Kora hajnali kelés, ezt kihagynám szívesen.

Alig aludtam.

Bőröndöm nincs, soha nem is volt, hátizsákkal utazom, mint mindig, ahogy a régimódi nomádokhoz illik. Behúzom magam mögött a lakás ajtaját, aztán kinyitom újra. Nézek a néma sötétségbe, bele is szippantok, semmit nem látni, nem érezni, nem hallani, úgyhogy minden tökéletesen rendben van.

Egyik átszállás a másik után, ácsorgok váróban, jéghideg peronon vagy éppen sietős léptekkel trappolok a csatlakozásra. Ülök vonatpótlón, helyközi személyen, gyorson, nemzetközi IC-n. A fülledt vagy langyos utasterekben kiszámíthatatlan időközönként eszméletemet vesztve szunnyadok el.

Velem szemben két idős ember, egyiküknek kifejezetten nepáli arca van. A beszédük összefüggéstelennek hat, hamar elmosódik a szemem előtt a látványuk, filmszakadás. Érintés a vállamon, felriadok. Egy borzas-borostás pasas áll mellettem, szinte ordít: "Itt a végállomás kiskezitcsókolom, le köllene szállni!" A kocsiban már senki, kapkodva szedem össze magam, mellesleg gondolok csak rá, milyen különös jelenség ez az egyébként mindenki által jól ismert mélyalvásos-öntudatvesztés. A halál szinonimája. De legalábbis közeli rokona.

Számozott ülésen ülök aztán, de rossz helyen. Nem ide szól a jegyem, de ez valahogy szimpatikusabb, mint ahová ülnöm kellene. Úgy érkezik a csorgónyálas öntudatvesztés, ahogy egy kéretlen vendég kukkant be kopogás nélkül a lakásod ajtaján. Erélyes ütögetés a vállamon, nehezen nyílik fel a szemhéjam, riadtan meredek az engem fixírozó férfira. Tudálékos hidegséggel, elnyújtottan nyávogós körmondatokkal tájékoztat, hogy a számok egyértelműen fel vannak tüntetve, és ahol én ülök, momentán pont az az ő helye, direkt olyat foglalt, hogy ablaknál, asztallal, úgyhogy leszek szíves... Szó nélkül adom meg magam, átköltözöm a szemközti, folyosó felőli ülésre, a tényleges helyemre. A harmincas, kövérkés pasas kiteszi az asztalkára a laptopját, hideg-kék, kerek szeme a monitoron, finom ujjbegyei a klaviatúrán. Húsos ujjain gyűrűk: vastag ezüst, ovális fekete köves és szögletes kék köves, ápolt körmei lakkosan csillognak. Ájulás. Nincs vérnyomásom, nincs pulzusom, nem érzékelek, nem gondolkozom, ringat és ringat a semmi, de hirtelen felfogom, hogy dőlök oldalra, a sötétből a tudat egy másodperc alatt visszatornázza magát a helyére és korrigál: megfogja a kábult testet, így nem esek ki a folyosóra.

