Január 17.

Még az este leszakadt a bőröndöm füle. Megpakoltam ruhával, könyvvel, és a legnagyobb, még Madridból származó szép narancssárga bőröndöm füle kiugrott a helyéről. Újratervezés következett, Pilar barátnőm leselejtezett Samsonite gurulós táskája váltotta fel, a szakadást annak idején egy rávasalható Cipotegato (Tarazona jelképe) jelvénnyel kendőztem. Pilar annak idején nekem adta, mert valahogy nem fértem el a hátizsákomban, és ez még elment kézipoggyásznak. Most pedig elnyelte a nagybőröndöm ruhatartalmát, részben a könyveket is, de sokat otthon kellett hagynom. Hoztam volna a Spanyol Elbeszélők köteteiből a könyvtárnak, ám sajnos nem volt rá kapacitásom. Négy hétre összecuccolni nem egyszerű dolog. Csak sikerült, némi rutinra szert tettem már az évek folyamán, még szerencse, hogy október végén útnak indultam a kétéves kihagyás után, mert nagyon ki lehet esni a gyakorlatból. Új hajtogatási módszert tanultam Anna unokahúgomtól, úgyhogy egész sokat el tudok helyezni viszonylag kis helyen. Persze, most tél van, vastagabbak a ruhadarabok.

Autó és jogosítvány híján bajban lettem volna, ha Leányfaluról busszal és metróval kell eljutnom a pályaudvarra, de szerencsére hétfő van, Ági barátnőm egész az állomásépületig beszállított. Kelenföld. Egyetemista korom ideje. Mindig itt szálltam le, a Budaörsi kollégium innen jóval közelebb volt, mint a Déliből. Kicsit nehéz az eligazodás, de egy kedves vasutas megmutatja a liftet, aztán még egyszer találkozom vele az aluljáró szinten. Jó ómen. Akárcsak a München Hbf. épp a tizenötös vágányon.

A Tubes jön, fönn a vonaton megtéveszt a Dráva kiírás, hiába, én annak hiszek, amit látok, el is bizonytalanodom, hogy ez egyáltalán az-e, aminek gondolom, vagy tényleg Dráva, és akkor én várakozás közben átaludtam egy órát, de nem lehet, hiszen a hangosbemondón a fülem hallatára jelezték magyarul is, angolul is a Tubes érkezését, sőt azt is, hogy a kocsik számozása hátul a kerékpárszállító tízessel kezdődik. Hát jó. Tubesnek Tubes, de Dráva néven fut. Még nem állították át.

Sárbogárdig föl se nézek a telefonomból, akkor elszégyellem magam, hogy lehetek ilyen ostoba, ahelyett, hogy a tájat lesném, legelnek-e őzek, várakoznak-e egerészölyvek, én inkább a Fekete özvegy négyszínes változatát próbálom kirakni. Sürgősen le is teszem.

Szakály-Hőgyész, Kurd, aztán Dombóvár, de sokszor végigjártam! Épp a minap olvastam, hogy 1910-ben Kaposvárról három és fél óra alatt föl lehetett jutni Pestre. Erre írta válaszul ottani barátnőm, hogy kis szerencsével ez az idő félórával kevesebb is lehet. Amikor én 1979-ben Szegedre kezdtem járni, Budapesten keresztül, akkor a Somogy expressz két és fél óra alatt fölért. Igaz, csak Dombóváron állt meg.

A Tubes is megáll Sárbogárdon is, Dombóváron is, Vásárosdombón pusztán forgalmi okokból. Aztán amikor Szentlőrinc előtt alagutakon haladunk át, rájövök, hogy én még soha az életben nem utaztam vonattal Pécsre. Ha jöttem, Pestről vittek autóval, talán először és utoljára a Mexikó rövid története című könyv bemutatójára a nagykövet és a kulturális attasé, különben mindig Kaposvárról érkeztem, és mindig autóval. Gyerekkoromban a vásárlás volt a nagy szó, mert Pécsett természetesen sokkal nagyobb áruválaszték volt, mint Kaposvárott (ha már így mondom, legyen egységes, ebben a zárójelben különben elárulom, sose mondtuk így, mindig Pécsen voltunk és Kaposváron). Persze, a rossz emlékű pécsi látogatásaim a kórházhoz kötődnek, ahol az urológus közölte apukámmal, hogy egy-két éve van, és így is lett, csakúgy, mint apai nagyapám, akiben szintén a pécsi kórházban tudatosították, hogy öreg (hatvanöt évesen halt meg), műteni már nem lehet, majd otthon szépen elzihálgat. Ez még 1987-ben történt, apukámé 2017-ben. Ezek a rossz pécsi kórházi élmények, viszont a legjobb is Pécshez kötődik, Flóra unokahúgom vesetranszplantációja a klinikán, hamarosan egy éve lesz, hogy megkapta édesanyja veséjét, és mindketten jól vannak. Úgyhogy Pécs, igen. És az összes, mind a hét orvos és szinte az összes tanár osztálytársam Pécsett végzett. És ha minden igaz, akkor a soron következő, idei osztálykirándulásunk is Pécsett és a környékén lesz, merthogy lassan tíz éve már vagy éppen annyi, hogy minden évben kirándulunk valahol.

Ez mind végigszaladt a fejemben, amíg Szentlőrincen várakoztunk, meg még az is, hogy pontosan meg kell majd néznem egy térképet, mert nem ismerem a vidék geomorfológiáját, és kicsit fura, hogy ilyen sziklás alakzatok tűnnek föl, mintha egy szurdokban haladtunk volna, legalábbis egy darabig.

