Február 14.

Reggel munka, ha este nem készítem elő, kicsit nehezen indul, de időben végzek, viszont boltba menni nincs kedvem az ebédhozatal előtt. Koktél helyett borsmenta tea, és ahogy fordulok ki a tálcával, lesodródik a kanyarban a kávékiöntő, amit teáskannának használok és ripityára törik. Mannaggia la miseria! És a folytatás lehetne keményebb is, nyomdafesték híján.

Vali kiszedi a húst a levesből, még erre is van gondja. Megeszem, amíg meleg, csak utána indulok a boltba. Visszajövet folytatom az ebédet a salátával és a hallal. Megküzdök vele. Feladatnak nem könnyű, de a hal önmagában talán nem nehéz.

Nemsokára hívni fog Pityu, mutatni fog valamit, hív is, kérek fél órát pihenésre. Öt percet alszom, aztán bambulok, majd pontban háromnegyed kettőkor kimegyek, Pityu már hív is. Lássuk azokat a pajtákat.

Mondanom sem kell, mindent látunk, csak pajtát nem. Egyet igen, de az kőből épült és sokkal alacsonyabb, mint a mikei dohánypajták. Voltak? Könnyen előfordulhat, hogy múlt időben kéne már róluk beszélnem, tényleg nem tudhatom, áll-e még egy is közülük, ahogy nagyapámék házára ránézek a Google térképen, pont nem tudom eldönteni, hogy a hátsó udvarban megvan-e még a pajta. Pityu mutatja, meddig ért a harmincas években a falu, ez a sor még egyáltalán nem volt meg, itt volt a csendőrlaktanya, arrább a cigánytemető, ami nem is cigánytemető volt, mert magyarokat is temettek oda.

Kicsit nehéz követnem így, hogy nem egy témát érint, de minden nagyon érdekes, csak megjegyezni képtelenség. Itt lakik a kilencvenéves Bischop bácsi, akit jó lenne megkérdezni, biztos sokat tudna mesélni. Ezt találtam ki tegnap, portrét kéne írnom emberekről, sorsokat kellene bemutatnom. Például Olga néni lenne az egyik. A kilencvenéves bácsi a másik. Ha hajlandó lenne mesélni.

Elindulunk a hajdani puszták felé, akkor mondja Pityu, hogy itt van a zsidó temető. Sőt előbb még a három, nem is kettő, hanem három német katona sírját is megmutatja, akiket nem exhumáltak, mint a másik hetet, pontosabban már csak a helyet mutatja, ahol el vannak temetve, mert sírjuk már nincsen. Állítólag már civilben voltak, lerongyolódva, betegen jöttek elő az utolsó házak egyikéből, amikor az oroszok bevonultak, és mivel se magyarul, se oroszul, csak németül tudtak válaszolni nekik, az oroszok agyonlőtték őket. Harc itt Vajszló területén nem volt, egy-két gránát csapódott be, a katolikus templom lépcsőjén, meg még nem tudom, hol.

Elindulunk, az úton nyomok, őznek nagyok, mondom, vaddisznó, aztán gyorsan visszakozok, látom, hogy szarvasoké. Pityu kérdezi, meg tudom-e állapítani, ünő-e vagy bika. A mérete alapján ünő lehet, mondom, de nem a mérete a lényeg, bika is lehet kicsi, hanem hogy zsinóros-e vagy sem, mert az ünő zsinórosan lép, a bika szélesebben. Most már ezt is tudom.

A zsidó temető előtt volt a nazarénusoké, annak csak a helye látszik, a zsidókénak egy része pedig már be van szántva. Ami megmaradt, benőtte a szederinda, két-három kripta beomolva, kifosztva, állítólag egy-két ház alapjába került anyag a temetőből. Nem ritka az ilyen, Pozsonyban is például, ahol beépítették a sírköveket, vagy nemes egyszerűséggel megszüntették a történelmi múltú Szent András temető egy részét, mert a több sávos utat éppen ott kellett vezetni. Nem is lenne ezzel semmi baj, hiszen csontokon járunk, gondoljunk csak bele, mennyi ember élt már előttünk ezen a földtekén, mennyien meghaltak, nincs a világnak olyan szeglete, ahol ne csontokon járnánk. Én kimondottan szeretem az enyészetet. Hol máshol szebb ez, mint a temetőben? Egy-két ép sírkő azért még itt is akad.

Szemben a Zsidó-domb, ahol régen szánkózni szoktak a gyerekek, Pityu is, István is, Klári is, de már benőtte az erdő.

Visszafelé megnézzük a falu emblematikus épületeit, az uradalmat, a hajdani mozi épületét, aztán még sok másikat, református lelkészek, jegyzők, tanárok házát, a Benedek-malmot, ahol 1920 júliusában a tulajdonos apósát megölték. Ahogy nézem, ez az épület nem kétszintes, nem tudom, milyen emeleti ablakokról beszélt a cikkíró, majd egyszer talán közelebbről is megvizsgálom, melyik lehetett az az ablak, amelyiken a támadók létrán behatoltak.

