál a Naszály. Ott a váci, itt a beremendi cementgyár a ludas. Az ördögszántásokat itt most nem látom, pedig vannak, el tudom képzelni, láttam eleget szeptemberben Bódvaszilasnál az Alsó-hegyen. Arrafelé is akad sorstárs, nem is egy, a Bél-kő, az Esztramos, utóbbit ki is belezték, kész csoda, hogy a Rákóczi-barlang megmaradt.

De mi most Kisjakabfalvára megyünk. Hatvanan lakják. István a fűrészüzembe tart, egy gépet kell beállítani, nekem meg közben kinyitják a Kondrád-házat. Józsi még tárlatvezetőt is szerez nekem, a szomszéd Kálmán személyében, aki 48-as születésű, mindent tud a faluról.

Nagyon gazdag volt valamikor Kisjakabfalva, ezt látni a házakról. A történet hasonló, mint Mikében. A 18. században betelepült svábok szorgalmas munkával a nulláról virágzó gazdaságot teremtettek maguk körül. Amerre jártam, mindenhol így tapasztaltam az országban. Vöröstón, Barnagon vagy Somogynak bármelyik sváb falujában. Itt Kisjakabfalván különösen megkapó ez a jellegzetes, több generációra tervezett, öt lakószobás, U alakú házszerkezet, cselédházzal, istállóval, pajtával, góréval. Itt bizony folyt dohánytermesztés, látszik a nyoma.

Kálmán szomszéd végigvezet a házon, a tisztaszobába és a többi belső helyiségbe szigorúan kórházi cipővédővel szabad csak belépni, így van ez rendjén. Elmondja, hogy a ház mostani gazdája úgy vásárolta vissza, és szinte romjaiból hozta helyre, igyekezvén megőrizni az eredetiséget minden tekintetben. A bútorok is mind eredetiek. Amit restaurálni kellett, azt restaurálták, de a kézi falfestéstől a legutolsó berendezési tárgyig. Külön szakemberek segítették a munkát, hogy minden pontosan úgy legyen, ahogy eredetileg volt, a viselettől kezdve az összes részletig.

Nagyon nagy kincs ez itt, a múlt ereklyéi sorakoznak mindenütt, a háborús emlékektől a kisvasút történetéig, a fényképekig. Kálmán szomszédnak el-elered a könnye, amikor a kitelepítésekről beszél, hiszen itt is ugyanúgy zajlott a történet. Aki svábnak vallotta magát, az mehetett vissza oda, ahonnan az ősei származtak. Helyükre pedig jöttek a Felvidékről a magyarok, akiket onnan űztek el. A trianoni békediktátummal a magyar történelem legfájdalmasabb időszakai következtek, elszenvedői máig nem múló sebeket hordoznak, mint Kálmán is, aki mutatja a tárgyakat, mi az, amit még hazulról, odaátról hoztak. A kocsit, a vetőgépet, ami még ma is működőképes.

Sok tájházban jártam már az országban, édesapám szülőfalujából is Szennába került a talpasház, láttam eleget, Szentendrén a Skanzenben is, de a legmegkapóbb a Konrád-féle házban ez a ragaszkodás, az ősök, a ház eredeti lakói iránt érzett tisztelet. A kötődés. Hogy nem hagyjuk veszni, ami érték. Tudom, még a spanyol Galicia tartomány halászházairól mondták, hogy annak idején azért rombolták le őket akár a saját tulajdonosaik is, hogy nagyobbat építsenek, mert az az eredeti, a régi szép, mindig a szegénységre emlékeztette őket. A svábok esetében szegénységről ritkán beszélhetünk. Láttam gazdag sváb portát, még gazdagabbat, de szegényet soha. Kaposfőről mondták, meglátszik, hol kezdődik a falu sváb része, és így is volt. Tapintható volt a különbség.

Jó órás nézelődés után indulunk tovább. A villányi pincesor nagyon látványos, István mondja, a rendszerváltás előtt lepusztult, szürke volt itt minden. Hiába, meglátszik, hogy Csáki szalmája-e a birtok, vagy van gazdája. Hej, ha még boroznék, biztos sokkal jobban élvezném, de így marad a külső szemlélés.

Máriagyűdön megnézzük a bazilikát, anyukám egyik kedvelt zarándokhelye, mindig nézem neki a csatlakozásokat Siklós felől, mert csak átszállással tudja Kaposvárról megközelíteni. De ez nem gátolja meg benne, hogy eljöjjön. Vajszlóról persze gyalog jönnek a zarándokok. Huszonhét kilométer, a Google szerint öt óra huszonkilenc perc. A Locus kicsit bonyolultabban, jelzett utakon vezet, a szerint egy órával hosszabb az út, értelemszerűen kilométerben is bő öttel több.

