A Zsolnay negyedet szeptember óta ismerem, hála az osztálykirándulásunknak. Igen, nem tévedés, minden évben van osztálykirándulásunk, a gimnáziumi osztály kemény magja, minden évben más, ki-ki a lakóhelye szerint szervezi. Tavalyelőtt én voltam soron Szentendrével, Leányfaluval és Váccal, tavaly pedig Tibi osztálytársunk, aki Pécsen lakik és Komlón tanít. Magyarhertelendi bázis, Orfű, Pécs, Abaliget, ahol negyven évvel ezelőtt szintén osztálykiránduláson jártunk Kaposvárról. Így futnak össze a szálak, a Zsolnay negyed tehát számomra tavaly óta nem ismeretlen terep, a rezidenciaprogramnak köszönhetően pedig mostantól egy hónapra az otthonom is lesz a vendégház hatos szobája.

Pécs. Kaposvár örök riválisa. Mindig mosolyognom kell, nem tudom, városi legenda-e, de állítólag amikor a kaposvári színházat építették, egyetlen cél vezérelte a várost: csak nagyobb legyen, mint a pécsi. Útitárs mecénásom szerint a büféje is sokkal nagyobb, nem tudom, a kaposvári büfére nem is emlékszem, ott nem sűrűn fordultam meg életemben, annál többször a színészklubban.

Különben ha az ember komolyabb dolgot akart vásárolni, akkor Kaposvárról Pécsre kellett jönni. A hetvenes évekről beszélek, amíg még nem készült el a Somogy áruház. Nem azt mondom, hogy sűrűn jártunk, de ha jöttünk, ide- és visszafelé is rosszul voltam a szürke Zsigulinkban a sásdi út hullámvasútján. Pécs akkor nekem a non plus ultra volt, Pesten is csak tizenhárom évesen jártam először. Jut eszembe, nem is akárhogyan. Később talán majd azt is elmesélem, mert nemsokára jön Méhes Karcsi, be kell jelentkeznem a recepción, tegnap az esőre való tekintettel elnapoltuk.

Próbálom memorizálni a várost a hiányos térlátásommal. A belváros megvan, a Zsolnay Negyedtől odáig is, két osztálytársammal szeptemberben gyalog mentünk be, nem vártunk a kisvonatra, és milyen jól tettük! Most legalább tudom az utat hazafelé. Majdnem itt álltunk Gyöngyivel, itt készült a kép, valahol itt kéne bejutnom a vendégházba, csak nem találom a bejáratot, de még a recepciót sem. Bea elkísér. Most már megjegyzem, igen, a szeptemberi képhez viszonyítva jobban be tudom lőni. Kicsit pihenek, aztán megnézem, hol tudok majd futni, honnan van legközelebb a Tettye, azt már tudom, hogy honnan nincs, rám is sötétedik, úgyhogy visszafordulok.

Este próbálok egy jelenetet az egyfelvonásosból, amit erre a hónapra terveztem még Barcelonában, csakhogy ami élt bennem Barcelonában, az hazaérkezve elhalványult. A címe nagyon jó, a nyitójelenet nem igazán tetszik, de ami a nagyobb baj, hogy ez a két szereplő nem fogja nekem azt a végkifejletet produkálni, amit Barcelonában elterveztem. Most vagy hagyom őket, hadd járják a maguk útját a darabban, vagy félreteszem. Egy-két nap után majd meglátom.

A függőben maradt szerződéseimet, utalásaimat intézem, kellőképpen el is fáradok. Eszembe jut, de azóta hányszor, Kemény István mondta egyszer, hogy az email-írás munka. Azóta én is annak tekintem, és akkor a szerződésekről ne is beszéljünk! Az még mekkora munka! Minden egyes megjelenéshez külön szerződés, adatokkal, miegymással!