Utána bemegyünk a Balikó Tamásról elnevezett művelődési házba is. Hatalmas épület, az évnek ebben a szakában kihasználatlan. Szomorú, de így van. A fiatalokat nem lehet megfogni semmivel. Pityu panaszkodik, de értem, reálisan látja a dolgokat. Az okostelefon megöli a közvetlen kommunikációt. Kiránduláson, ha leülnek pihenni a gyerekek, nem egymással beszélgetnek, hanem chatelnek. Így van, és ez nem csak vajszlói, ormánsági jelenség. Ilyen a világ. Nem jó, de mit lehet tenni?

A művelődési házban hatalmas terek vannak, a régi gőzmalom épületét alakították át. Ráférne egy kis korszerűsítés, de ha úgysem használják… Persze, időnként vannak programok, talán az évnek ez a szaka nem bővelkedik programokban, a vírus is távol tartja az embereket a tömegrendezvényektől, de most van a farsang, a báli szezon, mikor, ha most nem? Pedig valamikor, a húszas-harmincas években, például, nagyon nagy közösségi élet volt itt Vajszlón.

A művház után benézünk a kocsmába. Nagyon szép, kulturált, jó hangosan szól a tévé, jó messzire foglalok helyet a hangszórótól. A Pepsi nem a kedvencem, ha Cola, az csak Coca lehet, Botyikám a Pepsiivó, én bizony nem. Úgyhogy tonik. Csak a rend kedvéért. Aztán megvitatjuk a világhelyzetet. Pityu jól látja. Antonio Gramsci is megmondta már, l’illusione è la gramigna più tenace della coscienza collettiva: la storia insegna, ma non ha scolari. Az illúzió a kollektív tudat legmakacsabb gyomja: a történelem okít, de nincsenek tanulói.

Miután reggel az internetes alkatrészkereső gyors válaszban közölte, hogy kifutott termék a kávéfőző, nincs remény, hogy kiöntőt találjak hozzá, úgyhogy zárás előtt elszaladok még a boltba, hátha van valami hasonló. De nincs, csak szarvasi, az meg itt most nem játszik, úgyhogy marad a pohár, ezentúl egyesével, poharanként főzöm majd a teát.

Esti menetemhez készülődvén mandulát készítek elő.

Február 15.

Sokáig alszom. Ez jólesik. Megvan a reggeli tervem, megyek az ebédért, nagyon jó az idő, bringa ki. Úgy tervezem, kitekerek a Cseri erdőbe és ott futni fogok. A Cseri erdőhöz érve vagy még kicsit előbb meggondolom magam, miért is ne mehetnék én tovább, most ellenkező irányból teszem meg a kört, úgy ám!

Baranyahídvég előtt bekapcsolom a kilométermérőt.

Azt az egyet nem értem, itt is miért van úgy, mint Szentendre és Pomáz között, hogy mindig szembeszélben kell menni, jövetben is, menetben is, de tényleg. Nem is érdekes, hogy nem tudok váltani, jó ez most így kettesben is.

Ahogy elkanyarodom Majláthpuszta felé, egy szegény kutya fekszik elütve. Semmi vérnyom, de a légy már ott köröz fölötte. Továbbhajtok, aztán meggondolom magam, visszafordulok, lefényképezem, majd fölteszem egy csoportba, hátha valaki keresi. Legalább tudja eltemetni. Most már azt is tudom, bár időben még később következik, hogy a Baranyai Állatvédők csoportban azonnal reagálnak, hamar kimegy valaki és megnézi, van-e benne chip. Sőt most már azt is tudom, hogy nincs. És valószínűleg nem is fogják keresni, úgyhogy majd az önkormányzattól kimegy valaki.

Nem jó érzés. Hát ezért kellett nekem erre jönni. Most már nem is akadok fönn ilyen dolgokon. Nekem látnom kell minden bajt, bánatot, szomorúságot. Ha még nem lennék kellőképpen ráhangolódva. Igen.

Kisszentmártonban nyitva a templom, de nem állok meg, megyek tovább, azon gondolkodom, minek feltörni a járdát, mikor még jó, mindenáron le kell rakni azt a térkövet. Akármerre megyek az országban, mindenütt üldöz ez a nyomorult térkő.

Népes család ül az árokparton, üdvözlésképpen intek nekik, visszaintenek. Lassan ezekben a kis falukban is megszokják, hogy időnként elkerekezek előttük.

Hiricsben semmi mozgás, tekerek tovább, de most mintha rövidebb lenne az út, mint a múltkor a másik irányból, vagy talán csak úgy érzem. Már kinn is vagyok az elágazásnál, Vajszló innen már csak négy kilométer. Hihetetlen. Repültem?

Nagyon gyorsan hazaérek, csurom víz vagyok, átöltözöm, és megyek, járok egyet. Boltok, aztán gondolok is egyet, betérek a gazdaboltba, Olgi néni menyét megkérdezem, tudja-e az anyósa telefonszámát. Hát nem. De úgy látom, mintha nem is nagyon örülne a kérdésnek, úgyhogy nem firtatom tovább a dolgot, megyek tovább, zöldséges, veszek kávét Magdinak, hogy ne üres kézzel menjek rokonlátogatóba.