Méhes Karcsi fog várni, a pécsi íróprogram lelke, melyre ez az egész rezidens vállalkozás ráépült. Azonnal fölismerem, pedig eltakarta a szakállát a maszkkal, és ő is látta, hogy határozottan feléje indulok. Most találkozunk életünkben először, de nem kellett hozzá tábla. Vajszlóig Pellérd, Görcsöny, Baksa, Bogádmindszent, Páprádon át vezet az út. Erre sem jártam még, soha. Vajszlón is csak egyszer voltam életemben, Harkányból hazafelé menetben megálltunk a rokonoknál. Én esküszöm rá, anyukám szerint nem így volt. Nagymamám unokatestvérei éltek itt, a hetvenes években még élt a nagyrokonság, ha más nem is, de a disznóvágás, temetés, lakodalom egyben tartotta a népet. De Kaposvárról értelemszerűen Szigetvár felől jöttünk, nem Pécsről.

Nem is nagyon figyelem a tájat, lenyűgözve hallgatom Karcsit, ahogy meséli a pécsi írórezidencia történetét, elképesztő. Hát igen. Sok ilyen kezdeményezés kell még ebben az országban (is).

Megérkezünk. A polgármester a hivatalában, valahogy éreztem, olyan lesz, mintha öröktől fogva ismerném, így is van. Vajszló, írórezidencia, polgármesteri kezdeményezésre, ez csak jó lehet. Kicsit fáj a szívem, hogy Leányfalun a Klein villából nem lett alkotóház, milyen jó lett volna, de most már hiába.

Karcsi elkísér a helyemre, Horváth István polgármester is jön velünk, a házban még az utolsó simításokat végzik a kazánon, kicsit korán érkeztem, de nem baj, István végigvezet a falun, aztán a környező településeken. Egy nagyon szép horgásztó mellett is elmegyünk, készítek néhány képet, de már nem tudom, hol jártunk, Baranyahídvégen-e vagy máshol, (igen, Majlátpusztán, de ez már későbbi betoldás), egyelőre még tanulnom kell a fülemnek – Vajszló kivételével – ismeretlen településneveket. Hirics, Vejti, Kemse, Adorjás…

Az Ipartestület még a XIX. század végén alakult meg Vajszlón, most a székházukban lesz program, meg is nézzük, helyi festőművész néhány képe látható, némelyik igazi szocreál. Tudtam, hogy Csököly mellett még máshol is gyászolnak fehérben, de hogy az az Ormánság lenne, elfelejtettem. A képeken egyértelmű, temetésen jajveszékelő asszonyok, egytől-egyig fehér kendőben, fehér ruhában, kék köténnyel.

Mire visszaérünk, lassan melegszik a szoba, úgyhogy berendezkedhetek, most már tényleg megérkeztem, üdv néked, Vajszló, négy hétig az otthonom leszel.

István szerint éjjel hallani a sakálok üvöltését, még nem hallottam, elnyomja a szobában a kazánzaj. Úgy látszik, ki kell majd mennem, ha hallani akarom őket.

Január 18.

Reggel ötkor ébredés, munka csak héttől, aztán hamar galiba, nem csukódik be az ablak. Lajos, a mindent javító Lajos jön is, tíz percen belül, egy mozdulattal megoldja. Hát igen. Erre mondják a spanyolok, más maña que fuerza, többet ésszel, mint erővel, mondjuk mi, de az nem ugyanaz, a spanyolok inkább fortélyt, ügyességet kívánnak az erő helyett.

Száraz Gyuri hív, az Ezüst macskának keres spanyol kiadót, már le van fordítva, José befejezte. Orbán Eszterhez irányítom, ő mégiscsak napi kapcsolatban van a spanyol kiadókkal, én egyáltalán nem.

11-kor felfüggesztem a délelőtti munkát, jön István, megyünk az iskolába, a konyhára, elhozom az ebédemet. Milyen szerencsés vagyok, Vajszló nagy becsben tartja íróvendégét, ezt már tegnap is megállapítottam. Útközben hív a Dunántúli Napló munkatársa, hogy hírt ad érkezésemről, hogy megkezdtem a munkát, érdeklődik, tudható-e, min dolgozom, elárulom el neki, hogy regény lesz, de mivel épp egy hete fogtam hozzá komolyabban, csak annyit mondok, hogy a spanyol polgárháborútól indultam, és Kaposvárra érkeztem vele. Így tudnám összefoglalni. És a vajszlói szál is meglesz, azt hiszem, de még nyomoznom kell kicsit, mert az meg Argentínába vezet. Még jó, hogy ennyi helyen otthon vagyok.

A konyhán elmondom, hogy húst nem eszem, nem gond, itt készül az ebéd, nem teszik rá a főzelékemre a húsgombócot, helyette kapok még egy kanál főzeléket a gyümölcsleves mellé. Nagyon megható, hogy így gondoskodik rólam ez a falu. Tényleg. Nem hiszem, hogy Grazban ennyi figyelmességben lett volna részem, mint itt. Bár az egy évbe sok minden belefért volna, de az már a múlté.

Bevásárlásra megyek még ebéd előtt, feltérképezem a vajszlói üzlethálózatot. Tényleg van itt minden, kicsit drágább, az biztos, de van. Még gyömbér is lesz, gondolom, ha majd elfogy a világjáró gyömbérem, ami Kínából eljutott valamelyik spanyol nagybanira, onnan Tarazonába, és mivel indulás előtt elfelejtettem Gotzonnak átadni, hogy vigye haza, én hoztam magammal, így Barcelonán keresztül eljött velem Leányfalura. Rengeteg volt, negyven deka egy dobozban, nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokáig kitart, de még ide is jutott belőle egy egész, úgyhogy Vajszlón végzi majd az utolja. Kész novella vagy akár mese is lehetne, egy gyömbér viszontagságos utazásai. Vagy inkább kalandos utazásai. Így kezdődhet: a gyömbérgyökér útra kél.

