Január 31.

Nagyon igaz, mindig is tudtam, nem szabad semmit erőltetni. Nem vezet jóra. Mennyivel könnyebb úgy írni, hogy nem akarom mindenáron a vajszlói szálat. Itt vagyok, keresem azt a régit, de hiába dokumentálom agyon magamat, akkor is csak azt tudom megírni, amit a saját bőrömön megtapasztaltam. Valahol, valamikor. Nem pont itt és most Vajszlón. Úgyhogy semmi görcs, csak lazán. Mindjárt másképp megy a szekér.

A fél tizenegyes indulás fix pont a napban, a telefon figyelmeztet, menni kell. Vali megint szól, kiszedi a húst a ragulevesből. Milyen figyelmes. Nagyon hálás vagyok neki érte.

Még ebéd előtt járok egyet. Nem tűzök ki célt magam elé, megyek, amerre visz a lábam. Pont a Vasút utca felé. Vasút utca, Temesvári utca kereszteződése. Itt lakik Klári. Látom is Hermészt, szegény csak forog, szeretné elérni a lábát, de nem éri el és panaszosan ugat. Nincs jól, látszik rajta. De már az is haladás, hogy fölkelt. Hívom Klárit, közben a tiszteletes asszony is hív, vele majd később, most bemegyek Klárihoz, megnézem a kutyákat. Hermész bizalmatlan, épp csak megnyalja a kezemet, de látom rajta, hogy bizalmatlan. Először lát, hiába, dobermann.

Klári előszed néhány fényképet, mindenáron etetne, itatna, még csak az kellene, ebéd előtt!

Tiszteletes asszony holnap fogad, megmutatja majd a templomot is.

Délután séta, bolt, hivatal, posta, aztán egy kis edzés, majd jöhet az esti program. Este már ritkán jön új szöveg, inkább kutatás, de még az is lehet, hogy lesz valami.

Ó, az egér! Teljesen megfeledkeztem róla. Egy darabig figyeltem a nápolyi állását a spájzban, de egész héten rá se néztem. Most megtettem. A nápolyi elfogyott, nem tudom, min élt eddig szegény. Illetve azt sem, hogy amíg én nem voltam itt, addig mit evett. Biztos nem én engedtem be. Mindegy, most kap egy zöldfűszeres Mackó sajtot. Majd ránézek, hogy áll vele.

Február 1.

Szép lesz ez a hónap is. Derűs. Nem volt zavartalan a napsütés reggel, de látszott, hogy majd kialakul.

Nem szabad sietni a prózával. El kell időzni a jeleneten, amíg ki nem forrja magát. Hibám, hogy sokszor sietek vele. Csak lazán, ráérősen. Szabad időzni a részleteken. Aztán a végén úgyis kell majd finomítani rajta.

Menet közben ér a telefon, hogy engedélyezi a felügyelő intézmény, vagyis a Nemzeti Park a barlanglátogatást. István elintézte. Nem is tudom, hová legyek örömömben, meghatottságomban. Ha nem is regényhelyszín, de esszétéma mindenképpen lesz. A regényidőben még föl sem fedezték a barlangot, úgyhogy ott nem szerepelhet.

Paradicsomleves, babfőzelék. Pőrén, kolbászt nem kérek. Ebéd előtt a szokásos menetet lejárom, bár nem szolgálja a fejlődésemet, de támogatom a helyi ruhakereskedőt. Irgalmatlan meleg van a próbafülkében, de egy életem, egy halálom, ezt végigcsinálom. Idénre nincs ruhavásárlás mellőzési fogadalmam, úgyhogy vehetek is bátran újabb szükségtelen holmit. Pontosabban otthon az lesz majd, de itt talán nem. Hiába, valamilyen módon mindenki kompenzál, ki így, ki úgy, ki ezt, ki azt.

A tiszteletes asszony, pardon, a tiszi néni, Anna vár, fél háromra megyek, minden földi jóval kínál, de a babfőzelék után természetesen nem kívánok semmit. A brownie is kisült, azt azért megkóstolom. Beszélgetünk mindenféléről, a faluról, a gyülekezetről, az írásról, a vidéki helyzetről. Elhűlve hallgatom időnként, mert bár itt vagyok harmadik hete, szinte semmit nem tudok a falu életéről. Látom, hogy jönnek-mennek az emberek, Istvánon kívül csak Klárival érintkezem, főleg családi dolgokról beszélünk, meg persze Valival is találkozom minden hétköznap, az ebéd miatt, de vele nincs is idő olyankor beszélgetni. Anna javasolja, hogy próbáljunk meg összehozni egy beszélgetést, mondom, én kezdettől fogva nyitott vagyok rá, azt mondja, nem egyszerű megfelelő időpontot találni, ezt meg is értem. Legjobb lesz, ha vasárnap tízre megyek istentiszteletre, ő rövidebbre fogja a prédikációját, és utána helyet cserélünk, én is előadhatom majd a mondókámat. Ki kell találnom, egyedül nem könnyű beszélni. Tudok, persze, ha kell, reggelig is akár, de jól meg kell választanom, hogy miről beszéljek így, kérdezés nélkül. Még esetleg egy másik beszélgetést is lehet majd szervezni, az istentisztelettől függetlenül. De mikor? Tél van, sötét van, nem szeretnek kimozdulni az emberek. Elalszik a tűz, mire hazaérnek. Meg is értem. Nagyon komoly vonzerő kell a programban ahhoz, hogy kimozdítsuk őket.