Ebéd után szieszta, arra ébredek, hogy valami csiklandozza a karomat, hát egy bodobács. Kiköltöztetem egy kínai katicával egyetemben. A katicát lehet, hogy meg kellett volna ölnöm, de megkegyelmeztem neki.

Van még időm, mielőtt indulnék rokonlátogatóba, úgyhogy olvasom a fénymásolt anyagot, amit Pityu ebéd előtt beadott. Lőrincz János, saját élményei, főbb vonalakban, Az 1914-es világháborúban és az azt követő orosz hadifogságban átélt események rövid összefoglalója – ez áll 32 lapos vonalas füzet címlapján a vignetta helyén, szépen olvasható, egyenletes írással. Igaza van Pityunak, az ilyen egyéni visszaemlékezések másképpen ugyan, de számtalan esetben sokkal értékesebbek, mint az általános eseménytörténet. Persze, attól függ, milyen célra használja az ember. Tudományos munkához talán szolgálhat némi adalékkal, mint az oral history, de mindenképpen több forrásból meg kell erősíteni a közlést. Szibériáig jutottam az olvasásban, jócskán benne vagyok, majd folytatom.

Indulnom kell lassan, mindjárt öt óra. Vali édesanyja Magdi, anyukámnak szintén másodunokatestvére, mint Klári, nehezen mozog, csak járókerettel tud hosszabban menni, benn a házban egy háromlábú bottal is elboldogul. Előkészített néhány régi fényképet, az egyik, egy lakodalmas kép, én is rajta vagyok, anyukám nagybátyjának a lakodalmáról, aki mindössze három évvel volt idősebb anyukámnál, én lehetek másfél éves vagy még annyi sem. Ismerem ezt a fotót, de a rengeteg ismeretlen arc között most már azt is tudni fogom, hogy Magdi hol van rajta.

Magdi sütött vaníliakrémes süteményt, krumplis pogácsát. Azt nagyon szeretem, rengeteget el is fogyasztok belőle. Aztán később megérkezik Klári is, majd Ági, Vali nővére, aki az iskolában tanít, másodikos osztálya van, mutat képet róluk, néhányat föl is ismerek közülük, akik odajöttek hozzám kerítéshez a szünetben. Ma még időben sikerült meglógnom, mielőtt észrevettek. Nem túl tisztességes, de még kerékpározni akartam egyet ebéd előtt. Lehet, hogy megfosztottam őket egy élménytől.

Teljesen rosszul vagyok attól, amit Ági mesél, eljönnek a gyerekek iskolába, első dolguk a büfé. Chips. Pedig tudom, hogy az iskolában reggelit is kapnak, tízórait, ebédet, uzsonnát, mindezt ingyen, el tudom képzelni, mennyit esznek meg belőle. Én ezt nem is értem. Ezressel engedik el iskolába a gyereket. Vagy ötszázassal. Kap reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát. Hogy is van ez? Mi az ördögnek? Mikor ingyen, hozzá kell tenni, ingyen megkap mindent.

Ági férje, Géza is befut, fodrásztól jön, kicsit erősödik a hangzavar. A mikei dolgokról nem sokat beszélünk, úgy látszik, a múlt már múlt marad, egy-két ismerős név tűnik föl, de már nem mindegyikhez társul arc.

Jócskán eljárt az idő, mire fölkerekedünk és elindulunk hazafelé. Útközben látom a jó hírt a telefonomon, István írt, Olgi néni holnap 10 után vár.

Február 17.

Korán ébredek, ma megyünk Olgi nénihez, tízre készen kell lennem. Így is lesz.

Harkány 22 km, útközben újabb kecsegtető anyag kilátásban, egy olasz dokumentumfilmes, akinek a nagyapja vagy inkább dédapja itt volt hadifogságban. Pont most a múltkorában, még otthon vagy már itt Vajszlón néztem át egy ilyen témájú novellát. Egy hadifogoly olasz katona, Kaposváron, a Hősök Temetőjében, félig fikció, félig valóság, ahogy mostanában sok novellám.

Hamar oda is érünk Harkányba, Olgi néni kint tevékenykedik a ház előtt a kertben. Mintha már várt volna bennünket. Várt is, leülünk, rögtön kérdezem, ő pedig mesél. A lelkemre köti, háromszor is megkérdezi, ugye, nem hivatalosan vagyok itt. Hát nem. Semmi hivatalos. Igazság szerint szerettem volna egy portrét írni róla, de menet közben rájöttem, erre nem is vagyok alkalmas, meg ő sem szeretné. De a magam módján biztosan lesz hozadéka ennek a látogatásnak, nem is kevés.

Ott kezdődött a dolog, hogy István szentendrei ismerősét emlegette, kérdeztem, ki az, hát Andreasz Papahrisztosz. Ó, Andreasz! Igaz, többet találkoztunk kocsmában, mint kulturális rendezvényen, de hát kulturális életet mi a kocsmában éltünk. Természetesen görögül is beszéltünk. Igen, szóval akkor Istvánt kérdeztem, honnan ismeri Andreaszt, egyszerű, itt él a testvére. Itt, Vajszlón? Igen, itt. És így szervezte meg nekem ezt a találkozást.