Most már csak a Látogatóközpont marad. Kicsit fázom tőle, az EU-s egyen projektek terméke ez az intézmény, (parque temático), oktatótáblákkal, minden egyébbel, interaktív cuccokkal felturbózva. mindegy, de legalább nem az erdő közepén van, mert ott az ilyen színes tábláktól megőrülök, pedig van belőlük rengeteg. Érdekes a kiállítóhely, de sokkal okosabb nem lettem tőle, néhány madár- meg egy nummulitesz-kitűzőt veszek, éljen az MME.

Innen már csak hazafelé megyünk, vízügyi igazgatósági engedéllyel a gáton. Nagyon szép az út. István elmondja, hogy a Pécsi víz és a Fekete víz összefolyásánál, hogy amíg működött Pécsett a bőrgyár, főleg a szénmosó, szabályosan fekete üledéket hagyott a víz. El tudom képzelni, a bőrgyár vize is milyen büdös lehetett. Még emlékszem a földrajztérképünkre, Pécsnél a bőrgyártás és a szénbányászat jelével.

Szép volt a nap, ismét hálás köszönet Istvánnak. Tényleg a szívét-lelkét kiteszi a vendégeiért. És persze nemcsak nekem, aki itt megfordul nála, mindenkinek a maximumot adja, amit csak lehet. 

Január 26.

Kicsit nehézkes az ébredés, szürkeség van, de csak sikerül. A reggeli munka közben jön a telefon, hozzák a tükröt, a lámpát. Kérek egy kis laufot, majd tizenegy után. A szokásos körömet megfutom, ebéd az éthordóban, Vali ismét kedvemre tesz, külön leszűrve a szaft, a rizs, a leves. Fantasztikus.

Tehát lesz még időm, lámpa csak délután jön. Jobb is, a délelőtt a legjobb munkaidőm, délután jobbára csak kutatni tudok.

Marad időm boltba menni, bevásárolok mindent, ami kell, a kelleténél többet is persze, főleg a diákcsemege és a földimogyoró nem képezte volna részét a feltétlen szükséges élelmiszereknek.

A legnagyobb esemény a polc és a tükör. Irgalmatlan hanggal jár, a csempét is át kell fúrni, Lajos megold mindent. István közben mesél, intézi a dolgait, aztán következik a lámpa. Igazából asztali, de most fali lesz. Három kampó megfogja, nagyszerű. A porszívó nem működik, pedig bíztam benne, de valami adományféle lehetett a szegény testvéreknek. Az átvevő nyilván nem nézte, hogy kábel nincs benne. Hm. Most jut eszembe, szerintem még valamelyik alsós tankönyvünkben lehetett benne, hogy  mindig úgy adj vagy jó szívvel adj, hogy amit adsz, el is fogadhassák. Nem pont ide illik, de a német vagy akármilyen testvérek nyilván nem jó szívvel adták azt a porszívót a hittestvéreiknek, mert így használhatatlan. Nem is vesződött vele senki, hogy kábelt szereljen bele.

Elkészült a tükör, minden a helyén, úgyhogy zavartalanul dolgozhatnék, de előtte még két telefon. Klárival kicsit hosszabban, a családi szálak lassan összefonódnak. Nem is a dédpapám, a dédmamám oldaláról vagyunk rokonok. Én teljes félreértésben éltem eddig a vajszlói rokonságot illetően. A dédpapám a sógora miatt jött ide, ezt tudtam, csak azt nem, hogy a felesége révén volt sógora az illető. A felesége testvére révén. Vagy hogyan is? Na, ez bonyolult. Illetve kétszeresen is lehetünk rokonok, mert ekkorát nem tévedhetek. Az Ingisch és a Czengruber vonalon is.

Este nagy kutatásban vagyok. Jönnek közelebb a vajszlói szálak. Egy-két telefon, Istvánnal a testületi ülés után telefonon megbeszélem az élet folyását, meg hogy holnap elvisz, és végre megnézem közelről a Drávát, mert már folyóhiányom van. A kutatás közben stresszoldásnak a legjobb vagy legrosszabb a mogyoró, a diákcsemege. Nem kellett volna, tudom, de már késő. A nápolyim is bánta a munka hevét. Meg még a pikáns tonhalas pástétom is némi keksszel.