Újabb átszállás, fülledt kupé, most a jegyemen szereplő szám alatt kucorgok. Éles-hivatalos köszönés riaszt fel, úti okmányt kér az egyenruhás, a határon vagyunk. Velem szemben Kolozsvárra utazó nyugdíjas asszony, a fiáékról mesél, akik már tíz éve Pesten, van három csudapók unoka, régóta jár ki hozzájuk, megszokta a vonatozást. Csak a pestiek beszédét nem bírja megszokni, alig érti őket, egy az anyanyelv, és mégis mennyi de mennyi idegen szó. Válltáskájából HOT magazint húz elő, miközben olvasgat, cukorkákat ropogtat. A borítón fotókkal illusztrált pár szavas címek: iksz új életet kezdett ipszilonnal; szakítás és válóper, békülés, betegség... Még mintha látnám a határ túloldalán egy külváros szürke betonrengetegét eldöcögni az ablak előtt, de aztán megint elvész minden, ami a világhoz tartozik, elveszek én is, majd valamikor, nem tudom, mennyivel odébb az időben, hirtelen hanghatás ébreszt fel. Nem a hang az, ami félelmetes, hanem a tudat, hogy az öntudatlanság ködében elveszett, ami előtte volt. Megborzongok. A kolozsvári nő már sehol. A helyén egy bajszos férfi fehér ingben, fekete kabátban. Nagy méretű, csurig tömött sporttáska kopaszodó feje felett a csomagtérben. "Gábor cigány, mi gáborok vagyunk" -- mondja kérdés nélkül is magáról, magukról, büszkén. Komoly, fekete szeme élénken csillog, ahogy sorolja román, magyar, német, osztrák városok neveit, ahol már dolgozott a brigáddal. Tetőfedők, bádogosok mind a férfiak a családban, ő az apjától tanulta a szakmát, ő meg az ő apjától, mert náluk mindenki dolgos, nem ivós, nem dohányzós, jóravaló munkás ember. Sorolja a tetőfajtákat, amikkel már dolgoztak, a technikákat, csavaros-ékes rögzítés, szeglemezes kötés, valahol a bádoglemezeknél elvesztem a fonalat. Fehér a hegyvidéki táj, szürke a sebes vizű patak, támad az időtlen "alvás-halál". Mire ébredek, a gábor cigány már sehol, sík tájon haladunk, balra, átellenben a folyosó felől hatvanas román férfi köszönt mosolyogva az élők sorában. Vicces-nevetős a modora, tudakozódik, ki vagyok, honnan és miért, mondom, hogy magyar, mire elsorol néhány magyar szót, pár mondatot, amit tud. Még otthon készültem én is egy kicsit, jól-rosszul kiejtem a román köszönéseket és hogy igen, nem, köszönöm. Jó, mondja, mutatja a gyűrűsujján, hogy gyűrű, mutat a kezemre, hogy gyűrű, ő meg én, összecsapja a tenyerét és nevet, eszébe jut még ez is magyarul: "férj-feleség!"" -- kiáltja. Jóízűen nevetünk, aztán segít levenni a hátizsákomat a csomagtérből, nemsokára befut a vonat Vásárhelyre.

            Este nyolcra érek a vasútállomástól a HUB belvárosi, több funkciót ellátó közösségi épületéhez, amelyben a szállásomat elfoglalhatom. Annamari, a recepciós hölgy kalauzol az épületben, mutat konferencia termet, hangulatos közösségi tereket, irodát, kávézót; az emeleten orvosi és művész szolgálati lakások vannak; Annamari kártyával nyitja az egyik vendéglakás ajtaját. Igazi lakosztály tárul a szemem elé. Dicsérem, milyen kellemes a tér, milyen remekül összehozták a régi stílust a modernnel, nézelődöm, valóban igen jól esik a szemnek ez az elegáns, letisztult összhang, majd fordulnék a bejárati ajtó felé, mert azt hiszem, Annamari csak meg szerette volna mutatni ezt is, ahogy az épület többi részét, és bizonyára csak ez után vezet a nekem szánt helyre, de akkor a kezében lévő kártyát átnyújtva kijelenti:

"Te fogsz itt lakni."

Meghökkenve állok, keresem a tekintetemmel a tekintetében a megerősítést:

"Tényleg?"

"Tényleg."

"Itt?"

"Itt."

"Én?"

"Te." 

"Azta..."

Fáradt vagyok, de most felélénkülve vigyorgok:

"Csak aztán a végén be ne nyújtsátok nekem a csak csillagászatilag értelmezhető számokkal kipingált számlát!"

            Másnap délelőttre beszéltük meg Győri Kingával, a Studium Prospero Alapítvány ügyvezetőjével a találkozást. Együtt kávézunk a HUB-ban, majd délután az "Ördögtanyán" ebédelünk. Összesen legalább három órát beszélgetünk, jól esik a társasága, igen szimpatikus a mentalitása. Az ittlétemet érintő szükséges információkon túl Kinga mesél az életéről, családról és gyerekekről, a helyi viszonyokról, szóba kerülnek külföldi utazások, élmények, a Waldorf iskolarendszer, nyelvtanulás és egyáltalán a tanítás-tanulás módszerei, hogy védekezik a mindennapi stressz ellen a lélek, vallás és mágia.

            Április hatodika van. Csütörtök. tegnap este futottam be. Holnap, péntek lesz Nagypéntek, aztán Nagyszombat, Húsvétvasárnap és Húsvéthétfő.

Nem értem, hogy tévedhettem megint ekkorát. 

Hogy lehet az, hogy valakiből teljesen hiányozzon a napokhoz, hónapokhoz tartozó számok, és a számokhoz kapcsolódó események figyelembevételének képessége. Azt persze láttam már hetekkel előbb, hogy a boltok polcait valósággal ellepték a csokinyuszik és tojások, de valahogy elsiklott a figyelmem az egyértelmű tény felett, hogy nemsokára Húsvét lesz.