Lenyűgöző. Némi pontosítás, először is Olga néni nem görög, makedón. Bármennyire szeretnék is a görögök vagy nem szeretnék, Makedónia görög tartományt makedónok lakják, és most nem kezdem el a Nagy Sándor-vitát, de ami tény, tény, Nagy Sándor makedón volt.

Olgi nénié kétszeresen is hátrányos helyzet, demokrata makedón szülők a fasiszta Görögországban, úgyhogy menekülni kellett. 48-ban került Magyarországra, éppen abban az évben, amikor Kovacsics Ádám szülei kivándoroltak, előbb Olaszország, gyűjtőtábor, aztán onnan Chile. 48-ban halt meg a nagyapám öccse is Pesten, villamoskalauz volt, kihajolt, és egy jelzőtábla elkapta. Huszonnégy éves volt, nős, egy leánygyermek édesapja. Nagyapám huszonhat, neki kellett feljönni, agnoszkálni, intézkedni. Olgi néniéket pedig ekkor hozták vonaton Magyarországra a Vöröskereszt segítségével. Megnyírták, fertőtlenítették őket, és melegítőt adtak rájuk, mackónadrágot, ott érhette az első sokk, hiszen Görögországban a lányok nem hordtak nadrágot. És akkor még mi mindent kellett átélnie, például addig, amíg az édesanyjával harmincöt év múltán a volt jugoszláviai határszélen találkozhattak.

Ebédre Olgi néni pizzát rendel. Megfelezzük, nekem azért egy negyeddel több jut a második feléből. Utána sütemény is jut, aztán folytatjuk a beszélgetést.

Egy teljes portréfilmet megérne Olgi néni élete. Azt mondja, igazából, felcser szeretett volna lenni, de akkor Magyarországnak szakemberekre volt szüksége, így került a mezőgazdasági technikumba, a férjét is ottani barátnője révén ismerte meg, így jött férjhez aztán Vajszlóra, ahol kedvére kertészkedhetett, mert igazából legjobban ezt szerette csinálni. Most is van az udvarában ez, az, vödörben, de van, zöldhagyma, fokhagyma.

Igen, egy portréfilmet kellene készíteni Olgi néniről. Nem szabad, hogy magával vigye a sírba az élményeit. Én kevés vagyok ehhez. Nagyon megfogott, amit mesélt. Idejön, állami gondozásban él, aztán teljesen elszakad a honfitársaitól, belekerül egy magyar családba, és közben mi mindent megtanul, milyen szép gazdaságot vezetnek a férjével együtt. Nagyon egy húron pendülhettek. Csak egy fiuk született, ormánsági egyke, még hozzáteszi. Sajnos már ő sem él.

Érdekes, Olgi néni beszédén érződik az akcentus, persze, nem kimondottan görögös, kicsit inkább a bolgárokéra emlékeztet. De sokkal tisztább, hibátlanabb magyarság, mint amit az itteni görögöktől megszoktam, akik nem itt születtek. Egy kérdés foglalkoztat még, idejön egy gyereklány hétévesen, a bátyja is itt van, és a bátyjával sem lehetett együtt? Igaz, másik iskolába kerültek. Sok kérdés maradt még bennem megválaszolatlanul, az biztos, mindenesetre mára ennyi jutott. István eljött értem, elköszönünk, aztán indulunk vissza Vajszlóra.

Még nem voltam Cúnban, így visszafelé útba ejtjük a falut. Jó hosszan vezet be az út. Érdekes szerkezet, zsákfalu, kicsit szabálytalan, de villa alakú, van a főutcája, és abból ágazik le a másik kettő. A templom előtt gyönyörű tölgyfa áll. Megállapítjuk, hogy az egy főre jutó polgárőrök száma országos szinten is igen magas lehet, a templom utcájának utolsó előtti háza az egyik bázis, de egy másik autó is áll a falu közepén.

Innen a falu határából duzzasztják föl a majláthi horgásztó vizét. Egyik fele Cúné, a másik Kisszentmártoné. Közigazgatásilag. Az útról idelátszik a szaporcai látogatóközpont épülete.

Még egy bónuszfalu, ahol még nem jártam, Drávapiski, szintén zsákfalu. Dűlőfélben az első ház az utcasoron, a külső fala már berogyott, a tetőzete is félig. Talán kerékpárral végig kellene járnom ezeket a falvakat, annyira szép házak vannak, látszik mindenütt a hajdan volt gazdagság nyoma, a próbálkozás, hogy fönnmaradjanak, meg hát azzal együtt a pusztulás is persze. Ez így együtt jellemző az általam ismert dél-dunántúli falvakra, nem csak az ormánságiakra.

Az esti penzumnál majd’ leragad a szemem. Szerencsére csak vágnom kell. Írok még Jánosnak néhány sort, nem ismerem a teljes hátteret, de mindig kinyílik a bicska a zsebemben, amikor az ítészek morális állásfoglalást meg PC dolgot kérnek számon a fikcióban, nem érik be annyival, hogy az adott mű ahogy meg van írva, hiteles vagy nem hiteles.

Amúgy is elegem van már a sok ostoba ilyen meg olyan hangos aktivistából. Nem bírom a demonstratív másságot. És PC sem akarok lenni, szövegben legalábbis nem, egész más szempontok vezérelnek. Ha vezérelnek egyáltalán.