Január 27.

A reggeli menetrend változatlan, munka, iskola, ebéd.

Délutánra egy kis Drávanézés. Még van időm, megyek a boltba, joghurt, mandarin és a többi. Lám, csütörtök, akkor piac, nem négy, háromezer ötszáz forint most a múltkori nadrág. Hihetetlen. Időm is van még, hazarobogok vele, óriási nagy, vissza, csere. Azzal is hazarobogok, közben teljesen kimelegedtem. Nem jó érzés.

Fél háromkor aztán elindulunk Istvánnal Drávanézőbe. Lemegyünk Vejtihez, ahol régen, még a század elején is működött a röpülő, a drávai átkelő. Száz ember, hat megrakott lovas kocsi is elfért rajta. Nagyon érdekes szerkezet volt, Kodolányi kicsit másképpen írja le, mint az Ős-Dráva Látogatóközpont ábrája amit Zsófinak hála, megkapok képen, tegnap ugyanis vesztemre nem fényképeztem le. Azt viszont nem tudom pontosan, hogy meddig működött, pedig nem ártana tudnom, nem szeretnék hiteltelen lenni. De tételezzük föl, hogy 1924-ben még működhetett. Ebben a pillanatban megerősített István, hogy a második világháború idején szűnt meg. Tehát a Kodolányi-féle leírás a régi változatra vonatkozik, amikor még sodronykötéllel és nem lánccal rögzítették a röpülőt a mederfenékhez vagy a szigetcsúcshoz.

Vejti. Gyönyörű topolyafák vagyis csomoros nyárok, ahogy közeledünk a folyóhoz. Látszik, hogy ártéri erdő, de mégis mennyire más, mint a Dunánál. És a folyó. A Dráva. A vad, örvényes Dráva itt egész szelídnek látszik. Sokkal szélesebb, mint a Kis-Duna. A mindenkori fokmérő. Lenyűgöző. Egész komoly táborhely, a vízitúrások kikötőhelye. Odaát uszadékfákból emelt gátat a sodrás. Szép, rendezett partszakasz, milyen gyönyörű lehet itt egy nyári estén. (Szúnyogokkal együtt. Vagy szentjánosbogarakkal az év legrövidebb éjszakáján.) A távolban egy mozgó fekete pont. Megvárjuk. Kárókatonának nagy, távcsövünk nincs, úgyhogy megállapítom, hogy nyilván harcsára megy a horgász csónakból. Derék dolog, ilyenkor a vízen. Nem is közeledik, egy helyben áll, sodorvonalát csak az áramlás adja. Nézzük egy darabig, aztán nem időzünk tovább, megyünk, egy kis töltés, egy kis sugárút (az uránbánya meddőjéből ment az alapjába, attól lett sugárút), Sósvertikére most nem megyünk be, pedig szép neve van, de mi most Piskót nézzük meg. Nagyon szép a temploma, persze református.

Aztán jön Drávaiványi. A legteljesebb, festett, kazettás mennyezetű templom. Gyönyörű. Az évszám hirdeti, hogy az 1792. esztendőben, az „Iványi sz. eklézsiának tulajdon maga költségével és munkájával”. Csaroda, Szenna és most ez az Iványi. Sellővel. A szennai templomból nem emlékszem a sellőre, de ott is van.

Iványiból egy elnéptelenedett falut is útba ejtünk. Révfalun gyakorlatilag nincs állandó lakosság, ettől függetlenül azért látom, hogy füstöl valami, fűtik a fóliasátrat. Itt van hely mindenre, nyugalom is van, az biztos. Néhány házon látszik, hogy frissen felújították, nyaralónak használják. Van buszmegállója is, pedig hát busz nem jár ide. István mondja, még a nyolcvanas években nagy élet volt itt. Működött minden, a bolt, a kocsma, a posta.

Zaláta is érdekes, hatalmas terek a házsorok között az út két oldalán, az egész településből ez marad meg bennem, de majd megyünk, hiszen Attila jön a jövő héten is, csak ekkor ezt még nem tudhatom.