Szeretném megtudni, melyik a legrövidebb út a Tettyére. Először gyalogló üzemmódban, aztán majd futva. Tegnap már láttam, melyik út nem lesz jó, ma indulok egy másikon, segítségemre van előbb a Google, majd később a turistatérkép. A régi kőfejtőig elképesztő panorámájú házak, egész fönn, a tipikus kocka, újmódi, amilyenből az utcánkban is akad, amit én szívből utálok, tájidegen itt is, Leányfalun is. Egy ilyen helyen tájba simulón kéne építkezni. Vagy egyáltalán nem kéne házat építeni. Följebb a fák között pusztuló kulcsos ház, ilyeneket a kéktúrán is láttunk eleget. Meg Lajos-forrásnál is. A fenyvesen keresztül átérek a települést jelző zöld négyzetre, az pedig levisz a dömörkapui elágazáshoz, ahová a múltkor (tavaly) is leértem a Misináról. Nem hosszú táv, másfél óra otthontól, az más kérdés, hogy futva hogyan fogok feljutni ide. Otthon sem egyszerű, 150 méter a szint fölfelé, itt nem tudom, mennyi lenne, nyilván jóval több. Meglátjuk. Lehet, hogy a futógöncöm kihasználatlan marad.

Este Biederman és a gyújtogatók. Arról külön írtam, meglátjuk, ki kéri majd.

Egyelőre nem tudok nagyobb lélegzetű munkába kezdeni, a drámát félreteszem, a naplóírás bőven elég. Menni viszont tudok, az idő is szép, úgyhogy irány a Tettye, a Havihegy, a kőbánya katlanja.

Megnézem még egyszer az előadást. A Biedermann és a gyújtogatók régi kedvencem, még egyetemista koromból él bennem egy plakát egy lámpaoszlopról. Magát az előadást nem láttam, de nagyon megragadt bennem a darab címe, meg is szereztem Max Frisch kötetét. Szeretek drámát olvasni, nem csak színházban, olvasva legalább annyira élvezem. Főleg aki a rendezői utasításait olyan hosszan kifejti, mint Arthur Miller. Ez hiányzik most nekem, drámát akartam írni, már régen drámát kellett volna olvasnom, hogy hangulatba hozzanak. Lehet, hogy egyáltalán nem fogok Pécsen drámát írni? Elképzelhető. Mindegy, munkám a nélkül is van bőven.

Megírtam a kritikát az előadásról, majd meglátjuk, hol sikerül elhelyeznem. Nagyon érdekes, este próbáltam írni, de olyan volt, mintha mázsás súlyok lógtak volna az agyamon, mint az ingaórán a súlyok. Ami este nem ment, azt most reggel játszi könnyedséggel megírtam. Nem véletlen, hogy írni reggeltől tudok. Este legfeljebb anyagot gyűjteni, újságokat böngészni. Meg ahogy a is mondja, της νύχτας τα καμώματα τα βλέπει η μέρα και γελά. Mondjuk görögül sem rímel, nagyjából így szól, a nappal nevetve nézi, hogy mit csináltál éjjel.

A szokásos úton elindulok, pontosabban egy utcával tovább megyek és onnan indulok el fölfelé, a Hársfa utcára, onnan meg még csak fölfelé. A zöld négyszög jelzést követem, az elágazásnál fölfelé indulok, egy lány a nyomomban, bele is gyorsítok. Odább egy nő öt kicsi kutyával tart lefelé, nagyon jó fejek, végigszaglásznak, aztán mennek tovább. A lány majdnem beér, megint bele kell húznom. A Flóra pihenőnél tétovázok, merre tovább, menjek-e még föl, a Misináig, de túl sok az ember, úgy döntök, inkább megnézem ezt a sárga háromszöget, és milyen jól teszem! Lenyűgöző. Pazar. Nem tudom fokozni. Nyilván a Zsongor-kőről mást lát az ember, de az élmény itt is káprázatos. A kőbánya, a hegyek, nem tudom, melyik melyik, de a Tenkes is látszik, az biztos. A szép, nyílt dolomit sziklagyepek akár az ördögszántás vagy mint a Káli-medence kövei Kővágóörsnél. Hová is mentem volna, mikor itt ezt láthatom? Legközelebb talán az ösvényen kellene feljönnöm, amerről a biciklis fiúk jöttek, mert ezek a sziklagyepek gyönyörűek. A dolomit kőzetben nehezebben tudnak gyökeret verni a fás szárú növények, ezért is maradtak meg. Nincs itt karsztbokorerdő, mint Füred fölött, hanem ezek a sziklagyepek.