Február 17.

Ma sok ismerősömnek, rokonnak, barátnak van születésnapja. Gondolok rájuk. A reggeli munka átvezetés, nincs dokumentálva, csak írnom kell, helyzetkép. Mennyire tudok hiteles lenni benne, majd kiderül a szövegpihentetés után.

Gyorsan elhozom az ebédet, lóra pattanok, bár irgalmatlanul fúj a szél, pedig még nincs is böjt, mi lesz, ha majd a böjti szelek kezdenek fúni! Nem is Baranyahídvég, hanem Hirics felől akartam menni, de most már mindegy, az elütött kutya miatt jobb lett volna, de én már vissza nem fordulok. Ha meglátom, hogy még ott van, legfeljebb visszafordulok és bemegyek a hivatalba.

Nagyon sokáig örülök, aztán amikor az 1 km-es tábla közeledik, sajnos oda az örömöm. Már nagyon látszik, hogy nem friss a tetem, és ahogy múlik az idő, ez egyre rosszabb lesz. Visszafordulok. A polgármesteri hivatalba az E-kapun jutok be, asszonyok tesznek-vesznek, nyilván ebédhez készülődnek, kérdezem, falugondnok van-e, olyan itt nincs, miben segíthetnek, elmondom, mi a gondom, hát hogy az állatvédők dolga, én meg erre dehogy, ez nem az állatvédők feladata, ők már elvégezték, amit tudtak, megállapították, hogy nincsen chip benne. Kit értesítettek volna? Hogy akkor menjek a polgármesterhez. Így is teszek. Bekopogok, a polgármesteren látszik, hogy komolyan veszi a kérdésemet, de nincs embere. Megpróbál küldeni valakit délután, ebben maradunk, mindjárt írok neki, bizony, bizony, nem könnyű polgármesternek lenni. A közmunkások ilyen feladatot nem szívesen vállalnak. Nem az ő dolguk, mondják. Hát nem. Kérdezem a FB-n, sikerült-e, nem sikerült, az emberek utána még elvittek hat köbméter fát egy rászorulónak. Így van ez.

Ha már ott vagyok, megnézem a baranyahídvégi temetőt. Nagyon régi síremlékek is vannak. És itt ér a hívás, anyukám a kórházban. Bőrallergia. Nyilván gyógyszer. Vagy nem. Vírusfertőzés. Bravo. A sok orvoshoz járás eredménye.

Délután még megyek egy kört Kláriig, egyszerűbb, mint messengeren beszélgetni. Legalább kiszellőztetem a fejemet. Szél, megint szél, nem is akármilyen.

Most már csak esti program következhet, elég a napi információkból.

Február 18.

Még mindig ugyanannál a helyzetnél tartok, nincs kapkodás. Ráérünk vele. Szépen ki kell dolgozni, nem kerget a tatár.

A szokásos délelőtti menetek, aztán jön Klári, hozott nekem rántott karfiolt. Ma én is elhoztam a rántott húsomat és nekiadtam. Klári, drága Klári. Nagyon sírt szegény, a kedves meggyfáját úgy elcsúfították. Nagyon fölkopasztották, nem fogja elérni, hogy leszedje azt a kis meggyet. Nem is értem. Hogy képzelik, a tulajdonos megkérdezése nélkül nekiesnek? Ha meg közterület, akkor miért neki kell az árokban is levágni a füvet? Felszólítják őt, hogy vágja le? Nem értem.

Mai túrámat biztos, hogy nem a szokásos körben fogom megtenni. Nem akarok szembesülni még egyszer a látvánnyal. Nem tudom, mi történik ott szegény kutyával, én ennél többet már nem tehetek érte. Vejti felé veszem az irányt. Előttem egy kerékpáros csoport, én csak jóval utánuk indulok majd el.

A föld olyan, mint itt máshol az út mentén, szépen zöldell a vetés, ahol nincs őszi vetés, ott föl van szántva, várja, hogy valamit majd vessenek bele. A tábla szerint nyolc kilométer a Dráva, célba is veszem. Az erdei útban vagyok bizonytalan, de megnyugtat egy kutyasétáltató páros, hogy járható. Persze, autóval már kétszer is vitt oda István, de biciklivel, ezzel a biciklivel, amit féltek, nem tudom, nem kockázatos-e. Nekivágok. Valami mérhetetlen nyugalom árad az ártéri erdőből. Tapintható energiákat sugároz. Igen, így kell ide jönni, biciklivel, érezni végig ezt a hihetetlen erőt, méltóságot, tartást, ami fákból árad. A csomoros nyárok hatalmas törzse. Hát itt vagyok megint. A kerékpáros fiúk Harkányból jöttek, egyik társuk Vajszlón csatlakozott hozzájuk. Most csak egy rövid túrát tesznek, azt mondják. Hát igen, ilyen kerékpárokkal könnyebb, amilyennel ők mennek. Én vigyázok az enyémre, amennyire lehet. Már így is elég sok gondot okoztam vele. Igazából nem erre a terepre való, de bízom benne, hogy nem haragszik meg érte.

