A megérkezés, november 1., Mindenszentek napja, délután – este.

Autóval jövök, nem bízom a közösségi közlekedésben, bár utóbb megtudom, hogy van busz is, vonat is, tehát jöhetnék autó nélkül akár. Csak a mindenféle holmi, ruhák, könyvek, egyszóval: nem olyan egyszerű az író élete.

E-mailen mindent egyeztettem, elsőnek Méhes Karcsival, persze, akinek nagyon fogom köszönni ezt az időszakot, előre tudom, és Nagy Adriennel, aki pedig itt, az Arborétumban, ha jól tudom, az adminisztratív ügyeket intézi. Ő az, akivel megbeszélem, hogy – ünnepnap ide, ünnepnap oda – már november első napján megérkezem, holott, ha jól értem, akkor munkanapon kellene jönni, de 2-a Halottak napja, anyukám egy éve ment el, azon a napon nem akarok utazni.

Adriennek köszönöm, hogy összeköt Halász Krisztiánnal, aki itt is lakik, az Arborétumban, és aki majd beenged, ezt mondja Adrienn, és valóban, be is enged, korán sötétedik, így már sötétben érkezem, de nincs semmi probléma, Krisztián vár a kapuban, adja a „lakásom” kulcsát, meg az Arborétum bejárati kapujához is kapok kulcsot, mindenem megvan, igazán nem panaszkodhatom.

A lakás, ahol lakom, ahol lakni fogok két hétig, szuper jó, nagyon tetszik, az úgynevezett „tornácos” házban van, közel az Arborétum bejáratához, van benne egy kicsinke hálószoba, egy nagyon jól felszerelt fürdőszöba, amelyben automata mosógép is van, és az előszoba a nappaliba vezet, amely egyben konyha is.

Itt, a nappali asztalánál írom majd a regényt, amire felhatalmazást kaptam, köszönhetően a Petőfi Irodalmi Ügynökségnek, hála nekik, tényleg.

Az első este máris jó.

Tévé nincs, ez külön öröm, nincs kísértés, az internet működik, mi kellene még az egyszeri magyar írónak, kell-e ennél több, nem hiszem, hogy kellene. Mindent megtalálok, amire csak szükségem lehet, a konyhában edények, poharak, evőeszközök, az első estém már önmagában csodálatos, azt hiszem, boldog vagyok, hogy itt vagyok, semmi nem hiányzik.

*

A második napon már mindenkivel személyesen is megismerkedem, Nagy Adriennel, elsőként, aki hív telefonon, aztán pedig bekopog, és abban a pillanatban el is sétálunk az Arborétum belseje felé, mutatja a parkot, az utakat, az elképesztő növényzetet, és mutatja a Kastélyt, amelyben az igazgatói iroda található.

Arra nem is számítottam, hogy már az első, illetve második napon megismerkedem az igazgatóval, a főigazgatóvaé, mert, mint később megtudom, van több igazgató is itt, vagyis Garamszegi László Zsolttal, aki hivatalosan az Ökológiai és Botanikai Intézet, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont igazgatója, de csak „Gaga” néven ísmeri mindenki, így is szólítják. „Gaga” viszonylag fiatal ember, rendkívül barátságosan fogad, és rögtön meg is beszéljük, hogyan is alakul majd a programom, ami a következő két hetet illeti.

Elmondja, hogy keddenként és csütörtökönként déli 13 óra körül a munkatársakkal közös kávézást, beszélgetést tartanak, rendszeresen, és, hogy gyakran vannak előadások is, itt, a Kastélyben, a Díszteremben, amelyen, a legközelebbin, szívesen látnak, van lehetőségem bemutatkozni a munkatársaknak.

A beszélgetés olyan, már így, az első alaklommal, mintha régi ismerősök lennénk, közvetlen, hangulatos, tele jó érzésekkel.

*

Maga az Arborétum igaz felfedezés, szégyellem, hogy korábban nem jártam itt. A terület hatalmas, merthogy ez az ország legnagyobb botanikus kertje, egyben az élő növények leggazdagabb hazai gyűjteménye is. Mint megtudom, a 27 hektáros kertben közel 13 000 növényfajt, illetve -fajtát mutatnak be.

