Első

Sokáig azt hittem, hogy Pécsett nincsen tél. Júniusban érkeztem minden évben, és szeptember elején, amikor visszavittek Budapestre, még nyár volt a kertben és az utcánkban, a hajnalok harmatoztak, a délelőttök bő, erős fénnyel ragyogtak, délutánra meg borostyánsárgára ért minden a napban, a gyerektenyeremnél nagyobb őszibarackok, a furcsa padlizsán és a fügefa gyümölcsei, amelyeket darázsfelhők dongtak körül.

Gyanús lett aztán, hogy valamiféle tél mégis lehet.

Olyasmi, okoskodtam, mint ami Firenzében vagy Umbriában, rövid és kegyes, épp csak megbarnul a hegy kék csípőjén a fák koronája, hullámzik aztán ez a barna ív a melankolikus fényben, és talán úszik egy-egy konyha a Tettye környékén a gesztenye illatában.

Felnőtt voltam már, mire végre télen érkeztem egyszer.

Nem volt már hová, előbb a ház, aztán nagyanyám halt meg, mégis jöttem. Dolgom volt. Legalábbis hivatalosan. De inkább csak jönni akartam.

Álltam január huszonkilencedikén a vakító napban egy sárgásfehér házfal előtt a Zsolnay-negyedhez közel, és egy lepkét figyeltem. Nehezen volt hihető, hogy ott van, hiszen hol volt még a tavasz – de ott volt, ott nyitotta és csukta a barna-narancssárga-fekete mintás szárnyait a napsütötte falon. Dunántúli mandulafa, dunántúli lepke. Kötelező, de legalábbis elvárható asszociáció.

Jöttem aztán novemberben. Körülbelül húsz fok volt, kávét ittam egy teraszon, le kellett vennem a kabátom. Jöttem decemberben. Napoztam egy apró, üldögélésre való falszakaszon, felhúzott térddel bámultam egy játszótér forgalmát.

Megpróbáltam a februárt. Virágoztak a mandulafák.

Talán egy októberi hétvége volt csak a kilencvenes években, amikor két napig szakadt az eső, amely ilyenkor egyformára mossa Óbudát, Madridot és Isztambult (egyformán szépre), de akkor meg ott voltak azok a muskátlis ablakok, ahogy felnéztem: egy sor vörös virág röhögött a fejem felett a Király utcának azon a szakaszán, amely oly annyira hasonlít a zágrábi Tkalcára, hogy álmomban olykor összekeverem a kettőt, mint ahogy rendszeresen Pulába álmodom a dzsámit, valahová az Augustus-templom mellé vagy mögé.

Mindez eszembe jutott, amikor április másodikán az esőben végigcibáltam a bőröndömet a városon.

Mélységesen elégedett voltam. Akkor tehát ilyen itt a tél. Csöndes, mint a szombat délután. Lassú pulzusú.  Szürkéskék. (Nem, nem mindenhol szürkéskék – Lisszabon óarany fénnyel ragyog a téli esőben, Velence türkizzöld, ha fagy, Barcelona barnás, Milánó meg fehér.)

Nem sokkal később a Széchenyi tér egyik üvegablakú helyiségéből bámultam kifelé, de látni csak akkor láttam valamit, amikor valaki azt kiabálta mögöttem, hogy esik a hó.

Ja. Esik, Bébé. Már megint, még mindig, örökké, általában esik, amikor az ember hazaér, még ha addig sohasem is esett (sic) éppen ott, a főallén, a Széchenyi téren, a kertben, a pályaudvar előtt, soha az ő életében, amikor éppen arra járt.

Csak most. Végre először.

Kegyelem.

Rossz idő.

Nézzük jobb szemmel: kegyelem. Nézzük bal szemmel: rossz idő. Nézzük Buddha-szemmel: épp a megfelelő idő.

Második

A metropolisz és a polisz néha nehezen határolható el – főleg, hogy a metropoliszok nem egyszer a poliszok laza hálózataként működnek, a nagyváros idegbeteg rángatózása néhol lelassul, az utak körbefonnak egy-egy városdarabot, amely megteremti a maga intim sajátosságait, az ott élők elkezdenek köszönni egymásnak a piacon, a boltban, az utcán, ügyeik lesznek és mindenféle közös dolgaik – mégis, a metropolisznak még a polisz-szigetein sincs vasárnap. Nem ismeri az ünnepnapok monarchiás békéjét, azt a szakaszt az időben, amit Eliade szakrális időként különböztet meg a mindennapi időtől.