Ebéd után szieszta, majd újabb séta, shopping, ez már nem bevásárlás, hanem shopping, a szó szoros értelmében, hiszen most módszeresen bemegyek minden üzletbe, és hogy föllendítsem kicsit a helyi kereskedelmi forgalmat, a kínai üzletben (ahol kínait nem látok, csak helyit) vásárolok rögtön egy pár pink színű bakancsot. Valencia óta kacsingattam a bakancsokra, nem gondoltam, hogy Vajszlón fog elibém jönni, a megfelelő darab. Nem Coronel Tapioca minőség, az tény, de meleg, és ami a legfőbb, nem zipzáras. A pozsonyi bakancsomnak ez az átka. Nem szeretem, hogy zipzáras. Valamelyik kisboltban meglátok egy óriási tábla piros mogyorós csokoládét. 25 dkg, 1200 forintért az enyém. Nagyberuházás, jó darabig csak nézegetni fogom, egyébként is diétára kell fognom magamat.

Hopp, a kedvenc Andante nápolyim, még olcsóbb is, mint az előző kisboltban, ráadásul fekete, kitűnő. Nagyon szeretem, mert nem olyan édes, úgyhogy nálam veri a Mannert. Sajnálom, de jobb. Megsétáltatom friss szerzeményeimet, a cipőt, a mandarint, a citromot, a csokoládét, a nápolyit, a műszaki áruházban még egy tányéralátétet is veszek, aztán elindulok hazafelé, de nem megyek be, inkább továbbindulok, majd egy kanyarral levágok jobbra, hogy megnézem, honnan kell megkerülni az iskolát. Nagyon szép új utcasor, vízmű, és a szintén új termelői piacon lyukadok ki. Hm. Ha még ez is van, akkor nyilván igény is van rá. Elfelejtettem megkérdezni, de majd pótolom, hogy vajon ki jár ide, ki ad el kinek és mit ezen a szemlátomást nagy területen.

Hazaérve gondolok egyet, belebújok az új, pink színű bakancsomba, és teszek még egy kört, most másik irányba. Elmegyek a falu végéig egy fotó erejéig, aztán visszafordulok. Most már hazamegyek. Egy-két telefon, öcsém a Hazajárókkal az Ős-Dráva Látogatóközpontban járt, a zöld kerékpárúton mentek az ormánsági részben, most már emlékszem. Azt mondja, kaposvári a vezetője. Majd ha eljutok oda, ki is kérdezem.

Vacsora, még néhány telefon, némi nyújtás, rúgás, pontmasszírozás, aztán hajrá, kezdődhet vagy folytatódhat a munka.

Január 19.

A nap ismét szereléssel kezdődik, szerencsére már túlvagyok a napi penzumon, nem is vettem észre, hogy megint leállt a kazán. Ilyen szempontból jó is, hogy a szobában van, mi lenne, ha a másik épületszárnyba szaladozhatnék utána.

István jön, hamar, próbálgatja, nem megy, sehogy sem, aztán egy idő után megvan a megoldás, kinn, az óránál. Pedig a gépkönyvet is kinyomtatta.

11-kor megyek az ebédért, már egész más úton kell mennem, el is tévedek, ahogy kell, de kinyitottak nekem egy oldalkaput, és ki kell mennem oda, ahol az összes falubeli ebédvivő kapja az ebédet. Szigorúan lefóliázva, műanyagtálcában. István hiába hozta nekem az éthordót, nem megy, legalább negyven ilyen műanyag tálat fogok elhasználni fölöslegesen, amíg itt leszek. Ostoba NTSZ vagy mi.

Sorba kell állni, én várom szépen a soromat, egy férfi maga elé enged, megyek is, erre kiugrik egy másik az autójából, hogy ő is sorban áll, hogy képzelem, hogy megelőzöm. Hát, mondok, én életemben először vagyok itt, fogalmam sem volt róla, hogy az autóban ülő vár-e valakire, vagy ő maga is ebédet akar, szólt volna jó hangosan, mikor előre engedtek, néma gyereknek anyja se érti a szavát. De szépen higgadtan, nem durván. A koma tiszta ideg volt, hogy ne beszélgessek én itt, mikor neki már elő van készítve az étele, mit képzelek én. Az udvarias fickó meg, miután magamhoz vettem az ebédet, azt mondja, maga az írónő, ugye? Megismertem. Maga könyvet is írt, én is olvastam, meg is ismertem a hangját, a szemét nem, de a hangját igen. Bemutatkoztam neki, Jobbágy Józsefnek hívják, ő a fűtő. István szerint életében nem olvasott el egy könyvet sem. Még egyszer majd lesz hozzá szerencsém a nap folyamán, amikor a rokonomat keresem a Vasút utcán, akkor meg is kérdezi majd, hogy ugye, jó volt az ebéd, jól főznek ezek a csajok, de előtte még megeszem majd a karalábélevest és a nem tudom, milyen főzeléket, ami tényleg finom. Krumplinak nem krumpli, mert az tegnap volt, sóskának se sóska, ördög tudja, micsoda, de jó.

Ebéd után szieszta, majd séta, shopping ismét a kínaiban, meleg harisnya, nem válik be, vissza kell vinni, bökős, nem bírom, bundás legging a csereportéka. Fényes. Irtó ronda, de meleg.