Március végén újságoltam izgatottan a szüleimnek, hogy sikerült minden fontosat elintéznem itthon, úgy alakítottam a dolgaimat, hogy -- bár a hónap folyamán tulajdonképpen bármikor máskor indulhatnék, például tizedikén -- én már április ötödikén készen állok az indulásra. Igen, persze, a vonatjegy is megvan, hiszen biztos kézzel nyomtam rá a MÁV jegyvételi oldalán a "kosárba" ikonra; és persze "odaát" is tudják már az érkezésem idejét, és ebben a pillanatban büszkén húzom ki magam a szüleim előtt, milyen rugalmas, gyors és kreatív az ő egyetlen lányuk.

"Ezek szerint nem leszel itthon Húsvétkor?" -- Anyám hangja elnéző, de én érzem benne a csalódottságot.

Összeszűkül a torkom, forrósodik az arcom, tudom, hogy elvörösödtem:

"Ja..., hát..."

Nem mondom ki, hogy elfelejtettem. De úgyis tudják.

"Na de a húsvéti sonka! Hát kimaradsz a jóból!" -- mondja Apám mókázva.

Nincs bennük harag, ezt is elnézik nekem, hálásan pislogok, örülnek, hogy megyek, és hogy ilyen lehetőségben van részem. Járjam csak bátran azt az önfejű, hóbortos utamat.

A Karácsony felett ugyan még az én figyelmem sem siklott át soha, abban azért biztos vagyok, hogy az ünnepek általában, akár vallási, akár állami ünnepekről legyen is szó, minden bizonnyal rettentően idegenkednek a feledékeny átutazóktól.

            A következő napokban, az ünnepi hosszú hétvége idején, délutánonként, Marosvásárhely városát járom. Mint a mindent gyorsan magába szívni kész kutúra-éhes turista, hol a belvárosi utcák egyik, hol a másik oldalán gyalogolok, arccal a túloldal homlokzatai felé. Megunhatatlan az építészeti stílusok formáinak, díszítéseinek sokasága.

Péntek dél körül éktelen dudálás és dübörgés közepette traktorok lepik el a belváros szívét jelentő Rózsák terét. Úgy bámulom a hatalmas járműveket, mintha ezek is Marosvásárhely nevezetességei volnának. Botladozom vagy egy órát az egyre gyűlő tömegben, hideg van, havas eső szemerkél, fújkálom a kihűlt kezeimet. Ügyetlenül betűzöm a román, olvasom a magyar nyelven megírt transzparenseket, magyarok körében tudakozódom az esemény felől. Mint kiderül, országszerte zajlanak a gazdatüntetések. Azt hiszem, mást nem igazán tehetek, mint szurkolok és reménykedem, hogy a gazdák jogos követelései a román kormány, és az Európai Bizottság felé, meghallgatásra kerülnek.

Folytatom a felfedezést a Rózsák tere és a szecesszió egyik helyi gyöngyszemével, a Kultúrpalotával. Elmerülök az előcsarnok tükrös folyosójának látványában, a mennyezeten mesebeli, zöld alapon kék-arany, burjánzó virágfolyondárok és szirmok, varázslatos a Hangversenyterem, valahol az emeleten végignézek egy időszaki retrospektív festménykiállítást. Később betévedek egy kortárs képzőművészeti galériába. Színes-játékos újkori csodák szőve, fonva, ragasztva, anyagokat újrahasznosítva, a határtalan kreativitás megbizseregteti az ember agyának minden idegsejtjét.

            Sokfelé járok aztán, hogy lássam a város különböző arcait. Meghitt, csendes utcák falusi kertes házakkal; szürke lakótelepek, beton mederben a Poklos-patak szürkéssárga vize, valahol mellette találok piacot, csomag retket veszek hétvégére, mindegyik majdnem akkora, mint egy-egy átlagos méretű alma. Egyik kávézóban fergeteges álomkép festmények, a másik tele könyvekkel. Járok Római Katolikus, Református, Ortodox templomban; katedrálisban és apró, mesebeli fatemplomban. Ha nyitva találom az ajtót és csend van, leülök odabent, lazítok, majd ha nem is imádkozom, de meditálok a magam módján. Ha éppen tart a mise, mielőtt lábujjhegyen távoznék, egy ideig hallgatózom, mint valami kulcsszavakra vadászó hit-kém.