Klárit is meglátogatom, hoztak neki egy halom fát, majd holnap megyek, segítek neki összerakni. Vagy holnapután. Attól függ, hogy alakul majd a nap. Szemi kutyával próbálok barátkozni, de nem jó így, még ha belső, akkor is kerítés, nagyon bizalmatlanul néz, nem is csodálom. Másodszor lát, nem tudja, hová tegyen. Én is tartok tőle, mégiscsak idegen vagyok neki. Na, majd holnap. Közelről, nem így, belső kerítésen keresztül. Klári megint fölpakol, így nem lesz itt fogyás, az biztos. Folyton ennem kell. Pedig én a szerbekről hallottam, hogy állandóan attól félnek, hogy éhen halnak. Újvidéken legalábbis ezt mondták nekem. Úgy látszik, itt az Ormánságban is hasonlóképpen.

Egész jó gyakorlóteret találtam az iskola folyosóján. Egy hossz harminc rúgásra elegendő. Valahogy növelni kell majd. Régen, a pályán kétszáz volt rúgásnemenként. Na ja. Nem mindegy, harmincszor vagy kétszázszor nyolc.

Vacsora előtt ellenőrzöm az egeret. Megette. Egy nap alatt megette az egész sajtot. Úgy látszik, ki volt éhezve szegény, úgyhogy kapott is megint egy kocka zöldfűszeres Mackót.

Február 2.

Gyertyaszentelőre különös időjárás köszöntött ránk. Kinézek, sötét van, fél nyolc, máskor ilyenkor már rég besüt a nap az ablakon. Vagy legalábbis látom, hogy napos idő lesz. Most nem úgy néz ki, valami esik is.

Miután a napokban elkaptam a ritmust, könnyebben megy az írás. Nem viszem túlzásba, nem szabad sokat írni, különben is, ott van még az esti műszak. Meg ez a napló sem kevés. Nem is értem, hogyan képes valaki egész álló nap írni. Sose írtam egész nap. Nemes Nagy Ágnes is megmondta a tanítványainak, fordítsanak többet, írjanak kevesebbet. Apropó, fordítás. Még nem tapasztaltam, hogy egyáltalán hatott volna rám fordítás, de most egy jelenetben észrevettem. Mariana Enríquez novelláit fordítottam, és kicsit olyan karaktert kívánt a helyzet, amilyenek általában az ő hősei. Igaz, ő is tanulta a nagy elődöktől, meg ugyebár Ottliktól sem idegenek ezek az arcok. Hiába, mind ugyanazt a nagy szőttest szőjük, csűrjük-csavarjuk.

Munka után séta, Vajszló pláza, utána ebéd zöldborsóleves, haldarabkák, rizs és kaporszósz.

Klári jön, hozza a családfát, nála tiszta minden, de nekem a dédszülőket kellene összeszednem, mert bár Klárival egy évben születtünk, egy generáció kimaradt náluk hozzám képest. Klári édesanyja az én nagymamám unokatestvére volt, így Klári nem is harmadfokú unokatestvérem, hanem unokanagynéném vagy micsodám, de másodfokon. A Tardi család mindig nagyon tartotta a rokonságot, ebben nagybátyám is megerősít, mert őt is hívom, hogy tisztázzuk a családfa homályos részleteit. Klárival anyutól is telefonos segítséget kérünk, de most is úgy magyarázza, ahogy mindig, nem értem, sose értettem, annyi volt a Fürst, az Ingisch, a Czentgruber, hogy többnyire belekeveredtem.

Szieszta után séta, de milyen! Esik az eső, süt a nap, gyenge szivárvány a keleti égbolton. Tintakék az ég északnyugaton, keleten a szivárvány után sötétkék, szürke, rózsaszínes sávok, de inkább délen, a Dráva fölé elképesztő formájú és méretű felhők ülnek, egyenes vonaluk alatt hosszú sávot világít meg  a lemenő nap. Elgyalogolok Vejti felé egész a falu végéig, de látom, hogy érdemes lesz a nyugati égboltot is megszemlélnem valahol, ahol nincs ennyire takarásban, úgyhogy megszaporázom a lépést, megyek a temetőig, és valóban, mintha sötét színű, alacsony sövény mögé bújt volna a tűzvörös napkorong. A mobiltelefon nem adja vissza ezeket az élénk színeket, pedig még a szürke is sokkal intenzívebb, mint amilyennek a képen látom, a kék meg a rózsaszín, piros, sárga árnyalatiról nem is beszélve. Az eső nem hideg, nem zavar, kicsit a szél is fúj, gorombábbnak néz ki, mint amilyen. Ha nem jönne egy autó sem, érezhetném magam akár egy film díszletei között is. Csak a kémények füstölnek, visszafelé már az öt kutya sem jön ki, hogy megugassanak, pedig menetben nagyon jelezték, hogy még sose láttak errefelé.

