Február 7.

Fél kilencig aludtam. Ilyen sem volt még. Esett, szürke az ég, talán a tegnapi történések nyomtak el, nem tudom, mindenesetre a tegnapi gyászhír az írásban is érezteti hatását egy hirtelen idősíkváltással.

Fél tizenegyre összeszedem magamat, indulok, Vali aggódik, nincs ideje kihalászni a húst a ragulevesből. Sebaj, kár is foglalkozni vele, van még levesem, Klári gondoskodik rólam, többszörös mennyiséggel. Hozom a fánkot, a pudingot, gondolom, ennek nagyon örülnek a gyerekek, majd holnap megkérdezem, megették-e, mert a főzeléknek, egyéb zöldségfélének bizony nem túl nagy fogyasztói.

Szokásos menet következik. Le kell vezetni a reggeli írást egy kis járással, úgyhogy elmegyek a hivatalig, István majd kinyomtatja nekem a Helikon éves szerződését, be is szkenneli, küldhetjük Kolozsvárra.

István nincs egyedül, a volt sellyei jegyzővel beszélget, invitál körükbe, helyet foglalok. Komlóról sok új dolgot megtudok, többek között hogy hét dombra épült, mint Róma, bocsánat, ha mint Róma, Kaposvár, nem Komló, előbb Kaposvár épült Róma után hét dombra, Komló csakis utána jöhet – ennyi lokálpatriotizmus engedtessék már meg nekem, ha a szülővárosomról  van szó, és ha már az Eszterházy-hídját annyit kritizáltam, hogy minek a vasút fölé egy ilyen impozáns építmény, még ha egy folyó két partját kötné össze, de erre így nem is vagyok büszke. Komlóra fiatalok települtek be, hiányzik az idős generáció, közel azonos korú gyerekek, csupa bányász, mindenki mindenkit ismer. Bányásznak hóvégére nemigen marad pénze, persze, mondom, nincs mit csodálkozni ezen, ezt a munkát józanul nehéz másnapra vagy estére kiheverni. Rengeteg hirdetés volt a hetvenes évek Somogyijában is, hívták a fiatalokat Komlóra bányásznak. Mentek is, mindkét nagymamám falujából.

Közben belép a hivatal egyik dolgozója, aki tegnap ott volt az istentiszteleten, és még jobbat ajánl, mint amit én hiányoltam, az erdőn kívül, alkotóházat az erdő közepén. Szívesen ott is maradnék éjszakára, hihetetlen élmény, volt már benne részem, hónapokat töltöttem az erdőszélen. Egy baj volt, nem láttam a sötétben, nem tudtam alaposan szemügyre venni a disznókat, amikor lejöttek, csak a röfögésüket hallottam. Az őzek már szürkületkor megjelentek, de amint észlelték, hogy ott vagyok, csak méltatlankodva behegtek. Sokszor hallottam őket. Itt is nyilván lakik rengeteg állat az erdőben. Még a sakálokat sem hallottam, bár azok talán nem is ott tanyáznak. Mondom is Istvánnak, milyen jó lenne átköltözni az erdei alkotóházba, ő meg rávágja, ha bedöglik a kazán, nem jön majd oda éjnek évadján, hogy megszerelje.

Ebéd a Klári hozta tegnapi leves, és fánk is van, hurrá, a fánk, és hozzá puding. Hatalmas fánk, alakra csöröge, de sokkal jobb, igazi, rendes fánk tészta, ilyen formában még nem is ettem. Eggyel megbirkózom, a másik kettő marad.

Sziesztára is jut időm, utána séta újból, a zöldségeshez. Irgalmatlanul fúj a szél. Ahogy befordulok, utolérek egy ismerős arcú asszonyt, azt mondja, menjünk kijjebb, nehogy a fejünkre essen egy cserép, mert bizony volt már rá példa, hogy lefújta a szél. Talán inkább beljebb kellene mennünk, ha a cserép fejre esésétől félünk, de nem vitatkozom vele. A Coopig vele megyek, ott elköszönünk, irány a zöldséges.

Utána némi házimunka, majd egy-két telefon, és indulhatok az edzésre. Csakhogy másfele vinne a lábam. Kétszer-háromszor megpróbálkozom, aztán engedek a késztetésnek. Elviszem Klárinak a két fánkot. Vagy mégsem. Vissza az edzésre. Mégiscsak edzeni kell. Mégiscsak futni kell. Igen. Jobb lesz most. Klárinak visszük a fánkot. Ő is örül majd neki, és ez a legfontosabb. Eldöntöttem. Futás lesz. Olyan régen futottam. Hiába rugdosok, akkor is helyhez kötött ez a nyújtás-rúgás-pontmasszírozás.