Megtudom azt is, hogy különösen gazdag a fás szárú növények gyűjteménye (3300 fa és cserje). Ellátogatok a sziklakertbe, ahol megtalálhatók mind a hatféle úgynevezett „flórabirodalom”, vagyis mindenféle magashegység virágai.

A séta megunhatatlan. Mindenütt kicsi, hangulatos utak, tavak, folyócskák, hidak mindenfelé. Csak kapkodom a fejem. Valóban gyönyörű.

Van egy úgynevezett „rendszertani gyűjtemény”, amely közel 90 növénycsalád 2000–2500 virágos növényfajával szemlélteti a növényvilág kialakulásának történetét.

Eljutok az üvegházba is, illetve, pontosabban szólva, a pálmaházba. Később megtudom azt is, hogy a pálmaház vezetője az a Halász Krisztián, aki engem fogadott a megérkezésemkor.

Az üvegházakban a trópusok sajátos növényvilágából a következőket láthatom:

- vannak síksági őserdők, pálmákkal,

- vannak sivatagok, (pozsgás növényekkel),

- vannak hegyi őserdők, (mohákkal és páfrányokkal).

Mindezek együtt. Krisztiánnak nem győzöm dícsérni a pálmaházat. Igazi élmény.

*

Másnap meglepetés ér, érkezik egy e-mail a főigazgató úrtól, kör-e-mail, minden dolgozónak, valamint nekem is.

Ebben felhívja a figyelmet, hogy itt vagyok, és kéri, hogy minden segítséget adjanak meg az itt dolgozók.

Az e-mail témája: „Petőcz András a vendégünk!”

Idemásolom az egész levelet, annyira jólesett, meg kell osztanom:

„Kedves kutató és botanikus kerti kollégák!

A Petőfi Irodalmi Ügynökség Írórezidencia programjához idén novembertől csatlakozott Intézetünk is. Az ügynökség által kiválasztott írók pár hetes időszakokra itt laknak a Kert egyik apartmanjában, hogy helyi élményekkel gazdagodva, ebben az inspiráló környezetben szabadon alkothassanak.

Az első vendégünk 1-jén már be is költözött az 1-es apartmanba, engedjétek meg, hogy pár szóban bemutassam Petőcz Andrást:

Magyarország Babérkoszorú-díjas, valamint József Attila- és Márai Sándor-díjas, UNESCO-ösztöndíjas író, költő, A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett alkotó, a Magyar P.E.N. Club korábbi alelnöke, jelenleg a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Szépírói Tagozatának elnöke. A Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja. 1980 óta a hazai irodalmi élet egyik meghatározó alakja, olyan alkotó, aki új formákat honosított meg a lírában, prózájában pedig nagy erővel szól az elidegenedés problémájáról. Több folyóirat szerkesztője volt, számos nemzetközi elismerésben is részesült. Mintegy ötven önálló könyv szerzője, verseskötetek, novelláskötetek, regények fémjelzik munkásságát.

András jelenleg egy regényen dolgozik, melynek terjedelme várhatóan 250 000 karakter. Címe: Különös utazás – közelítés a tengerparthoz. A regény az elmúlásról, vagy egy késői találkozásról szól. A könyv három fejezetből áll majd, az Indulás, az Utazás, a Megérkezés.

A holnap délelőtti szemináriumon szeretnénk őt személyesen bemutatni az ÖBI kollégáinak és az itt tartózkodása alatt - jövő hét egyik napján - tervezzük majd egy kötetlen beszélgetős délutánt szervezni, melyen szívesen látjuk az érdeklődő kollégákat és addig fogadjátok szeretettel Andrást!

Továbbá kérem, hogy proaktív módon invitáljátok vendégünket egy kávéra vagy egy kerti sétára, hogy ezzel is segítsük a közeghez való asszimilációt és inspirációt. Továbbá fogadjátok őt szeretettel, minden egyéb közös eseményen (pl. kévészünetek) akár a kastélyban, kutató épületben vagy botanikus kertben.

Köszönöm.