Hazaérve elvégzem a szokásos gyakorlataimat, a nyolcszor harmincat egy-két pluszrúgással megfejelem, aztán igyekszem vissza, mert a nagybátyámra még szükség lesz, tisztáznom kell ezt a Fürst famíliát, mert valami csak nem tiszta nekem, aztán jöhet az esti munka. Nem tudom, lesz-e még anyag az időszakból, lesz-e még, amit nem néztem át, majd kiderül, kutatok tovább.

Anna tiszteletesnek megírom, hogy vasárnap rendben, akkor megyek az istentiszteletre. Csak nehogy az legyen, amit Béla mondott reggel a telefonban, nem biztos, hogy az asszonyok örülnek majd neki, hogy megyek, fő már otthon a húsleves, a férfiak meg mennének a kocsmába egy italra ebéd előtt. Na ja.

Imre hív, megbeszéljük a naplóírás rejtelmeit, tudjuk, akkor ér valamit, ha tükör lehet később vagy sorvezető, különben megette a fene. Igen ám, de hol a határ, az őszinteségben, ha publikus a szöveg? Ezen lehet elmélkedni, mindenesetre amikor a versek keletkezéséről faggatták, Istvánnak is nagy segítséget jelentett, hogy vissza tudott lapozni a naplójában, és pontosan tudta, hogy melyiket mikor, milyen helyzetben írta. Ezzel szemben egy prózaíró, aki épp regényt ír? Január 17-én írja a regényt, 18-án is írja a regényt, 19-én és még február 19-én és talán még a rákövetkező év február 19-én is csak írja a regényt. Jó esetben az utómunkálatokat végzi. Imre az egérkérdésben is helyre tesz. Mit egy egész kocka? Egy negyed! Ne már! Egy teljes Mackó sajt (bocs, Medve) nem jár egy egérnek. Úgyhogy kedves egér, csökkenteni fogom az adagodat. Reklamációt Pomázon tessék benyújtani majd a Németh László utcában.

Február 3.

Javier születésnapja, fel is köszöntöm íziben, veszi az adást. Megint megy a munka, ha este tudom, mi lesz reggel, akkor megy a folytatás. Ez persze változhat, nem mindig így van, most egy-két napja így sikerül. Forrás van, akadályozó tényező nincs.

A fél tizenegyes járat indul, órát lehetne igazítani hozzám. Igyekszem is, de most Valival kicsit elbeszélgetünk, ez két-három percet jelent, nincs ideje, hiányoznak is, sok a munka, nem jut idő semmire. Megegyezünk, hogy ez a mostani világtempó nem jó, régen több idő jutott mindenre, most rohan mindenki. Hová? Kérdezem. Hová? Kérdezzük.

Rosszat sejtek, nem is tévedek, kicsöngettek. Észrevétlenül átjutok a kerítés túloldalára, a lakattal bíbelődés közben vesznek észre a múltkori és az újabb érdeklődő alsósok. Nagyon helyesek, lógnak a rácson, egymás szavába vágva válaszolnak a kérdésemre, hogy mi történt az órán. Buli volt. Állítólag táncoltak is. Olvasni mindenesetre olvastak az olvasókönyvből. Kérdezik, honnan jöttem, mit csinálok, hol lakom, aztán a múltkori ismerősök kérdezik, hol van a másik, a bácsi, Istvánra gondolnak, de Lacit mondanak, hiába, rendes nevet talán nem is tudnak megjegyezni, bezzeg ha Kevin lett volna vagy Brian, rögtön tudnák, hogy hívták, aki múltkor szerelte itt a lakatot velem. Frissen nőtt, szabályozásra váró fogaival különösen helyes az egyik kisfiú, aki elkezdi, hogy ő már látott ebben a házban (a régi iskolára mutat, ahol én is lakom az igazgatói lakásban), amit szellemháznak hívnak, ahol kísértetek tanyáznak, szóval abban a házban látott egy véres fejű embert a háztetőn, meg a matrac is mozgott, ami ott a falnak van támasztva. Egy másik fiú megmutatja, hogyan jönnek át a kertbe a labdáért, ha átesik, ezt már a múltkor is be akarta mutatni valamelyik fiú, de mondtam neki, ne tegye, még a végén kiszakad a pulóvere.

Csengetésig ott maradok velük. Le is guggoltam, ne kelljen rám fölnézniük. Nagyon helyesek. Lilike, a többiek nevét elfelejtettem, talán Kornél az egyik fiú, de nem vagyok benne biztos. Nekem könnyebb lett volna talán, ha ő is Pista, Laci vagy Jóska. A tanároknak integetek, akik sorakoztatják őket, kicsit nehéz szívvel megyek el, mindig ilyen érzés fog el, ezeket a tisztaszívű gyereket ha látom, mennyire naivak még, fogalmuk sincs a világról, azt viszont már tudják, hogy nem elég a puszta létezésük, életörömük, meg is kell felelniük valaminek, valamilyen mércének.

Ebéd előtt is járok egyet, útba ejtem a piacot, most csak szerszámok vannak, színes, pamutnak árult zoknit viszont hoztak, veszek is, ennyivel támogatom a kereskedőket. Persze nem pamut, de ott egye meg a fene.