Futás. Jön a srác, aki a boltba menet is látott, kérdi, hová fut, néni, mondom nagy bölcsen, hogy a dolgomra, de ő közben már meg is válaszolta  a kérdéssel, csak úgy fut? Igen. Csak úgy futok, vagyis hát nem, hiszen Klárihoz futok a fánkkal. Nem tudom, a Temesvári utcában is mit gondolhat az a két férfiember, aki a kapuban beszélget, futok lefelé a sárga szatyorral a kezemben. Fölakasztom a kapura, hívnám Klárit, de mással van beszélgetésben. Én futok tovább, Ancsát hívom, utcán már rég beszélgettünk, föllármázom a környék összes kutyáját, nyilván nem szoktak hozzá, hogy valaki ilyenkor futkározik a kihalt faluban. Nagyon jólesik a futás, annak ellenére, hogy nagyrészt betonon vagy aszfalton megyek. A terep persze jobb lenne, erre mondták tegnap az istentiszteleten, már az informális beszélgetésen, amikor arra a kérdésre, hogy mi hiányzik itt, azt válaszoltam, hogy az erdő, persze, én a hegyet is hozzágondoltam, amikor azt találtam mondani, hogy itt Vajszlón nincs is erdő, mire jogos felhördülés támadt, győztem visszakozni. Majd elfutok legközelebb a zöld jelzésen, bevizsgálom a környéket. Meg is néztem, 5,3 kilométer.

Most nagyon jólesett a háromnegyedórás futkározás, úgyhogy elmarad a mozi, jöhet az esti program, minden adott hozzá. Csak a négy nápolyit tudnám tartani! De nem megy.

Február 8.

Napsütés, korai ébredés, mi kell még? Időben munkához látni, és jól indul a nap. Így is van. A szokásos penzum után kezdődhet a tengés-lengés, mire bejáratódva magamra találok a házban, aztán a szokásos telefon, otthoni időjárás- és vízállásjelentés, Monti hangját is hallom a telefonban, és már indulhatok is lassan a konyhára.

Ma Valival rengeteget beszélgetünk. Szinte mindenben egyetértünk. Régen nagyobb respektje volta a tanárnak, mindig a tanárnak van igaza, jegyezd meg, fiam. Kaptál az iskolában? Meg is érdemelted. Tőlem is kaphatsz még egyet. Nem értem, miért kell átesni a másik végletbe, de tényleg. A makarenkói meg a mostani eszement minden szabad között azért van átmenet. Nem most történt, már az első egyetemi ötéves csoporttalálkozónkon említette Kriszta, aki történelmet tanított egy budapesti gimnáziumban, hogy a diákja nem értette, hogy órán miért nem maradhat a fején a walkman fejhallgatója. Merthogy akkor még az volt. Nehéz pálya a tanári pálya, nem véletlen, hogy én sose vágytam a katedrára. Tanítani persze tanítottam, de csak egyetemen, az azért más pálya.

Gyors ebéd, aztán Eckhard Tollét félbeszakítva indulunk Klárival a temetőbe. Gábor halálának évfordulója van ma. Unokatestvéremnek pedig születésnapja, így van ez. A temetőben végignézzük az összes rokont, felállítgatjuk a fölborogatott vázákat, mert tegnap is, ma is fújt a szél rendesen. Aztán igyekszünk vissza, Klári barátja, Laci megáll, vihetik Szigetvárra állatorvoshoz Hermész kutyát. De jó!

Én pedig írok Annának, megyek a kerékpárért. István intézkedik, a műhelyben följebb állítják nekem az ülést, imbuszkulcs kellett volna hozzá, de ott legalább levegőt is fújnak bele rendesen, mert én csak leheltem a kézi pumpával. Anna útvonaljavaslatát követem. Vajszló, innen megyek Vejti irányába, aztán letérek balra Hirics felé. Egy-két kilométer csupán, néhány fénykép, és tekerek tovább, Kisszentmárton felé. Nincs messze, a templomnál látom, nagyban folyik a térburkolás. Tényleg egy térkőbánya ez az ország, most már mindenütt térkőből lesz a járda is, tér is, minden le lesz térkövezve. Ez a divat. Régen az egy újság volt, nagy D-vel, de most úgy látszik, helyébe lép a térkő.

A rend kedvéért megkérdezem a munkásokat, hogy merre menjek Vajszló felé, tudom az irányt, de mégis. Vissza akarnak küldeni, amerről jöttem, hát, az nekem nem jó, én körtúrát akarok tenni, úgyhogy Baranyahídvég felől közelítenék. Elirányítanak. Az utolsó háznál elbizonytalanodom, de megyek tovább, aztán mert Sámodot jelzi a tábla, vissza is fordulok, mégis megkérdezem az atyafit az utolsó háznál, akit az imént nem kérdeztem meg, ő aztán útba igazít. A kereszteződésnél kell majd letérnem, nem megyek tovább egyenesen Sámod felé, hanem a Vajszló táblát követem. Tudnám a térkép alapján, de most egyszerűbb kérdeznem. Most már azt is tudom, hogy onnan még hat kilométer.

Egyre nagyobb lesz a szél, viszont a Fekete-víz, a mező is gyönyörű. Az égbolton mindenféle alakzatban mutogatják magukat a felhők, héják repkednek, négy is, arrább ölyvek, varjak, úgyhogy teljes az élvezet. A szél mérséklődhetne, de hát bicikliztem én már ennél nagyobb szélben is a Balaton-felvidéken is, máshol is, nem is egyszer.  Baranyahídvégtől már nincs messze Vajszló, viszont itt a legkegyetlenebb a szél, tekerhetek rendesen, hogy legyőzzem a szelet.

Vajszlóra érve gondolok egyet, benézek a könyvtárba, ahol éppen nagy megbeszélés folyik, Kírával azért megbeszélem a csütörtöki programot. Dani Marika néni is kijön, nagyon vicces, azt hitte, rendőr jött be, amikor meglátott. Sárga mellény, sisak, messziről akár rendőr is lehettem volna.