Anyukámnak felolvasom a száztíz évvel ezelőtti relaxációs gyakorlatot, amit az argentin magyarok lapjából néztem ki neki, és a lelkére kötöm, hogy többet ne mondja, hogy nem tud aludni, mert az agya betárolja, annyit ismételgeti, hogy tényleg nem fog aludni többet az életben. Majd holnap kikérdezem, mire jutott.

Aztán gondolok egy nagyot, Eszter, a bérmakeresztanyám lánya tudja a Klári férjes nevét, akit keresek, hátha szerencsém lesz. Bingó. A vajszlói Tardi család. Nem múlt el úgy húsvét, karácsony, Teréz vagy József nap, hogy Tardiék ne írtak volna a mamáéknak Mikébe. Klári nagyon boldog. Annyira egyedül maradt a nagy rokonságból, hogy nincs senkije. Meghalt a férje, a lánya, nagyon fiatalon, egyetemista volt még, aztán a fia is, akivel még a mama temetésén találkoztam. Majd felhív, elmegyek hozzá. Annyira örült, el is sírta magát. Hát igen. Már akkor megadta a telefonszámát, el is veszett, a telefonkönyvemmel együtt. Klárinak ma nagyon jó napja lett, ezzel, hogy hívtam, végképp tetőzött az öröme.

Hatra jönnek Karcsiék, Méhes Karcsi és Zsille Gábor, a pécsi rezidens. István meghívott bennünket vacsorára a helyi étterembe. Én esküszöm, Zsillével találkoztam valahol, de meg nem mondom, hol. Ő állítja, nem túl határozottan, hogy Tokajban, de én ott sose voltam, írótáborban persze, mert egyébként bizony voltam. Almát szedtünk tán Rakamazon és átjártunk.

Nagyon jó a beszélgetés, számos érdekes történet, István is hozza a formáját. Karcsi szeretné, ha argentin író jönne szeptemberben, Mariana Enríquez jöhetne is, ő az, akit fordítottam és még fordítani is fogok, áprilisra lesz kész a novelláskötete.

Az étel jó, a hangulat is jó. Én ha írórezidencia, én bizony csak Vajszlóra jönnék még egyszer, akkor is, ha nincs internet, most egy életem, egy halálom, a korlátlan havi mobilt fogom megkockáztatni, nehogy már ne férjen bele egyszer ennyi az életben!

A beszélgetés a túrógombóc körül forog, elmondom, hogy bár a vajszlói is finom, házi, viszont olyant, mint a Hokuliban, olyat csak ott, Akaliban tudnak csinálni, mert nekem elmondta a pincér srác, spéci gépük van. A húst is, mindent abban sütnek, beállítják éjjel, reggelre megvan. A hús, nem a túrógombóc persze.

Nekem az a legviccesebb, Gábor mondja, hogy az Írószövetségben fölmerült, a Patak Márta nem azonos a Pávai Patak Mártával, csak névrokonság. Hm. Úgy látszik, ez akkor nem mindenkinek egyértelmű. Váradi Péter is megkérdezte, hogy én vagyok-e az, aki nekik anno fordított. Vicces. Pedig volt még néhány heteronim alakom, csak hát ennyi helyett nem tudok írni.

Január 20.

Hajnali háromnegyed ötkor kimegyek, visszafelé gondolok egyet, megnyomom a reset gombot, sikerül teljesen kikapcsolnom a kazánt. Persze, tudom, nem az én hibám, valami kint nem stimmel, ezt már este megállapítottuk. Mindenesetre fél nyolckor jelzem Istvánnak, hogy nincs fűtés. Jön is kilenc tájban, előkerítette a papírokat, számlákat, mert a plébánosnál voltak, hiszen az épület a katolikus egyházé ugyebár.

Aztán még el se megy, máris telefonál, hogy jön egy kedves ismerősével. Hát Dani Lajosné, Marika, a vajszlói történetek szerzőinek felesége. Hatalmas anyaga van, megbeszélem vele, hogy majd átmegyek hozzá hétfőn.

Félóra múltán mennem kell az ebédért, új a rendszer, mégiscsak lehet éthordóban, nem kell sorba állnom, mehetek, István elkísér. Jön velem szembe. Igen ám, csakhogy kettőnk között ott a kapu, zárva, nem tudok átmenni. Telefon az igazgatónak, a kapu fél tizenkettőre volt megbeszélve. Csakhogy ezentúl fél tizenegy lesz. Megyek át a zsibongón a nagy térérzékemmel. Filmjelenet. Két elveszett régi barát találkozik így, ahogyan mi. Előbb ott volt közöttünk a kapu, aztán a zsibongóval két szemközti ajtón megyünk be és összetalálkozunk. Mi tagadás, föllélegeztem, hogy ott jön István, mert egyszer már nagyon eltévedtem az iskolában. Csupa tanterem volt, ahol pedig előző napi emlékeim szerint az ebédlőnek kellett volna lennie.

Nem erősségem a tájékozódás. Holnap állítólag már fél tizenegyre nyitva lesz a kapu. Jó. Akkor tehát mehetünk. Vali, a konyhavezető eligazít, örül, hogy szatyorban az éthordó, különben ha meglátják, őt itt meglincselnék, el is hiszem. Milyen kiváltságos helyem van. És már a fűtés is beindult, ami nem árt, mert 14 fokban nem kellemes az élet.

Csukom be a kertkaput, éppen kicsöngetnek, az összes alsós gyerek tódul ki az udvarra. Látják, hogy bíbelődöm a lakattal, erre odasereglenek. Van kulcsa, hallom, kiabálják. Kifaggatom őket, ki honnan jött, mit szeret, éktelen rossz fiúk, átugrálnak a dróton, persze nem hozzám, a lakatlan szomszédba, bár hozzám is tudnának, az egyik kis cigánygyerek át akar bújni, visszaparancsolom, még kiszakítja a pólóját a drótban. Jönnek a kislányok is, tüneményesek, kérdezem, mit szeretnek, én tantárgyra gondolok, a kis hiricsi lány pedig azt mondja, a paradicsomot meg a vajas kenyeret. Drága szentem, nincsenek nagy igényei, de mondom neki, ilyenkor nem jó a paradicsom. De hogy ő akkor is szereti, van a boltban.