A hivatalba betérek Istvánhoz, A/3-as lapra van szükségem, A/4-esre nem fér rá a családfa. István vidám, csodálom, testületi üléses nehéz nap éjszakája utáni nehéz a reggel is, de derekasan állja a sarat. Nem tartom föl sokáig, nem is lehet, ebédelni ő is hazamegy, nebenbei beugrik, megnézi a kazánt, vagyis hát a termosztátot, mert valami megint nem stimmel. Érdekes, ő ránéz, neki működik. Akkor a hiba biztos bennem van, vagy ő megdelejezte. Esküszöm, nekem nem működött, folyton kikapcsolt, ügyet sem vetett rá, hogy én mit tápláltam be neki a termosztátba.

Ebéd után szieszta, majd némi téblábolás után elindulok Klárihoz. Feltankoltam kutyacsemegével, plusz a két darab hús, ami véletlenül belekerült a szaftba, milyen jó, gondolom, pont ketten vannak a kutyák. Megyek, megyek, a Vasút utcán, hogy ne mindig ugyanarról közelítsek, Klári még viccesen írja is, hogy el ne tévedjek, ámde én ennek ellenére sikeresen túlmegyek a Temesvári utcán. Kerestem a tegnapelőtt kidöntött elsőbbségadás kötelező táblát, nem gondoltam, hogy már helyre is állították. Pedig még tegnap megcsinálták. Jócskán továbbmentem, a kint beszélgetőket kérdezem, milyen utca ez, a Móricz Zsigmond, nocsak, akkor nyilván ezért jöttem el idáig, Móricz a kedvencem, meg hát Leányfalu is kötelez, ugye. Klári kijön elém az útra, jó messzire vagyok még nem lát, telefonon értekezünk, nevetnem kell, csak sikerült eltévednem.

Beszélgetünk, aztán egyszer csak mondom, próbálkozzunk meg a kutyákkal. Úgy látszik, az sem szerencsés, hogy nem a helyükön próbálkozom, mert nagyon, de nagyon, rettenetesen bizalmatlanok. Hermész még csak-csak, jön, elfogadja a jutalomfalatot, ízlik neki, fölfal mindent, hiba volt mind a kettőt kézben tartanom, mert Szemi húsát is megeszi. Minden kell neki, Szemi pedig, hiába hívja Klári, nem jön közelebb, pontosabban Hermész nem is engedi közel férkőzni. Nagyon nehezen akarnak megbarátkozni velem. Ehhez nem vagyok hozzászokva, mindig hamar megkedvelnek a kutyák, de róluk lerí, hogy nem tudnak hova tenni. Mintha gyanakodnának, hogy valamit akarok tőlük. Pedig nem, semmit, csak hogy elfogadjanak. Talán majd legközelebb.

Klárinak próbálok szavakat találni arra, amire nincsenek, amire kevés minden, az összes létező vers, regény, a legnagyobb emberi szenvedésre gyógyírt kínáló legérzékletesebb, legszívhezszólóbb leírás is kevés. Élni kell. Ameddig kell, ameddig lehet. Mese nincs. Hogy mi miért történik velünk, azt meg talán jobb nem is firtatni.

Nehéz szívvel jövök el, lassan be is esteledik, mire hazaérek, megint a bűvös fél hat, kezdődik az edzésem. Harminchárom-harmincöt, ennyire emeltem, plusz egy levezető, alakul ez. Csak el köll kezdeni, aztán meg be köll fejezni.

Az esti műszak előtt még hezitálok, el kéne menni a boltba száraz kifliért meg sajtért, meleg szendvicsnek, aztán győz a józan ész, egy tányér tejfölös-sajtos tészta után talán már nem kellene, úgyhogy megeszem a tökmagot, meg a maradék csokis süteményt, amit Klári küldött el velem tegnapelőtt.

Mariana Enríquez végre jelentkezett. Az édesanyja komoly autóbalesetet szenvedett, mozgásképtelen lett, szétzúzta mind a két karját. Sajnos Mariana nem tud Pécsre jönni, szeptemberre már elígérkezett, pedig jönne nagyon szívesen. Hátha majd jövőre. Jövőre! Egyszer volt Budán is kutyavásár, tangóból sem hiszem, hogy lesz még egy a közeljövőben. Most kell egy argentin. Van még néhány, akitől fordítottam, próbáljuk meg. Hopp! Rami. Máris írok neki. Aztán be is fejezem a szervezkedést, mert így nem megy az esti szekér.

Február 4.

Nagyon érdekes kísérlet, gyakorlatilag ugyanazt írom (nagyjából), két szemszögből, egyik egy regénybeli eseménysor, a másik a vajszlói esszé része. Alig tíz év eltérés van a két idő között, az egyik az egyes szám első, a másik többes szám harmadik személyben láttatja ugyanazt az eseményt. Valós, megtörtént, dokumentált esemény fiktív és való szereplők szemszögéből. Jó játék.

