Hetedik

– Húsvétra mindenki új ruhát csináltatott. Ha nem volt rá pénz, megvarrtuk magunk, de a misére vasárnap abba kellett menni, akkor is, ha esett vagy fújt. Néha hogy fáztunk – mesélte a nagyanyám 1993 augusztusában, próbáltam elképzelni, ahogy parádézik a korzón 1938-ban, húszévesen az új kosztümjében, olyan hajjal, mint Karády Katalin, azzal a borzalmas hajjal, ami Karády Katalinnak talán valamennyire jól állt, de végtelenül idétlenné tette egy egész generáció összes tablóképét, megannyi Karády-imitátor csücsörít, pillantgat és epekedik ezeken a fotókon az utolsó, háború előtti és az első, háború közbeni pillanatokban, mit sem sejtve róla, hogy minden tizediket elviszik marhavagonban meggyilkolni, hogy minden negyediket megerőszakolják majd az oroszok, hogy minden harmadik elveszti a vőlegényét vagy a férjét, hogy minden második felnő egy pillanat alatt és hogy amelyik túléli, az  túlélő lesz: ott él majd az öregasszony, aki húsz- vagy huszonöt évesen lett belőle, a háborús öregasszony a húsz- vagy harmincéves testben, kettéválik az, amit énnek hisz, az egyik soha nem felejti el azokat az éveket vagy hónapokat, tudja: semmi nem számít, csak háború ne legyen, a másik kopogós cipőben siet már a béke első napján végig az utcán, ring a szoknyája, a másikat, aki fél, letakarja magában, mint a rosszkor szóló madarat szokás, fekete kendővel.

A ruhákhoz a kedv azért megmaradt, és még 93-ban sem lehetett letagadni, hogy a háború előtti anyag még molyok által összerágva, foszlottan is több, mint bármi, ami utána volt, holtában is más minőség, olyasmi, amire elég ránézni, hogy azóta is szégyelljük, ami rajtunk van.

– Nézd meg ezt a gombot – vetette oda például egy délelőtt, és az öreg, ráncos kezében a Gomb, az utolsó, ami azon a blúzon megmaradt, gyöngyházfénnyel, diszkréten ragyogott, finom tapintása volt, kissé éles pereme, a hátsó oldala sötétrózsaszín, mint a kagylók belseje, bámultuk, átnéztünk egy világba, ahol még a Gomb is ilyen, aztán kijózanított: fél tucat blúza ha volt valakinek, és egy-két szoknyája. De az legalább nem volt ócska.

Azt, hogy ócska, úgy ejtette, mintha tulajdonképpen nevetne az egészen, ami azóta lett, kommunistákkal, úgynevezett rendszerváltással és nyomorral együtt, mert persze még a nyomorunk sem volt igazi, mi volt az az ötvenes évekbeli Valódi Nyomorhoz képest, amikor a barátaik fele börtönben ült, a másik fele meg jó, ha fűtő lehetett a vasútnál.

– De tudod, akkor is öltözködtünk. Juszt is öltözködtünk – mondja, és az arca ragyog, ez volt talán a legjobb vicc ötvenkettő körül. Hogy ők azért is. Ezeknek.

Nézem a pécsi nőket és a pécsi kirakatokat, próbálom körülhatárolni a város ízlését, ó igen, sokkal közelebb van a mediterráneuméhoz, mint Pestéhez, olaszos inkább, mint franciás, az angolok pedig teljesen esélytelennek tűnnek, igaz, angol divat ebben az évezredben már nincs is, vagy ha van is, már nem az, mint amit egykor angolnak hívtunk.

Pécsett türkizek, zöldek, vörösök ragyognak, nagyok a minták, vastagok az övek, 1978 és 1990 metszéspontjában járunk, pontosan ugyanott, ahol Milánóban (Antonio Marras!), Belgrádban és Zágrábban.

Még a divat is délnek fordul.

Nagyanyám, azt hiszem, elégedett lenne.

De a gombok miatt szólna. A gombok még mindg ócskábbak, mint száz évvel ezelőtt, és a szegések is. 

Nyolcadik

A kép elsősorban: látás. Mindaz, amit stílusnak nevezünk, színhasználatnak, formakultúrának, a korszakra jellemző ikonográfiának vagy festésmódnak, csak a látás után jön –  de mi a látás maga?

Mitől függ, hogy Koszta sárgának látja belül, ott, ahol az imagináció megszületik, a három királyok egyikének palástját, olyannak, mintha maga a nap ömlene végig a mágus vállán? (Mesélte, hónapokig küzdött a képpel, sorra semmisítette meg és meszelte le a vásznakat, aztán egyszer csak, amikor nem számított rá, fél óra alatt ott volt a kép.)