Üdv:
Gaga

Garamszegi László Zsolt

Ökológiai és Botanikai Intézet

ELKH Ökológiai Kutatóközpont

2163 Vácrátót, Alkotmány u. 2-4.

tel: +36 30 462 8977

garamszegi.laszlo@ecolres.hu”

*

Csütörtökön 9.30-kor a Kastélyba, a Díszterembe vagyok „hivatalos”, ahol szakemberek, fiatal kutatók, tudósok gyűlnek össze, hogy az erdők állagának, sűrűségének, jellegének változásairól hallgassanak meg előadást. Ez az a pillanat, amikor én is bemutatkozom az ittenieknek, akik persze nem igazán itteniek, hiszen a többség nem itt van, nem itt dolgozik, pláne nem itt lakik a megjelent munkatársak közül. Sokan vagyunk, harmincnál többen, meglepődöm a létszámon.

A következő meglepetés akkor ér, amikor megtudom, hogy az előadás, a szakmai összejövetel angol nyelven zajlik. Mint az igazgatóhelyettes elmondja, minden szakmai összejövetel angol nyelvű, hiszen az a munka, amit ők végeznek, amelyben a természet, az erdők, a növényzet alakulását vizsgálják, ez a szakmai munka, kutatás alapvetően nemzetközi, a természet nem nemzethez kötött, nincs arról szó, hogy a határok gátat jelenthetnének a természet látható pusztulásának, mindazoknak a veszélyeknek, amelyekkel szembe kell néznie az emberiségnek.

És ebből a nemzetköziségből, illetve az elfogadott munkanyelvből következik a harmadik meglepetés, amire aztán valóban nem voltam felkészülve, hogy ennek megfelelően azt kérik, az én bemutatkozásom is angol nyelvű legyen.

Az angol tudásom hiányos, illetve, fogalmazzunk így, konyhanyelv szinten van, vagyis tökéletesnek igazán nem mondható. Ha nagyon összeszedem magam, akkor képes vagyok angolul beszélgetni, beszélni arról, ki is vagyok én, de valljuk be, nem egyszerű mindez.

Nagyon összeszedem magam. Nem tehetek mást.

Angolul elmondom, hogy miért vagyok itt, mivel foglalkozom, hogy regényt írok éppen, magyarul, mert ez az anyanyelvem, és, mert nem is tudnék más nyelven írni. Elmondom, hogy mi lesz a regényem cselekménye, kicsit még viccelődöm is, jólesik látni, hogy egy-egy suta poénon mosolyognak, vagy éppen nevetnek olykor. Valami maradt még mindabból az angol tudásból, amivel valamikor rendelkeztem. Elvégre volt idő, amikor Amerikában is jártam, és ott is angolul kellett léteznem, de ott annyival könnyebb volt, hogy nem volt körülöttem magyarul tudó, így kisebbnek éreztem azt a „szégyent”, hogy az angolom kifejezetten gyenge.

Meghallgatom az előadást is. Kifejezetten örülök, hogy hallgatom, mert valamiféle halvány fogalmam lehet így, mit is jelent az a munka, amit az Arborétum tudósai, szakemberei végeznek. És értem is. Angolul. Annyit mindenképpen, hogy az erdőinkkel is nagy a baj. Nagy baj van mindenütt a világgal.

*

Másnap, pénteken 15 órakor kávézás az igazgató úrral, „Gagával”, én egyelőre csak Lacinak mondom. Újabb és újabb információk a kertről, de nem csak a kertről, hanem róla is. Megtudom, hogy Sevillából jött ide igazgatni, ott volt kint ösztöndíjjal, ha jól értem, vagy valamiféle természetvédelmi munkával.