Hazaérek, dilemmámat, hogy vajon menjek-e melegszendvicsnek való kifliért, hamar eloszlatom, maradok a meglévő kenőcsöknél, zöldség és pikáns tonhal némi Stop keksszel, remek. Aztán István hív, mehetnénk-e most Kórósra, elvinne, hogyne mehetnénk, hiszen a kórósi templomot még nem láttam.

Egy joghallgató fiatalember fogad és vezet be bennünket, a mentett kedves fekete-fehér cica is jön velünk, hízeleg, még a templomba is követ bennünket. 1793-ban épült, az Ormánság egyik legszebb kazettás mennyezetű temploma ez az itteni.

És még nincs vége a napnak, István Majláthpusztát is útba ejti velem ismét, az pedig az egyik legszebb természeti táj a környéken. Feri kutya jön boldogan, a botot is kedveli, úgy nézem, foxi méretű, nagyon kedves jószág. A tónál büfé, Erzsike beljebb invitál bennünket. Evelin lánya éppen nagyon dolgozik, home office, beszélgetünk is közben. Evelin szerint hajnalban a legszebb itt a táj, el is hiszem, én is szívesen időznék hosszabban egy ilyen helyen. Az éjszaka hangjait hallgatnám, az állatokat, és mivel itt egyáltalán nincs fényszennyezés, látnám a csillagokat. Búcsúzóul halat is kapunk, törpeharcsát, csukát, konyhakész állapotban, úgyhogy csak annyi munka lesz vele, hogy besózzam és megsüssem.

Ez a mai nap, annyira intenzív volt, hogy a sziesztám is kimaradt, viszont kerékpároztam egy jót helyette, úgyhogy bátran folytathatom a munkát, vagyis kezdhetem az esti műszakot.

A hazaúton István még emlékeztet rá, hogy a legelső napon, amikor megérkeztem, elvitt Hiricsre, és megmutatta, hol ér véget az ismert világ, a hiricsi legutolsó utcán, ahonnan már nincsen tovább. Valóban, sokszor nem tudom összekötni a falvakat az élménnyel, de ez nem csak az Ormánságban van így. Szegény Javier, ő mondta, jó tanítvány vagyok, mindig elmondhatja újra, amit egyszer már elmagyarázott, mert mire legközelebb megint elfelejtem. Most viszont még tudom, nem volt olyan régen, decemberben, amikor újból megkérdeztem, a földeken oly gyakori fehér virág a Diplotaxis, viszont hogy hol mindenhol jártunk a Pireneusokban vagy Aragónia számomra ismeretlen vidékein, arra nem mindig emlékszem.

Majdnem elfelejtettem:  Majláthpusztáról jövet egy kisebb szarvasrudli haladt át előttünk nagy komótosan még az erdei úton. Nem zavartatták magukat, nagyrészt tehenek vagy ünők voltak, bikát nem láttam, István lehet, hogy látott, mert ő előbb észrevette őket, mint én.

Február 9.

Ma hajnalban abszolváltam a reggelt, utána még sokáig aludtam, aztán végre átvittem a telefonomról a millió  fényképet a merevlemezre, meg a gépemre. Nagyon macerás egy munka. Nem is tudom, hogy fogom majd megtalálni, amit keresek. Egyszerűen képtelen vagyok rendszert teremteni a fájlok között. Azt az irgalmatlan káoszt, ami a külső merevlemezen van! Az összes valaha volt gépem anyaga, legalábbis a laptopoké. Összevissza.

Reggeli kotyvasztásom után elmegyek a levesért, végre Vali családja is tisztul előttem, kétszeresen mikeiek, igen, így már értem. Éder és Czentgruber, ez a sváb vonal a mikei. Krumplileves, nem sokat, valamennyit eszem, amíg meleg, aztán bolt, a csukához kell ez-az, a törpeharcsához pedig kenyér, kenyér nélkül képtelen vagyok sült halat enni. Gyorsan elintézem, aztán irány az erdő. Föltérképezem, milyen az út. Egy darabig jó, aztán a kanyar után látom, áll egy csomó autó, vadászok ilyenkor talán nem lehetnek, a biztonság kedvéért megkérdezem Istvánt. Azt mondja, ha vadásznak is, kerékpárosra tilalom van, menjek nyugodtan, rám nem lőnek. Biztató. Mindenesetre nincs kedvem most emberekhez. Túl sokan vannak. Nyilván fakitermelők. Visszafordulok, majd legközelebb.

Nagyon jó volt ez az egyórás tekerés, bámészkodás, aztán hazaérek, megeszem a leves maradékát, majd nekiállok a törpéknek. Erzsike de aranyos, minden konyhakész, semmit nem kell tisztogatni. Paprikás liszt, forró olaj, hadd szóljon. Ha István nem is, én azért szeretem a fokhagymát, úgyhogy héjastul, egészben dobok is jó néhányat a halak mellé az olajba. Persze, sokkal jobb lenne nagyobb mennyiségű olajban sütni, mint a Balatonnál, de itt most adott ez a serpenyő, ebbe belefér öt darab, úgyhogy ezzel kell megelégednem. Ropogósra sütöm és már eszem is. Vajszlói sütésű fehérkenyérrel. István erről lemarad, így jár, aki törpeharcsaevés helyett Pécsre megy.

