Február 21.

Ma már a ráadás második hetét, azaz a hatodik vajszlói hetemet kezdem. Már többször eszembe jutott, ha valaki elolvassa ezeket a naplókat, vajon nem gondolkodik-e el rajta, hogy én mikor dolgozom. Arról nem sokat írok, nekem ugyanis természetes, hogy ébredés után rögtön nekiállok, és este hét-nyolc körül megint, éjfélig, sokszor egyig is dolgozom. Napközben viszont jobbára szellőztetem a fejemet, esetleg olvasok, de szorosan vett írástevékenységet sosem folytatok. Ez már így alakult ki, de csak a fordítóházban meg a rezidenciákon működik, otthon nehezebben, illetve az utóbbi időben próbálom otthon is gyakorolni, de este csak kutatni és fordítani tudok.

Jól kezdődik a nap, megy a munka, aztán a további menetrend a szokásos. Ma a kedvencem lesz, mákos tészta, Klári is befizetett erre a hétre is, úgyhogy cserélünk. Övé a paradicsomleves, enyém a mákos tészta, így aztán van annyi mákos tésztám, hogy még holnapra is marad. Klári hozott lecsót is.

Gyorsan elintézek két dolgot a faluban, egy harisnyacsere a ruhaboltban, két könyv a hivatalból, aztán hazafelé már látom, hogy mégiscsak elindulok a körutamra. Esőt jósolnak, de csak kettőtől. Még dél sincs, addigra én bőven megfordulok. Megyek a Drávához.

Nem öltözöm túl, de a sapkát hiányolom, a szél miatt fázik a fejem. Még jó, hogy van kapucnim. Tekerek megint rendesen, most már látom a telefonon, 19,35 km/h, az átlagot lerontja a fényképezés, meg hogy nem kapcsolom ki időben a mérőt. Nem rossz, 10,56 a legkisebb adat.

Alig hagyom el a falu határát, megfordul a fejemben, hogy körbe kellene mennem, megnézném, ott van-e még a kutya. Nem tudom, normális dolog-e, hogy morális kérdést csinálok ebből a temetetlen kutyából, de mindegy is tulajdonképpen. Hadakozom magammal. Megyek. Nem megyek, és már tudom, hogy a Hiricset jelző táblánál nem fogok továbbmenni Vejti felé. Indokom lehet az eső, hogy az erdőben még nagyobb a sár, mint tegnap volt, de legfőképpen szeretném azt látni, hogy nincs már ott a kutya.

Hirics felé menet a bokros részen egy csapat, meghatározásra váró madár száll előttem bokorról bokorra, nem értem, miért menekülnek előlem, rájuk nézve veszélytelen vagyok. Csak annyit látok, hogy az egyik, valószínűleg a hím háta, vöröses, veréb nagyságúak, persze nem mezei verebek.

Benn a faluban most nincs nagy mozgás, ebédidő van, végig is tekerek gyorsan. A templomajtó nyitva, nem állok meg, hogy megnézzem, hogy haladnak a felújítással.

Kisszentmártonig nagyon döcögős az út, bár az eleje a legrosszabb, talán már említettem, hogy csak a rendszerváltás után kötötték össze a két települést. Itt sincs nagy élet, egy-két ember az utcán, az utolsó háznál megint megcsodálom, hogy bár a házon cseréltek ablakot, a porta akkor is nagyon rendetlen, viszont három autó áll kinn az udvaron.

A falut elhagyva megint csal az emlékezetem, az 1 km-t jelző tábla láttán bizakodva nézem az út bal oldalát, hogy nincs ott semmi, aztán hamar rájövök, hogy ez még csak az első letérő volt, még egyszer le kell majd térnem balra, mert ez az út egyenesen Sámodra vezet, én pedig majd Baranyahídvég felé megyek, és ott kell majd figyelnem a táblánál.

Így is van. Csak a nyűvekben bízhatok, hogy a nagyja munkát már elvégezték szegény kutya tetemén. De még én is tenni fogok egy kísérletet, hiszen ÁNTSZ is van a világon.

Van egy kisebb emelkedő Baranyahídvég után, de nem kapcsolok vissza, most már végig ebben a sebességi fokozatban kerékpározok, amíg itt vagyok. 2-es, 7-es. Érdekes, ott, ahol 21 sebességes kerékpárral megyek, elvétve használom a 7-est. Persze, mit csodálkozom, mindkettő hegy-völgyes vidék, Tarazonánál is, Pilismarótnál is, az otthoni biciklimen meg csak 18 fokozat van.

Vajszló határában megmutatja magát egy ölyv, persze, amint meglát, rögtön elhúz a fák közé. Egyszerűen nem bírják az ölyvek, ha nézem őket. Bizakodón közeledek, tudom, a kányára hamarosan számíthatok. És úgy is lesz. Bezzeg a vörös kánya nem olyan menekülős fajta, mint az ölyv! Jön szépen felém, fölém is ér, mutatja magát minden irányból, én meg csak kapkodom a telefonomat, legalább tíz képet csinálok róla. Milyen jó lenne most egy teleobjektív! Gyönyörű állat. Lenyűgöző. Így persze csak a sziluettje látszik, a színei nem, de ez is valami.

Elégedetten megyek haza, megírom a chatet a Kormányablakba, nem tudom, lesz-e foganatja, mindenestre nagyon gyanús nekem, hogy az E-mailemre továbbítja a chatet, abban az én szövegem nem is szerepel, úgyhogy elküldöm a biztonság kedvéért a 1818-ra.

Most jöhet az ebéd, a lecsó, a mákos tészta, utána pedig a szieszta. Klárinak már mondtam, nem is emlékszem, hogy valaha is ettem-e ennyire finom lecsót. Persze, ettem már sok jó lecsót, de ilyent, amiben ennyire el van találva minden, nem emlékszem. Majd kifaggatom, mi a titka. Mire végzek vele, már be is borul, esik, másra amúgy sem jó már ez az idő, úgyhogy jöhet a szieszta.