Nem arról van szó, hogy nincs csönd vagy nyugalom. Arról, hogy ebben a csöndben sincs megállás. Minden zakatol tovább, a mosógép a tizediken, a metró, a nyomda, és főleg az ember, hiszen a metropolisznak a megállás a halála, egyetlen perc szünet sem fér össze a lényével, egy pillanatnyi leállástól megfagy, összeomlik, okafogyottá válik, ilyen volt a járvány alatt, kijárási tilalom idején Pest: város, amely nincs.

Ha nem tudnám eldönteni, hogy egy település nagyváros-e már, vagy csak város – vagyis az apokaliptikus idő terméke vagy az örök időé –, azt kérném, tegyenek ki a főtéren vasárnap.

A poliszokban van vasárnap. Nem a város szó szerinti értelemben vett nagyságától függ ez, sőt voltaképp még a vasárnap is mindegy, helyesebb lenne ünnepnapot mondani – Rómában még mindig van vasárnap is, húsvét is, mint ahogy egykor volt Fontanalia vagy Saturnalia, pedig az ókorban egymillióan lakták, ma hárommillióan –; talán inkább a város kultúrrétegeiben van elrejtve az időhöz való ilyen vagy olyan viszony.

A Király utca vasárnap kihalt a havas esőben, mégis, az éttermek és a cukrászda csöndesen nyíló ajtaja megmagyarázhatatlanul a vasárnapra nyílik rá, nem a mindennapi időre. A mozdulatok ritmusa más. Vagy egy odaköszönés hangsúlya. A kávé fölött bambuló diákok szemének lusta pillantása, nézik a ferde esőt, a kávén masszívan áll a tejhab.

Hogy valami más is van, csak a téren elhelyezett gigantikus monitor sejteti, meg az Irgalmasok utcájától a Bajcsy-Zsilinszky útig kígyózó sor. Szavazók.

Persze, ez az örök időből szemlélve majdnem mindegy. Ab urbe condita hány király volt már, és a város még mindig áll. A város, jegyezzük meg, egyébként is korábban volt, mint bármi más. Korábban, mint maga az ország.

Megyek, nem tudom hová. Csavargok, mint egész életemben, míg kibukkanok a pályaudvarnál.

Sok idő megszokni, hogy az autósok megállnak, hogy átengedjék a gyalogosokat. Bennem van még a metropoliszlakó életösztöne, azé, aki nem lép le a járdáról akkor sem, ha elsőbbsége van. Próbálom megszokni, hogy a szabad itt: szabad.

Harmadik

Van egy figyelemgyakorlat, a mestereimtől tanultam. Egyszerű: mintha szikével vágnál, pontosan, rétegenként bontsd fel a tudatod tartalmát. Különítsd el minden véleményben, minden érzelemben, minden attitűdben és átfutó gondolatban mindazt, ami reflex, a nevelés salakja, előítélet, megszokás, lustaság, és azt, ami – akár kétely formájában – értékes elem, esetleg felismerés.

Egy idő után mindenre kiterjeszthető gyakorlattá válik az efféle boncolás, új rutinná, amely néha a gyakorlót is meglepi.

Ott vannak például az emlékek. Nem a sajátjaink, hanem a másokéi. A továbbadott emlékek, az elmesélt dolgok, például hogy a harmincháromban mit mondott valaki július közepén, hétfőn délután vagy hogy negyvennégyben az oroszok miként verték be baltával a püspöki pince összes hordóját, hogy aztán vödörrel merjék a misebort.

Nincs okom kételkedni abban, hogy amit nagyanyám az egykori Pécsről, a lassan száz évvel ezelőtti Pécsről mesélt, igaz. Egyrészt részrehajlás nélküli, pontos megfigyelő volt, bámulatos memóriával, másrészt állításainak nagy része ellenőrizhető más forrásból.