Megfeledkeztem az ígéretemről, de előbb kicsit a sziklagyepekről. Nyílt, mecseki dolomitsziklagyep található itt ezen a Dömör-kapui részen. Igen ritka, reliktum jellegű társulás, mondja a tájékoztató is, főleg a Misina keleti oldalán található „szalagszerű dolomit kibúvásokon”. A Mecsek egyetlen nagyobb kiterjedésű, különösen fajgazdag sziklagyep társulása, a vörös könyv szerint erősen veszélyeztetett. Van itt dalmát csenkesz, sziklai üröm, korai kakukkfű, fényes galaj, sármányvirág, borzas szulák, sárga fogfű, ezüstös útifű, homoki pimpó, cseplesz lucerna, sárga hagyma, szürke nyúlkapor, közönséges napvirág. Az állatfajok közül fali gyík és csuklyás bagolylepke, a Spialia orbiter pedig csak itt, a Dömör-kapunál és a Villányi-hegységben fordul elő. Ezenkívül viszonylag ritka csigafajok is élnek itt, latin nevüket most nem sorolom föl, legalább öt-hat faj.

Nem tudom, hogyan lehet megvédeni a területet, ez a rengeteg a turista a tulajdon lába nyomával, árt a növényeknek, hogy az ökológiai lábnyomáról ne is beszéljünk. Mindennapos erdőjárásom során nem egyszer gondolom, ha az ösvény nem volna, akkor annak a helyén is növények élhetnének. De valahol mégiscsak járnunk kell. A sziklagyepi területet mégsem lehet elzárni egy kerítéssel.

Az ígéretemre is visszatérek. Hogyan jártunk 1973-ban először Budapesten. Történt akkor, hetedik osztályban, hogy Anikó osztálytársunk gondolt egyet, és írt valamelyik miniszternek, kedves miniszter bácsi, szeretnénk az osztálytársaimmal részt venni a parlamenti karácsonyfa ünnepségen. Már elfelejtettem, ki volt a Mikulás, pedig akkor nagy becsben tartottuk az autogramját, amit a belépőnkre kaptunk tőle. Az egész ünnepségből nem sokra emlékszem, csak a nagy tömegre, de arra mindenképpen, hogy jól tájékozott felnőtt kísérőink a Batthyány és a Kossuth tér között felhívták a figyelmünket, vidéki hetedikeseknek, hogy most megyünk át a Duna alatt. Nagy szenzáció volt ez nekünk, főleg nekem, aki még a városba se nagyon merészkedtem át a vasúton túlról, a donnerbeli utcánkból.

Nagyon jó, hogy ma a város felé indulok.

Át a hídon, belül, a mocsári ciprusok mellett, a Kodály Központ majd a könyvtár, Rektori Hivatal, Jogi és Közgazdaságtudományi Kar, be egész a Király utcáig, az Apolló mozit is megnézem közelebbről, mert kedden majd ide is jövök. Le otto montagne. Nyolc hegy. Állítólag nagyon jó. Majd megnézem. Szerencsére nem szinkronizálták. Kijutok a Széchenyi térre, a dzsámi még zárva, negyed egy, egykor nyit, én bizony nem állok itt addig, megyek határozottan tovább fölfelé, föl, mintha a tévétornyot vettem volna célba. A Kálváriára vezető útnál, a Hittudományi Főiskolánál állok meg, a falnak dőlve nézem a várfalat, a kaput, aztán gondolok egyet, rápillantok a térképemre, nem lehet messze innen az a hegy, vétek lenne visszafordulni a civilizációba, a pizza amúgy is 2500-nál kezdődik, inkább irány az erdő.

Milyen szép utcát neveztek el Kaposvárról! Igazán megtisztelő a szomszédvártól. Nem akármilyen házak sorakoznak erre fölfelé. Vajon kik lakhatnak itt? Ezt a kérdést a nap folyamán még majd többször is fölteszem magamban.