Ébredés után hallgatom az egyik kedvenc olasz YouTube csatornámat, aztán elindulok az esőben a szelektív zacskókkal a kukákig. Ennyi mozgás kell edzés előtt, visszaérve el is kezdem. A biciklit sajnos kinn felejtettem az esőn, nem tesz jót neki, de már biztonságba helyeztem.

Vacsorám is van, raguleves, almás pite, mindez persze Kláritól. Meg sem kell mozdulnom, mindent készen kapok. Hihetetlen, szerencsés vagyok, Klári mindennel ellát, úgyhogy nincs más hátra, kezdhetem az esti műszakot. Istvántól is megkaptam pendrive-on az olasz hadifoglyos anyagot, amit kértem, úgyhogy előre.

Aztán nem is dolgozom többet, végignézem Leandro Gribaldi dokumentumfilmjét a hadifogoly dédapjáról, aki itt Vajszlón, a mostani művelődési házban, a hajdani Kaiser-féle gőzmalomban szenvedett ötödmagával, amíg meg nem szöktek, aztán majd a fegyverszüneti egyezmény aláírását novemberben haza nem jutottak a hadifogolycsere egyezménynek köszönhetően.

Február 22.

Valami fontosat elfelejtettem a reggelből, Schlagwörter, na ja, mussten notiert werden. Sok mindent elfelejtek a nap folyamán. Ma esszét írok, de un tirón, úgy látszik, ma ilyenem van, betűmennyiségre már a holnap reggelinek a felét is teljesítem, ha ma este nem csinálnék semmit (valószínűleg ezen kívül, hogy a naplót megírom, nem is fogok), már akkor is megvolna a napi kvantumom.

Csúszásba is kerülök, fülemen a telefonnal robogok az ebédért, Vali azzal fogad, hogy Karesz pozitív lett, ma esti családi találkozó lefújva. Kár, de jobb a békesség.

Klárit várom, ebédcsere, viszi a paradicsomlevest meg a fasírtot, és ahogy ismerem, biztos hoz nekem valamit helyette.

Jön is, én már elmenőben, már tűkön ülök, indulásra készen várom. Hiába mondom, hogy bőven elég a főzelék, nem hallgat rám, tükörtojást hoz. Négyet. Megbeszéljük, hogy délután megyünk barkát szedni Gyöngyfára, aztán irány a Dráva. Jó időt futok odafelé, semmi érdekes az úton, ami az állatvilágot illeti, viszont a felhőkép valami fantasztikus. A zöldellő vetés fölött a fehérnek és a kéknek összes létező színárnyalatában és lenyűgöző alakban tornyosulnak egymás hegyén-hátán, egymás mellett. A sorakozó felhők látványa el-elcsalja figyelmemet az útról. Az állatokkal se legyek igazságtalan, Vejti előtt a határban dolmányos varjak szedegetnek a földeken.

Az ártéri erdőben nincs látványosan nagyobb sár, mint az elmúlt napokban, viszont szél az fúj rendesen, bár az erdőben kevésbé érzem, mint az úton és majd lenn a parton. 8,17 km-t mér a rendszer, 26:49 az idő, egész jó, 18 km/h átlagsebességgel, a maximum 22,93. Nem vettem észre, hogy hátszéllel jöttem volna, tekertem rendesen. Nem sokat időzöm, épp csak üdvözlöm a Drávát, a moslavinai templom tornyát, aztán fordulok vissza. Rájövök, hogy a tócsára nyugodtan ráengedhetem a biciklit, nem kell kapkodni a kormányt, elég stabil az alja, jobb így, mintha kifarolnék. Szegény Pepe jut eszembe, ahogy üvölti, evezz rá az akadályra!

Ahogy elhagyom Vejtit, irgalmatlan szembeszéllel kell megküzdenem. Még nem is annyira veszélyes, majd az utolsó négy kilométer, az lesz nagyon durva. A nyílt mezők között, ahol sehol egy fa. Bár igaz, most szemből fúj, de kegyetlenül. A hiricsi elágazástól látom, valaki leszállt, úgy döntött inkább tolja a kerékpárját. És az elhaladó kamionok oldalszele sem segít. Jön néhány. Már tudom, hogy a hőerőműbe szállítják a darált fát. Azzal fűtik.

Mire hazaérek, majdhogynem izomlázam lesz, nem a lábamban, hanem a karomban. Meg is látszik, átlagsebesség 13 km/h, a legjobb idő 18, 46 km/h. Különbség.

Ebéd után szieszta, jószerivel föl sem ocsúdok, írok Klárinak, hogy mehetünk, és Klári már itt is van. Mintha Szentlőrincre mennénk, Sellye felé indulunk, aztán az egyutcás Nagycsány után lekanyarodunk balra. A gilvánfai hajdani erdészház környékén kaszálni lehet a hóvirágot. Az erdő is tele van vele. Ilyen volt régen a Vöröskő is, amíg ki nem pusztították.

Gilvánfán, Klári mutatja, ez itt a híres Vargatelep, a tévében is volt róla szó, régen kunyhókban laktak az emberek, most egyforma, fehérre meszelt házakban, az út is elfogadható. A falu többi része elég lepusztult ugyan, de itt is látni, hogy a ház bár nincsen bevakolva, de a nyílászárókat azért kicserélték. Aztán jön Magyarmecske, ahol hajdanán Klári a takarékszövetkezetes pályafutását kezdte. Egész kicsike fiók volt, úgyhogy sokszor ki kellett küldeni az embereket, mert nem lehetett megmaradni a szűk kis helyiségben. Most bolt és dohánybolt. A falun látszik, hogy jómódú volt, látszik, hogy hol laktak régen a tehetős gazdák. De legalább van iskolája, óvodája, tavalyi adatok szerint 283-an lakják.

Az úton egy szép fácánkakas halad át előttünk, visszafelé is majd szinte ugyanott, talán ugyanaz lehetett, de a pontos helyre már nem emlékszem.