Amikor firenzei festészetről beszélünk, ott van benne a város hűvös kék levegője, amelyben a dolgok finoman, élesen kirajzolódnak, minden arcvonás, minden figura megmutatja a lényegét ebben a röntgenvilágításban, a messzi dombok ívei pedig, ha a távolba is tűnnek, jól láthatók.

Velencében mézszerű a fény, a csatornák partján álló palazzók falai vörösben, okkersárgában pompáznak, a meleg földszíneket visszatükrözik a csatornák. A belső terei: megannyi besötétedett fafelület, vörös bársony, sárga szatén, sötétzöld és sötétkék brokát, az arcok és a testek körvonalai feloldónak a félhomályban, semminek sincs igazán határa, a város összemosódik a lakóival. Aki itt fest, ezt a fülledt belső világot festi újra és újra, a meleg kandallófényben elomló női testeket, még a szentek is álmos szemmel néznek, mint akik most jöttek ki a hálószobából.

Minden festő úgy láttat, ahogy lát, és úgy lát, amilyennek a világ látszik körülötte, amikor eszmél.

Vajon van pécsi iskola? Olyan, amely több mint hely és eredet?

Amikor betérek a Martyn- vagy a Lantos-képek közé, azt hiszem, van. (Ráadásul még Gyarmathy is ide tartozik, akkor is ide tartozik, ha élete egy nagy részében már semmi köze nem volt Pécshez.)

Valamit máshogy láttak, mint mindenki más. Volt valami a levegőben, ami csak Martynra, Lantosra és Gyarmathyra jellemző.

(Hozzájuk pedig egyedül Hantai hasonlítható, aki francia festő lett, ezért magyarként sehová sem sorolható, de ez most nem tartozik ide.)

(Hilbert Kornél kérdezte egyszer tőlem, hogy én is tüzér leszek-e? "Dehogy." – Hát mi? – "Festő." Festő!? Milyen festő? "Spanyol" – mondom..)

Martyn, Lantos és Gyarmathy: elsősorban harmónia.  Kontrasztban vagy komplementerben is: nyugodt. A dráma, legyen színdráma vagy a formaütközések drámája, minden esetben átesztétizált.

A kompozíciók nem futnak ki a kép teréből, és a pont, amely körül a mű forog, az aranymetszés környékén vagy a centrumban van.  

Mindhárom inkább organikus, mint geometrikus – igaz, néha nehéz meghatározni a kettő különbségét, jobb híján organikus, ami íves vagy emberléptékű, és geometrikus, ami szabályos vagy gépies, ám ha Mondrian geometrikus, tényleg ugyanaz lenne Lantos?

Mindhárom: könnyed, sőt könnyű. Levegős. Átlátható, elegáns.

Tancredi Parmeggiani, Fernand Léger, Robert Delaunay, Frantisek Kupka a legközelebbi rokonaik – és még véletlenül sem Bálint Endre vagy Ország Lili vagy Ámos Imre, még véletlenül sem a magyar festészet másik nagy és európai színvonalú (budapesti) hagyománya, a sötét-borongós, a felragyogó fényekkel.

Ha a két nagy paradigma Velence és Firenze, hát Bálint és Ámos mindenképp Velence. Gyarmathy, Lantos és Martyn meg mindenképp Firenze. Hold és Nap. Nedves és száraz út.

Kilencedik

Ahogy egyszer régen azt hittem, hogy Pécsett nincsen tél, úgy azt is hittem, hogy a családoknak és a családrészeknek külön nyelvük van, és ezeket a nyelveket, ha meg akarjuk egymást érteni, meg kell tanulnunk; mi magyarul, horvátul és németül beszélünk, a szemben lakók, akik svábok, németül, de nagyon furcsán, a jobboldali szomszéd néni meg szerbül és magyarul, ha elgondolkozik, akkor szerbül, ha a postás jön, vagy rászól a néma kutyára – egy néma, fekete kutya őrizte a házát, soha hangját nem hallottuk, morogni sem tudott –, akkor magyarul. Nem akadtam fenn rajta, mint ahogy azon sem, amikor angol vendégek érkeztek, majd izlandiak és svájci franciák, egy idő után ugyan kezdett több lenni a nyelv, mint ami még biztosan megtanulhatónak tűnt, de úgy reméltem, ez majd úgy jön a felnövéssel, mint ahogy az ember előbb-utóbb olvasni és írni is megtanul.

A nyelvek kisgyerekkorban nem különülnek el az agyban, egy halmazban van ott az angol pigeon, a német Schmetterling, a horvát Čekaj, ráadásul felszólító módban, amit aztán a szláv nyelvek nagy részén megértek, torzuljon  bár počkaj alakba csehül vagy poczekaj formába lengyelül.