Inkább az az érdekes, hogy tényleg tovább lehet-e adni az emlékeket, és hogy amikor szétszálazom a magam emlékeit, mit kezdjek azokkal az elemekkel, amelyek nem az én emlékképeim, mégis jelen vannak a tudatomban, nagyanyáméból és apáméból kerültek oda, akik elmondták mindazt, ami akkor volt, amikor még meg sem születtem – ráadásul közvetve továbbadták dédanyám emlékeit is, akit én már nem ismerhettem, de ők még igen.

Aztán ott vannak a levelek. Mindenféle nyelvű lenyomatok az időből – tudom például annak az egykori kommunistának a nevét, aki feljelentette dédanyámat mint jugoszlávot, és elérte, hogy ne kapjon a hentesnél húst. Mindegy, hogy hívták – de vajon van-e bennem iránta harag ennyi év után és egyáltalán: lehet-e bennem harag valaki iránt, akinek legfeljebb elképzelni tudom az arcát?

Megmaradt a családi emlékezetben az a nap is, amikor az utcára kihajtott városlakók, nyilván nem önszántukból egy kutyát rángattak magukkal, hogy demonstrálják: ilyen a láncos Tito.

A dédanyám elhűlve nézte az egészet, aztán leírta.

Jártamban-keltemben elképzelem, hol lehetett ez az oktrojált Tito-ellenes menetelés, a helyszínt ugyanis nem őrizte meg az emlékezet.

Azt legalább pontosan tudom, hogyan mentek ki a németek. A város feladása előtti napon egyszerűen leszerelték és végighúzták a távvezetéket a Tompa Mihály utcán, és hiába kérdezgetik a lakók, mi történik, nem válaszoltak, csak a fejüket rázták.

Másnapra eltűntek, így keletkezett egy szünet, egy lélegzetnyi rés az időben a megszállók és a felszabadítók (akikből majd új megszállók lesznek) közt, pár órányi süket csönd, majd valamikor délelőtt megérkeztek az oroszok. Az egyik átugrotta a kerítést. Dédanyánk, aki százötven centi volt, horvátul kiabálva küldte el, azt mondta, a házban fertőző beteg van, életveszélyes ide bejönniük. A betegségtől mindennél jobban féltek, kiugrott hát az orosz, épp úgy, ahogy érkezett.

Akkor már kibontották sorra a kerítéseket hátul, a kertek alján. Ott, a kerítésréseken át menekültek, vonultak a lányok minden razziánál, az utca elején zörgettek a részeg orosz katonák, a lányok a kertek hátulján át mentek házról házra, mindig eggyel előbbre vagy visszább, mint a katonák.

Átjártam még azon a résen gyerekkoromban fosztogatni a szomszéd málnását és szilvafáját – angyali idős hölgy volt, úgy tett, mintha nem tudna róla.

Nem tudom, az új lakó megcsináltatta-e a kerítést. És ha megcsináltatta, tudja-e, hogy az emlékezet egy rését foltoztatta be.

Egyáltalán: él még valaki, aki rajtam kívül emlékszik 1944-re, és arra, hogy miért voltak rések a kerítéseken az egykori Szigeti külvárosban. Máskülönben inkább körbe megyek azon a környéken, és elkerülöm az egykori utcánkat. Fáj.

Negyedik

Az, hogy süt a nap, nem jelent semmit. José Eduardo Agualusa, az a kortárs angolai portugál író, aki az elmúlt év egyik legszebb regényét írta meg A múltkereskedő címmel, tudja, miről van szó: az egyik szereplője azt állítja, meg tudja mondani a fényről, hogy a világ melyik szegletében jár. Lisszabonban, írja, tavaszutón a fehér, nedves és kicsit sós fény eszét vesztve bukik alá a házsorokra. Rio de Janeiróban a rióiak által csak érzésre ősznek nevezett évszakban, amelyet az európaiak lenéznek, és amelyről azt állítják, tisztán a képzelet szüleménye, a fény ellágyul, selymesen ragyog fel, néha nedves hamuszín kíséri, mely szétterül az utcákon, és lassan, szomorúan száll le a terekre és a parkokra, mondja az író Bense Mónika fordításában, és aki ismeri A múltkereskedőt, innentől nem állja meg, hogy ezt a bekezdést játssza, akárhová megy: nos, Rómában sárga a fény, főleg nyáron, érett okker, tokaji aszú, keramitkocka-színű. Firenzében szürkéskék, ezüst, mint az Arnón a hab és zöld, mint a kőpadon a moha. Zágrábban a Sljeme felől mindig fújó szél frissessége van ott benne, tiszta a fény is, mint a levegő.