És utána jön Gyöngyfa a maga 125 lakosával. Vasúti megállóhelye elég messze, két kilométerre van a falutól. Innen szépen látszik a Misina-tető a tv-toronnyal. A barka az út baloldalán volna, ha volna, de nincsen, úgy látszik, levágták, mert rengeteg ág fekszik a mély árokban. Néhány helyen, benn az árokban esetleg megpróbálkozhatunk. Nagy nehezen sikerül vágni, hát ez régen csak úgy fehérlett a barkától, de most valami miatt úgy lenyírták, hogy nem maradt semmi belőlük. Közben hallom az ismerős hangot, figyelek, hát húznak a darvak, rengeteg, mennek észak felé, már amennyiben a Mecsek északra található, nem vagyok túl pontos az égtáj meghatározásban. Két nagy csapat.

Klári kicsit csalódott, de legalább ennyit találtunk. Mindig ez volt az első tavaszi családi program, a barkaszedés, lehetett vinni virágvasárnap a barkaszentelésre, ha már pálmaágunk nincsen. Megyünk is vissza, elűz bennünket a barkahiány meg a szél. Vajszlón a temetőben viszünk minden sírra, a fele temető rokon, mondja Klári, van benne valami, a család nagy része már itt pihen.

Esti program Istvánnal Majláthpuszta, Erzsikénél, alighogy hazaérek, István hív, mehetünk. Megyünk is, Majláthpusztán az utolsó fényeket kihasználva még készítek néhány képet a tóról. Benn a büfében sokan vannak, két rendőr is, meg egy helybéli, Felhő Feri kutya nagyon örül nekem, de nem tart velem egy sétára, amikor hívnám, neki jobb ott bent.

Erzsike készít nekünk tócsniszerűt, amit jobb híján majláthpusztai baszbirigátornak keresztelt el, így szerepelt vele a Duna Tv-ben, így is vonult be aztán a helytörténetbe. Fokhagymásan, tejfölösen, sajtosan, hadd szóljon. Jó sokáig elbeszélgetünk, lassan tíz óra, ideje indulnunk, István fáradt, nem csoda, egyenesen az irodából jött. Erzsike még kétfelé csomagolja a maradékot, én mohó, nem várom meg vele a reggelt, amint hazaérek, még megdézsmálom, mielőtt dolgozni kezdenék, de már nem tejföllel, sajttal, hanem joghurttal. Kell az energia a folytatáshoz.

Február 23.

A szokásos reggeli huzavona magammal, még aludnék, aludhatnék, még alszom. Hétkor korai az ébredés, fél kilenc lesz belőle. Hiába, legalább nyolc órai alvásra van szükségem.

Átnézem az esszét, megvan a félpenzum, ez délelőttre bőven elég munka, úgyhogy lassan indulhatok is az ebédért. Ma Kláriét is én hozom el, temetésre ment.

Utána gyorsan eltekerek, fél egyre vissza kell érnem, azt mondta, addigra ő is visszaér. A szél megint kísér, ezúttal oldalról. Nem tudom, melyiket szeressem jobban. Ha választanom kell, talán inkább a hátszél és szembeszél, ez az oldalszél egyik irányból sem túl kellemes.

Az út ugyanolyan eseménytelen, a tekerés örömén kívül a felhők, a zöldellő vetés, a varjak, egy egerészölyv, semmi más. Két busz is elkerül, az igaz.

Vejtinél gondolkodom, hogy betérjek-e a faluba, de majd inkább visszafelé. A Dráváig előbb a gödröket kerülgetem a bekötőúton, aztán az ártéri erdőben a tócsákat, ugyanúgy mint tegnap. Egy autó áll nem sokkal part előtt, még az erdőben, közeledve látom, hogy kaptárakat rak ki, valószínűleg, mert eddig nem tűnt föl, hogy itt lettek volna. Azt sem tudom, hogy milyen erdő lenne, talán tölgy, Spanyolországban legalábbis árulnak tölgymézet, itthon még nem láttam. Akácnak nem akác, szerintem ami itt van, a legtöbb nyár, de majd jobban megfigyelem, vagy Istvánt megkérdezem, helyi dolgokban ő majdnem minden kérdésemre tudja a választ.

Visszafelé tényleg bemegyek a falu másik utcájába. Nincs nagy mozgás. Jó széles utca, félsoros, a kanális választja el a túlsó félsorostól. A templomig megyek, aztán visszafordulok, dacolnom kell a szembeszéllel, meg is bánnám, hogy bejöttem, ha nem tudnám, hogy a negatív élmény is élmény. Innen aztán hazáig megint kemény menet vár rám. Nem is értem. Lenn a Drávánál egyáltalán nem fújt a szél. De még a bekötőúton sem érzetem. Aztán ahogy a Piskót jelző elágazáshoz érek, őrületes szél támad megint. Most nem úgy tekerek, nem is tudnék olyan vadul menni, mint tegnap, az átlagsebességem is jóval kisebb, de nem baj. Fél egyre otthon vagyok, és mire Klári jön, épphogy csak átöltözöm.

Délután pihenő, aztán Klári hív, átmegyek kicsit segíteni, Laci is megjött, rakjuk tovább a fát. De most összebarátkoztat Hermésszel. Már tettünk rá kísérletet, Szemi talán-talán elfogadott, de Hermész a múltkor be volt zárva, amikor fát raktunk. Próbálom lekenyerezni előbb Szemit, jön is, mintha valamivel közelebb merészkedne. Aztán Hermész is, ő a kezemből is elveszi, hiába, a gyomrát nagyon szereti. Sokkal falánkabb, mint Szemi. Rakjuk a fát, állandóan szemmel tartanak. Kicsit persze tartok tőlük, nyilván ők is érzik, de nem én tehetek róla, ők a bizalmatlanok. Bezzeg tegnap Felhő Feri! Na de ő nem is dobermann! Hermész egyszer meg is ugat, de kénytelen tudomásul venni, hogy ott vagyok, ráadásul a háza körül tüsténkedek a fával.

Nem sokat dolgozunk, Laci szerit elég naponta fél óra, már meglátszik, mennyivel kevesebb van. Én még bírtam volna, hiszen alig dolgoztunk, de inkább bemegyünk. Beszélgetünk. Örülök, Laci gondolkodó ember, tisztán lát, nincs hályog a szemén, szeretem, amikor valaki nem szólamokat szajkóz, hanem arra használja az eszét, amire való.