Itt téblábolok, mitévő legyek. Ebéd hűl, fél tizenegy után mit kezdjek vele.

Egy-két telefon, aztán ebéd, eddmegleves, a nemszeretemparadicsomos káposztafőzelék vagy mifene. Pont amit nemigen szerettem. Édes is, a mártás is, a káposzta is, azon gondolkodom, vajon a gyerekek mennyit esznek meg ebből. Az eddmegleves galuskája nem nokedli, nem is daragaluska, átmenet a kettő között, most már tudom, este Ancsa fölvilágosított, hogy fagyasztva árulják. Úgyhogy nem szaggatták, vették. Marad belőle estére.

Szieszta. Még hidegben? Már nem is emlékszem. De talán már nem. Mindenesetre kicsit kábán ébredek, pedig nem sokat aludtam.

Nem tudom, mit csinálok a munkán kívül, várom, hogy István szóljon, megyünk-e mézért, mert méz kell. Öt óra tájban szól, hogy nem tudta elérni a méhészt, majd holnap. De hogy kinyomtatna-e nekem egy oldalt. Jön, mesél, de közben olyan közös ismerősök jönnek, mint Andreasz Papahrisztosz Szentendréről. Te jóságos isten. Miután visszaköltözött Görögországba, akkor lettünk igazán jóba. Időnként feltűnt a kocsmában Szentendrén, ahová jártunk, jól berúgtunk mindig és görögül beszéltünk. Mostanában a fia néha ír a leányfalui autós csoportba, hogy megy-e valaki a reptérre. Kiderül, hogy Andreasz testvére ide jött férjhez, itt is lakik még Vajszlón, Olga. Na, majd őt is megnézem. István meséjéből is lopok majd három órát egy novellához, azt hiszem.

István invitál, majd megálmodom, holnap lesz-e kedvem negyed kilenckor Pécsre menni.

Meleg van. Nem kéne, de még eszem valamit. Itt röhög két napja a 250 grammos 52 %-os Piros Mogyorós, és még meg se kezdtem. Plusz két maxi Sportszelet, egy bontatlan Andante kakaós-tejes, egy bontott csokoládés, napi négy szelet, több nem, eddig tartom is, itt tartok. Nagy a készletem.

Január 21.

Mégiscsak megyek. Horváth Attila nagy túrás, vele megkonzultálom, ha István fölvisz a Misinára, onnan pont leérek, mire ő végez. Remek. Semmi múzeum, semmi pláza, erdő! Így is lesz. István közben telefonál, hogy kinyittatja nekem a tv-tornyot, vigyenek föl, nagyon nem ragaszkodnék hozzá, egyszer talán már voltam fönn, vagy csak álmodtam, nem is tudom, de szerencsére még nincs is ott a toronyőr, én meg tízig biztos nem várok ott fönn, amíg hivatalosan is kinyitja.

Irgalmatlan a szél a Misinán. És a lepusztultság. Teljes szürrealista film. A hangok, ahogy a szél zörgeti a bádogkapukat, a lakatlan-használaton kívüli-félkész építmények, bódék. Tarr Béla. Csak hát nincs köd. Sokáig nem is időzök itt, a háromszög jelzéseken elindulok, persze az nem lesz jó irány, épp csak lenézek kicsit.

A sárgán megyek Dömörkapu felé. Itt is van. Hm. Nagyon kellemes, sziklás út vezet lefelé, sehol egy lélek, az első elágazásnál szalad felém egy bátortalan Goldie, aztán a gazdája. Dömörkapun túlmegyek, észre sem veszem, hogy ez maga Dömörkapu, jó darab után jut csak eszembe, hogy esetleg ellenkező irányba tartok, amikor már túl közel a kőbánya odalenn és szépen látom a tornyot is balról. Visszafordulok. Az imént pont Dömörkapunál jöttem el, most akkor korrigálok.

Idő van, ráérek. Megyek lefelé, hasonlóan szép, szabdalt utak, itt már többen tartanak fölfelé, nyilván a tízórás nyitásra. Nagyon hamar elérek egy elágazáshoz, ott egy pad, próbálom majd átrámolni a szemetet, amit összegyűjtöttem. Elenyésző mennyiség ahhoz képest, amit a kéktúrákon szoktunk begyűjteni, főleg az erdészeti utakon, nem az ösvényeken, de azért itt is akad. És akkor egy pitbull tart felém. Bizalmatlan, de érdeklődő. Jön a gazdája is, nem fajtatiszta, gondolom, mentett. A botom is kellene neki. Keresek neki helyette egy másikat, eldobom neki, vevő a játékra, úgyhogy visszaszerzem a sajátomat. Meg is eszi, amit zsákmányol. Jópofa. Jön egy ismerősük, azt jól megugatja. Engem meg nem. Hiába. Döme tudja, hogy barát vagyok, tőlem nem fél.

Elválok Dömétől, a Babszika nevezetű ismerős arra tart, amerre én, a Tettyére. Elmond egy-két túraajánlatot, a Tettyét nem így képzeltem el, teljesen be van építve. A Havi-hegyre Attila irányít föl, nagyon rendezett út vezet odáig, megcsinálták, mert a környezetnek, a növény- és állattársulásoknak nem tesz jót a taposás. A Havas Boldogasszony templom előtt áll a 2012-es év fája, a mandulafa. Itt is irgalmatlan szél fúj, fotó, aztán indulás vissza. A szikla elképesztő, körbe is vették ráccsal, nehogy valakinek eszébe jusson, de mégis, nem bombabiztos, lentről látom majd, hogy mégis kimásznak oda, a kereszthez.