Bízom benne, hogy nem kell sokáig aszfalton mennem, előbb-utóbb az erdőbe visz az út. A Hunyadi úton megyek a Mecsek kapuig, ott azon morfondírozok, merre menjek. Köves az út fölfelé, korlát védi a meredélynél, még éppen kibírható a mélységiszonyom. Aztán fölérek a Kikelet szállóhoz, megint aszfalt, civilizáció. Megyek tovább, a zöld négyzetet ismerem, tudom, hova visz, vajon megéri-e azon továbbmennem. Jön egy fiatalember egy labradorral, ostoba kérdés, de megkérdezem, szerinte szép-e ez az út, mert nem tudom eldönteni, merre menjek. Közben lelógatom a kezemet a kutya felé, nem nézek rá, hagyom, hogy közeledjen ő, meg is nyalja a kezemet, miközben a gazdája lelkesen buzdít, mindenképpen menjek arra, nagyon szép a kilátás a városra. Úgy legyen. Legfeljebb majd visszafordulok az Ilonka-pihenőtől, és utána megyek föl Dömör-kapuig.

Tényleg szép a kilátás, nem vitás. Turisták ökológiai lábnyoma a helyszínen sörös dobozok alakjában. Később, a Tettye felől visszanézve majd látom a pihenő fehér építményét, Haza Oltárára emlékeztető fehér korlátszerűségeket. L’altare della patria. La macchina da scrivere. Róma csúfsága, a piazza Venezia éke.

A zöld kereszttől kicsit többet vártam. Az Ányos Pál utcán végig megyek, na, itt megint azon tűnődöm, vajon kik lakhatnak itt. Jobb kéz felől a hetvenes évekből itt felejtett, őzbarnára vakolt, sátortetős kockaház áll üresen. Pont mint régen a Tisza utcai házunk Kaposváron. Bal kéz felől luxusházak. A Szaniszló-pihenőnél áttérek a pirosra, nagyon közel van már Dömör-kapu. Egyenesen a sziklagyepes felé tartok. Ha két óra elmúlt, akkor az ösvényen megyek rá a zöld négyszögre. Ha még nincs annyi, a sárgán megyek le. Utóbbit választom, annál is inkább, mivel a sziklagyepeknél egy fiatal pár szemlátomást sorsdöntő beszélgetésben van, nem szeretném megzavarni őket.

Lefelé már csak gurulnom kell. A Lenkei-pihenőnél megnézem, melyik a rövidebb út, úgyhogy irány a Havihegy, a Havas Boldogasszony, ahol mindig megtéveszt a térlátásom, most is. A Gyopár utcán le, Hegyalja út, aztán a jól ismert Hársfa utca, egy rövid szakaszon a Wass Albert is (vajon hogy hívták régen?), majd a Dugonicson le, garantáltan ez a legrövidebb a Felsővámház utcai kapuig. Három óra két perckor otthon is vagyok. Remek. Majdnem tizenkét kilométer, a kitérőkkel van is annyi, negyed tizenkettő után indultam, nagyjából ennyi idő, igen, három-három és fél óra, jó ez így, ennyit mindennap lehet menni, mentem is, eddig is. Az Achillesemnek is jót tesz, úgy érzem, jobb, mintha pihentetném. Kicsit meghúzódott tegnap valamitől.

Esett, ma futás, nincs erdő. A Bokor utcában úgy látom, csupa autós szolgáltatást végző ember lakik. És a kutyák nem barátságtalanul ugatnak, csupán teszik a dolgukat. Lehetséges, hogy az eső is közrejátszik, bár annyira nem esik, hogy túlzottan zavarhatná őket, na jó, maradjunk annyiban, hogy nem zuhog, csak esik rendesen, nekem éppen alkalmas idő a futásra. Szeretnék meggyőződni róla, hol ér véget a Bokor utca. Két bemelegítő kört futottam a gyárterületen, aztán irány az utca. Nincs nagy forgalom, a Ledina olyan külvárosias, mint Kaposváron a Donner, az eső miatt egy teremtett lélek sincs az utcán, autó is elvétve suhan el mellettem az úttesten. Egy idő után bemegyek a járdára, roppant kellemetlen, mert nem sima, erre is ráférne a javítás. Aztán a végén a Hársfa utca, a híres Hársfa utca. Magamtól ezt sem gondoltam volna, hogy a Hársfa utca idáig vezet. Hiába, a térlátásom! Sose volt.