Egyszer beront a két kutya, úgy látszik, ők is az emberek között szeretnének lenni, így is volna ez rendjén. Hermész megnyalja a kezemet, Szemiként kicsit megvakargatom, aztán Laci kitessékeli őket. Már jócskán hét óra, mire hazaérek, kezdhetem az esti műveleteimet, melyek között első a naplóírás, aztán sorban a többi.

Február 24.

Jégtörő Mátyás, találni nem talált, meglátjuk, majd hoz-e.

Háború van. Átnézem a Frontszélen című novellámat, azt fogom este fölolvasni a beszélgetés indítására. Nem vagyok nyugodt, de dolgozom.

Gyorsan elintézem a postát, a boltot, megyek az ebédért, aztán irány a Dráva. Nem sietek, ma szemlélődő tekerés lesz, nincs is olyan nagy szél, mint az előző napokban. Látok egy ölyvet még Vejti előtt, aztán a szokásos dolmányosokat. És jönnek az ismerős utak, a kilométernyi gödrös, fölfagyott aszfalt, majd újabb kilométer a pocsolyás ártéri erdőben. Igazságtalan voltam, amikor eddig azt mondtam, hogy nincsenek állatok. Látni nem láttam, de napok óta hallom a területfoglaló harkályokat, többfelé is az út menti erdőkben, itt most konkrétan a feketeharkályt.

A Dráva vízfelszínén semmi mozgás, csak a nap táncol Moslavina és Vejti partja között. Lefényképezem mindig ugyanazt, ami sosem ugyanaz, a víztükör, a túlpart, az innenső oldal széles törzsű csomoros nyárfái.

Indulok vissza, de valahogy rossz a közérzetem, hiába próbálok a jelenben maradni, az útra koncentrálni, nehezen megy. Az ártéri erdőből lassan kiérek, hirtelen vadszag csapja meg az orromat. Talán a Draskovich által behozott szlavón szarvasok leszármazottai mentek át előttem itt nem sokkal ezelőtt. Nem látok nyomokat, nem tudom, hol lehettek. Pityu mesélt róluk, amikor a nyomokat határoztuk meg a zsidó temetőnél. A szlavóniaiakat keresztezte az itteniekkel, aztán a háború alatt szétszéledt az állománya.

Egy gyors fényképre megállok, a távolban Vejti temploma fehérlik, a kép előterében a zöldellő mező.

Vejtiből kiérve az úton megint látok egy nünükét. Tegnap elfeledkeztem róla, pedig tegnap is láttam egyet, bízom benne, hogy sikerült átkelnie az úttesten, nem gázolták el. Megállni nem tudok, hogy lefényképezzem, nem akarok hirtelen fékezni.

Hamar hazaérek, ebéd, majd szieszta, aztán hírolvasás, csüggedés. Hát mégis igaz, tényleg kitört a háború a szomszédunkban.

Három után fölkerekedek, megyek a határba, megnézem, hátha kinn van a kánya. Illetve fönn a levegőben.

Megyek tovább, nem állok meg, nincsenek ott a szokott helyen. A Mecsek Erdő táblájánál bekanyarodok, komótosan tekerek, végig az egyenesen. A fordulóhoz érve hallom a Stihl hangját, vissza akarok fordulni, de belátom az utat az erdei iskoláig, nem áll ott autó, úgy döntök, megyek a faházig. És milyen jól teszem! Egy őz! Még egy. És még egy. És kissé leszakadva, jó nagy ívben kerülve még egy negyedik úszik át előttem az úton. Nem lehet másképp mondani, az a mozdulat, ahogyan az őz a levegőben repül át előttem az úton! Itt van a fejemben. Még mindig a téli színüket viselik, egész jó rejtőszín, majd világosodnak, ahogy tavaszodik, de még korai. Még a fák is sötétek. Hát ezért kellett idejönnöm! Köszönöm! Köszönöm!

A háznál néhány emlékfotó, aztán ránézek a telefonra, idő van, menni kell, mindjárt indulhatok a könyvtári beszélgetésre. Kicsit gyorsabban hajtok, mint idefelé, de most megállok, lefényképezem azt a holyvát, aztán megyek tovább.

És ahogy közeledek a faluhoz, mit látnak szemeim! Csak nem?! De igen! Nem is egy! Kettő! Nászrepülésben vannak a vörös kányák! Ekkora szerencse nem érhet! Egy délután négy őz, meg most ez a két kánya! Lenyűgöző. Szabályos légiparádé zajlik a szemem előtt. Ahogy zuhanóban rácsap a hím a párjára, de rögtön jelzi, hogy csak incselkedik vele. Csupa örömtánc. Így látom én, az ember, vörös kányáéknál ez a világ legtermészetesebb dolga. Lenyűgözve állok. Ilyet még nem láttam. Szeretnek az istenek.

Amint véget ér a szemem előtt zajló nászrepülés és a kányák távolodnak, én is folytatom utamat, gyorsan átöltözöm, és indulok a könyvtárba.

Kíra megmutatja az emlékmúzeumot, épp csak egy felszínes, gyors látogatásra van idő, befogadó készségemből sem futja most többre, kezdődik a beszélgetés.

Kíra bánatos, tízen lemondták, az óvodában kitört a koronavírus, várják a teszteredményt. Pedig Gyöngyi még reggel vagy talán tegnap mondta, hogy jön. Vali sem tud jönni. De azért gyűlünk, gyűlünk A pékség is zárva, március 1-ig, Kíra a boltból hozta a pogácsát.

István is megérkezik, pedig alig húsz perce, hogy hívott, most indul Pécsről, de iderepült. Röviden összefoglalom, miért vagyok itt, aztán fölolvasom a novellát és átcsatolok a mostani helyzetre, azt próbálom fejtegetni, hogy hol kezdődik, meddig terjed az értelmiség felelőssége. Főleg hogy vajon miért nem alakult ki nálunk még mindig a felelős polgárság. A jogaival nagyjából mindenki tisztában van, de a kötelességeivel már kevésbé. A felelősséget meg pláne jobban szereti másra hárítani. Párbeszéd alakul ki, így is terveztem, megszólal orvos, pedagógus, polgármester. Szép tükörképet kapunk a helyzetről.