Változatlanul úgy beszélgetünk, mintha régóta ismernénk egymást. Megtudok sok-sok mindent a Botanikus kert múltjáról. És én is mesélek neki, az igazgatónak, elmondom, micsoda élmény volt elsétálni a Kerek-szigetre, utána meg a Malomhoz is elmenni, a Malomnál levő épületbe egyenesen beleszerettem, mondom neki. Ő elmondja, hogy a milyen komoly munkát kellett végezni a Kertben az ötvenes-hatvanas években ahhoz, hogy mindez olyan állapotban legyen, mint jelenleg. 1959–60-ban kitisztították az eliszaposodott tavakat, patakmedret, és a terület feltöltésére használták a kitermelt iszapot. A vizek fölé új műtárgyakat, fahidakat építettek. És csak 1961. május 1-jén nyitották meg a kertet a nagyközönség számára is. Az első évben csak 6000 látogató volt, de a 70-es évek derekán már évi 110–130 ezer. Az 1963-as tavaszi árvíz okozta károk helyreállítása több évig tartott.

Még az első napok egyikén Adrienn megmutatta az egyik korábbi igazgató, Zólyomi Bálint egykori szobáját, amely ma kvázi múzeumként funkcionál. Ő volt az, aki a legnehezebb időszakban a Kert rendbetételén dolgozott. Zólyomi Bálint nyugdíjba vonulása után Berczik Árpád került a kutatóintézet élére, amit egyúttal újabb osztállyal – a Magyar Dunakutató Állomással – bővítettek. Az 1970-es években mintegy felére csökkent a kerti dolgozók száma, a kert szinten tartása egyre nehezebb lett. Megtudom azt is, hogy az 1980-90-es években újra burkolták az üvegházakhoz vezető utat, kijavították az omladozó kőkerítést, korszerűsítették a kerti öntözőrendszert, iszaptalanították a tórendszert. Az új pálmaház háromhajós, alacsonyabb része 1985-ben, a 15 m magas főhajó 1987 végére készült el. A pálmaház rendezettsége, különlegessége újból és újból csodálattal tölt el. Krisztiánnak, a pálmaház vezetőjének nem győzöm dícsérni.

Sétáim során állandó látogatója vagyok mind a vízimalomnak, mind a műromnak. Ezeket is a 80-as években renoválták. És az ezredfordulón aztán újraácsolták a kerti hidakat, lecserélték a betonlábas kerti padokat. A műemlék kovácsoltvas díszkaput 2005-ben újították fel, a látogatók tájékoztatására új térképeket és szemléltető táblákat helyeztek ki. 2007-ben új látogatóközpont, a Berkenyeház nyitotta meg kapuit a kert területén, tudom meg az igazgatótól, meg a tájékoztató anyagokból. „Gaga”, a főigazgató, vagyis Laci elmondja azt is, hogy a renoválás nem áll meg itt, és valószínűleg soha sem áll meg. Tervezik a vízimalom elindítását, vagyis azt, hogy ne csak keresztülfolyjon a patak a vízimalmon, hanem a malom kerekei valóban forogjanak is, mintha igazából is őrölnének.

Mesevilág az egész, mondom magamban. Mindennapos tevékenységem lesz a séta a parkban, napközben is, de este is, ameddig lehet menni, vagyis ameddig van közvilágítás a Kert sétálóutcáiban.

Egyik első esti sétámon fedezem fel úgy igazán, hogy a Kertben mintegy négy, vagy öt házikó is van, ahol a Kert munkatársai, valamint a munkatársak hozzátartozói laknak. Ezek „látogatóktól elzárt területen” vannak, ahogy a tábla hirdeti, de én – hiszen magam is itt lakom – besétálok az elzárt területre. Egyik este, séta közben, Halász Krisztiánnal találkozom ismét, aki elmeséli, hogy ezeket a házakat, amelyekben ők laknak, még a Rákosi-korszakban építették, méghozzá – ahogy mondja – politikai rabok, akiknek igazi kőműves tapasztalatuk nem lehetett. Krisztián arról beszél, hogy elítélt papok, egyházi személyek, vagy éppen rabbá tett egykori arisztokraták dolgoztak a házakon, alapja ezeknek a házaknak igazából alig van, mondja Krisztián, ezért aztán repedeznek, nem túlzottan stabilak.

Kár, hogy most érkezett, mondja nekem, magázódunk változatlanul, tavasszal, nyáron, amikor rövidek az esték, sokáig van világos, a Kert a munkanap után megtelik az itt lakókkal, gyerekekkel is, és nagy élet van. Elképzelem, felelem neki, és, mondom, nekem most is tetszik, nagyon is.