Egy életem, egy halálom, visszafelé én az úttesten megyek. Nem vízhatlan a cipőm, de nem számít, majd megszárad. A mauzóleum előtti vagy melletti dombra csapások vezetnek, nem tudom, biciklisek vagy gyalogosok járták-e ki, most nem nézem meg. Jut eszembe, biciklisek. Nem tudom, mikor fogják kitiltani őket az erdőből. Életveszélyes, amit művelnek. Ön- és közveszélyek, így még jobb. És a sziklagyepek között sem biztos, hogy ilyen brutál kerékpárokkal kellene közlekedni. Ha a taposás árt nekik, akkor mit mondjak ezekre a csodajárművekre, amelyekkel úgy száguldanak lejtőkön, köves ösvényeken le meg föl, mintha az Alföldön tekernének.

A levezető körömnél a Kesztyű manufaktúra előtt bevillan az emlék: Pécsi Kesztyű. Ez mind, mind, pécsi kesztyű. Ebből remélhetőleg lesz majd valami. Délután el is kezdem a kutatást.

Futás után levezetésképpen irány a város. Veszek mosódiót, már régóta keresek, amúgy is kell mosnom. Mindjárt egy kilót, hogy ne legyen rá gond. Más kérdés, hogy hogy fogom majd hazavinni.

Ruha. Nem tudom, milyen kompenzációs tevékenység, de most az lesz. Használt ruha kereskedés. Így. Nagy türelmet igénylő tevékenység. Amit kinézek, mindent megveszek, egy kivételével, de lehet, hogy azért is visszamegyek, hátha megvan még. Sose lehessen tudni. Csak kérdés, megtalálom-e a sok vályúban. Igen, vályú, ez a leghelyesebb kifejezés rá. Egy fiatalember is válogata barátnőjével vagy feleségével, közli vele, hogy ő most végig fogja nézni az összeset, mert még egyszer el nem jön ide a jövő héten is. Hétfő, árucsere. Nem is tudtam. Sikerül egy kockás inget találnom, két félhosszú ujjú póló és egy pulóver, ez a mérleg, legjobb az áruk, 1700 forint. Használtat nem veszek, egyik sem az, látszik a címkéken. Most irány haza, már nagyon éhes vagyok. Jövetben gondolkodtam, egyek-e az Aranygaluskában, de nem tetszett a menü, és a kedvenc szeptemberi tésztám sem volt, úgyhogy Penny. Veszek salátát, rá öntetet, bár nem túl gazdaságos, legközelebb nézek másikat. Este nekiállok kutatni, mi is a helyzet azzal a Pécsi Kesztyűvel.