Átvágok a Turbina-árok zavaros vize felett, keresztül a síneken, lakótelep házai, szürke vasajtajú garázsai között felfutok a töltésre, és meglátom végre a folyót, a mindenkori élet szimbólumot. A Maros gáttal szabályozott barna vize a folyton késők lelkifurdalásos, mégsem túl sportos, inkább amolyan lagymatag sietségével csordogál nyugat felé. A töltés sétányán elindulok felfelé, túlgyalogolok a gáton, míg a város határán túl természetes partszakaszt nem találok. A túlpart fáinak vízfelszíni tükröződéseit fényképezem sokáig, rengeteget kattogtatok, de később csalódottan törlöm az összes fotót. Mintha a valóság kényszeresen titkolózna, mintha derogálna neki megmutatni tényleges önmagát egy élettelen állóképen. Megint elhatározom, hogy soha többé nem fotózom.

A helyi Etnográfiai múzeumban a természetes módon festett fonalakból készített szőttesek, fonások fogadnak, a kortárs népművészet remekei. Megint elhatározom, hogy folytatom a szövés tanulást, és egyáltalán, gyorsan meggyőzöm magam a látottak alapján, hogy a kézművesség semmiképp nem elhanyagolható. Aki ír, az igenis dolgozzon a belső anyag mellett a külső anyaggal is, hogy legyen valami egészséges egyensúly. Az egykori helyi, román népviselet, a házasság szokásai, rituális tárgyak és női-férfi jelképek, a régi piaci forgatag megjelenítésén túl komoly a múzeum Első Világháborús kiállítása. Nem akarom végignézni, mert elegem van a háborúkból, félelemmel és irtózattal töltenek el, ráadásul közvetetten részben mégis a "belső és külső" háborúról szándékozom írni a munkatervemnek megfelelően.

Aztán mégis végignézem.

Meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst és nejét -- áll a Székely Napló korabeli címlapján, az 1914 június 29-i rendkívüli kiadásban. Ezen közvetlen és a háttérben számos közvetett ok generálta az elkövetkező időket. A 19. század második felének, a "boldog békeidők" korszakának, a gyors gazdasági fejlődésnek és társadalmi átalakulásnak vetett véget az Első Világháború. Csak hogy ne unatkozzon az emberiség, soha nem látott hatalmi és fegyverkezési verseny következett, szövetségek és ellen-szövetségek alakultak, az akkori városi lakosság lelkesedése közepette mindenki hadat üzent mindenkinek, hogy aztán kezdetét vegye a sokéves lövészárok-hadviselés. Fotókon lelkes, bajszos katonaarcok, majd elcsigázott árok-ásók és sebesültek, mindennapok a fronton, élet a harcoló férfiak nélkül a hátországban. Mire észbe kapok, már délután két óra, kitessékel a teremőr, vége a hétvégi látogatási időnek.

...Na igen, munkaterv. Vasárnap kinyitom a naptárat, már most fogalmam sincs, egyáltalán mióta vagyok itt.

...Öt napja.

Írnom kell.

Jegyzetek:

Sok, kusza, átláthatatlan.

Le kell csendesedni.

Az indítás a legnehezebb. Mi az a fontosnak vélt -- egy szöveg legelejére kívánkozó -- szó vagy mondat. Befejezetlen még csak-csak maradhat egy történet, de a kezdését semmiképp nem lehet megúszni.

A hely, a lakás, amit kaptam, tökéletes, benne a formák letisztultak, súgó, termékenyítő némaság sugárzik a vastag falakból. A gondolataim ugyan még így is szívesen kimásznának a figyelmem fókuszából, de a csend ügyesen elkapdossa őket.

            Április 11.: a Költészet Napja. A Gemma Book-Cafeban délután magyar költők verseit olvassák fel helyi színészek. Jó hangulatú előadásukon a csillárról is csüngünk, minden négyzetcentiméter foglalt, isteni a frissen facsart narancs juice. Este a Nemzeti Színház Underground termében klasszikus és kortárs magyar költők megzenésített verseiből ad fergeteges koncertet a Tompa Miklós Társulat színész-zenekara. Hallgatnám őket akár reggelig is. Jólesik a hideg sör.