És hazatérve látom, mindenütt a háborúról beszélnek. Szentpéterváron is tüntetnek. Oroszország a háború ellen van. Balla D. Károly is az Ung partján, aki egy ideje már Károjnak írja a nevét.

Nagyon nyögvenyelősen megy az esti munka, nem is erőltetem. Elég a napló mára, úgyhogy hamar le is fekszem.

Február 25.

A reggeli munkámon túlvagyok, nem kis aggodalom tölt el, hogy háború van megint. Nem látom át a történéseket, talán nincs az az ember, aki most tisztán lát. Igyekszem tenni a dolgomat, és minél kevesebbet gondolkodni olyasmin, amin nem tudok segíteni.

Az iskola konyháján Valival elég sokáig elbeszélgetek, ajándékot is kapok tőle, Ferenc pápa szavait, az előrelépés a gyökereinkhez való visszatéréssel kezdődik. Soha jobbkor, jobb helyen.

Sejtettem, hogy amíg mi odabent beszélgettünk, az iskolában már kicsöngettek. Az udvar tele van gyerekkel. Nem Ági jött ki velük, két másik tanár, igyekszem minél gyorsabban átvágni az udvaron, persze miközben a lakattal bíbelődöm, háromszor is átrepül a kerítésen a labda. Egyiket még elviszi a fiú, aki átrúgta, mert még nyitva a kapu, a másik kettőt visszadobom nekik, mert addigra már bezárom. És közben a kapuhoz tömörül néhány fiú. A kislányok, Jessica meg a többiek most nem jönnek, talán nincsenek is kint, jön viszont a három fiú, egyikük a nevemet kérdezi, a másik, Martin, aki kórósi, csokival bevont mazsolával kínál. Kér? Mutatja a markát. Nem tudom, miért, olyan szívbemarkolónak érzem ezt a mozdulat, nem tudom neki azt mondani, hogy nem kérek, egyet elveszek. Becsöngetnek, hívják Martint, de elrepül az indián fejdísze, át a szomszédba, mondom neki, menjen utána, még eléri, át is lép a dróton, közben hívja a tanítója, futtában elköszön, csókolom, Márta néni. Csak állok és nézem őket, és nem tudom, miért, de könny futja el a szememet. Mi ez? Korral jár? Az öregedők vagy öregek érzékenysége? Bizonyára.

Úgy döntök, ma nem megyek a Drávához. Nagyon nagy a szél, inkább az erdőbe. Hátha megint látok őzeket. Vagy csak úgy.

A Cseri erdőben nem sok minden változott tegnap óta, az erdei iskola környékén favágók dolgoznak, nem is sokat időzök ott, haladok tovább addig a pontig, ahol már kezdődik a sáros szakasz. Ahol négyfelé ágazik az út, onnan fordulok vissza.

Klárival úgy beszélem meg, hogy pihenek egyet, aztán interjú Rékával, majd átmegyek, rakjuk egy kicsit még azt a fát. Így is lesz, Réka hív fél négy tájban, jó sokáig kérdez, a Dunántúli Naplónak szánja az interjút, ha elkészül vele, átküldi, vasárnap majd átolvasom, hétfőn le is jöhet.

Utána átgurulok Klárihoz, rakjuk, nem többet, félórát, ahogy Laci mondja. Utána még Ágiékhoz is átlépek, mielőtt István születésnapi bulijába indulnék. Jól elbeszélgetünk, Ági süteménnyel kínál, nem tudom, hogy fogok én vacsorázni, ha most süteménnyel indítok. Mindjárt fél hét, hatra kellett volna mennem, épp csak belépek, átöltözöm, és már futok is. Szerencsére itt van a hely a szomszédban.

Már a levest kanalazzák a vendégek. Bencze János mellé kerülök, aki annak idején hét évig tanított oroszt a vajszlói iskolában, aztán elment újságírónak, az ÉS-ben jelentek meg riportjai, aztán a Pécsi Extra főszerkesztőjeként írt rendszeresen publicisztikát. Könyvei is jelentek meg, én eddig nem ismertem. Nagyon jó humorú, huncutkás szemű, hamiskás mosolyú, örök gyermek benyomását kelti János így öregen is. Egy 2007-es interjúban kérdező kollégája mondja, manapság viszont már minden lapot megpróbálnak jobbra vagy balra besorolni. Árt ez az újságírásnak?, mire János így válaszol: A beállítottsági kényszer miatt a sajtó függetlensége kérdőjeleződik meg, a magát besoroló újságíró pedig szemellenzőssé válik. Szerintem nem vezet jó útra a lapok pártosodása, hiszen onnantól már nem a klasszikus értelemben vett újságírásról beszélünk, hanem politikai érdekek kiszolgálásáról.

Beszélgetni egyébként nem nagyon lehet, mert hamar elkezd játszani a drávasztárai tamburazenekar. És milyen jól! Az estét végigmuzsikálják, talán fél tizenkettőkor hagyják abba, de látszik rajtuk, hogy élvezettel játszanak. Mennyire más ez így! Asztaltársaim próbálnak faggatni, milyen élményekkel megyek majd haza, mit gondolok az ormánsági emberekről, miben mások, mint a többiek. Ezekre a kérdésekre nehezen tudok válaszolni, hiszen akármerre megyek, mindenhol egyformák az emberek. Vannak köztük ilyenek is, olyanok is. Én mindenhová kellő nyitottsággal megyek, igen ritka eset, hogy meglepetés ér. Az ormánsági táj, a Dráva, a szépen megművelt földek képe mindenképpen jön majd velem, hiszen ennyi megművelt területet már régen láttam, mifelénk ez nemigen jellemző, át kell mennem a szigetre, ha vetést akarok látni. Vagy Pilismarótra.

A születésnapi torta érkezik, Németh László, a Pécsi Nemzeti Színház színművésze elszavalja Istvánnak József Attila Születésnapomra című versét, Veji polgármesterasszonya nem tudom, milyen zeneszámot küld az ünnepeltnek a mobiltelefonján, Istvánnal együtt szépen végighallgatjuk, majd folytatódhat a muzsika.