Szieszta, aztán Klári jön, kíséretében egy halom rántott cukkini, rántott gomba, sajtos stangli, pogácsa, banán, mandarin. Klári, Klári! A lesózott törpéket viheti haza, majd megsüti otthon. Most megyünk a temetőbe, elkészült a koszorú, kivisszük a gyerekek sírjára. Edina 10, Gábor 1 éve halt meg.

Hazafelé jövet anyukám hív, elromlott a vérnyomásmérője. Nem mér. Hogy mi lehet a baja. Nem az elem merült le. Csak az error világít. Ha ott lennék mellette, akkor sem tudnám megoldani ezt a kérdést. Majd az öcsém megy, megnézi. Anyukám végre tényleg tisztázza Vali mikei vonalát, már azt is tudom, hogy a dédmamája a köstörgő Kodelka mellett lakott, ő volt, akiről mindig mesélték, hogy szemben megkínálták rétessel, aztán amikor jóllakott, azt mondta, ezt már nem tudom, megenni, hazaviszem, majd otthon megeszem. Vagy igaz, vagy nem, Mikében ilyesfajta történetet gyakran tudtak mesélni az öregek.

Még egy körre visszamegyek a Cseri erdőbe. Már eltűntek a fakitermelők, lassan a nap megy már le. Gyönyörű a látóhatár, távolabb, a Tenkes felé is aranyos-narancsos színben látszik a fák koronájának a teteje. Nemcsak nyugat felől, minden irányból vöröslik az ég alja. Megint szelet hoz?

Kerülgetem a tócsákat, úgy látszik, időbe telik, mire fölszárad itt az út. Félig aszfaltos, de sok helyen hiányos, ott elég mély keréknyomok, pocsolyák vannak. Most eltekerek az erdei iskoláig, ahová István a legelső napon elhozott. Klári mondta, az iskolából mindig ide jártak kirándulni, paprikás krumplit főzni. Kicsit hallgatom az erdő csöndjét, tényleg jó lenne kinn aludni egy éjjel, vagy itt, vagy máshol. De most megyek tovább, megnézem, át tudok-e kelni az úton, a zöld jelzésen mehetek-e tovább, Kisszentmárton és Baranyahídvég között ér ki a zöld. A magaslesig igen, szabad a pálya, ott aztán olyan sár van, látszik, hol forgolódnak, összevágták a szállító járművek, úgyhogy meg sem kísérlem. Mentem én biciklivel ennél sokkal rosszabb terepen is már, Kapolcsról Zsuzsi rossz, vagyis hát ennél sokkal rosszabb biciklijével meg talán Kővágóörsről a balatoni kéken, és Zánka fölött értem ki, de most nincs kedvem a sárhoz, úgyhogy visszafordulok. Egyetlen ölyvet látok, és amikor már közeledek a műúthoz, megállok, fényképezek, akkor hallom, hogy már kezdenek behegni az őzek. Igen, ez már az ő idejük, ilyenkor már előjönnek.

Hazatérve nekilátok a csukairdalásnak. Készítek hozzá pácot, semmi kunszt, halfűszer, mustár, só, kis olaj, talán plusz fokhagyma granulátum nem ártott volna neki, de nem tettem bele. István szerint lesózva sokáig eláll. Bízzunk benne, hogy pácolva-sózva is kibírja, amíg meg nem sütöm. Legkorábban szombaton talán.

Következik az esti program. Inkább húzás, mint írás. Ez ám a szép fázisa a prózaírásnak! Jut is, marad is.

Február 10.

Viszonylag gyors a reggel, lendületes, ámde a folytatás. Szomorúan konstatálom, hogy az egér tiltott területre tévedt a konyhában, úgyhogy mennie kell. Beállítom a csapdát, elmegyek az ebédért, nem is késlekedek, gyorsan leteszem az ebédet, amíg visszajövök a kerékpárkörömről, lesz ideje belesétálni.

A tegnapelőtti körre megyek, ugyanúgy, Vejti felé veszem az irányt, Hiricsre befordulok, tovább Kisszentmártonba, most tekerek, nem akarom fölösleges megállásokkal megszakítani a lendületet, nem is fényképezek, csak fejben, a múlt napi fákat, mert ma is ugyanúgy megakad rajtuk a szemem. Elhagyom Kisszentmártont, és ahogy megyek az egyenesben, fura kopogásra leszek figyelmes. Volt már tengelytörésem, az a rém, de ez most nem onnan jön. A pedáltól. Megállok, nézem, kicsit laza ott az egész mindenség. Csökkentem a tempót, amilyen finoman csak tudok, úgy tekerek, és magamban imádkozom, nehogy szétessen alattam ez a Csepel. Kínkeservesen érek el a tábláig, ahol Baranyahídvég előtt jelzi, hogy Vajszló még hat kilométer. Csak bírja ki odáig ez a jármű. Nem is tudom, lehet-e ilyen lassan menni, mint amilyen lassan én haladok. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire elérek a Mecsek Erdő táblájáig, ahol a Cseri erdőbe befordultam tegnap. Csak még egy nagyon kicsit, amíg beérek a faluba. Onnan csak még egy kicsit. Gondolkodom, nem volna-e ésszerűbb rögtön a telepre vinni, Istvánt nem értem el, tárgyal, értesítés nélkül nem akarok odamenni, úgyhogy Annához csöngetek be, konstatáljuk a hibát, kilazult, letörött, elhagytam, fogalmam sincs, mi a probléma. Abban maradunk, én viszem, meglátjuk, mit tehetünk. Így is lesz.

