1. A pipacs
 

Talán tényleg messzire kell menni, mindegy is hová, ha az ember felül akar emelkedni önmagán. Vagy ha önmagán nem is, mindennapi gondjain. A teendőin, amelyek oly’ fontosnak tűnnek. Mennyi idő kell, milyen távolság, hogy elhagyjam a folytonos akarást, tervezést? Mikor engedi el az elme az örökös számolást, összeillesztést?

Eleinte még nem. Nagyon nem. Nemhogy elengedném a feladatokat, és csak az egyetlenre, az írásra koncentrálnék, újabbakat találok ki magamnak. Hogy majd még ezt, meg még ezt is. Fel kell hívni valakit, feltétlenül visszajelezni másnak, és azt az e-mailt még elolvasni. Amíg ismerős a táj, csüng rajtam a világ zaja. De Siófok és Balatonkiliti után, Ságvárt elhagyva, a Tengőd és Nagyszokoly elágazáson túl, sosem látott vidéken járok.

Ismeretlen falvak ismeretlen emberei. New York feliratú, nyomott mintás leggingsben sétál egy lány, kezét üres tekintetű fiú szorongatja. Egy várandós roma asszony a bolt felé indul. A takarékszövetkezet tábla alatt rég befalazott ajtó, az ablakokon leszakadt redőny. Az italbolt előtt biciklik, emberek, ott felejtett életek. Beleborzongok, arra gondolva, hogy mindegyiküknek saját rezdülése, hónaljmelege, vágyakozása, neve van - saját, elmesélhető története. Miért éppen őket látom? Miért éppen ők mennek át előttem az úton? Miért most? Talán dolgom van velük? 

Tornyos felhők az égen, a zivatar kedve szerint csap le. Csak kalimpál előttem az ablaktörlő, fejfájás szorítja a homlokom. Mezők, hegyhátak, domboldalak. Fél órája is van, hogy szembe jött valaki, a visszapillantó tükörben csak az esőcseppek csillannak. Elcsendesedett a telefonom.

Enyém az út, csak az enyém, amit járok. Szürke, kopott. Kátyúkat és bennük rekedt esővizet kerülgetek. Bodzavirágot, pipacsot látok, a sötétkék esőfelhők előtt billegetik magukat, hogy rájuk figyeljek. De inkább a zöldek - a lombok, gyomok, az esőáztatta árkok makacs füvei - gyönyörködtetnek.

Kaposszekcső, Kishajmás, Hetvehely.

Hangosan mondom ki a nevüket, senki sem hallja.

Én hallom.

A lombok hallják.

Aztán Vajszló. Sűrű, vörösbarna sárral, szigorú esővel vár. Az írórezidencia ajtajában, az ereszig halmozva a tűzifa, tetejében rozsdafarkú fészkel, csiga pihen házában. Csend van. Csendem van. Csendességem.

2. A bodza
 

A magas plafonú rezidencia falain régi sóhajok, hosszú lábú kaszáspókok, szentképek és hatalmas feszületek. Nem félsz? - kérdezik a lányaim, amikor meglátják.

Nem.

De mégis, amikor kivilágosodik, legszívesebben a kertbe mennék. Hosszú járda fut végig a hátsó kerítésig. Bejáratát jobbról egy fenyő, balról egy bodzabokor őrzi. Kapuként borulnak össze, hogy ha átbújik alattuk, közöttük az ember, már egy másik, csendesebb világban találja magát. A csigák kertjében.

Apró, zöld körték érlelődnek itt. Ők sárga, húsos termést érlelnek - én szavakat, mondatokat. Az ő gyümölcsük sokkal valóságosabb, mint az enyém. Már most kézzelfogható, még ha éretlen is.

A bodza sem fukarkodik. Amint ajtót nyitok, megcsap fehér virágainak illata. Török pár ágat, és egy kancsóba teszem.

Szép.

Megnyugtat.

Otthon érzem magam tőle.

3. A csalán

Régóta nem gondozta senki ezt a kertet. Megfeledkeztek róla. Térdig ér a fű. Látszik már, merre járom utamat, mert meghajolnak előttem a gyomok. A fenyő alatt borostyán tekereg, moha pelyhesedik a fal tövében. A körtefák ágait érinti a magasba szökő gaz.

Bőven terem a csalán is. A kerti utacska hónaljában szégyenlősen, alig arasznyira nőnek, a szomszéd, elvadult kertje felőli kerítésnél nyurgán magasodnak. Lágyszárúak és mégis nagyobbnak nálam. Soha nem mozdultak ki innen, ember, állat nem háborítja őket. Talán a rozsdafarkúak szárnyának suhintása mozdítja néha leveleiket, a belső, zárt udvarba még a szél is bajosan hatol be.