Drávasztára kikötőjéhez vesszük utunkat. Már szürkül, de még természetes fényeknél nézzük a folyót. Itt is gyönyörű a Dráva, itt is ül ladikjában egy horgász. Körülötte csak úgy rabolnak a harcsák. Folyamatosan gyűrűzik a víz. De mintha a csónakost elkerülnék, inkább felénk tartanak, talán mert látják, nálunk nincs bot. Nem akaródzik szabadulni a látvány bűvöletétől. Várom hogy történjen valami. Történik is. Egy egész halvány rózsaszín csíkocska tűnik föl a nyugati égbolton. Nagyon messze. Közben sötétednek a kék árnyalatai, de még szinte teljesen világos van. Aztán ahogy múlnak a percek, a rózsaszín terjedni kezd, följebb kúszik vagy lejjebb inkább, tükröződik a vízfelületen. Kezd nagyon hideg lenni, de a kép lenyűgöző. Egy idő után aztán mégiscsak indulni kell, nagyon hideg lett.

Sellye felé megyünk haza. Eszembe jut a tegnapi kutatásomból, hogy a XX. század elején micsoda komoly harc folyt Sellye meg Vajszló között, hogy melyik legyen a járási székhely. Érvek pro és kontra, persze Sellye győz, a Draskovics kastély viszi a pálmát, Vajszlónak ilyen nincs.

Csányoszrón is körülnézünk, utóvégre István itt született, a szülőházát is megmutatja, és azt a házat is, ahol egy nyári délután bedobott egy követ a nyitva álló második ablakon. Nem látta senki, azazhogy mégis, a jófiú osztálytárs, aki nyomban kötelességének érezte, hogy otthon be is árulja. Hiába, így kell ezt, ehhez is érteni kell valakinek.

Hazafelé benézünk István telephelyére, az első épületben vadászok éppen vadat nyúznak. Agancsok a földön, koponyástul, ezt azért ki is hagytam volna, de úgy látszik, nem kímél a sors, tegnap a halott gólya, arról jótékonyan hallgatok, ma meg ezek a halott szarvasok.

Még egy teázás Istvánnál, Zsófival is megismerkedem, aztán hazafelé menet Klári meglep. Még nem is találkoztunk személyesen, mióta itt vagyok, ma sem sikerült, de vacsorát hozott nekem. Hiába, nagy összetartás volt régen a nagy rokonságban, Klári ezt még megörökölte, most, hogy itt vagyok, legalább mi fölvehetjük a szálakat.

Január 28.

Jóformán a meghűlésem kezelésével telik a nap. Hála Zsófinak, van Aszpirinos C-vitaminos pezsgőtablettám. És vöröshagymám is. Ez a két gyógyszer jó lesz. Kicsit megfázhattam már Kisjakabfalván, aztán tegnap megint, annyit tüsszögök, hogy csak na.

Alszom, teát iszom, Aszpirin-koktélt. Holnapra el kell mulasztanom, megyünk Eszékre. A vöröshagymára a félbevágott, hónaljba helyezett megoldást tudom, már nem emlékszem, mennyire volt hatásos, amikor még Spanyolországban egyszer közvetlenül repülés előtt kipróbáltam, mindenesetre egy biztos, meghűlésre a vöröshagyma illóolaja nagyon hasznos.

Átmegyek az ebédért, annyi időre csak ki kell mozdulni, nem is esik nehezemre, aludtam egy csomót. Vali mondja, a krumplit most egyem meg, mert frissen jó. Hasábburgonya a brassóihoz? Igen. Muszáj így csinálni, egyben sütve nem volt az igazi. Elhiszem. Ekkora mennyiségben nehéz lenne megoldani.

Ha már a krumplit enni kell, hát a levesből is eszem. Karfiolleves, nagyon finom, de kicsit sok nekem a tészta. Mindegy. Örülök neki, nagy könnyebbség, hogy nem kell főznöm, igazán jól élek. Ebéd után szieszta, nem is hallom, hogy kopognak, Klári jön. Kelkáposzta főzeléket hoz. Tükörtojással. Meg tökmagot, pogácsát. Aztán nekiülünk, megbeszéljük az elmúlt éveket. Tudni mindig tudtunk egymásról, egész életemben a vajszlói rokonság volt a titokzatos nagy ismeretlen, igazából mi is csak egyszer találkoztunk, a nagymamám temetésén. Hozott fényképeket, rajta vannak a családtagok, akik közül csak a bérmakeresztanyám családja az ismerős, de nem csoda, Vajszlón talán sose jártam, talán csak álmodtam, hogy egyszer régen gyerekkoromban Harkányból hazafelé menet megálltunk.

Közben Klárit hívja az állatorvos, szegény Hermész kutya nagyon beteg, mennie kell, de majd visszajön, ha az állatorvos elment. Én meg közben nekiállok a kelkáposzta főzeléknek. Nem rossz, mondhatom, reggelire megettem az ebédet, most meg a vacsorát. Négy tükörtojás, annak a fele is bőven elég. Még egy kis alvást is megengedek, amíg Klári visszajön.