A magyar, a horvát meg a cigányzenén kívül még a Zorbaszt is eljátszatja velük nekem István. Sajnos eltáncolni nem tudom, emlékszem, a ciprusi meg a görög egyetemista barátaim hogyan táncolták a nemzeti estjükön. Megható, hogy még ezt is vállalták a zenészek. Nagyon vonzóak a horvát dalok, a legjobb, amikor egyik versszakot horvátul, a másikat magyarul énekelik. Látszik, hogy volt és van is átjárás a Dráván, nem kell ide komp, röpülő, a tambura is bőven elég.

Éjfélre hazavergődök, itt lakom a szomszédban, nem kell messzire mennem.

Február 26.

Utolsó szombatom Vajszlón. Elég sokáig alszom, olyan másnaposan ébredek, mintha ittam volna, pedig nem, talán az is elég, hogy mellettem pálinkáztak. Elkezdem átolvasni az esszémet, itt tartózkodásom egyik eredményét. A titkok faluja, Vajszló. Azt hiszem, ez marad a címe, még azon gondolkodom, vessző vagy kötőjel legyen-e az elválasztó. Nem nagyon szeretem a kötőjelet sem, akárcsak a kettőspontot, még majd meggondolom. Publikálásra a Jelenkornak szánom, nem tudom, Zoli majd mit szól hozzá, egy ív, lehet, hogy kicsit sok, két részletben talán majd elmegy.

Nem kell mennem ebédért, úgyhogy amennyivel többet aludtam, azt most visszanyerem, de így is majdnem dél van már, mire elindulok a Drávához. Egész pontosan Vejtinél ér a harangszó.

Az úton most nem kísér szél, cseppet sem bánom, ha már a nap nem süt, legalább a szél se fújjon. Nincsen búcsúhangulatom, még a parton is úgy nézek át a horvát oldalra, mintha holnap meg holnapután és még azután is láthatnám a moslavinai templom tornyát vagy a kitermelt fákat a túlsó part mentén. Néhány fényképet készítek.

Megszoktam volna már a búcsúzást? Vagy nem vagyok jelen a pillanatban, hanem gondolatban már ki tudja, hol járok? Nem tudom, mindenesetre próbálom érzékeltetni magammal a súlyát, hogy nem kanyarodtam le a másik úton a partra, és most már nem is fogok. Igaz, alig ötvenméternyire van, de akkor is. Onnan is átnézhettem volna, de sose néztem át, most pedig áll ott egy autó, nyilván horgász, nem fogok odamenni, nem zavarom, inkább beindítom a számlálót és elindulok hazafelé.

Az ártéri erdőt alig hagyom magam mögött, úgy süvít a szél, hogy erősen meg kell kapaszkodnom a kormányban. Szóval eddig tartott a szélcsend. 16 km/h átlagsebességgel jöttem, a maximum 20,22 volt, a visszaúton pedig 15,19 a maximum, átlagban csak 13. Így utólag már ezt is tudom. Akkor, a jelen időben, még az utolsó hat kilométer a legkeményebb. Nem az jár a fejemben, hogy vajon mikor látom majd viszont az út mentén ezeket a hatalmas tölgyeket, a hiricsi letérőt, ezt a nagy kanyart, hanem csak megyek, leginkább szlalomban, úgy érzem, könnyebb, ugyanúgy, mint amikor hazafelé szerpentinben tekerek fölfelé a meredek Panoráma utcán. Nem bánom, hogy megérkezem. Hamar megebédelek, és már dőlök is el, mint a zsák.

Háromkor ébredek, jó egy órát aludtam, most már indulok Klárihoz, ma is rakjunk föl egy kis fát. Hermész kutya veszettül ugat a kapuban, Szemi kinéz, vissza is fordul, ügyet sem vet rám. Pontosabban nem ugat meg. Elmegy. Valamit értésére akar adni Hermésznek, persze, nem tudom, mi az, amit gesztusaival kifejez neki. Klári beparancsolja őket, így már mehetek be, kicsit beszélgetünk, aztán neki is lendülünk. Tényleg nem dolgozunk sokat, én még bírnám, de Laci ragaszkodik hozzá, hogy félóra elegendő egyszerre. Utána bent folytatjuk a beszélgetést.

Edina nap van, Klári megint szomorú, hogyne lenne szomorú, mikor mindenki, szülei, férje, gyerekei is a temetőben. Csak Icuka, a nővére van, és persze Laci, a régi-régi barát, aki megosztja vele a magányát. Próbálom Klárit biztatni, magáért éljen, egész életében másért élt, most magára kell gondolni, nem arról szól az élet, hogy örökké csak másnak adjunk, ki törődik akkor velünk, ha mi sem törődünk magunkkal? Nem könnyű, biztos, Klári is egoizmusnak venné talán, mint a legtöbben, pedig nem az. Inkább felelősség magunkkal szemben.

Egy idő után fölkerekedek, indulás előtt Klári megint fölpakol, tojáslevest, kalácsot, szaloncukrot, csokoládét. Istenem, győzöm majd leadni ezt a sok kilót, amit itt fölszedtem!

És ezzel még nincs vége, megérkezem, aztán Ágiékhoz is átmegyek még, tegnap olyan hamar eljöttem, nagyon szívesen látnak, én is úgy érzem, ha már ennyi idő után találkoztunk, harmadfokú unokatestvérek, legalább amíg lehet, ne menjünk el egymás mellett.

Elmesélem a tegnapot, közben Eliza, a lányuk is befut. Holnap megy vissza Budapestre, a Richter Gedeon művekbe. Szereti, szereti, de mindenkije itthon van, aki számít neki. Ági kínál, győzöm hárítani, a legrosszabbat választom, sós mogyorót, amit nem lehet abbahagyni, tudom, itthon is azzal folytatom, csak az enyém sótlan. Géza a hőerőművekről mesél, nagyon érdekes, mind egy szálig elég benne a fa, miután négyszáz fokos levegőt fújnak be, elhiszem, hogy azok után hamu sem marad. Az iskola fűtésrendszere is ilyesmi, a szénből sem marad semmi, gyakorlatilag a füst fűti föl a vizet a zárt rendszerben. Mint ebben a kazánban itt, ez is zárt rendszer, csak gázzal megy.