            A napokban ismerkedem meg Szabó Róbert Csabával, Robival. A Látó színház és dokumentum rovat szerkesztője lehengerlően laza, sziporkázó humorú és sokoldalú figura. Színpadi művek, rádiójáték, dráma, regény, meseregény, novella, nála minden játszik, egyik forgatókönyve elvitte néhány éve a Magyar Forgatókönyv Börze fődíját; mellesleg tanít a Színművészetin, na meg a doktoriját írja.

Robi kollégája a Látó komoly pillantású, megfontolt főszerkesztője, a prózaíró Vida Gábor. Beszélgetünk az egykori diktatúráról, szekusokról és értelmetlenül üldözött, megkínzott áldozatokról; mesél a világháborúkról, hogy milyen ma Erdélyben magyarnak lenni, hogy gáz az ugyan van a föld mélyén elég, de sok faluban még vezetékes víz és szennyvízcsatorna sincs. Mesél Bukarestről, a városok tervezetlen káoszáról, kérdezem a gábor cigányok felől, a szerkesztői munkájáról. Elmagyarázza, mi a feltűnő különbség a régen és ma publikálni vágyók között; hogy miért maradt itthon, és miért nem ment világgá.

Aztán Kinga varázsol el ismét a pezsgő, értelemmel teli világával, egy tea mellett, a HUB-ban.

Bogarászok a Gutenberg Könyvesboltban; Robi és Kinga gondoskodik róla, hogy képben legyek a kulturális programokat illetően, este például megyek hangversenyre a Kultúrpalotába. 

            Április 14-én péntek reggel irány a posta, a feladandó csomaggal, de zárva. Mennék a Teleki-Bolyai Könyvtárba, zárva, és minden más is zárva. Ja, persze, Ortodox Húsvét van.

Ácsorgok a matematikus Bolyaiak szobra, aztán az emlékmű előtt, amely az 1989 decemberi, kommunista diktatúrát megdönteni kész, román forradalom marosvásárhelyi kiindulópontját jelzi, és egyben a téren puskagolyó által a szabadságért hősi halált haltak emlékét is őrzi. Találok a városban Kőrösi Csoma Sándor szobrot; a göcsörtös, pikkelyes törzsű juharokkal, padokkal szegélyezett, hangulatos Vár sétány egyik végén II.Rákoczi Ferenc mellszobra, a másikon egy román történész, író szobra áll.

A belvárostól távolabb, szocreál környezetben a volt politikai foglyok, a Szovjetunióba hurcoltak, a kommunizmus áldozatainak téglalap formára faragott kőtömbökből, fekete fémkeresztekből álló emlékművén felirat áll:

A kommunizmus, mint a néptől idegen, istentelen és törvénytelen rendszer, áthágva minden emberi és isteni törvényt, börtönbe vetette és meggyilkolta legjobbjainkat.

Kiráz a hideg.

A talapzaton és a keresztek között itt-ott piros, műanyag mécsesek.

Sztálin valaha azt mondta:

Van ember -- van probléma!

Nincs ember -- nincs probléma.

Az emlékmű mellett zsivajos a játszótér, a parkban, padokon gábor cigányok ülnek. Külön az aranybarna és irizáló zöld fodros rakott szoknyát, élénksárga és csillogó arany blúzt, fejkendőt, hajukba font, piros pántlikát viselő asszonyok, aranyékszerekkel díszítve, karjukban a kisebb gyerekekkel, és külön a férfiak fekete kalapban, bajszosan. Mind csinosak és büszkék, mint mindenhol, mindig. Nevetgélnek, hol magyarul, románul, hol cigányul beszélgetnek.

Egy külvárosi árnyas, vadvirágos parkerdőn túl elhanyagolt katonatemetőre bukkanok. A kő sírkereszteken a román katonák neve, rendfokozata és kora olvasható. Szinte mind huszonévesek. Az nincs kiírva, hogy az első vagy második világégés hősei, azaz áldozatai voltak-e. Egy arra járó középkorú pártól kérdezem, de ők sem tudják. A férfi az elsőre tippel. Legyintek, végül is teljesen mindegy, a halál az halál, csak ne érte volna őket utol olyan fiatalon. A férfi úgy emlékszik, itt régen gyerekkorúaknak is voltak fejfáik, de azokat eltüntették.

Szenvedés, ártatlanok kínja, háború, halál, mint alapértelmezett üzemmód. Itt is.

Nem akarom ezt gondolni, de nem ugrik be más.