Ha nem próbálnánk pontosak, minél pontosabbak lenni, rávágnánk, hogy Pécsett éppen olyan a fény, mint Firenze és Róma közt félúton, ami nagyjából igaz – de azért kevés.

Pontosabban, úgy, hogy közben azért maradjon önmaga. (→Ottlik)

Télen friss fehérborszínű, tavasszal halvány borostyánsárga, később, április végén, május elején kezd érni, nyárra már majdnem mézsűrűségű, lassan borítja be a várost, megáll a délutánokon, moccanatlan a kert sarkában és az állomás előtt, olyan, mint a De Chirico-képen, az Utca melankóliáján, szinte édes. Igen, határozottan melankolikus.

Az őszi fény viszont könnyű, könnyebb, mint mondjuk a firenzei, pedig ezt tényleg a fene gondolná. Novemberben  ha süt a nap, azt lehet hinni, tavasz van.

Nem akartam lefényképezni ezt az áprilisi fényt, nem is gondoltam, hogy lehet, azt hittem, szavakban még mindig könnyebben megfogható. Az utca köveit akartam csak lefotózni, ahogy süti őket a nap – mégis a fényt sikerült. A pillanat, amikor már nem tél végi, de még is nem igazán tavaszi a napsütés.

Hogy ragyog a világ.

Ötödik

Az emberekben nem könnyű bízni. A városokban igen. Soha, egyetlenegy város sem hagyott cserben, hát még, amelyiket szeretem. Végiggyalogoltam Európán egy hátizsákkal a hosszú évek alatt, amíg nem lehetett jobb dolgom. Eltévedni szerettem a legjobban, így találtam meg Milánóban az Angyal teret, ahol csodák történnek, Velencében az éjjeli San Marco kísérteteit, amikor a totális sötétségben mindössze a tenger locsogása, a hajók nyikorgása és egy-egy kocsma elé letett tömbgyertya fénye segített eldönteni, körülbelül hol járok, Rómában az elhagyott házat a Trastevere tetején, Sintrában a virágzó kaméliákat tél közepén – na de hogy tévedjek el Pécsett, ahol csukott szemmel megtalálok mindent a belvárosban?

*

Nehezebb, sokkal nehezebb, mint megérkezni életemben először Barcelonába éjfél tájt. Akkor egyszerűen rá kellett bízni magamat a városra, az elvezetett a szállásomhoz a Barri Gótic gyanús, görbe utcáin át.

Elindulni, mintha először látnám Pécset.

Ha délre mész, hagyd otthon az egódat. Ha félsz, hogy ellopják, tegyél rá egy követ. Ha délre mész, hagyd otthon az emlékeid.

Gyalogolok a Modern Magyar Képtártól a székesegyház felé; mintha nyár lenne, az útszél csupa pitypang, a bokrok csupa füttyhang, minden olyan, amilyennek lennie kellene, ha az ember nem akarna mindig másvalamit, mint ami van.  Egy idő után könnyebbedik az út, már-már Hermész-saruban lépdelek, és akkor megtörténik: a fák a sétatéren sohasem látott alakot öltenek, a négy tornyot meglátom, mintha még nem láttam volna, felettük kinyílik az ég kékje, a hatalmas tér csöndje lenyűgöz, egyszerre intim és monumentális – öt géniusz: dél –, megyek lefelé, megbámulom a kora keresztény templomot kirajzoló falmaradványokat, aztán tovább, lefelé, mintha valahol lennék, ahol már jártam, de csak álmomban. A ferencesek templomának hosszanti fala kopott fehéren ragyog elő az utca végében, előtte bolondnak tűnő nő kántál és prédikál, senki nem zavarja el, senkit nem zavar. Farkas István siracusai bolondjának női párja, az áll a nap sárga fényében a képen, ez áll a fehér fal holdfényt idéző sápadt fényében tiszta feketében, azt kiabálja épp, elfulladva, némi gyanús pátosszal a hangjában, szinte hisztérikusan, Uram, legyen ahogy te akarod, ne legyen semmi úgy, ahogy én akarom, hát mi az én akaratom a tiédhez képest?