A Jóistennek gondja van rám, útközben Lajos int az autóból, egy gyors manőverrel vissza is fordul, lefékez, tényleg, mint akit az Isten küldött, mondja, lefűrészelte a láncot, a lakatot nem tudta kinyitni, nem tudott átmenni az iskolaudvarba. Hát igen, nem voltam otthon. Mutatom, hogy jártam, Lajos rögtön mondja a diagnózist, a persely kilazult, félig ki is csúszott, ha garanciális, vissza kell küldeni, hogy javítsák meg. Ebben maradunk, hívom Annát, nem garanciális, Lajos javítsa meg, ha tudja. Az egér benn a csapdában, mehetek vele. Nem viszem messzire, nem tartom valószínűnek, hogy vissza tud jönni, ablak csukva a spájzban, hacsak nincsen titkos bejárata. Gyorsan kimosom a csapdát, nehogy a stresszhormon nyomait érzékelve kikerüljék a kollégái, jobb a békesség. Megebédelek, ledőlök, még van időm négy előtt, amíg jönnek a Pannon TV-től, úgyhogy elszaladok a boltba.

Visszajövet megyek, a konyhába érve látom azt az összetéveszthetetlen villanást, amiről ha nem tudja az ember, hogy micsoda, érzékcsalódásnak is vélhetné, csakhogy én tudom, mit jelent. Az az összetéveszthetetlen mozdulat, ahogy eltűnik a szemed elől egy egér. Igen, van bent még egy egér. Bizony ám. Jó, ha csak egy. És még az is milyen jó, hogy szépen kimostam a csapdát, most rakhatom is vissza, amíg elugrom a boltba, hátha meggondolja magát. És lám, mire visszajövök, bele is sétált a csapdába. Nem időzhetett benne sokat, hallottam, akkor csukódott rá a billenő ajtó, amikor jöttem befelé. Szegénynek még arra sem volt ideje, hogy a sajtot kiegye belőle. Kiviszem, aztán újból fölállítom, jobb a békesség.

Közben elindulok, mennem kell. Az interjú kb. öt perc, kicsit többre számítottam, persze, nem tudom, mennyi adásidő áll rendelkezésre, mindenesetre bőven van idő a könyvtári programig, úgyhogy haza is ugrom, legalább elhozom a halat Klárinak, mert ennyit én képtelen vagyok megenni.

Belépek a konyhába, csapda nyitva, egér sehol, sajt sehol. Hm. A rafinált kisegér. Ki tudta nyitni, nem jól zártam rá az ajtaját. Most légy okos, Domokos, nem valószínű, hogy ebbe még egyszer bele fog sétálni. Vagyis dehogynem, hiszen ki tudott menni, nem kötődik hozzá rossz élmény.

Visszamegyek, a beszélgetés nemsokára kezdődik, jönnek is az emberek. Nagyon szép számú a közönség, ahhoz képest, amihez az utóbbi időben én Leányfalun hozzá voltam szokva. Kicsit nehéz így beszélni, ha nem kérdeznek, magamnak kell moderálnom magamat, de olyképpen, hogy informatív is legyek, meg hagyjak is teret a közönségnek. Nem tudom, moderátorral milyen lett volna, így is élvezték, legalábbis utána azt mondták, akikkel beszéltem. Volt ott nyugdíjas magyartanár, Marika néni, Dani Lajos özvegye, aki a helytörténeti dokumentumokat kezeli, amiket a férje összegyűjtött. Lesz még folytatás, mert igenis van még pajta Vajszlón, hétfőn délben találkozom majd Pityuval, aki szintén nagy ismerője a helyi dolgoknak, mindent tud a faluról, elképesztő gyűjteménye van, úgyhogy ő majd megmutatja nekem a pajtákat.

Hazaérve kiteszem a csapdát, reggel majd meglátom, lett-e eredménye. Ha nem, az azt jelenti, hogy az egér még egyszer nem megy bele, úgyhogy itt marad.

Update: közben István hívott, megbeszéltük az est tanulságait. Megnyugtatott, ahol két egér van, ott még sok lehet. Itt a spájzajtó küszöbjén legalább szem előtt lesz a csapda, nem jártatunk úgy, mint otthon, mikor Béla a padláson felejtette, és mire fölment, szegény egérnek elfogyott benne a levegője. Viszont elég sokat megfogtunk virágcseréppel, hálós élve fogóval, és ezzel az alagutassal is, azok mind az erdőben próbálhattak utána szerencsét. Az itteni kettőt viszont nem vittem messzire, úgyhogy sanszos, hogy majd visszajönnek.

Február 12.

Reggel korábban kezdődik a munkaidő, kilenckor indulás Pécsre. Éjszaka volt egér? Nem emlékszem. A csapda áll. És van is egér. Kiviszem.