Valahányszor Pécsett leülök egy teraszon, mint ezen az első igazi tavaszi napon, és mellettem horvátul beszélnek, újra belépek a boldog, gyerekkori Bábelbe, amikor minden egyszerre legalább három nyelven volt, vagyis az egész világ több, szebb és tágasabb, majdnem végtelen volt, mint az esték a verandán: a kertre nyíló ablakok sora nyitva állt, mint ahogy az ajtó is, és szavak, mindenféle nyelven lévő szavak hullottak ki a sötétedő kertbe, kapdostam utánuk, mint a Schmetterlingek után, néha félálomban.

Nem tudom máig sem pontosan megmondani, hogy minek is köszönhetem ezt a nyelvi tágasságot, de biztos, hogy a soknyelvű Pécs benne van, ráadásul maga a tágasság az évek során rugalmasnak és formálhatónak bizonyult, hiszen németül már alig értek, horvátul meg értek ugyan, de nem nagyon beszélek; más nyelvek jöttek a gyerekkoriak helyett, mégis, akárhányszor elindulok felfelé az Irgalmasok utcáján, és meghallom a bábeli nyelvzavart, amelyben német, horvát és magyar szavak keverednek,

újra otthon érzem magam annyi év sehollét után.

Biztonságban érzem magam. 

Valahogy úgy, mintha végre újra kinyitottak volna az országon egy ajtót, amelyen át friss, éltető levegő tódul be, és amelyen át ki- és be lehet sétálni a hazából régi hazába, a Monarchiába, az anyanyelvből a dédanyák és nagyanyák anyanyelveibe, majd vissza. Mintha elindulna ilyenkor az elzsibbadt ereken át a vér, még épp lüktet, talán az enyém az  utolsó monarchiás generáció, amelyik még tudja, milyen az ajtókon átjárni; mindegyik a Monarchiába vezet a Monarchiából.

Nem sok maradt, az igaz, de Pécsen van az egyik.

Tizedik

Ha az ember elég sokat csavarog, a világ olyan mintek mentén kezd rendeződni.

Budapest egy, az Erzsébet híd budai hídfőjéhez közel eső utcaszakasza például megvan Firenzében, a Bambi eszpresszó zöld márványpultja megvan Zágrábban, a Sveti Duh villamosmegállóban lévő cukrászdában, Pécs egy-egy háza megvan Pulában, a Király utca bizonyos nézete pedig a Lista di Spagnára emlékeztet, de amikor oly sok év után felsétáltam a Tettyei romokhoz, és megláttam a sintrai kastély kertjét, azért mégiscsak meglepődtem.

Talán tavasz miatt, gondoltam először.

Ott a kaméliabokrok és a rózsák roskadoztak a virágtól február elején, itt fehér és rózsaszín sziromfelhők röpködték körbe a fákat, persze, az ég kékje ugyanolyan.

Akkor talán a mór vár és a dervisek egykori lakhelyének kisugárzása. Több évszázad van a kettő közt, arról nem is beszélve, hogy a sintrai erődítmény úgy uralja a kopár tájat, és a legmagasabb oromról a kisebb hegyeket, hogy abban ott az időtlen végtelenség, ahogy odébb, az óceán partján is beleszédül az ember saját lényegtelenségébe.

Itt szó sincs sitrai távlatokról és ormokról, bár az kétségtelen, hogy a város fentről messzin és sfumatósan szép.

Akkor talán, hogy hasonlóan nyílik ki a tér. Vagy hasonlók a fények. A két ciprusfa a lenti pad előtt. És ott, odébb nem zsálya az? Bokor, kishíján fa. Valami, ami Sintrában is nő.

A padok. A békének ez a spektruma, amely máshol ismeretlen.

Végül: valami, ami mindebből tartalmaz egy keveset, de egyik sem. Rejtély.

Márpedig ezen a délelőttön a tettyei romok és a Sintra közt átjárhatóvá vált a tér.

Tizenegyedik

Minden városnak megvan a maga illata. És minden városban minden utcának és néhány épületnek is. Vannak olyan szagok, amelyekre jobb volna nem emlékezni, például a párizsi metróé vagy a pesti bérházak udvarainak sarkaié, a Keleti pályaudvaré és általában a Rákóczi úté, de nem sok nosztalgiát ébreszt mondjuk Szolnok sem.

Pécsnek tisztalevegő- és kőszaga van.

És minden üzletének külön illata.

A Virág cukrászdának például a falakba ivódott a kávéillaton kívül van egy saját, semmi más presszóéval össze nem téveszthető szaga, határozottan zöld illat, sötétzöld, épphogy előcsillámlik a cukor- és kávészagból, a legjobban belépésnél érezni.