Egy hektárnyi területet művelnek otthon. Van fóliasátruk is, maguknak mindent, amit csak fogyasztanak, eladásra krumplit már nem, pedig régen nagyon sok földet béreltek, Vejtinél is, meg még messzebb, Szentlőrinc felé. Tíz hektáron krumplit termelni, nem semmi. De káposztát még most is ültetnek, van itthon szelőjük, csak ideszólnak, hogy kell ötven kiló, és már vihetik is. Ági szereti tudni, mit eszik, nekem is ad útravalóul két üveg sózott vegetát, saját termésből, ez garantáltan nincs permetezve.

Így ér véget a napom, így kezdhetem az esti írást, a két naplóval meg is elégszem mára, azt hiszem, már leragad a szemem, mire a végére érek. Bőven túlteljesítettem a normát.

Február 27.

Időben ébredek, mire mennem kell istentiszteletre addigra végzek is. Ez a kell belső kényszer, nem egyéb. Valahogy jólesett. Természetesen ma fő téma a háború, én a tehetetlenségen kívül mást most sem érzek. Az evangéliumi részlet is háborúkról, földrengésekről szól, mindenfajta világégésről, ami megelőzi az Úrjézus eljövetelét, de ott még most sem tartunk.

Lackfi jön jövő csütörtökön, két versével kezdődött az istentisztelet, az ő lánya is énekel abban a zenekarban, amely népdalok dallamár istenes énekeket ad elő. Egy ilyennel zárul a mai istentisztelet. Kerékpárt, sisakot, mellényt visszaszolgáltattam, Isten dicsőségére adakoztam, nyugodt lélekkel vonulhattam át a katolikus templomba.

Valit megvártam, néhány perc múlva kezdődött is a mise. Fő téma itt is a háború volt. Az Evangélium Szent Lukács szerint, Miért nézed a szálkát a másik szemében, mikor a magadéban még a gerendát sem veszed észre?!Hogy mondhatod a másik embernek: »Barátom, hadd vegyem ki a szálkát a szemedből«, amikor a saját szemedben lévő gerendát észre sem veszed? Képmutató! Ehhez nem is kéne túl sokat hozzátenni, a plébános mégis szépen fölfűzi rá a gondolatait. Nagyon megkedveltem Németh Antal atyát. Józan, megfontolt, szeretnivaló. Mise után Vali hív, menjek át hozzájuk.

Ebéd, épp megettem a tojáslevest, amikor betoppan Klári a vasárnapi húslevessel. Krumplis tésztát is főzött, nehogy éhen maradjak. Elképesztő. Azt mondja, egyem a húslevest, majd a macskák megeszik a tojáslevest.

Szieszta után átnézem az interjút, amit Réka átküldött. Túl sok hozzáfűznivalóm nincsen, holnap megjelenik a Dunántúli Naplóban.

Utána átmegyek Valiékhoz. Magdi mesél, hogyan is volt, tizennégy éves korától a takarmányfeldolgozó, majd rengeteg munka, semmi nyavalygás. Mindent a saját erejéből ért el, amijük volt, mindenért megdolgoztak. Szegények voltak, sokszor máról holnapra éltek, de nem röstellte megfogni a talicskát, amíg a férje vasárnap délután felöltözött és elment a meccsre, ő kiganézott a disznók alól. A lánya már Vajszlón járt óvodába, úgyhogy nem kellett neki Angyalócról bejárni iskolába. Megfogadta, hogy nem úgy lesz, és nem is úgy lett.

Vali kínál, egyszerűen nem bírok ránézni a süteményre, sok volt ez nekem. Készítek felvételt a régi fényképekről, a múltkoriak nem igazán sikerültek. Karesz óvatos, távolságtartó, maszkban ül, keddig még karanténban van.

Vali hazakísér, megnézi a régi iskoláját. Kifelé menet találkozunk a kapuban Ágiékkal, mennek sétálni. Ági is megfázott tegnap a sok ki-be járkálással.

Miután elköszönünk, Sylvia hív, sajnos nagy gondban van, Michael kezelése miatt hónapokra haza kell költözniük Ausztriába. És hát a kutyák. Talán egyet magával vihet a négyből, a szálkásszőrű Noci elhelyezésében kéri a segítségemet. 12 éves, ivartalanított szuka. Nem tudom, nem vagyok elég okos, mit tehetnék azon kívül, hogy fölteszem a FB-ra a fényképét és megosztást kérek.

Istvánhoz még átmegyek, kicsit beszélgetünk, a pénteki buliról, az ittlétemről, a teljesítményemről, amit számokkal is tudok illusztrálni, noha értelemszerűen nem a mennyiségről szól a dolog. De mégis. Elég sokat írtam, amíg itt voltam. Szövegmennyiségre már csak maga a napló is elég volna. És ott van még az esszé, ami elkészült, meg hát a regény, ami készül.

Vacsorára leveszöldség, bőven sok, innentől kezdve már csak a pakolás vár rám, meg az esti írás, bár lehet, hogy az alól fölmentem magamat. Elég lesz mára is a napló.

Nocciolina sorsa aggasz, és vele együtt Sylviáéké is. Nem irigylem. Akármi következik is, nehéz napoknak néznek elébe.

Február 28.

Kinézek, esik a hó. Ma véget ér a hónap, vele együtt a meghosszabbított vajszlói rezidens státuszom is. Mennyi minden történt ez alatt a hat hét alatt! Vajszló jelenében élhettem, amíg a múltját kutattam, nagyon hálás vagyok érte.

Reggel már csak az esszémen igazgatok, új szöveget képtelen vagyok írni, a búcsúhangulat erősen rányomja bélyegét a napomra. Össze kell pakolnom a maradék holmimat. Micsoda rutinmozdulatok! Mennyire nem szeretem én ezt az indulás előtti készülődést, nézni, ahogy fogynak a tárgyak az asztalról, az éjjeliszekrényről, mert minden más már a bőröndben van, csak ez a sok apró-cseprő dolog vár, hogy helyet találjak neki a hátizsákomban! Nagy igazság, el kell mennem, hogy visszajöhessek. Úgyhogy ehhez is tartom magamat.