Bolond vagy szent?

Talán Gulácsy is erre mászkál, keresem a Ferencesek utcájának villamoskocsija mögött, Memi pasa fürdőjének kútkávája körül – ha valahol, ott biztos megtalálnám, olyan az a kútkáva, mint a Varázsló kertjének kútjáé –, aztán a Jókai térre érve vége.

Megint minden olyan, mint amilyennek mindig is ismertem. 

És mégsem.

Egy idős, pátriárka külsejű úr egy padon ülve, a könyvét egészen az orrához húzva olvas a napon. Vastag kötet, legalább ezer oldal. Mi lehet az?

Hatodik

A Jakováli Hasszán belső terének zöld fénye az egyike az első három emlékképemnek. Állok a derengésben, amely a hajnali erdő fényét idézi Ferenczy Károly Háromkirályok-képén – persze, hol van akkor még Ferenczy és a Háromkirályok, de a fény, a hajnal és az erdő már megvan, azt hiszem, megvolt már, mielőtt világra jöttem –, kint ragyog a délelőtti, júliusi nap, a belső teret azonban megtölti az ablakokon át szivárgó, vízszerű, hűvös, tiszta zöld fény.

Valami módon az ablak által lesz a kinti, sárga, meleg fényből benti, zöld, hűvös fény, érezni az öreg kövek szagát, mohaillat és mészkőszag, a pincékben is ott van és a házak sötét szögleteiben, de leginkább a templomokban. Mégis: ennek a templomnak más a szaga, mint azoké, amelyeknek falaiba beette magát a tömjén.

Másfél-kétéves lehetek, a világ, amely még össze sem állt unt dolgok szabályos halmazává, megnyílik. Megmutatják magukat az egymásra rakódó időrétegek, forog minden, új és új út nyílik minden félfordulatnál.

Már éltem itt. Ültem ebben a térben a térdemen, öreg voltam és valaki más.

Aztán a szűk udvar. Sötétkék az árnyék. A minaret kőperemén kuporgok, a tenyeremmel megérintettem a falat.

Visszatértem néhányszor. Tízévesen. Tizenhét évesen, húszévesen, átlagosan három vagy négyévente. Minden alkalommal, amikor megálltam a zöld fényben, megismétlődött a dolog – a forgás, a pillanatnyi szünet az időben és a térben, a bizonyosság, hogy már térdeltem itt egyszer, aztán az elbizonytalanodás: talán csak az első, másfél éves kori emlékképre emlékszem.

Aztán bezárták.

Pontosan akkor, amikor leereszkedtem a város török múltjába, mint a kútba, és láttam magam előtt, ahogy a kolostorkerten hajnalonta elömlik az a zöld fény és a fülemülék megkezdik nyögdécseléseiket a nej hangjára, láttam, ahogy a szerzetesek előlépnek a celláikból és felállnak a szémához, majd az egyik kezüket a föld felé, a másikat az ég felé tartva forogni kezdenek. Rúmit olvastam és mindent, amihez hozzáfértem, a szúfikról.

Milyen törvényszerű, hogy épp akkor van zárva Jakováli Hasszán dzsámija, amikor kinyílik, amiért lett, a mevlevik titka, a rózsa.

A legutálatosabb februárt, a legkilátástalanabb, legkíméletlenebb télvéget idézte az a nap, amikor a nyers, jeges szélben végigloholtunk a városon annyi év után.

Véletlenül tudtam meg, hogy újra nyitva van, ha egyáltalán vannak véletlenek, és toporogtam jó ideig a kapuban, mire beeresztettek.

Elbámészkodtam az új tükörszobán. Igen, ilyesmi lehet a szémá, a világ apró szilánkokra esik, minden minden tükrévé válik – miért is gondolod, halandó, hogy különbözöl Allahtól? – aztán végre bejutottam a belső térbe, az ezúttal sötétzöld, komor, délutáni fénybe.

Ki tudja, melyik itt-állásra emlékeztem, és mikor válik emlékké a mostani itt-állásom.

Csak ne lenne az a fény, amirről tudtam, mielőtt megszülettem volna, amire csak rá kellett ismernem akkor régen. A sárgászöldtől a krakkói borostyán zöldjén át a vizslakölyökszem-zöldön át a sötétzöldig tart, majdnem megfogható.