Fél tízkor indulunk, István elmeséli, amikor a német katonák sírhelyét kereső két ember megérkezett. Mivel még a hatvanas években is jöttek Németországból a hozzátartozók, akad még olyan a faluban, aki emlékszik rá, hogy hol vannak eltemetve. A kérés érdekesen hangzik. Három embert kérdezzen meg, aki ismerheti a helyet. Külön-külön mutassák meg, fontos, hogy ne együtt, mert akkor befolyásolják egymást. Így is lesz, a háromból ketten teljes pontossággal egyező helyszínt mutatnak, a harmadik már nem olyan pontosan közelít. Nem jár messze, de mégsem pontos. Augusztus van, forróság, a munkások isszák a szódát, de így is ki vannak tikkadva, haza kell őket küldeni, nehogy elájuljanak. Megjelenik a két kereső, Kémesen már két sírt kiástak. Indulnak a terepre, ott egyszerűen leszúrnak egy lándzsaszerűt a földbe a megjelölt helyen, és rögtön tudják, hogy itt biztos lesz valami, ugyanis ennyi év után is sokkal lazább a talaj, ahol egyszer megbolygatták. Ásni kezd az egyik, de azzal a rövid nyelű gyalogsági ásóval, amit a honvédségnél is használnak. Olyan kicsike gödröt ás az ember, hogy alig tud benne megmozdulni. Amint megtalálja az első csontvázat, a kollégája mér, jegyzetel, utána lenn a gödörben az ember szabályos alagútszerűséget ás magának, abban halad előre, mint a vakond. István azt mondja, attól félt, még a végén ráomlik és maga alá temeti az a homokdomb. Fáradhatatlan emberünk kiássa mind a hét katonát. A kettőt, akit a ravatalozónál temettek el, már nem lehet kiásni, mert ott tényleg nehéz lenne, beton stb. Kettejük közül az egyik végig ásott, a másik meg közben jegyzetelt. A lábszárcsontból és egyebekből minden fontosat hajszálpontosan meg tudnak állapítani, életkor, magasság stb. Kérdezem, dögcédulát találtak-e, azt nem, de néhány gombot igen. Hátborzongató. Budaörsre vitték őket a német temetőbe.

Közben már lassan Pécsre is érünk, gravírozó, elkészült a tábla, nézem, a táblán egy fölösleges kötőjel. István mérges? Nem. Kicsit bosszankodik. Én már tudom, mi lesz a folytatás, visszajön és leveteti, különben szúrná a szemét valahányszor ránéz. De itt még nem tartunk, egyelőre Pécsre értünk be, a gravírozóhoz, onnan engem fölszállít az Árkád parkolójába, onnan majd a mozgólépcsőn mehetek le. Az Árkád legalább nem olyan gigantikus méretű hely, mint a West End vagy a Mamut, ahol mindig eltévedek.

A Deichmanban nagyon jó áron  nagyon jó cipőt veszek. Szolgálja a fejlődésemet? Nem. És mégis megveszem. Tudatosan vásárolok. Tudatában vagyok, hogy nem szolgálja a fejlődésemet. A női mosdót útba ejtem, nincs százasom. Van némi dinárom apróban, de forintban csak ötezres. Vicces lenne fölváltani itt, el is tekintenek tőle. Nagyon kedves vécés nénik, tényleg. Üde színfoltok.

Az Árkád után kulturális program helyett egy-két ruhaboltot nézek, sajnos nem hoztam magammal elég ruhát. Lehetne úgy is, hogy három pólót váltogatok, mint Anna Pozsonyban három hónapon keresztül, de nekem ez nem megy. Ahányszor huzamosabb ideig maradok valahol, mindig berendezkedem, mintha egy új életre rendelkeznék be. Ami persze otthon nem működőképes. Sem az élet, sem a ruházat, így aztán folyamatosan cipelem a régi életem ballasztját a szekrényben. De attól még itt bizonyos dolgokra szükségem van és lesz is, úgyhogy megveszem.

A következő állomás fél egy, a lónál, Méhes Karcsi már ott fényképez, én is lefényképezem, ahogy közeledem. Gábor is megjelenik hamar, a biciklijét próbálja biztonságosan kikötni, elég nehezen sikerül neki. Hozta magával. Derék. Úgyhogy könyvet nem is adok neki. Azért, hogy még többet cipeljen szegény?

Néhány közös fénykép, és megyünk a Markó csárdába. Valóban méltó  a hírnevére. Igazi jó étterem, ahol állnak az autók, foglalni kell helyet, különben nem tud leülni az ember. Rántott velő, vesevelő és harcsapaprikás túrós csuszával. Utóbbit én kérem, Karcsi tanácsára fél adagot és utána aranygaluskát. Mind a hárman dicsérjük, tényleg nagyon finom az étel. Ez a kapros-túrós csusza külön is. A harcsapaprikás meg természetesen. Az aranygaluska kicsit száraz, de a vaníliaöntet feldobja. Talán menzás koromban ettem ilyet utoljára, azért is választottam. Bőven elég volt. Gábor meg is jegyzi, öröm volt nézni, hogy milyen jóízűen ettem, mind az utolsó falatig eltűnt a tányéromról. Merthogy ételt nem hagyunk ott. De nem ám. Inkább a has fakadjon, mint hogy étel megmaradjon. Erikával így mondtuk, is lehet mondani.

István telefonál, ő már végzett, mi még benézünk majd a Jelenkor szerkesztőségébe. Még nem jártam itt, a második emeletre megyünk. Erősen emlékeztet ez a hely valamire, talán a Politikatörténeti Intézet épületére, de lehet, hogy csak bizonyos barna színek vagy a felületes szemlélő megfigyelése teszi. Kicsit izgulok, Istvánt nem szeretném sokáig várakoztatni, viszont Zolival is találkoznék.