*

Az étkezést többféle módon oldom meg, van bőven lehetőség. Az Arborétummal szemben van egy kisbolt, ami nem is olyan kicsi, van benne minden, amit csak akarsz, ráadásul egészen baráti árakon kaphatsz kenyeret, felvágottat, sajtokat, gyümölcsöt, zöldséget, amit akarsz, háztartási cikkeket is.

A vásrlásból azzal a tudattal jövök haza, hogy akkor ma párolok egy kis csirkemellet, van tésztám is, édes-savanyú mártásom hozzá, tehát igencsak jó ebédem lesz. A hétköznapokon ez mindenképpen jól működik, nincs semmi probléma, a „főzés” nem nagy tudomány, csak a nők állítják, hogy az, mondom magamban, bár tudom, hogy ez már szexizmus, ilyet nem is mondok ki hangosan. És lőn, veszek a kisboltban mindent, ami kell, és az ideiglenes lakásom konyhájában sütök, főzök, párolok, ahogy tetszik, működtetem magam, működtetem a konyhámat.

Aztán van még egyéb lehetőség, rendelek ételt a helyi pizzázóból, az első alkalommal húsleves és aszalt gyümölcsös csirkemell rízzsel a menü. Ez a menü több, mint zseniális. Úgy érzem magam, mintha Isten tenyerén.

De a folytatás még ennél is jobb.

A hétvégén megnyílik a Kertben, a bejárat mellett található és vendégcsalogató sütőde, ahol vagy tizenötféle rétes közül válogathatok, de van mindenféle lepény és buci, csülkös és gombás és szalonnás és túrós, illetve van forralt bor, meleg tea, kávé, amit csak akar a kertben sétálgató látogató.

A hétvégém azzal telik, hogy – az írás mellett – ezzel a csodával ismerkedem, vagyis azzal a csodával, ami a finomságok tárháza itt, az Arborétumban. Persze, nem kevés az, amit elkölt a könnyelmű és éhes szépíró, látva, mi minden van itt, mi szemnek és szájnak ingere, de megéri, mondom magamban, a meggyes rétes túlzottan finom, és az almással pedig nem tudok betelni.

Heteket el tudnék itt tölteni, ilyen körülmények között, ez maga a Paradicsom mondom magamban, jólakottan, a rétes mindig a kedvenceim közé tartozott.

*

Séta, séta, séta, ételrendelés, bevásárlás, hétvégi finomságok az Arborétum sütődéjében, és írás, írás, írás, így telik el a második hetem. Mindennapi kirándulásaim nem elegendőek ahhoz, hogy ezt a hatalmas Kertet igazán, tüzetesen megismerjem. De mindig felüdülve jövök haza, a kis lakosztályomba, miután nagy barangolásokon vagyok túl.

És mindig újult erővel látok munkához.

Az esti séták kellenek ahhoz, hogy jól tudjak aludni. De valóban jól tudok. Jobban, mint korábban. sokkal jobban.

Vácrátót különleges élmény.

Járom a Kertet, és magamban elmondom ezerszer is. Így érdemes. Igen, így érdemes élni, így érdemes létezni, ehess, ihass, ölelhess, alhass, a mindenséggel mérd magad, mondja József Attila, igen, itt az író mérheti magát a mindenséggel, mert itt van tér, van levegő, van nyugalom.

Búcsúzóul bekopogok Adriennhez, elköszönök. Megyek vissza, autózom vissza, haza, oda ahonnan jöttem, magányos hétköznapjaim közé. Mégis csak annyit mondok neki. Hogy visszajövök.

Visszajövök, mindenképpen.

Az őszi Arborétum hulló levelekkel köszön el.

Még ettem a hétvégén a rétesből.

És még a pálmaházba is visszamentem.

Van egy kedvencem ott, valami pálma, nem is tudom a latin nevét, de amikor arra járok, mindig meghajolnak kicsit a levelei.

Az utolsó napon, a búcsúzásnál én hajolok meg, őelőtte.