A tettyei romok, a tekke, török derviskolostor ez is. Süttetem magam a nappal, fantasztikus idő van. Szélárnyékban simán lehet ülni padon. Dél elmúlt, István hamarosan hív. Hív is, feljön értem.

Teszünk egy kitérőt lámpavásárlás és egyéb beszerzés végett a Metro és más üzletben, aztán irány Vajszló. De itt is teszünk egy kitérőt, a hegyszentmártoni szőlőspincék felé.

Hegyszentmárton három utcából áll, a Kolozsvári utcán megyünk. A temetőnél millió autó. István el nem tudja képzelni, kit temetnek. Neki tudnia kéne róla, de nem hallott semmit. Megyünk tovább a dilemmával.

Szép szőlőkék, egy helyen látom, hogy már meg is metszették. Holnap lesz a Vince-napi pinceszer, hát, én nem hiszem, hogy megyek. Ha egy jó ivós fiú író lenne itt, biztos nem hagyná ki, de én mit keressek egy borozó társaságban? Úgyhogy azt inkább kihagyom, de István azért megmutatja a pincét, ahová majd holnap jön. Aztán elindulunk egy úton. Ferienanlage, hirdeti a kopottas felirat. Mint kiderül, egy német illető vette meg a területet, valamikor még a kilencvenes (?) években vagy még előbb, aztán eladta. Az utolsó tulajdonosa az a Tasnádi, aki börtönben van. István azt mondja, megnézzük. Megyünk. Őrzik, a kerítéséig bejutunk.

Hát nem őrzik. Fölverte a gaz. Amit lehet, kibeleztek, elhordtak, összetörtek. Siralmas. A rönkfából épült szép faházak ott árválkodnak az üdülőfalu hatalmas területén, boszorkányt lenget a szél a recepció ablaka előtt, és mindenütt a pusztulás lehangoló képei. Nem is értem. Hogy lehetséges? Akárha a leányfalui kempinget látnám, csak hát az eleve sokkal szegényesebb volt. Ez egy gyönyörűen karbantartott terület volt, meséli István, nem csoda, német gazda nem hagyja veszni a jószágot. Ha meglátná, elsírná magát. Sic transit, tudjuk, de akkor is.

Most már hazafelé vennénk az irányt. Istvánnak támad egy ötlete, mondom, jó, kék kereszt jelzés, ez jó lesz, autóval is járható. Igen, egy darabig, aztán elveszünk a szőlők között. Visszafordulás. A térképem segít, hiába, a Locus map verhetetlen.

Visszatérünk a vajszlói útra, Hegyszentmárton felől, amerről jöttünk. Közben a temetés is véget ért, István nem bírja ki, megtudakolja, egy szomszéd falubelit temettek, nagy a rokonsága, rengeteg ember jött.

Vajszlóra érve még megtekintem a biogáz erőművet. Nem utolsó. Azt hittem, jó büdös, de István mondja, a környékbeliek eleinte panaszkodtak, aztán csináltak valamit. El is küldöm Márknak a fotót, ő felügyeli az ország tizennégy ilyen erőművét.

Istvánnal megyünk megolajozni a lakatot, hát megint ott az összes gyerek, jönnek a kapuhoz, engem már ismerősként üdvözölnek. Nagyon helyesek. A nevünket kérdezik, én mondom, Márta vagyok, István meg hogy ő Pista. Nagyon mulatságos, ahogy utána hangos Pista bácsival, Márta nénivel köszönnek el.

Itthon meglepetés fogad. A bontott nápolyimból valaki falatozott. Valami gyanús volt nekem tegnap a spájzban, egy aprócska jelecske, talán már a konyhában is, aztán ahogy jobban megnézem az ajtót, a sarka egy iciri-picirit meg van néki dolgozva. Nocsak. De milyen rendes a kolléga, a bontottból falatozott. Istvánt újabb feladat elé állítom. Élve fogó csapda.

Hát ez a nap zárszava, aztán folytatom a kutatást.

Január 22.

Hat óra tájban kimegyek a fürdőbe, visszafelé megvizsgálom a nápolyit, semmi változás. Hm. Ez az egér vagy ilyen kevéssel beéri, vagy elpusztult a nápolyitól.

Alszom még egy keveset, nyolc után ébredek föl, sötét van, havazik, szép, a konyhában nézem a nápolyit, hát, az egér hat és nyolc között táplálkozott.

Tízig nyugodtan dolgozom, akkor már kezdek gondolkodni, hogy mitévő legyek, menjek boltba vagy várjam meg, István mit mond, a hiányzó dolgokat mikor hozza. Fél tízkor írta, hogy kb. félóra múlva jön. Tizenegy órakor hív, hogy most jön. Mézet hoz, mást nem, nem baj, görgetem a listát.

Elmegyek vele a boltba, élve fogó csapda nincs, zárva a bolt, ami nyitva, abban nincs, de neki van diója. Elkanyarodunk felé, hát, akkor szembesül vele, hogy nem dióbél kell, hanem egész dió és virágcserép, semmi más nem jó erre a célra, csak rendes agyag virágcserép és egész dió. Mindenesetre megmutatja, hol lakik, most már ezt is tudom.

Már nem is esik, süt a nap, olvad.