A reggeli menetrend folytatásaképpen óraműpontossággal a konyha, még kicsengetés előtt visszaérek, úgyhogy a gyerekek most nem érnek utol. Gyorsan megeszem a krumplit, főtt, nem nyers, Vali ezzel bocsátott el, hogy most egyem meg, aztán indulok a faluba, Klárival találkozom, bevásárlás után megyünk Sellyére. Laci még otthon van, sellyei, rögtön vállalkozik az idegenvető szerepére, jön is, miközben én a frissen átadott játszótér felnőtt részlegének gépeit próbálgatom. Egész újak (számomra újak) is vannak közöttük, amilyenek Leányfalun nincsenek, nagy nehezen rájövök, hogyan kell használni őket. Mondom Klárinak, ilyen Vajszlóra is elkelne, edzhetne rajtuk a falu népe. Majd javasolni fogom Istvánnak.

Következő állomásunk a sellyei San Siro mellett vezet el, aztán jön a termálfürdő. Kívülről. Utána egy leparkolunk, minden egy helyen lesz, Kiss Géza Múzeum és a könyvtár, az ormánsági kiállítási anyag, a talpas ház. Számomra teljesen új információ, hogy az első Dunai gőzös Sellyén készült, a Carolina, Berhard Antal építette 1817-ben. Ha kvízkérdésben megkapom, biztos, hogy elbukom. Főleg ha melléteszik Balatonfüredet vagy Budapestet, ahol hajógyár létezéséről tudok.

A könyvtárban nincs nagy mozgás, változó, mikor jönnek az olvasók. Kiss Géza leszármazottjának hagyatékát egyben őrzik. Ahogy elnézem, nem irigylem, akinek majd az enyémet kell gondozásba venni. És ha csak a könyvtáram lenne. De ott vannak még a Spanyol Elbeszélők sorozatának példányai is. Ez a könyvtár faltól falig megtelne, ha átcsoportosítanám ide az állományomat.

A könyvtárból a katolikus templomba megyünk, nyitva van, éppen takarítanak az asszonyok, az oltár előtt a porszívó, szerencsére nem működésben, a kezelői bementek a sekrestyébe. A kóruson magyar és horvát zászló. A Batthyányi-Draskovich kastéllyal azonos időben épült a hajdani ferences kolostor nincs meg, a hajdani templom sincs meg.

A Draskovich kastély parkja nekem valódi kincsesbánya. Rengeteg szép fa, látszik azonban, hogy nagyon elhanyagolták. Az épület is körbe van véve piros-fehér szalaggal, ilyet már láttam néhányat az országban, az a jó, hogy nincs kiírva a parkra, hogy életveszélyes, mint a Kékesen. Imitt-amott tábla is jelzi a növények helyét, nevét. Az illír sáfrány már virágzik, mi több, egy bátor méhecske is meglátogatta. Nagyon szép, apró virágú, tele van vele a vérbükkök kiálló, göcsörtös gyökerei által határolt terület. A pipitér is virágzik. Nem tudom eldönteni, cédrus-e amit látok, erősen megtépázhatta a vihar, akárcsak az állomány többi tagját. Nagyon szépek viszont platánok, már kinn, a múzeum előtt is áll egy hatalmas példány, nyilván valamikor az is a kastélyparkhoz tartozott, az összes közül az néz ki a legöregebbnek. Egy helyen gondolkodóba ejt az avarszőnyeg. A levelek alapján Gingko bilobát mondanék, de ilyen hatalmas példányt még nemigen láttam. Bár ha jól belegondolok, Leányfalun a zöldséges melletti is elég hatalmas. Más virág még nem nyílik, nem is baj, korai lenne. Klári közben már azt hitte, eltévedtem, utánam küldte telefonon a térképet, hátha nem találok ki, de én annyira elmerültem a flórában, hogy észre sem vettem. Indulhatunk tovább, most már csak a hentes következik, illetve még egy butikot útba ejtek, hiába, a zsákmányszerzési vágy föléledt bennem. Az üzletben a kis mopsz rögtön szaglászni kezdi a cipőmet, nyilván érez még rajta erdei szagokat, ez a futócipőm, ki tudja, mit honnan őriz még a talpán, meg egyáltalán, bármi érdekes lehet egy érdeklődő kutyának. Milyen igazságtalanság, bezzeg a dobermannok nem haverkodnak velem. Na ja. Más kategória.

Kék-fehér matrózcsíkos a nyerő, közben hallgatom a helyieket, panaszkodnak az üzletekre, minden drága Sellyén, nem szabad itt vásárolni, Szigetváron a Lidl tele van sellyeiekkel, oda kell menni. Hogy miért nem tudnak idehozni valamit!

A hentesnél viszont kiváló a portéka, Klári tudja, Sellyén is dolgozott a Takarékban. Vesz velős csontot a kutyáknak, a levesbe, egyéb kellék kocsonyába, savanyú levesbe.

Hazafelé még egy bolt Vajszlón, a halpástétomot elfelejtettem, egy zöldségest is veszek, biztos, ami biztos, legyen.

Mákos tészta és a déli zöldbableves egyszerre ebéd és vacsora, ha a krumpli volt a tízórai vagy mi. Aztán félóra pihenés, majd jöhet a szokásos edzésem. Harmincöt, nyolcszor, egész jó. Most már hiányozna, ha kihagynám. Mindig ezt szerettem, nyújtás, rúgás, pontmasszírozás, a formagyakorlatot már kevésbé, pedig ahhoz kellett ez az egész bemelegítés. Talán egyszer még ráveszem magam a kung-fura?