Az elmúlt időszakban két olyan filmet is láttam, amelyik javarészt arról szól, hogy az ember végső soron természeti lény, ha nagyvárosban él, akkor is. A hegyi ember számára a természet nem valami elvont fogalom, vagy ahogy a Nyolc hegy egyik főszereplője, Bruno is mondja, csak ti, városi emberek nevezitek annak, nekünk ez itt az erdő, a legelő, a patak, a szikla, amire az ember rámutat, minden, ami itt van az orrunk előtt. A városlakó Pietro, vagy ahogy Bruno a maga aostai dialektusában nevezi, Berio (ami a sziklát jelent) nyári szünidejében eleinte csak távolról figyeli a vele egykorú fiút, aki minden munkát elvégez, amit a havasi legelőkön a jószág körül kell, a hegy az élete, még amikor minden kötél szakad, a megélhetésük kerül veszélybe, akkor sem hajlandó leköltözni onnan. Sőt, még följebb megy. Felesége, kislánya lejjebb költözik, ő marad. Pietro pedig keresi önmagát, meg sem áll Nepálig. Gyakorlatilag ott is ugyanazt csinálja, amit Aosta hegyei között otthon is megtehetett volna. Feltéve, ha ott marad. De ő nekivágott, hogy megtalálja önmagát. Lara, aki Pietro torinói baráti társaságával jön, Pietróval nem komoly a dolog, csak barátok, később Bruno felesége lesz, Anita a közös kislányuk, próbál visszatérni a havasi létbe. Élvezi is. Kemény fából faragták. Állja a sarat, amíg csődbe nem megy a vállalkozás. A szövetkezet nem veszi át a sajtot, nehéz megszervezni a közvetlen eladást. Anitával ketten mennek, Bruno marad. Pietro ide-oda cikázik Nepal meg Aosta között, ott találja meg a szerelmét, inkább az tartja ott, mint a Himalája. Még korábban meséli torinói barátainak, hogy a nepáliak jakzsírral bekenik a halottat, kinn hagyják néhány napig, amíg le nem eszi róla a húst, aztán a csontjait porrá őrlik, és a madarak tápláléka lesz. Undorító, jegyzi meg Lara, Bruno azonban helyesel, nagyon is jól van ez így. Nem tudok nem erre a mondatára gondolni, amikor a film vége felé hiába keresik a hegyi mentők, hóolvadáskor a sílécei előbukkannak, a környékén hollók lakmároznak. A regényből tudható ugyan, hogy megfagyott halat esznek, de akkor is. Bruno eltűnt, a sílécei ott vannak, a hollók nagyobb dologban vájkálnak, nem apró fagyott esznek.

Nincs visszaút a városból. A hegyből nincs kivezető út, a hegy magához köt. Questo monte non mi ha fatto mai del male, mondja Bruno, amikor Pietro próbálja lebeszélni, hogy fönn maradjon a közösen épített házban télre. Szerinted ezt akarta? Kérdezi Lara a telefonban, amikor meséli Pietrónak, hogy mi történt. Bruno nem ezt akarta, mondja Pietro, de nem mond igazat. Tudja, hogy ezt akarta. Ha nem képes úgy létezni, ahogy eddig létezett, akkor inkább ne is éljen.

A másik film, az Utama, bolíviai film, kecsuául annyit jelent a címe, hogy otthonunk. Sokkal jobban tetszett, mint a Nyolc hegy, nem tudom, nálunk vetítik-e majd, én Barcelonában láttam, nem akármilyen moziban, legalább annyira retró a Maldà, mint itt az Apollo. Tehát az Utama. Virginio és Sisa, a két öreg lámákat tenyészt az Andok fennsíkján. Eső nem esik, egyre nagyobb a szárazság, az alacsonyabban fekvő falu közkútja is elapadt, sok-sok kilométert kell megtenni, hogy a lámák vízhez jussanak. Clever, az unokájuk látogat föl hozzájuk a városból, aki nem is tud beszélni a nagyapjával, mert már nem tanult meg kecsuául. A vízhiány miatt hiába költözik el a faluból is szinte mindenki, Virginio marad. Ő is ott hal meg, ahol szerinte lennie kell, ahol az otthona van, Pietro örök útkereső, a Himaláját mássza meg, mikor otthon is megtehetné ugyanazt.

A Nyolc hegy nepáli legendáját a regény írója, Paolo Cognetti találta ki. A nepáli férfi meséli el Pietrónak, ő pedig továbbadja a torinói asztaltársaságnak. Először is rajzolt nekem egy kört, bele négy átmérőt, ebből lett egy nyolcsugarú kerék. Számukra ez jelenti a világot. Azt mondják, a világ közepében ott van ez a nagyon magas világ, a Sumeru. A Sumeru körül pedig a nyolc hegy és a nyolc tenger. Bruno a kérdésre, hogy ő hol van, rögtön a Sumerura bök. Ott. És Virginio is ott volt. A fennsíkon. A világok közepén.