Visszajövet kipróbálom, működik-e a lakat. Vesztemre. Nem tudom visszacsukni, kár volt elvinnie az olajat, most ugyanúgy nyitva, ha fölfedezik a kölykök, még a végén átjönnek. Engem nem zavarna, de ne adj’isten történik valami itt a sok kacat között, nem venném a lelkemre.

Kínai boltba visszáru majd hétfőn, most nincs elég idő rá.

Otthon kitakarítok rendesen, valahogy másképp néz ki, mint amikor beköltöztem. Akkor négyen-öten is voltak a házban, a két nő nem tudom, mit csinált, de most tapasztalom, hogy valószínűleg fölmosniuk, összesöpörniük se nagyon sikerült. A férfiak a kazánt buherálták, amivel semmit nem kellett volna csinálni, a nyomáscsökkentő volt a ludas. Illetve mégsem? Most sem reagál a termosztátra, én pedig nem nyúlok hozzá, annyi biztos. István mondta, hogy azzal szabályozzam, mást nem kell megnyomnom. Hát nem is nyomtam, mindenesetre fölírom a listára.

Ebéd, a nem tudom, mikori gyümölcsleves, most már rendesen kihűlt, ahogy kell, viszont olyan édes, mint a márc. Tisztességgel betolom. Melegszendvics. Erre most rákaptam, este is az lesz. Az egyhetes kenyerem legjobb így.

Szieszta után elhatározom, hogy meglátogatom a rokonokat a temetőben. Kimegyek a falu szélére, előbb jön a református, utána a katolikus temető. Klári családi sírboltját hamar megtalálom, csak azt nem értem, az édesanyja halálának a dátuma miért nincs ráírva. Aztán itthon anyukám megadja a választ, 2012 után halt meg. Ergo anyukám tíz éven belül járt utoljára Vajszlón. Csak azt nem értem, akkor mit látott, mert ahogy nekem leírta a falut, abból én sokkal, de sokkal lepusztultabb települést vártam. Pedig keresztül kellett mennie a falun, mert Klári a falu másik végében lakik. Szomorú. Szántóékat nem találom, de nem is nagyon megyek beljebb, ahol sár van, csak találomra, majd Klárival egyszer talán eljövök, és ő megmutatja. Tölgyesiék megvannak, de nem tudom, ők-e a rokonok, vagy van-e, volt-e esetleg több Tölgyesi is. Ez is Klárira vár, majd ha meggyógyul, kikérdezem.

Itthon folytatom, amit elkezdtem, kutatok rendületlenül. Fantasztikus ez Délamerikai Magyarság, látszik, hogy profi újságíró szerkesztette. Sokkal, fényévekkel jobb a stílusa, mint a vele azonos időben íródott Somogyinak. Nem véletlen. Utóbbi címe alatt ott áll, hogy katolikus, előbbinél meg hogy független. Hát az is. Faragó tudott pártatlan lenni, ahogy illett. A mostani argentínai lap nyomába se érhet.

Telefonok, Imrével jól megtárgyaljuk az egérkérdést és mást, aztán meghallgatom Gulyás Marcit és Oláh Ibolykát, aki nem tudja, kicsoda Demeter Szilárd, én meg azt nem tudtam, hogy Oláh Ibolya a lányokat szereti. Hát igen, látszik, hogy nem vagyok otthon a hírességek világában.

Aztán telefon Ancsával, hihetetlen, hogy mennyi mindenre nem emlékszem, például arra sem, hogy egyik paprikaszedésünk után elittuk az aznapi teljes keresetünket, mert valami vidám társaság verődött össze, még táncoltunk is. Talán úgy berúghattam, hogy azért nem emlékszem, mindenesetre másnaposan mentünk másnap a paprikaföldre, ahol pálinkával indítottunk, minden nap így kezdődött. Délben állítólag kidőltem és harmadnap már nem is mentem. Erre se emlékszem. Továbbá arra se emlékeztem, mit csinált Ancsa Kaszaperen a rokonainál, amikor félévet ismételt, most elmondta, cirkot húzott. Emlékszem halványan, hogy Jankával meglátogattuk, és sötét volt, hideg, amikor mentünk vissza Kaszaperről. Most fölhívom Jankát és megkérdezem.

Aztán kutatás tovább.

Ha elfogyott az egér csokis nápolyija, megetetem vele ezt a tejszíneset, mert ez nem ízlik. Akkor talán fölösleges is az élve fogó. Elleszünk így. A spájzban tőlem nyugodtan tanyázhat, majd adok neki mindennap a nápolyiból. Ha ezen eléldegél, hát legyen. Talán sajtot is kaphat, a tejszínes fűszeres nem nagyon ízlik, az mégiscsak jobban való az egérnek, mint a tejszínes nápolyi.

Január 23. vasárnap

A reggeli penzum után irány a bolt, tészta nincs, túró van, tejföl van, zacskós leves van. Túrós tészta kell. Visszafelé jövet éppen beharangoznak a misére. Átfut bennem, még bemehetnék, de hogyan, ezzel a füles fekete szatyorral, különben is, egyáltalán nem vagyok misére öltözve, nehogy már megszóljanak itt a faluban, képes bejönni bevásárlószatyorral a misére. Szépen fel kell öltözni, a nagymamám rosszul lenne, ha meglátná, hogy így mentem be. Jövő vasárnap szépen felöltözve jövök.

Ezt így megbeszélem magammal, aztán mégiscsak marad bennem rossz érzés. Be kellett volna mennem. De már késő. Beharangoztak, elkésni sem illik.

Nem is sikerül ma úgy semmi, ahogy elterveztem, kivéve a kutatást, mert az megy, elég egyszerűen, csak rostálni kell, de még azt sem. Szeretem túldokumentálni magam, aztán marad a végére a rosta.