Jöhet egy kis meleg szendvics, nem sok, épp csak az íze végett, egy darabka sajt pedig az egérnek is jár. Rövid lesz az esti program, holnap Szabadka, úgyhogy ma csökkentett üzemmódot iktatok be, korán kell fölkelni, hogy időben lehessen indulni.

Február 5.

Időben indulunk. Az idő jó, szép utakon megyünk, Mohácson még egy kisebb városnézést is megejtünk. A révnél is jöhet néhány fénykép, hiába, a Duna, az Duna, ma lesz még benne részem. Kicsit fura, hogy északnak vesszük az irányt, legalábbis úgy érzem, de hiába, a Duna elég nagy akadály, a topográfiai ismereteim meg csak síkban, a térképen teljesek, terepen nem igazán. Bajánál a régi hídi útjaink óta nem is jártam. Mindig ki kellett várni, amíg egyik irányból is, másikból elmennek az autók vagy a vonat, nagyon fura volt ez nekem még először, 1979 őszén, amikor leköltöztettek a szüleim Szegedre. Pontosabban talán nem is akkor jártam először Baján, mert előtte évben már nyáron is voltam Szegeden előkészítőn, azon a nyáron meg gólyatáborban vagy más ügyben. Baja után mehetünk újra délnek, Bajmoknál át is kelünk a határon. Ezek a településnevek az én fülemben még mindig fájdalmasan csengenek, mint amikor az újvidéki regényem témájához anyagot gyűjtöttem. Fura is volt, amikor áthaladtunk rajtuk, a Forum fiatal munkatársai nyilván egész más szemmel nézték ezeket a falvakat, mint én, aki folyton a 41-44 közötti időszak eseményeit képzeltem a nevek mögé. Pedig azóta is lett volna már mit odaképzelnem. De tudjuk, az élet él, élni akar, Újvidéken is, meg az egész Bácskában, Baranyában. Ha begyógyultak a sebek, ha nem, muszáj élni annak, aki életben maradt.

Szinte egy szempillantás alatt Szabadkán vagyunk. Némi keresgélés után rátalálunk a korzón a boltra, ahol a könyveim várnak. Végtelenül sajnálom az antikváriust, mindenki csak hoz könyvet, venni nem tudom, ki vesz, mindenesetre én sem veszek, mi is csak a Forumtól kapott példányokat visszük el a dobozban. Pontosabban István elviszi az autóhoz, én meg nézelődök, amíg visszajön.

Ez az elegancia, igen, vagy annak a jelzése és a hiánya, ez a kontraszt mindig lenyűgöz Szabadkán. Most valahogy felszínesen nézek meg mindent, mintha sietnem kellene, a zsinagógát viszont szeretném közelebbről megint, nagyon vonz, mindig is vonzott, útba is ejtjük, ha be nem is megyünk.

A piacot is szeretném látni, a híres szabadkai piacot, ahonnan Mars téri közvetítéssel az első Roy Rogers farmerom is volt. US Top farmerdzsekit ugyan nem kaptam, az ötszázba került akkor, 79-ben. Egy időre Bauer Cili adta kölcsön a farmerdzsekijét, Pumpi pécsi barátnője, azt hordtam jó ideig, Cili azt hiszem, nem is emlékezett rá, amikor legutóbb Pécsett a kávéházban a régi emlékeket fölelevenítettük.

Szabadkán még a Mc Donald’s is milyen elegáns! Igénybe veszem a mosdót, vásárolok az útra egy Kit Kattal töltött fánkot, és irány a piac.

A bőség zavara, azt sem tudom, merre induljak. Fogalmam sincs, mit szeretnék, igazából semmire nem lenne szükségem, de eszembe jut az antikvárius, azt mondta, a piacon a magyarokat várják, hogy azok majd vásárolnak. Mondja ezt egy magyar Szabadkán. Ezek után nem is értem, szegény Patócs Laci (korán, nagyon korán, Lacikám, nagyon korán meghaltál te is, jaj, de nagy kár érted!) miért csodálkoztál, hogy a magyarságodat így még nem kérdőjelezték meg, amikor Kishegyesen a Dombosra igyekezvén a néni kérdezte, honnan jöttünk, mondtad, Szabadkáról, erre a néni, azt hittem, magyarok.

Ha nem időzhetek sokáig egy helyen, akkor mindent csak súrolófényben láthatok. Ha időzhetek eleget, talán akkor is. Ezt nem tudom érzékletesebben kifejezni, de talán benne van minden múlandóságom is, meg hogy gondolatban, lélekben éppen nem a jelen pillanatban vagyok, mert ha ott lennék, akkor minden apró részletet tüzetesen szemügyre vennék. Így meg lesz egy-egy felületes benyomásom, a többit meg kitalálom hozzá.