Ágoston Zoli emlékezik. Folytatja, mintha tegnap hagytuk volna abba a beszélgetést, pedig még el sem kezdtük, Takáts Gyula, Tüskés Tibor, Bertók László, Fodor András. A nagy öregek. Régi és új folyóiratok.  A Somogy. A Somogy! Nagy szívfájdalmam marad. Hiába pályáztam a főszerkesztői posztra annak idején. És Csokonai Attila is mondta, ha tudta volna, ő is pályázott volna. És hol van most a Somogy? Ki tudja. A Jelenkor viszont él, működik, kapok is egy januári és egy februári számot. Aztán mennem kell, még elárulom Zolinak, hogy a decemberi novellám teljes fikció, dédpapám sose lakott a Magas Cédrus otthonban, a nagymamám viszont igen. De nem is ez a lényeg, hanem hogy Vén Zoltán ott halt meg. Ezt szeretem, ahol a fikció és a dokumentálható valóság keveredik. És persze időben stimmelnie kell a kitaláltnak a valóságossal. Ez a lényeg.

István jön, a dzsámi mögött várom, indulunk hazafelé. Mondom neki a jó hírt, Karcsi is javasolta, Gábor is kontrázott rá, hogy két héttel hosszabbítsam meg az itt tartózkodásomat. István örül neki.

Esti programként egy kis házi koncert, felváltva szól Wagner, Cseh Tamás és Másik János, Roberto Alagna vagy Rimszkij-Korszakov. Kraunakisz nem arat osztatlan sikert.

Még van egér, tőle is megválok. Későre jár, ma elmarad az esti műszakom. Holnap is lesz nap.

Február 12.

Reggel viszonylag sokáig alszom, menetrendszerűen kitámolygok az egérrel. Úgy látszik, tényleg visszatalálnak.

A reggeli műszak után próbálkozom majd a hallal. Kitakarítom a sütőt, aztán krumplihámozás, hagymapucolás, előkészítem sütésre, lefóliázom, teszem be a sütőbe, kapcsolnám be, hát a sütő nem működik. Szemmel láthatóan nem kap áramot. István. Hogy most nem ér rá, a töltött káposztával van elfoglalva, ami nagyon helyes, de nekem meg ezt a halat kellene megsütnöm, már napok óta pácolódik itt nekem. Mindjárt fölrobbanok. Illetve nem. Halprojekt prolongálva, elmegyek kerékpározni.

Úgy látszik, ma semmi sem gömbölyű. A bicikli sajnos benne maradt a sebességben, valami gond lehet a váltóval is, úgy látszik, megviselte a tegnapelőtti erőltetett menet. Rövidet megyek, a szántóföldön futok egy keveset, aztán irány vissza. Utána elindulok a boltba. Azt hagyom ki a számításból, hogy már elmúlt egy óra, szombat lévén minden zöldséges zárva. Ruhás piac van, de újabb ruhát most nem veszek. Megállom. Pedig csábít a kínálat.

Hazaérve látom, van még egy egér, de ezzel már nem szórakozhatok, fogom és elviszem a falu végére. Közben a halkérdés még mindig nem oldódott meg, és a helyzet így is marad egészen öt óráig. Addig én elvégzem a szükséges házimunkát, és ötkor érkezik Klári, hozza a két napra való húslevesemet, hozzá a zöldségeket, plusz salátát a halamhoz, ami itt röhög a tepsiben nyersen. Majd ő. Hát igen, István is ezt javasolta, de nem akartam vele Klárit terhelni. Most mégis ő viszi el. Drága Klári.

Akkor hát semmi dolgom, nincs más hátra, gyakorolhatok. Judit ír, hogy elolvasta a Mindig pénteket, tetszik neki, a végével elégedetlen, hogy minek kellett az a sok párhuzamos esemény. Reményi Jóska is ugyanezt tette szóvá, Láng Zsolt, a szerkesztő pedig nem kifogásolta, meg még mások sem. Nem biztos, hogy még egyszer beletenném, de ez már így van, így is marad, akkor fontosnak gondoltam, hogy a világtörténelmi események közül némelyiket odategyem.

A leves finom, a tészta második fogásnak is elég. Klári nagyon bőven méri nekem az adagokat, az biztos. Mehetek az esti műszakra, most  már nincs egyéb feladatom mára. Az írásmunkát leszámítva nem volt túl sikeres ez a mai napom, de hát végső soron az írás számít, a többi csak mellékesen, bár akkor sem árt, ha minden klappol.

Olgi nénit kell még felkutatnom, talán a görögök is tudnak róla, majd megkérdezek valakit, van-e teljes nyilvántartásuk a magyarországi görögökről, írok is a szillogosznak.

Február 13.

Reggel korán fölébredek, hogy meglegyen a reggeli munkám, mert tízre megyek az istentiszteletre. Hamar el is készülök, időben oda is érek, kicsit vékonyan öltöztem, ezt mindjárt észreveszem, de most már hiába. Vissza kellett volna fordulnom egy mellényért, halvány jelzést kaptam is, de nem figyeltem eléggé, úgy gondoltam, a nélkül is kibírom.