A vajszlói csalánok haragoszöld leveleit nem járja tetű, nem szennyezi kutyavizelet, nem tapossa gumiabroncs, nem lyukasztja csiga. Nőnek szabadon, és céltalanul. Senki nem akar tőlük semmit, és ők is csak saját örömükre bontják virágaikat, érlelik magjaikat.

Haszonossá tehetném őket: teát főzhetnék belőlük magamnak, vagy akár főzeléket is, összevágott leveleiket a templom mögötti kert pöffeszkedő gácsérjának vethetném. Ha a sok töröküléstől elgémberedik a lábam, megcsapkodhatnám velük a vádlimat.

De miért gondolom, hogy a Teremtő az én kedvemért helyezte ide ezt a csalánt? Mi jogom háborgatni? Hogyan képzelem, hogy megbolygatom ezt a békés csaláncsendet, csalánmagányt? A csalán konteplációját.

A csalán dicsőít, hálát ad, jámbor létezése maga az ájtatosság. Nem kér, nem perel. Van.

Kezdem megérteni, hogy az Úr miért teremtette szúrósnak a csalánt. Hogy ne zavarjuk. Hogy békén hagyjuk. Tanuljuk meg, hogy nem kell mindent a magunk javára fordítani. Nem kell letépni, összevágni, feldolgozni, leforrázni, megrágni.

Én is a csendességért, az elvonulásért jöttem Vajszlóra - és még egy bokor csalánnak sem tudom megadni ugyanezt? Micsoda rátarti, pöffeszkedő lény vagyok, hogy én keresem az ő létezésének okát!?

Pedig éppen azt, és úgy végzi, ahogyan számára rendeltetett: alázatosságra tanít. Kislányként még tudtam ezt. Akkoriban képes voltam úgy megérinteni, megsimogatni a csalánlevelet, hogy nem csípett meg.

Nem tudom, mit akar tőlem Vajszló.

Miért lengeti elém nagymamám zsámbéki kertjét, akkori önmagamat?

Vajszlói igézet ez, bűbáj, ima.

4. A tulipán
 

A vajszlói szállásomon régi, sötétbarna bútorok. A konyhában alig bírom kinyitni a szekrényajtókat. Szerintem néha egér is járhat, mi másért lenne a sarokban csapda. Én mindenesetre nem hallottam motozni őket. Az stelázsi felső polcain bögrék sorakoznak. Összesodródott bögregyűjtemény.

Az egyiken ölelkező pár és felirat:  Haslinger Hof - Der Gastliche Bauernhof. Nem hagy nyugodni az eredet, rákeresek. Nyolcszázötvenhét kilométert utazott a bögre, mire ideért Olaszország északi részéről. Ki járhatott arra Vajszlóról? Valószínűleg a polgármester.

Egy sötétkék, robosztus bögrén arany színnel festett, ágaskodó, vagy inkább repülő bakkecske, és felette - hogy egyértelmű legyen, melyik csillagkép szülöttének szánták  - a dátumok. December 22. - január 19. Két csillag virít az állat hátán. Amikor hozzáérek a bögre füléhez, érzem rajta a zsíros-olajos konyhai párát, rég nem használta senki. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint 1686-an laknak Vajszlón. Csak el kéne osztani tizenkettővel, és kiderülne, hány ember között kell keresni az egykori tulajdonost. Mégsem. Rejtélyes okok miatt éppen a bakokból van a legkevesebb. Másképpen kell számolni, de mindegy is melyiket választom, még így is több mint száz marikanéni és pistabácsi lehet a bögre bakja. Akkor sem innék belőle, ha bak lennék. De nem az vagyok. Skorpió, ha valaki szeretné számon tartani, de nem hiszek az ilyesmiben.

Apró, csorba bögre kerül a kezembe. Nem is bögre, inkább csésze. Rózsaszín, kék és narancssárga virágok futnak a szegély aranycsíkja alatt, szirmukon csiga pihen. Egykor jobb napokat láthatott. Nekem kicsi a kávéhoz, bő lére eresztve szeretem, sok tejjel. Nem tartozik készletbe, nincs párja, de előrébb teszem, mert tetszik.

Aztán egy puritán, mégis előkelő bögre kínálja magát. Hófehér, kissé szögletes porcelántestén két kék vonal: egy a peremén, egy pedig ujjnyira alatta. A fenekére nézve kiderül, egyenesen a schönbrunni kastélyból származik. Öt egyformát találok belőle. Kiteszem a fűszeres polcra. Legyen szem előtt, ha már ilyen formás. Kezebeli, de mégsem ezt választom.