            A gyors folyású napok összeérnek, sőt, mintha a kedd délelőttöt rögtön csütörtök délután követné, a szombat délután pedig átesne a hétfő reggelbe. Írom a magamét, a magam legutóbbi rögös útját a Balkánon, Spanyolországon át a "belső", onnan egyenest a "külső" háborúig; mint a költöző madár, szállok egyik szálláshelyről a másikra, vendéglátók és vendégek, menekültek és hozzám hasonló utazók, közöny és szégyen, baleset és betegség...

            Hétvégén Kinga elhív alapkőletételre a Marosvásárhelytől félórányira lévő Nyárádszeredára, ahol a Nyárád-és Kis-Küküllő-menti fiatal orvosok számára épülnek szolgálati lakások. Érdekes program számomra, így legalább kicsivel jobban belelátok a Studium Prospero Alapítvány tevékenységébe.

Néhány nappal később ismét a Látó szerkesztőségében vagyok, alkalom adódik, hogy Gáboron és Robin kívül megismerjem Annamarit, aki a tanulmány és kritika rovat szerkesztője, valamint Botondot, akié az esszé, a riport és interjú. Mindannyian művelt, okos, árnyaltan gondolkodó értelmiségiek, csak tanulni lehet tőlük. 

Helyi programokat sem hagynék ki szívesen, mint a Spektrum Színház Ady és Adél című monodrámája; Shakespeare: A vihar; a Stúdió Színház előadásában a Bakelit taxi; vagy a Maros Művészegyüttes Sárga rózsa című táncelőadása.

Végre sikerül úgy időzítenem, hogy se ünnep, se hétfői szünnap, se egyéb elfoglaltság ne akadályozzon a közel 230000 kötetet őrző Teleki-Bolyai Könyvtár meglátogatásában. Látható itt például Kőrösi Csoma Sándor Tibeti-angol szótára; a Károli avagy Vizsolyi Biblia 1590-ből, mint az első teljes magyar nyelvű Biblia fordítás. A könyvtár legrégibb könyve egy 14. századi pergamenkódex. A régi barokk épület falainak, a korabeli bútoroknak és az öreg könyveknek jellegzetes illata lengi be a könyvtártermet, és az épületben található könyvtáralapító gróf Teleki Sámuel és Bolyai Farkas és János, apa-fia zseniális matematikusok munkásságát bemutató termeket.

            Az ezerhatszázas években épült a hét bástyás marosvásárhelyi vár, amely Erdély és Székelyföld egyik legnagyobbja. Építésében, védelmében az egyes városi céhek fontos szerepet játszottak.

Nem érdemes kihagyni.

A Vár múzeumában tájékozódni lehet Marosvásárhely, mint szabad királyi város korabeli társadalmának szerkezetéről, a polgárjog megszerzésének követelményeiről, bűncselekmények és büntetések, boszorkányság és boszorkányüldözés, társadalmi konfliktusok; a korabeli konyha fűszerei, húsok és köretek, bor és kenyér, tálalás és evőeszközök.

Budapestről való a múzeum időszaki hangszerkiállítása. A világ minden tájáról való 19--20. századi hangszerek vitrinek mögött: dobok, kéregkürt, didgeridoo, csörgők, csattogók, sípok, hárfa, lant, furulya, egy és sokhúrosok. Fotón a zenészek, és a digitális technikának köszönhetően a hangok is meghallgathatók.

A várudvaron áll a gótikus református vártemplom, van itt téglaégető kemence az ezerhatszázas évekből, kézműves műhelyek az ezerhétszázasból, várkút, Hunyadi János mellszobra, leselkedek a nemrég épített geodézikus kupola belsejébe, a várfalak lőrésein át a városra.

            A hétvégét egy Nyárád-folyó menti faluban töltöm Vida Gáboréknál. Megkóstolom a bivalysajtot, házi kökény lekvárt eszem és hegyekben szedett áfonya teáját iszom rá, isteni a kertben termett, bőrében sült krumpli. Biciklivel és gyalogosan járjuk a zöldellő, lankás hegy-és dombvidéket, amelyeken túl itt-ott látszanak a háttérben a távoli havasok. A vadon és a művelt táj összeér a vadállatok örömére, egykori kiterjedt gyümölcsösök és szőlő maradványai láthatók a csendes székely falvak környékén a domboldalakon. A lombosodó erdők ösvényein, a vastag agyagos sárban jól kivehetők a gyakran előforduló farkas és medve lábnyomai, megborzongok egy-egy hatalmas méretű nyom láttán. Távcsővel figyeljük a tisztásokon legelésző szarvasokat és őzeket, Gábor mutat hegyoldalban és hegytetőn futó első világháborús lövészárok-rendszer maradványokat.