Moslavinánál valaki a kidöntött fák között ténykedik, egész aprónak látszik. A lúzsoki fiú a kompot hiányolja, ide kellett volna, vagy legalább egy kerékpáros híd lenne, hogy ne kellene annyit kerülni. Hát igen, abban az időben, amikor még megvolt a röpülő, könnyebb volt a helyzet. Három szekeret is átvitt, meg egy mostani fél falu népe is elfért mellettük. Vagy egy egész is akár, a gyéren vagy alig lakottakéból.

Nem időzök sokat, csak végigmegyek a rövid partszakaszon, néhány fénykép után indulok vissza. Valóban rövidebb a visszaút, föl sem tűnik, hogy majdnem kilenc kilométer. Útközben nem történik semmi említésre méltó, jövetben szólt csak a fácánkakas, meg az elmaradhatatlan szél is kísért. Most persze nem fúj, hogy visszafelé megyek, és hátszél lehetne.

Délután elindulok, Klárit megkérdezem, segítsek-e neki fát rakni. Úgy is lesz. Közben két telefon is, már nagyon letenném, mennék inkább fát rakni, nehogy ránk sötétedjen. Szemi kutya még mindig nagyon bizalmatlan, de elfogadja, amit adok neki, igaz, jó fél méterrel magam elé kell letenni a jutalomfalatot a földre. Aztán az udvaron is megtűr, gondolom, látja, hogy nem rossz szándékkal vagyok, segítek, amikor nem veszem észre, odajön megszaglászni, de nem barátkozik. Látom a szemén, hogy nagyon bizalmatlan. Hiába. Dobermann. Klári a végén nagyon eltúlozza, hogy milyen sokat raktam, nekem egyáltalán nem tűnt soknak, ahhoz képest, amit otthon anyukámnál fölraktam, amikor öcsém fűrészelte félbe a méteres akácot, én meg betalicskáztam és fölraktam.

Az esti levezető gyakorlás is megy, nagyon jólesik, főleg a rúgás. Hát igen. Ha lenne nagyobb terem, még fokozhatnám. Minden nyújtás után nagyon jó a rúgás.

Utána visszanyerem az elégetett kalóriákat. Nem tudok leállni a melegszendviccsel.

Meg is lesz a böjtje, az esti munkám egy lyukas garast sem ér, úgyhogy hamar le is fekszem.

Február 19.

Hajnali ötkor mégsem fogok nekiállni dolgozni, a visszaalvás pedig tudom, veszélyes, de ilyen szürke napon talán megbocsátható. Kilencig ritkán alszom, most sikerül.

A citromhámozós-fajhéjas-mézes reggeli toporgásomat egy kis borsmenta teával dobom föl, aztán beszerző útra indulok, ez volt az utolsó citromom. Esik. Elég reménytelenül, pontosabban kitartóan. Nem baj, kell a földnek, gondolom legalábbis, hogy nem árt. Semmi hó, semmi csapadék, valami csak jól jön rá. Igaz, száraz fagy híján a hó sem hiányzott takarónak, de a leve nyilván elkelt volna.

A boltba be se megyek, citrom, banán. Másra nincs szükségem, téblábolni nem szükséges, még majd képes leszek újabb két zacskó akciós nemzeti csíkos argentin földimogyorót venni. Maní, maní, hasta siempre maní, que viva el maní. U.s.w. Etc. I tak dalse. Nem tudok cirill betűket varázsolni, csak a jandexből, bár a Google nem ismer lehetetlent, meg hát én magam sem. И так далее, így hangzik helyesen, persze ezt tudtam, de fogalmam sincs, nekünk miért dalsét tanítottak. Egyéb dolgokat is fölfedeztem később, amit mi másképp tanultunk, mint mások. Például volt, akik úgy jelentettek, hogy ja k vam dalazsu, mi ezt úgy tanultuk, hogy ja dakladyvaju k vam. Rémes. Erre a hangra y-t használok, se nem ü, se nem i ez a veláris hang, a ы, általában rosszul ejtették, nekem Örkény (szegény Örkény, ő is túl hamar meghalt), bérmakeresztanyám férje megtanította, hogyan kell képezni. Ő Munkácson született, úgyhogy akaratán kívül az oroszba is beleszületett. De ez már nem tartozik szorosan a tárgynaphoz.

Hogy a továbbiakban mi tartozik hozzá, nem is tudom, István jön egy gyors biciklikormány reparálásra, előtte én persze elvégeztem a szokásos szombati nagytakarítást. Rend a lelke. Legalábbis a látszatát kellene őriznem, a fölmosás mindenképpen hozzásegít, az edényeket használat után azonnal elmosom. Ez is a fegyelem része. Az asztalon maradhat a rendetlenség, ahol dolgozom.

Ebéd után csendes pihenő, különféle hanganyagok, egyik földob, másik lesújt, és a sorban egymás után következő telefonok egyike így a Zsuzsanna névnapon tudatja velem, hogy Zsuzsi már nem él. Újabb nekrológ következhet.

Téblábolás, telefonok sorban, a még élőkkel, a szenvedőkkel és nem szenvedőkkel.