Aztán folytatjuk a fényképekkel, a sorsokkal. Ki tudja, hogy van ez, nem érdem szerint, az biztos, azt tudjuk. Ha úgy menne, Klári nem maradt volna egyedül, de még sok mást is tudnék mondani a környezetemből, bárkire igaz lehet, aki magára maradt, mert kihalt mellőle férj, szülő, gyerek.

Este Istvánnal beszélek, Klári is jöhetne Eszékre, ha van kedve, jól ismerik egymást. Sajnos nincs második oltása, annyira beteg lett az elsőtől, hogy kihagyta a következőt.

Január 29.

A reggeli penzummal hamar végzek, indulhatnánk is korábban, de mivel tizenegyet beszéltünk meg, akkor is indulunk el.

Drávaszabolcs, határátkelő. Nagyon kell türtőztetnem magam, hogy ne szóljak be a rendőrnek. Pökhendi, pimasz, nyegle. Mit képzel. Mit képzel. Nem jó helyre álltunk. Nahát. Ki is nyittat mindent, el is kér minden papírt. Hivatása magaslatán. A horvát oldal már nem ilyen. EU-s oltási igazolványt kérnek, útlevelet, és mehetünk. Jó ötven kilométer Eszék, vagy még több is talán. Igen.

Odaát rendben van a határ. Mármint a földek. Végig szántva, vetve, nincsenek fák, bokrok, szántásból elmaradt terület az út mentén, ezt István jegyzi meg. Igen, most, hogy mondja, ez már a Vajdaságban is feltűnt nekem. Tudom, balesetveszélyesek is lehetnek, de akkor is szeretem a nyárfasort, a platánsort, a hársakat, bármit. Legyenek csak szépen fák az út mellett.

Eszék. Némi tétovázás után sikerül megoldani a parkolójegy-kérdést, sok nyelv közül legbiztosabb a horvátosított szlovák vagy szerintem szlovák. Szerintem szlovákul tudok valamennyire, legalábbis néhányszor sikerült elhitetnem Pozsonyban. Egyszer például végighallgattam egy panaszáradatot a DM-ben, és persze nem derült ki, hogy nem sokat értettem belőle. Különben szlovákul az értelmes hallgatáshoz elég, ha kellő pillanatban elsütöd, hogy hej, máskor meg hogy jáj, csak persze ügyesen kell kalibrálni, hogy mikor és hol melyiket. Ez itt most nehezebb lesz, régen voltam Újvidéken, a szerb erősen megkopott bennem.

A pénzváltást megoldom, mielőtt még az Exchange-hez vezényelne a fiú, akit kérdezek, mert a papírpénz láttán nagyon kedvesen azonnal adja a két érmét. Kávéház, zsúfolásig tele a terasz, kávéznak, beszélgetnek az emberek. Délután egy óra van. És az egész belváros ilyen. Ráérős, kedves, az egyvagonos villamos sem siet. Itt Eszéken úgy látszik, ezen a szombat délutánon mindenre van idő. Leballagunk a Drávához, minden arról szól, hogy az itt élőknek jó legyen. Hajók, rendezett folyópart, sétány. Szép gyalogoshíd.

Úgy járok itt Eszéken, mintha Pozsonyban járnék, vagy bármelyik másik monarchiabeli városban. Akár Kaposvár utcája is lehetne egyik-másik. A Péter-Pál templom mindenhonnan irányt mutat. Át-átfut bennem, hogy ezerkétszázhatvan civil áldozata volt a városvédő harcoknak, és mintha nem is tegnapelőtt történt volna. Ennyire egyszerű a kilábalás? Nem hiszem. Bár az is igaz, nem árt nem elfelejteni, hogy amikor én születtem, még csak tizenöt éve ért véget a második világháború. Úgyhogy nincs min csodálkozni. Eszék is él, élni akar, minden jel arra utal, egy-egy házon azért még látok határozottan golyónyomokat. Ugyanígy Pesten is lehet látni még ötvenhatból.