A piacon mintha nem is én cselekednék. Valaki nézi a portékát, megvesz valamit, aztán még egy másiknál, harmadiknál, negyediknél is. A ruhák után következik a fűszeres vagy milyen pult, az árusnál vége megpillantom Istvánt, jelenléte valahogy visszaránt a valóságba, de még mindig nem tudom, ki az, aki kér helyettem Plazmát, merthogy az helyi termék, meg a Vegeta is, igen, azt kérek, viszem Klárinak a levesbe. Na meg halászléport. Még sose próbáltam, de hiszek Istvánnak, biztos jó lesz, azt majd én fogom kipróbálni.

Ha hal, hát a Pikec, Bezdánnál, a szerb-horvát határon. Egyszer voltam ott, forumos társasággal, de az olyan emlékezetes volt, hogy azóta is azt a halászlét emlegetem. Némi tétovázás után a GPS is rávezényel bennünket a helyes útra, miután hat kilométerrel még tovább akart küldeni bennünket a Duna-parti nyaralók között. Ennyi földútra nem is emlékeztem, úgyhogy szerencsére korrigálja magát másodszorra a rendszer.

A Pikec olyan, mint volt, a kilátás pazar, a Duna, a holtág, és nem halászlét, hanem füstölt pontyot választunk mind a ketten egymástól függetlenül. Időbe telik, mire elkészül, de ezt itt tudni lehet. Mindent frissen készítenek, talán a halat is most füstölik. István elmeséli, milyen a szerkezet, egyszerre füstöl is, süt is, ha nem is egyesével füstölik őket, de valamitől mégis olyan, mintha most készítették volna el. A párolt savanyú káposzta verhetetlen. Kisela. Ezt tudom. A Kisela tejtermékben is kedvencem.

Mellettünk szerbek beszélgetnek, egy árva mukkot nem értek belőle, és ez rettenetesen zavar. Persze, ha odafigyel a beszélő, hogy értsem, akkor mégiscsak értek valamit, hiszen amikor Újvidéken futottam a Duna-parton, egy emberrel, aki nem tudott magyarul, elég sokáig beszélgettem, és szemlátomást elégedett volt a teljesítményemmel. De nem merek megszólalni, mert mindig azt hiszem, szlovákul mondom. Ami nem is volna baj, de én a beszédben is szeretnék pontos lenni, ezért a biztonság kedvéért megkérdezem a pincérnőt, hogy a platyity szerbül is ugyanazt jelenti-e, mint szlovákul. Tud magyarul, de én szerbül szeretném tudni, ha a ragozás nem is stimmel, mozsem sz kartom platyity? Persze, megértik. Ugyanúgy, mint a parkováné automatot Eszéken. Molim. Hvala lepo. Persze, fizetés előtt még megettük a plazmás-eurokrémes palacsintát, fojtásképpen utánaküldtük szépen a halnak.

És lassan hazafelé is vehetjük az irányt. A szerb-horvát határon megyünk át Kiskőszegre, aztán Vörösmart,  Pélmonostor (szegény Marival mi lehet vajon? Erika barátnője volt, szem elől tévesztettük, vajon könyvtároskodik-e Pélmonostoron?). Az útirány Alsómiholjác, félve kérdezném, vajon az már odaát Nagyharsány lehet? De mintha csúcsosabbnak kéne lennie a hegynek. Mégiscsak az, erről az oldaláról ilyen képet mutat. Hiába, képtelen vagyok nem két dimenzióban látni a hegyeket. A Vöröskőnél nem csoda, de ez a Szársomlyó olyan egytagúnak látszik. Fölöttünk pasztellkékek az égen, Nagyharsány alatt végig narancsvörös sáv húzódik a szemhatáron. Már csak Drávaszabolcs jön, a határátkelés sima, zökkenőmentes volt, mindössze azt felejtettem ki, hogy a horvátok elfelejtették visszaadni a személyimet, úgyhogy a rendőröktől vissza kellett mennem érte.

Célba értem a könyvekkel, a zsákmányolt piaci portékával, jöhet az esti műszak, amíg bírom, amíg nem alszom el. Vagy inkább mégis elalszom. Holnapra elígérkeztem az istentiszteletre. Ott fittnek kell lennem, legalábbis annak kell látszanom.

Február 6.

Reggeli intermezzo a Gyávaságom története, mert miután napokon keresztül az járt a fejemben, hogy én nem tudok mit írni erről a Literának, mégiscsak eszembe jutott valami még a határidő lejárta előtt, úgyhogy megírtam, de nem lettem vidámabb tőle. Nem is ostoroztam tovább magam, elküldtem Imrének, nézze meg, szerinte elküldjem-e, ő persze mint mindig, most is jószívű, azt mondja, menjen.

Tízre várnak a gyülekezeti teremben, a templom hideg, rövidített lesz az istentisztelet, utána enyém a szószék, beszélhetek. Anna tiszteletes bejelentett, aztán nagyon szépen megadta nekem az alaphangot a Prédikátor könyvével, nekem csak folytatnom kellett a hiábavalóságok hiábavalóságával, meg hogy nincs új a nap alatt. Természetesen nem úgy zajlott le, ahogyan elterveztem, de mindig meghagyom magamnak a lehetőséget, hogy ahogy hozza majd a helyzet, úgy lesz. Felolvasni sem azt olvastam fel, amit kiválasztottam, hanem a leányfalui tájat A test mindent tud végéről, most, hogy Virág Gábor jóvoltából már néhány példányom is lett belőle Szabadkáról. Érdeklődés volt, ez látszott az arcokon, főleg a regényem vajszlói szála, a vajszlói rokonságom, ami megint csak érthető, hiszen idejön egy ismeretlen, akire azt mondják, hogy író, és kiderül, hogy a fél falu rokona. Hogy hányadíziglen, az nem számít, a lényeg, hogy rokon. Nagyon kellemes volt, bízom benne, hogy aki tud, csütörtökön is eljön majd a könyvtárba.