Leves, túrós tészta, ebből még vacsorára is marad, azt hiszem.

Szieszta. Ez az idő alvásra csábít, igen.

Délután is. Nem is megyek sehová, kutatok tovább, este megeszem a túrós tészta maradékát, áthelyezem az egérnek a nápolyit az ablakpárkányra.

Este Janka hív, nem jó hírekkel, unokatesója meghalt, három oltás után a lélegeztető gépen bekapott valamit, az elvitte. Teljesen le vagyok taglózva. Nevetni akartam vele, reméltem, hogy jobban emlékszik, mint én a harmincöt vagy hány évvel ezelőtti időkre, 81-ben lehetett, elmentünk Ancsa barátnőnk után Kaszaperre, ahol a félévismétlése alatt Ancsa cirkot húzott. Hát Janka semmire nem emlékszik, de azt mondja, nem vele lehettem, hanem Marcsival, mert Marcsi békési, ő meg életében nem járt Kaszaperen. Hiszek neki. Csakhogy Marcsit 2002-ben úgy vérig sértettem, hogy azóta nem áll szóba velem. Hogy lehetséges ez? Nem tudja, hogy haragot tartani árt? Buddha is megmondta, olyan, mintha folyamatosan ennéd a mérget, és azt várnád, hogy a másik pusztuljon el. Reménytelen. Marcsit be kell cserkészni és ezt el kell mondani neki. De hát viharsarki. Ő maga mondta. Másféle. Hátha. Majd Ancsa megkísérli. Régi szegedi éveim tanúi, akik még emlékeznek rá, ki voltam én akkor, mert én már nem ismerem föl akkori önmagamat, az biztos.

Kis kutatás még, aztán alvás. Holnap egy új nap.

Január 24.

A reggelt nem is írom, mert mindig ugyanaz. A szokásos penzum, amihez ragaszkodom. Friss fejjel lehet frisset írni. Aztán eszmélek, majdnem későn, hiszen fél tizenegyre mennem kell az ebédért, különben baj lesz. Lakat nyitva, ej, ej!

Így is teszek, éthordó leplezve, irány a konyha. Vali jön, drága, a palóclevesből kivadászta a húst, mert állítólag nagyon finom, kár lenne kihagyni. A grízes tésztára ráteheti a lekvárt, úgy teljes az élvezet, igen.

Ebédig még van idő befejezni a sietve félbehagyott munkát. Hihetetlen, hogy kínálják magukat a dolgok. Viszont okosan kell bánnom a szöveggel, majd kiderül, mit bír el, mindenesetre a lényeg, a főszereplő elbeszélő karaktere nagyon megvan és ez a legfontosabb. Meg tudom, honnan hová tart, és ebből baj nem lehet. Kezembe adta a sors, tálcán kínálta magát a történet, úgyhogy csak dolgozni kell rajta, ennyi az egész.

Ebéd után rövid szieszta, háromra vár Marika, rengeteg anyaga van, a férje után, aki mindent összegyűjtött az Ormányságról. Hát igen. Előre tudom, hogy csalódást kell majd okoznom neki, hiszen nem vagyok se néprajzos, se helytörténész. A regényem szála nem fut még Vajszlóra, de nem elképzelhetetlen. Viszont a regénytől függetlenül biztos, hogy lesz egy novella vagy esszé, hiszen azért jöttem ide. Keresem a nyomokat, de egyelőre nem lelem. Mi lehetett vajon, ami idehozta a dédpapámékat? Az, hogy a testvére itt élt? Dohánytermelők voltak, mindig úgy tudtam, hogy a dohány miatt jöttek ide Mikéből. Aztán tessék, Mikében gyerekkoromban én még jártam a mamával a simítóba, majdnem minden háznál megvolt a dohánypajta, itt meg sehol semmi. Lehet, hogy száz év előtti pajtákat keresek? Nagyjából igen. Mondom is Marikának, hogy a nagymamám 21-ben született, tehát ha megvannak az iskolai évkönyvek, akkor meg kell találnom benne, mert itt is járt iskolába.

Egyéb vajszlói vonatkozásban nem tud segíteni, a két református lelkész érdekel, milyen fura, mindketten Buenos Airesben kötöttek ki. Itt lehet egy vajszlói szál a regénytörténetemben, már ha a főszereplőm megengedi. De erről egyelőre nem beszélek, nem gondolkodom, spontán alakulnak az események az adott keretek között, de ez így helyes, így szeretem.

István hív, van még egy-két hiányzó elem, jön is, egérfogó. Élve fogó. Mondom neki, lehet, hogy én mégiscsak békén hagyom ott a spájzban azt az egeret. Hideg van kinn. Ha ellesz a nápolyin, inkább beviszem neki, ki se kell jönnie érte. Most, hogy már van csapdám, meggondoltam magam. Tessék. Hiszen laktam én már egérrel! Még a régi időkben, államvizsgára készülvén, törött lábbal, Leányfalun, az Ernő nevezetű egérrel, aki legtöbbször a könyvespolcon a könyvek mögül jött elő, onnan kérte, ami jár neki. És meg is kapta, lakhatásom föltétele volt, hogy Ernőt rendesen táplálnom kell. Ehhez a vajszlóihoz még nem volt szerencsém személyesen, csupán a fogai nyomát láttam a kedvenc nápolyimon, úgyhogy még nem is kereszteltem el. Ha meglátom, esetleg majd elnevezem, egyelőre ő a kis Névtelen.

István mesél, megint ellopok majd tőle néhány képet. Hiába, így megy ez. A tolvajlás művészete. Lopott sorstöredékekhez kitalált élettörténet. Valahogy így.