Mint a spanyolok, ennyi turizmus után valamit ennünk is kéne. Pizza. Davos. Nem túl olaszos, de itt van előttünk. Be is térünk, lehet is pizzát enni. A fiú beszél angolul, szerencsére. Bármilyen nyelv jó lenne, de az olasz talán itt Eszéken még nem olyan közkedvelt. Kedves a fiú nagyon, később kiderül, hogy apja magyar, baranyai, de nem beszél magyarul. Ha az anyja lenne magyar, biztosan tudna. Így csak ért, azt mondja, a családi összejöveteleken sok mindent megért, de a magyar nagyon nehéz. Kopácsiak a rokonok.

A városnak azt a részét is megnézzük, amerre nemigen járhatnak turisták, de nem baj, én azt szeretem, jó nézni, ahogy elmegy egy kerékpáros, vagy ahogy beszélgetnek az utcabeliek, mielőtt hazamennének. Ez a január végi szombat délután mindenesetre nagyon laza, kellemes itt Eszéken. Hétköznap talán valamivel feszítettebb a tempó, de akkor sem az a pesti hajtós lehet. Meg még azt is el tudom képzelni, hogy milyen nyüzsgés lehet itt nyáron. Mint Újvidéken.

Egy kis kör után fordulunk is vissza, a Sparban még halat vásárolunk, majd indulunk, hogy még viszonylag világosban lássuk Moslavinától a hajdani vejti átkelőt. Ahol tegnap álltunk, ma már nem állunk ott, a fehér információs tábla az utolsó nappali fényeknél még jól kivehetően ott virít, de már árnyak kúsznak lefelé a Dráván.

A határig Miholjác felől jutunk el, visszafelé megyünk. Gyanítom, ugyanaz a fickó ül a bódéban, csak most a másik oldalon, a visszatérőket fogadja. Fura egy fazon. Úgy tesz, mintha nem is ő lett volna a faragatlan délelőtt. Aztán jó utat kíván.

Hazafelé jövet még betérünk Kórósra, ki van világítva a templom, jó nagy betűkkel ki is van írva, hogy kazettás. Adorjás felől megyünk, aztán Kórósról Sámod felől Vajszlóra. Minden út oda vezet, ezt tudjuk. István még elmeséli az utolsó baktert, bocsánat, állomásfőnököt, akivel együtt trombitált a téesz rezesbandájában. Az öreg szégyellős volt, ezért a pincében gyakorolt, remélte, hogy onnan nem hallatszik föl a játéka.

Vajszló, este van, este van. Szombat, legyek következetes, egy gyors takarítás még belefér, mielőtt végleg kidőlnék.

Január 30.

A hónap utolsó előtti napja, vasárnap, a négyezres penzumot teljesítem. Ez a babona, minimum kettő, de páros ezer legyen. Nem baj, ha  kuka lesz a vége, akkor is írni kell. A próza ilyen. Semmi ihlet, semmi bűvészmutatvány, csak talpalás, mondhatnám másképp is, de most nem mondom.

Házi munkák, teendők, ha nem is túl sok, de azért akad, utána bolt, vasárnap délelőtt, persze, mise helyett megint boltba megyek. Nem szép, tudom, de megint így esett. Folytatom a háztartási munkát, aztán jön Klári, húslevest hoz, krumplis tésztát, uborkasalátát, meg egy mandarint, mert az a menzán is mindig jár. Klári, hát, Klári, ilyen. Hiába mondom, hogy István vár halebéddel. Csak kicsit kell enni belőle, hogy utána a hal is elférjen.

Aztán megyek, Istvánnál a hal pompás, a tintahal is, az elkészítési mód kissé szokatlan, de minden új érdekes, a spanyol recept más, de mi most itt vagyunk.

Egy idő múlva jön Attila, az Ormánsági Históriák c. blog szerkesztője, működtetője. Nagyon érdekes dolgokat mesél, például hogy a zalátai tiszteletesné, aki nótaszerző volt, 41-ben a Dankó Pista-versenyen első díjat is nyert, mégsem nagyon tudunk róla. Meg is hallgattam azóta a Zalátai csárdás című nótáját Győri Szabó József előadásában, és nem lep meg, hogy szerzője díjat nyert.

Attila megszállottságból, hagyománytiszteletből, kedvtelésből gyűjti az anyagot, ez éppoly dicséretes, mint Somogyi doktoré a Konrád-ház fenntartásában. Attilánál sincs semmi kényszer, csak a puszta érdeklődés. Pedig diósgyőri születésű, igaz, a felesége zalátai. De aki egyszer az Ormánságba betette a lábát…

Miután elköszönök, fényképezem a naplementét. Ez a január olyan szép egekkel ajándékozott meg bennünket, milyen jó lenne megint a Dráva-parton nézni ezeket a fényeket!