            Április 24-én, hétfőn a délelőtti munka után a Víkendtelepen kötök ki a nyárias napsütésben. Jó sétálni és ücsörögni a szépen gondozott fűben. A telep a város északi részén, a Maros egyik holtágán létrehozott üdülőpark. Még ugyan nincs víz a csúszdás medencékben, és a telepet karéjban ölelő holtágba sem engedték be a Maros vizét, de már láthatóan gőzerővel készül mindenki a szezonra.

Este a HUB-ban behallgatok egy -- az Erdélyi Brahmana Misszió által szervezett -- előadásba. A téma többek között a boldogság, a meditáció, a jóga filozófiája, az ego hatalma és legyőzése, karma és újjászületés.

            A következő, megint csak meglehetősen összecsúszó napok délelőttjei munkával telnek, a köztes időben hol a Látónál vagyok, hol csavargok a város sokszínű díszletei között, vagy éppen beszélgetek a főutcán az újságárussal, a HUB-ban a recepciósokkal, a helyi lapnak dolgozó újságírónővel; ordát veszek a piacon és alma méretű retket, házi káposztás kenyeret és házi tejet. Színművészetisek két szereplős, Tűzoltó című előadását nézem az egyetemen.

Újabb esti esemény a HUB-ban: a helyi örmény származásúak egyesületének szervezésében egy történész tart előadást: Az örmény genocídium katonapolitikai előzményei címmel. Nem felemelő a téma, felzaklat, mint minden érzéketlen politikai döntéshozatal és manipuláció a nyomában gerjesztett ellenségképgyártással, és a soha, sehol el nem maradó vérengzéssel. Tudjuk, mi a gond: hiába beszélünk róla éppen azért, hogy többé ne történhessen meg hasonló borzalom, mégis mindenkor, mindenhol megtörténik, mintha végső soron ez az egy kőbe vésett emberi séma létezne, amit akarva-akaratlanul, ösztönösen ismételgetünk a végtelenségig.

            Április huszonnyolcadikán sikerül beriasztanom a HUB épületét, nem mesélem el, hogyan.

Este a Gemma Book-Cafeban Vida Gáborral beszélgetünk kis közönség előtt, utána még folytatódik, sőt, messze az éjszakába nyúlik a szűk körű beszélgetés a Maros-parton.

            Másnap délelőtt részt veszek a Látó szerkesztőségének diákoknak tartott előadásán a szerkesztői munkáról, a szerkesztő és szerző viszonyáról és sok más hasznos témáról.

Délután a Színház téren a Tánc Világnapja alkalmából remek néptánc előadásokat láthatok.

            Vasárnap reggel irány a Maros-parti bolhapiac. Kár részletezni a jókora területet elfoglaló, földön, standokon fellelhető óriási mennyiségű árukészletet, mindent árulnak a kereskedők -- akik javarészt gábor cigányok -- a poros laptoptól, törött telefontól a tonnányi használt ruhákig, és cipőkig; meghatározhatatlan kategóriájú kacatok tömkelege, kristálypohár és elektromos bicikli, miccs hús és vattacukor.

            Május elsején vendégségben vagyok egy HUB-os ismerősnél, kertben hús-sütögetés, ki bort, ki sört iszik az ízletesen fűszerezett flekkenre, diskurálunk az élet dolgairól, majd irány a Maros-part és a Víkend telep. Belénk fér még egy jó adag miccs hús is, jeges sörrel koccintunk a nyáriasan meleg ünnepnap örömére; a nagyszínpadon a néptánc után jön a Titán koncert. 

            Május másodikán, kora reggel, remek emlékekkel, élményekkel hagyom el az író rezidenciát, a HUB épületét. Ugyan nagyon gyorsan, de igen tartalmasan teltek el a hetek.