Milyen tehetetlenség van rajtam. Legszívesebben föl se kelnék a sziesztából, ami alatt nem is aludtam. Minden tehetetlenség rám szakadt. Nem maradhat ez így, most pedig szépen fölkelek, irány az iskola folyosója, és kezdődik az edzés. Legalább ennyi kell az önbecsülésemhez mára. A munka, az írásmunka olyan természetes része az életemnek, mint a kezem vagy a spanyol vagy bármelyik másik nyelvem, attól nem leszek magam előtt se több, se kevesebb, de a gyakorlás vagy a tizennyolc kilométeres tekerés, az igen, attól már érzem, hogy nem ébredtem föl hiába. Teljesítménykényszer? Lehetséges.

Elkezdeni mindig nehéz, de miután megvan a nyújtás, a rúgássor már kemény, tényleg jó lenne nyílt terepen, kíváncsi vagyok, meddig tudnám fokozni. Nem tudom, mikor voltam utoljára edzésen, de még mindig Lajos hangját hallom egy-egy sorozatban.

Maradék kenyér, jó száraz, de melegszendvics lesz ismét, annak jó. Kicsit zöld, nem számít, levágjuk, igaz, Miki? Vagyis hát Miky, Mihály, emlékszel, mindig azt mondtad a Délinél a körben. Hány éve is már! Harminc, legalább harminc, annak lassan annyi talán, hogy már te sem élsz. Hezitálok, nyitva még a bolt, a Google szerint legalábbis, szereznem kéne a kenyérhez még egy kis sajtot, ez itt kevés. Aztán meggondolom magam. Elég lesz. Persze. Kevesebb kenyérre.

Munkapad következhet. Szálkötözés. Ez legalább érdekes.

Február 20.

Kicsit elaludtam. Nem is kicsit. Hadakozom magammal, menjek, ne menjek. Nem megyek. De megyek. Istentiszteletre elmegyek, misére nem. Ebben maradok magammal.

Félpenzum után gyorsan nekiindulok, mindjárt kezdődik, sokat nem is kell várnom. A Prédikátor könyve folytatódik, Atxaga Magányos emberének mottója is innen van, De jaj a magányosnak: ha elesik, nincs senki, aki fölsegítené! Ezt a fordítást használtam. Anna tiszteletes a hármas fonál szép allegóriáját használja, a házasságban is kevés a kettő, hogyha hiányzik közülük az Isten. És hát a társ sem okvetlenül házastárs, bárki lehet, aki majd fölsegít, ha elesnél. Fontos ez nagyon, hogy az egyedülálló se gondolja, ő ki van rekesztve. Az evangéliumi pedig Jánostól, Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Ne azért szeressem a másikat, hogy nekem jó legyen. Hát igen.

Azt mondtam, nem megyek ma a misére, aztán mégis meggondolom magamat, csak előtte még hazaszaladok. Perselypénzért meg egy mellényért, mert a katolikus templom falai ontják a hideget, meg persze a református énekeskönyvemre sem lesz ott szükség.

És lám, az evangéliumi üzenet rímel Anna prédikációjára. Nektek, akik hallgattok, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel… Soha jobbkor. Nem tudom, aki miután végighallgatta ezt a szentbeszédet, és gyűlöletet táplál a másképp gondolkodó iránt, az hogyan tud szembenézni magával a tükörben. Politikusokra is érvényes ez, a plébános is megmondta. És még egy nagyon-nagyon fontos gondolat, Buddha is sűrűn bólogathatott volna, amikor a haragról beszélt. Hogy megbetegít.

Száz szónak is egy a vége, örülök, hogy elmentem, mindkét beszéd megerősítette bennem, hogy templomban is, templomon kívül is csak így érdemes. Főleg most, amikor ellentétektől izzik az ország, mert választás közeledik. Nem tudom, nem süllyedt-e el ma a szégyentől, aki a templomban bárhol az országban meghallgatta ezt az evangéliumi részletet, és a templomból alig kilépve rögtön gyűlölettel gondolt a politikai ellenfelére.

Nincs kettős morál. Egyetlenegy létezik. Más kérdés, hogy amit a politika, a pártpolitika szintje megenged, azt az egyén nem engedheti meg, nemhogy mással, magával szemben sem.

Nagyon sokat jelentetett ez a mai délelőtt, nem győzöm hangsúlyozni. Örülök, hogy végül a misére is elmentem. Éljen a ökumené. Úgyis református vagyok, akkor még, hét-nyolcévesen, hiába is protestáltam volna, katolikusnak neveltek. Messze volt az a református templom, nagyon messze, a katolikus meg közel, az iskola mellett, kétháznyira a dédmamámtól, aki oda vitt.

Harangszó után néhány perccel beesek meghívómhoz, István már szépen megterített. Leves is van! Nagyon rászoktam a levesre. Ennyi levest talán tíz év alatt sem ettem meg, mint most itt ez alatt a hat hét alatt meg fogok enni. Rántott cukkini, rántott gomba, zöldséges rizs, mindez tartárral. Full service. Nagyon finom a leves is, végre erős paprikát is nyomok bele, ez hiányzott eddig, elfelejtettem hozni, a boltban meg nem vettem. Desszertnek a csokoládéarzenál sós kekszes Milkája lesz az áldozat. Utána elbeszélgetünk, jobbára István beszél, én hallgatom, rendben is van ez így. Mikor aztán menni készülök, útravalóul, vacsorának, nehogy éhen maradjak, István bőségesen pakol nekem mindenből, rizsből, cukkiniból, gombából, tartárral nyakon öntve.