A takarítás tegnapról elmaradt, gyorsan pótolom, amíg megérkeznek Szekszárdról a vendégeim. Hamar megvan, mikor kinn a teraszt mosom föl, Klári betoppan a vasárnapi ebéddel. Levés még elfér a pizza előtt, mert azt már eldöntöttem, hogy én ma pizzát fogok enni, máshoz nincs kedvem.

Már ideérnek, mire észreveszem, hogy jött üzenet, gyorsan összekapom magam, sietek, de már jönnek is velem szemben. Az étteremnél könnyebb parkolni, mint itt a ház előtt. Nagyon kedves a kiszolgálás, jó a választás is, főleg Géza elégedett a rántott csülökkel, de mi sem panaszkodunk a pizzával. A régi és az új történések terítéken, csupa jó és csupa rossz, Janka most temette el az unokatestvérét, én meg most látom, hogy meghalt a kutyáink jótevője, Bíró Balázs, akivel háromszor is megjártam vele a Leányfalu-Esztergom utat, mert mind a kettőt onnan hoztuk, és elsőre nem adták ki Maxit, Montiért viszont már elég volt egyszer elmennünk. Az ebédnél szóba kerül Laci is, Nánási Laci, aki a jogászcsoportjuk vezetője volt, én meg a fogadott jogász, aki a jelenetüket is írtam a jogászbálra talán, mindenesetre sörösüvegből tejivásban nyertem, merthogy én képviseltem csoportot. Laci eljött, amikor Kecskeméten Száraz Gyuri beszélgetett velem a spanyol fordításaimról a kéttannyelvű gimnáziumban. Még szegény Erika szervezte, a könyvtárostanár kollégájával.

Istvánhoz megyünk, szeretne találkozni Gézával, a Petőfi-expedíció érdekli, megyünk is, Géza marad Istvánnal, mi Jankával hazasétálunk, teázunk, és közben úgy elrohan az idő, hogy már indulni is kell vissza, ha még sötétedés előtt látni akarjuk a Drávát. István megint készségesen felajánlja, hogy elvisz bennünket, az ő autója mégiscsak jobban bírja ezt a terepet, így is van, az Opel kicsit nehezebben birkózott volna meg a kerékvágásokkal, mint a Suzuki.

A révcsárda romjait benőtte végleg az erdő, István még látta, és mára már nyoma sincsen, így dolgozik a természet vagy az enyészet, bár sokszor egy és ugyanaz a kettő.

A Dráva megint gyönyörű. Vejtinél vagyunk, a naplemente összes lehetséges árnyalatát fölvonultatja nekünk a kékes, vöröses, rózsaszínes és narancssárgás tónusokban. Két szürkegém húz át Moslavináról, nekik mit sem számít a határ, az is csak olyan emberi ostobaság. Lehet, hogy már ők is a költéshez készülődnek? Az ölyveket is látom sokszor, párban repülnek.

Sztárára is átmegyünk, a sugárúton, most nem mozognak a halak, mint a múltkor, talán mert a horgász sincsen a vízen. Olyan erős a sodrás a kanyarban, hogy szinte surrog a Dráva, ahogy hallgatjuk. Határozottan magasabbnak látom a vízállást, mint a múltkor, ezt már Vejtinél is megállapítom.

Sztárai Mihálynak nyoma sincsen, de még csak református templom sincsen Sztárán. Mit szólna, ha fölébredne! Mehetne Iványiba istentiszteletre. Ez már Istvánék vicce.

Megyünk tovább, Drávaiványi, Csányoszró, vissza Vajszlóra, István közben mondja a nevezetességeket, Janka kérdez, ismeri jól a vidéket, a gondokat, a jogi néprajzon kívül szociális kérdésekkel is foglalkozik eleget. Gézát meg a föld érdekli, a falu népének megélhetése, és István fáradhatatlan, mindenre választ kapunk, amire lehet. Még a kanálist is látjuk, a Fekete-vizet, amit Janka az egyik ház mögött sejtett, de István odáig elvisz bennünket.

A búcsúzáskor könyvek cserélnek gazdát, kölcsönös ajándékozás, végéhez közeledik a vasárnap, egy kis kazánturbózás még így az estében, aztán magamra maradok. Írhatom Balázs nekrológját. Le vagyok taglózva, kétszeresen is. Lassan nekrológgal lesz tele a blogom. Ha egyáltalán blog lehet az az oldal ahol hónapokon keresztül nincs semmi mozgás.

Feszültségoldóm elfogyott, Istvánt kérdezem, melyik a nyitva tartó bolt, írja, aztán amikor kiderül, mire van szükségem, autóba ül, és hoz nekem otthonról diákcsemegét.