Úgy döntöttem, pár napot még ráhúzok erdélyi kintlétemre. Néhány óra múlva befutok Kolozsvárra. A szállásom eléggé kint van, de villamos jár, három lej a jegy. Jól mondják, igazi európai nagyváros ez, sok-sok látnivalóval. Nem győzök betelni a belváros csodás tereinek, gazdag épületeinek látványával. Valahol a Szamos part közelében csorba levest eszem kenyérrel, aztán felszaladok még naplemente előtt a Citadellára, le a Central parkba. Este egy asztalnál ülünk a román vendéglátómmal és egy ukrán vendéggel. Az ukrán fiú Kijev mellől való, vonattal érkezett odaátról és taxival. Kelkáposztát eszünk tejföllel, aztán agyonfűszerezett chipset ropogtatunk, ők helyi töményet, én sört iszom rá. Feldobom, hogy "Srácok, tulajdonképpen mi mindhárman ellenségei vagyunk egymásnak!", mire jóízű nevetésben törnek ki. Nevetve koccintunk, "egészségünkre!" -- hangzik el három nyelven, emeljük poharainkat a békére, a bulira, a búfelejtésre.

Másnap Művészeti és Etnográfiai Múzeum, Mátyás király szülőháza, Szent Mihály templom, Havas Boldogasszony-templom, Ortodox katedrális. Hol az utcák egyik, hol a másik felén gyalogolok, bámulom a fantasztikus, díszes épülethomlokzatokat. Csodás a Botanikus kert éppen nyíló tulipán-tengere. A Házsongárdi temetőben sokáig ácsorgok Dsida Jenő sírboltja előtt. A Babes-Bolyai Tudományegyetem múzeumaira már nincs idő. Majd talán legközelebb.

Idős svéd párral beszélgetek a következő állomás: Nagyvárad egyik árnyas utcáján, kávézó teraszán. Ugyan jártak már errefelé tizenöt-húsz éve, most azonban kifejezetten fogorvoshoz jöttek. Megéri számukra egy komolyabb ellátásért bevállalni az utazást a svédhez képest olcsóbb, kifejezetten gyors és szakszerű kezelésekre. Állítják, óriásit fejlődtek a térségben a városok, mióta errefelé jártak. Jelenleg is zajlanak Nagyvárad minden szegletében a felújítási munkálatok, számtalan utca feltúrva, gázcsöveket fektetnek éppen gőzerővel, zajlik a parkosítás, főbb utak, körforgalmak betonja felverve. Grand Canyon-mély, alagútnak tervezett hosszú vájatok, félelmetes acélrudak állnak ki a földből, mintha csak bombatalálat érte volna a települést. Forgalomelterelések, por, zaj és füst, de ha egyszer készen lesznek, a fejlesztések minden bizonnyal a város javára válnak majd. Üldögélek csodás paloták, templomok előtt, tudom, hogy nem lehet hazavinni a látványukat, lefényképezni sem érdemes őket, mert a fotó nem adja vissza a valóságot. Rám tapad a hosszú farmer, a póló, huszonöt fok van. Sóhajtozom a Holnap Irodalmi Társaság alapító tagjainak a szoborcsoportja előtt: Ady, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Emőd Tamás; kimerülten fekszem a Körös parton, mintha egész eddig, kerek egy hónapja le sem ültem volna, sőt, mintha egyáltalán nem is aludtam volna ez idő alatt. Az Ady múzeumba már nem bírok bemenni. Hülye vagyok. Ezzel kellett volna kezdenem. Majd legközelebb. Miközben a szállásom felé botorkálok, összefutok a svédekkel, könnyű nyári ruhát viselnek, aranybarna a bőrük, fiatalos és elégedett a mosolyuk, intünk egymásnak. Pár nap múlva hazamennek, várja őket ott messze északon a szeretett erdejük, aminek ültetésére, gondozására tették fel az életüket. A vendéglátóm barátságos, kövérkés román asszony, hatalmas, klasszicista elemekkel díszített, szürke, ormótlan családi háza legfelső szintjén van a szobám, feltámolygok a tükörablakos csigalépcsősoron. Vetek még egy pillantást az üvegen át a szűk, lebetonozott udvar reneszánsz kort idéző szobraira és a tengernyi limlomra, aztán magamra zárom a három ágyas szoba ajtaját. Ide hallatszik a várból a zene, Street Food Fesztivál van éppen több száz éves falai között. Ezt is kihagyom. Zuhanyzás után felélénkülve gondolok vissza a Marosvásárhelyen töltött hetekre. A munka mellett új ismerősökkel, élményekkel gazdagodhattam, élveztem az ottlét minden pillanatát. Lefekvés előtt még összepakolok, holnap indulok haza.