Rövid sziesztát tervezek, mégsem lesz túl rövid, anyukám telefonjára ébredek talán, vagy egy pillanattal előbb már ébren voltam, nem is tudom, a lényeg, hogy majd’ egy órát aludtam. Pedig ha törik, ha szakad, a Drávához még ma elmegyek. Pontosan fél négy, másfél óra alatt meg is fordulok, még csak nem is kell tartanom tőle, hogy rám fog sötétedni.

Mintha kicsit lezseren öltöztem volna. Igen ám, de túl sok réteget nem bírna már el ez a széldzseki, úgyhogy nem is fordulok vissza, inkább tekerek rendesen. Egy sapka nem ártott volna a sisak alá, fázik a koponyám. Meg kicsit a kezem is. A karom már nem, pedig rövid ujjúban jövök. Hadd szóljon, adok rá egy kis kakaót. Itt jut eszembe, ölyvet látok, a  múltkor viszont vörös kányát láttam, héját még valamikor korábban, de a tegnapelőtti előtti, amit nem dokumentáltam, száz százalék, hogy vörös kánya volt, összetéveszthetetlen a röpképe. Most nincs fácánkakas, eseménytelen az út Vejtiig, onnan is tovább, szinte sehol egy lélek az úton, egyetlen utánfutós előz meg, amilyennel a minap a birkákat vitték talán leadni, mert jó sokat láttam belőlük, amikor Baranyahídvégről tekertem haza az útról, amelyikre gondolni sem szeretek, többet nem is megyek arra, mert ahányszor eszembe jut, hideglelésem támad, szerintem már ott fog eloszlani az út szélén az a szegény elütött kutya.

Kicsit tartok tőle, mekkora lesz a sár, de szerencsére csak a tócsák nagyok az ártéri erdőben, azokat szépen kikerülgetem. Lényegesen lassabb tempóban haladok, és most nem is nagyon figyelek, nem adom át magamat az erdőnek, ez hiba, bár dehogy, teljes figyelmet és jelenlétet most nem a szemlélődés, hanem a pocsolyakerülgetés és a kifarolás veszélyének elhárítása követel. Aztán egyszer csak feltűnik az útelágazás, onnan már egyenesen a partra jutok. Nincs senki, magam a parton egymagam, nem is bánom, járok egy kicsit, dokumentálom, hogy itt jártam, aztán vágtatok vissza. Megint teljesítménytúrán vagyok. Visszafelé is pocsolyakerülgetés, sőt jön egy autó is, milyen szerencse, hogy elindultam, jó, hogy most nem találkoztam senkivel. Vejtinél egy búcsúzkodó család, talán a szülőket jöttek meglátogatni a gyerekek, de nyilván Piskó felé mentek, mert engem nem kerültek el útközben.

16,59 km, de a parti járkálásom alatt elfelejtettem szüneteltetni a mérést, meg is látszik, egyből 4,87 km/h-ra csökkent a sebességem. A maximális 19,15, nem tudom, ez sok-e vagy kevés, mindenestre amikor otthon megiramodok lefelé a Panoráma utcán, nyilván több is lehet, és ebből a Csepel kerékpárból, benn ragadt 2-es fokozatban, 7-es kis fogaskerékkel ennyit tudtam kihozni. Nem is kellett neki másfél óra, 1:09:28 az idő, ami alatt megfordultam, sokat nem időztem a parton, az igaz, de most nem is az volt a cél.

Levezetésnek rövid nyújtás, teljes rúgássor és némi pontmasszírozás, aztán pótolom az elégett kalóriamennyiséget, úgy, ahogy van, elpusztítom a doboz tartalmát, amit István vacsorára bekészített. Aztán irány Klári, kis fényképnézegetés, nagymamája szép, kapcsos imádságos könyve, amit soknullás pengőért vásárolt Máriagyűdön 1924-ben. Mondom neki, hogy a Dohányjövedék 1930-ban 30 pengő kártalanítást ígért katasztrális holdanként a dohánytermelőknek, amikor csökkentették a termőterületet, ez hogy lehetséges? Nyilván leértékelték a pengőt a válság idején, levettek néhány nullát. Klári nem tiltakozott, ő volt a bankos, ha hülyeséget mondtam volna, nyilván korrigál. Tőle is hozom az útravalót, raguleves, a húst már kiszedte belőle, és almás pite.

Aztán szeretem és nem szeretem telefonok, élet és halál, hiába, hiába minden. Abba a korba léptem, és ezután ez már mindig így lesz.

A macska megint itt nyávog, de nem élelmet kér, hívja a párját, csak azt nem értem, miért pont itt. Talán tényleg megette az egereimet? Én bizony meg, három almás pitét. A széldzseki alá úgyse nagyon hiányzik több réteg.

Ennyi volt a nap aktív része, most jöhet az esti, amit már ülve folytatok a gép mellett vagy inkább előtt.