Anna tiszteletes hozza a formáját, nagyon közvetlen, sallangmentes a bevezetése, hiába, a református liturgia sokkal több szabadságot ad a lelkésznek, mint a katolikus, de erről majd még később is beszélek. A Prédikátor könyvével folytatja, a harmadik résszel, Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Azt írtam Annának, hogy olyan volt a homiliája, mint egy mindfulness, és ez nekem szerfölött imponál. A jelen pillanatra koncentrálás képességét árnyalta futópéldájával, hogy futás közben mindig a jelenre összpontosítva birkózott meg a tíz kilométere távval, a lelki terhek cipelésének elviselését pedig az edzőtermi konkrét súlyzóival. Nem tudom, az idős gyülekezeti tagok hogyan fogadják, nyilván megszokták már, hogy Anna ilyen sportslady, de ez így teljesen rendben van. Életszerűek a párhuzamai, és látszik, hogy életközelivé szeretné tenni mindazt, amiről beszél. Nagyon helyes, hogy a mennyországban igazságot osztó Urat egyre inkább magunkban keressük, hogy a hitünk legyen a mindennapi életünk. A prédikáció második része Lukács boldogság-példázatai, szintén nagyon fontos rész, a Hegyi Beszéd-értelmezést sem a büntető, hanem a jelen pillanatot elfogadni tudó ember szemszögéből adja, tehát a sírás képességének fontosságát hangsúlyozza, hogy amikor sírni kell, legyen is képes sírni az ember. Nagyon szép és fontos, Eckhart Tolle vagy Roberto Pérez is megéljenezné. Nagyon jó, hogy a református liturgia ennyire szabad, mondom, ettől tud igazán személyes lenni, minden igyekezet ellenére sokkal nehezebb a híveknek szánt általános papi áldást magaménak érezni, mint amikor személyesen hozzám szól az üzenet.

Még átérek a katolikus templomba, mielőtt beharangoznak, és nem hiszek a szememnek, első pillantásra megrökönyödve gondolom, hogy tévedek. De nem. Püspöki zucchetto, vagyis tökfödő, tisztesség ne essék szólván, igen, maga a püspök jött el Vajszlóra, és a misét is ő mondja. Ez fantasztikus. Hogy fog irigyelni anyukám! Bár mostanában Laci atya megyéspüspök is gyakrabban megfordul a donneri templomban, mióta a kaposvári nagytemplom felújítás alatt van, de én még püspököt misézni csak úgy egyszerűen még sose láttam. Ehhez is el kellett jönnöm Vajszlóra. Felföldi László megyéspüspök úr is szépen prédikál. Szóvá is teszi mindjárt az elején, kár, hogy köti a liturgia, szívesen beszélgetne csak úgy itt a hívekkel, és kéri is, hogy aki ráér és van kedve, maradjon itt, mise után visszajön majd egy kicsit.

Így is lesz, kicsit látszik a megilletődöttség az arcokon, érződik a hangokon. Laci püspök atya elmondja, hogy falusi gyerek volt, földművesek között nőtt fel, beszél az egyház gondjairól, hogy nagyon fogy a papság, és valamit tenni kell, úgyhogy ő meg is teszi, amit tud, járja a falvakat, így most Vajszlóra is eljött. Van humora, életvidám, közvetlen, ilyennek kell lennie egy püspöknek is, igen. Jézus is egyszerűen szólt a néphez. Ez persze nem a dolgoknak az a szándékos és bornírt leegyszerűsítése, amire sajnos manapság rengeteg példát kínál a közbeszéd, néphez szólás címén. De itt most ezek más dimenziók, mindentől függetlenül, és jó, hogy bizonyos szint alá nem süllyedünk ezen a szinten.

Ebédre megkóstolom a halat. Nem olyan, mintha frissen sülten ettem volna, de hiába, most így fölmelegítve már csak a szósszal lendíthetek rajta. Most már azt is tudom, hogy irdalni is másképp kellett volna, a pontyszeleteimnél majd alkalmazni is fogom. Belülről, milliméterről milliméterre, a vágatokban besózva, akkor néhány nap alatt eltűnnek a szálkák. A szósz viszont jó lett, tejföllel összeforraltam, azzal nyakon öntöttem, ez a csuka szárazságát valamelyest mérsékelte, Klári szerint amúgy is ez az egészséges. Igaz.

Egy éjjeli lepke kiterülve feküdt a mosogatóban áztatott tepsimben, hála a FB-csoportnak, a társa fotója alapján most már azt is tudom, hogy egy közönséges karcsúbagoly, Hypena rostralis. Már-már elsiratom szegényt, de ahogy kiveszem, rögtön elrepül, úgyhogy szerencsére nem sokat időzhetett a vízfelszínen. Ők a lakótársaim, úgy látszik, az egereket mindet sikerült kiköltöztetnem, nem mutatkoznak, mindenesetre a csapda marad. Sose lehessen tudni.

Istvánnal megbeszélem, hogy összehoz Olgi nénivel, Andreasz Papahrisztosz testvérével, aki ugyan elköltözött Vajszlóról, Harkányban él, de szeretnék róla is portrét írni, amíg itt vagyok. Ezt találtam ki, néhány portrét írnék, vajszlóiakról. István töltött káposztáját is megkóstolom – hús nélkül természetesen. Nem paradicsomos és rántásos, ahogy otthon tanultam, de így is nagyon finom, jó tejfölösen, ezek után, hogy most már túlvagyok mindenen, ami a napban fontos volt, neki is veselkedhetek az esti menetemnek.