Meg kell jegyezni, hogy a cukrászdák, kávéházak, presszók és trafikok világszerte négy csoportba sorolhatók. Van, amelyikben a csokoládéillat győz, van, amelyikben a fekete kávé, van, amelyikben a tejhabbal és fahéjjal kevert kávé és van, amelyikben a főzött krém; ám az ilyen irányú kutatásainkat Pécsett még nem kellő alapossággal folytattuk le, a Venezia, a Ciao, Bella és a Levendula várja még a besorolását, ám a Caflish sajnos illatkarakter nélkülinek bizonyult, míg a Morzsa a keserűkávé felé tendál, de kellő mélységben még nem ivódott a falba a szag.

A Széchenyi térnek általában nincs szaga, feljebb, a székesegyház felé erősödik a kő és talán a moha.

A Jakováli Hasszánnak újabban van csak rózsaillata, borzalmas lenne bárhol máshol, de itt épp elfogadható a tömény rózsaolaj, úgy is mint a rózsa nevének halvány, 21. századi megnyilvánulása.

A Citrom utcában – micsoda vicc – tömény narancsolaj-illat árad az egyik használtruha-kereskedés falaiból, az ember belép, és azonnal eszébe jut a Neretva völgye vagy Róma. 

Legfeljebb három könnycseppet (zárójelben) azért érdemes elmorzsolni a Papucs borozóért – a doh, a bor, a parafadugók és a kő sajátos szag-elegyéért, amely ha boldogabbá nem is, de elviselhetőbbé tette a fiatalságot és oly sok bölcsész hallgató életét.

Tizenkettedik

A kedvesség nehezen határozható meg. Valami a nyers modor és a bizalmaskodás között, nem félúton, annál épp egy kicsit tovább, de egy lépéssel sem tovább, mert egy lépés után már ott a Közép-Kelet-Európában a harmadik fröccs vagy a második feles után megjelenő túlságosság; itt, ahol eleve fáradtan születnek a csecsemők (→Andrzej Stasiuk) sohasem tud semmi sem egyensúlyban lenni: túl kevés vagy túl sok.

Mint a kedvesség.

A kedvesség első ismérve, hogy arányos.

Nyílt és van benne megelőlegezett bizalom.

Ugyanakkor nem erőszakos még magában a kedvességben sem, meghagyja a másik félnek a bizalom határainak meghúzását.

(Az erőszak nélküliség és a tapintat az erő egyik legfontosabb ismérve, írja Hamvas Béla.)

Soha nem lépi át az intimitás határát.

Elsősorban a saját maga környezetének békéjét és saját békéjét óvja mindezzel.

A pécsiek kedvesek. Bunkó Pest és a bunkó pestiek (co Burzsoá Nyugdíjasok) felől nézve mindenképp, noha nekik talán fel sem tűnik – aki ismeri a félszavakat vakkantgató, kizsigerelt pesti presszósnőket, akik neonsárga műkörömmel ellátott gyűrűsujjú kezükkel (a többi köröm szigorúan más színű) úgy vágják az asztalra a zaccot, hogy csattan és kilöttyen (nem kár érte), a jobb helyen smasszerként vagy hóhérként sem alkalmazott BKV-ellenőröket, a buta  és gonosz hivatalnokokat vagy azt a hangnemet, ahogy egy eladó szól arrafelé egy vevőhöz, először csak azt érzékeli Pécsett, hogy nem jelentkezik az a gyomor felett kétujjnyival tapasztalható görcs, amit a főváros lakói, akiket túl kis helyen zsúfoltak össze, így hát marják egymást, mint az állatok, egymásnak okoznak.

Egyéb, szokatlan dolgokat is tapasztalhat: ránéznek, ha belép valahová. Hozzászólnak, a megszólítás hangsúlyában pedig nincs eleve – tárgyalási alapként ott lévő –  neheztelés. Nincsenek kibírhatatlan sorok, és ezért nincs veszekedés. (Metropolisz vs polisz.)

Épp ezért más értéke van az időnek: van idő. Ha nincs is idő, annyi idő azért van, amíg az ember két szót vált azzal, aki a kávéját elkészíti vagy aki két zsömlét becsomagol neki. (De miért hívják az egyik pékséget olaszul nyomnak? (Orma) )

Körülbelül két nap alatt áll vissza az örökös készenlétben lévő elme a nyugalmi szintre, és tűnik el az emberből az önvédelmi reflex.

A végén még mosolyogni is fog, mint Pulában, Firenzében vagy Lisszabonban. Vagy úgy általában a limesen belül. Hominis ingenium oratione agnoscitur.