Még átmegyek az ebédért, utoljára. Vali tépi a haját, négy osztály karanténban van, le kell mondani egy csomó kelkáposztát. Őt sem irigyelem.

Otthon megkóstolom a bablevest, a krumplis tésztát, a céklasalátát, de nagy részét meghagyom Klárinak. Jönnek is, ahogy ígérte, 11 után. Lacival. Klári hoz rántott cukkinit. Klári, Klári! És megrajzolta a nagy lapra a teljes családfát, most már a fiatalok is rajta vannak. Itt hagyok nála néhány apró dolgot, ez biztosíték is, hogy visszajövök. Persze, hogy jövök, nyáron, dinnyeszezonban, egy hétig csak dinnyét fogok enni, semmi mást. Csak azt nem tudok, hogy fogok lejutni a Dráváig a biciklivel. Még jó, hogy akad néhány erdős rész is útközben.

És elérkezik a pillanat, nagyon nehéz szívvel megyek el, tudom, milyen sokat jelentett Klárinak, hogy itt voltam, hogy éppen most voltam itt, a Jóisten küldött Gábor halálának első, Edináénak a tízedik évfordulóján. És úgy szeretném, ha Kláriban kicsit sikerült volna fölélesztenem az életkedvet! Ő, aki mindig másokért élt, végre magának is éljen, ha már ilyen kegyetlen volt vele a sors. Vagy talán éppen ezt kell megtanulnia itt ebben a földi létben, hogy magával is törődjön kicsit, ne mindig csak másnak adjon, másoknak szolgáljon.

Miután elmennek már csak téblábolok. Sem aludni nem tudok, sem menni nincs kedvem. Még mindig havazik. Milyen fura! Amíg itt voltam, szinte végig jó idő volt. Egyszer-kétszer esett talán, hideg sem volt, nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Jó választás volt ez az időszak. Dolgozni is tudtam, a rokonaimat is megtaláltam, úgyhogy teljes siker. Megismertem jó embereket, akikkel tartani fogom a kapcsolatot. Mi kell még?

Kettő után jön értem István, megyünk Pécsre. Szabolcs fia hátra szorul, enyém a fő hely. Gyorsan megérkezünk, a vonat már benn áll, ezért volt jobb Pécsre jönni. Szentlőrinccel nyertünk volna negyedórát, de ott kapkodni kellett volna a nagy cuccal a felszállásnál, meg Szabolcs sem tudta volna elhozni az óráját vagy óraszíját, hogy megjavítsák. Így kerek a történet, föl is pakolnak a vonatra, és innentől kezdve Kelenföldig már csak ülnöm kell.

Végig havazik. Hol jobban, hol kevésbé. Vásárosdombót fölismerem. Dombóváron megállapítom, hogy az utasok egy része biztos Kaposvárról jön. Valamivel később, na jó, negyedórával később indul a személy Kaposvárról, mint a Tubes Pécsről, és itt csatlakozik a Tubesre. Tubessel mentem, Tubessel is jövök.

Pusztaszabolcs környékén nézem a Google térképet, el fogunk menni Beloiannisz mellett. Hogy ez eddig soha, de soha nem tűnt föl nekem! Hihetetlen. 1979 óta járok ezen a vonalon, több-kevesebb kihagyással. Volt úgy, hogy hetente jöttem-mentem. Amikor pont a falu mellé kerülünk, olyan mély árokban halad a vasút, hogy képtelenség kilátni. Visszanéznék, de már túl messze van a falu, semmit sem látok belőle. Egyszer jártam ott, valamelyik görög ünnepen, Vangival, Ingriddel, talán az egész görög tanszékkel, már nem emlékszem.

És Százhalombatta után elfog az az izgalom, ami leginkább a gyakorlatlan utazókra és az idősebb emberekre jellemző. Figyelem magamat. Nehogy majd ne tudjak időben leszállni a sok cuccal. Mintha nem tudnám egész pontosan, hogy kelenföldi leszállásnál akkor kell elkezdeni készülődni, amikor megpillantom a Dunát. Se előbb, se később. És richtig, már a Camponánál tűkön ülök, veszem a kabátomat, sálamat, hogy annyival is előrébb legyek. Ági barátnőm hív, kicsit késni fog, most indul, ne izguljak. Nem izgulok. Aztán végre feltűnik a Duna, én pedig indulok. Még jócskán álldogálhatok a peronon, mire leszállhatok. Lift. Pont itt van. Milyen jól kiismerem már a kelenföldi lifteket!

Már korábban eldöntöttem, veszek Fornetti pogácsát. Nagyon egészségtelen. Akkor is. Amíg Ági jön, elleszek vele. Így is történik. Elképedek az árakon. Mintha nemrég egy százassal olcsóbb lett volna kilója. Hm. Mi történt itt közben? Újabb lift, de már fölfelé, és hideg, úgyhogy még egy réteget magamra veszek. Akárcsak menetben. Kísérteties. Eltelt hat hét, és ugyanott tartunk, megint hideg lett.

Ági jön, rövid helyzetértékelés, hazáig folytatjuk. Van már megbeszélnivalónk bőven. Leginkább az, hogy mit tehet az ember, amikor háború zajlik a szomszédjában, csakhogy ő mégsem a háborús jelenben él, mennie kell dolgozni, intézni az ügyeket, legföljebb adakozhat vagy menekülteket segíthet, meg imádkozhat a békéért. Az viszont fontos. Az ima ereje. Összeadódnak az energiák. Az ima pozitív energiája is, meg a rossz gondolatok is.

A kutyák nagyon örülnek, hiába, nincs jobb fogadóbizottság a kutyáknál.

Itthon vagyok, vissza kell rendeződnöm, várnak a munkák, például ez a napló, a mai nap krónikája, egyúttal meg is fogadom, hogy ezzel nem zárom le, csak a vajszlói fejezetét, és folytatni fogom.