Eszembe jut, hogy biztosan akad, kell, hogy legyen itt valami Zsolnay. Közel van Pécs, csak dolgozott ott valaki Vajszlóról. Hátha ide sodródott legalább egy közönséges pöttyös bögre. De hiába keresgélek. Csak egy winterlingi, ezüstmintás készletet találok. Kancsóval, tejszínkiöntővel, cukortartóval. A széles ablakpárkányra állítom őket. Eddig egy leharcolt kávéfőző porosodott itt, azt inkább eldugom a szekrény mélyére.

Már kezdem feladni, hogy megtalálom a nekem való kávésbögrét, amikor észreveszek egy pipacsos, lepkés, nagyfülűt. A formája tökéletes, bár egy kicsit sok rajta az ingyom-bingyom. Aztán meggondolom magam és inkább befogom sminkecsettartónak.

A liszt, és a gyűröttre morzsolt majorannás zacskó mellett végre meglátom a vajszlói bögrémet. Eddig szégyenlősködött, de végül csak megmutatta magát. Négy tulipán, szolidan pöttyözött háttér előtt, alul piros csíkkal. Úgy hangzik, mint valami heraldikai leírás. De a címertani könyvekben kutatva csak annyit találok, hogy egyetlen címeren sem szerepel tulipán. Sőt, kimondottan ajánlják címertervezők figyelmébe ezt a motívumot. Talán az írórezidencia címerében feltűnhetne.

– A bögrékről írsz? – kérdezi a párom.– Se szex, se cselekmény?

Egyik sincs. Akkor sem lelkesedik fel, amikor megmutatom neki a festett tulipánokat. De végre megvan a bögrém, amelyből lassan kortyolva ihatom a kávét.

Jöhetnek a tatárok a Duna jegére, éghetnek a torzonfák!

Ma ölöm meg az első figurát a regényben. Ilyen napoknak is kell lenni.

5. A százszorszépek
 

Már több mint egy hete itt vagyok, amikor nemcsak átsiklik a szemem a százszorszépeken, hanem megismerem őket - rájuk ismerek. Pedig eddig is minden nap hűségesen bólogattak vajszlói kertem buján viruló füvei között.

Ha valaki fűnyíróval végigvágná az ösvény két oldalán fennhéjjázóan táncoló füveket, a vad százszorszépek mind elvesztenék virágaikat. Már gyerekként is gyilkos szerszámként tekintettem a fűnyíróra. Mikor éppen a legszebben virítottak kedvenceim, szárba szökkentek és virágaikkal csalogattak - hangosan, kattogva, benzinbűzzel megérkezett a fűnyíró, és minden szerettemet halálra gázolta. Miért? Miért kell ez? Kinek jó az, hogy rövid a fű ott, ahová amúgy sem lépünk sosem?

Miért nem maradhat úgy? Szörnyű barbárságnak tartottam, hogy így elbánnak kis virágaimmal.

A vajszlói kert más. Elhagyatott, elfeledett.

Más talán azt mondaná, gondozatlan, gazos.

Ide aztán senki sem jön berregő fűnyíróval. No, nem azért, mert az írónő alkot éppen, hanem azért, mert senkinek nincs rá gondja.

És milyen jó ez így!

Minden nap kimegyek megsimogatni a fecskefüveket, a lóheréket. Elmorzsolok egy-egy friss fenyőhajtást, jó illata van. Nézem, ahogyan araszolnak a meztelencsigák.

Aztán a százszorszépeken a sor. Nem lépek rájuk, csak a keskeny járdáról nézegetem őket.

Regényt írok. Hosszú, epikus műfaj. Sokat kell hozzá ülni, jó néha járni egyet odakint.

És ebben a semmisemvéletlen kertben, semmisemvéletlen falucskában az sem véletlen, hogy éppen szárszorszépek nőnek ebben a kertben.

Jókai Mór Százszorszépek című novelláját főiskolásként olvastam először, mostani könyvemnek ez az írás ihletadója. A Százszorszépek, amelyet Jókaitól kaptam, itt Vajszlón valódi százszorszépekkel találkozott.

A regény a várakozásról, a falak építéséről és lebontásáról - és a szépségről szól. Arról, hogy a szépség mennyire esetleges, és hogy minden szemnek más a szép.

Az én szememnek szép a gazok között bólogató százszorszép. És még a gaz is szép körülötte. Mert amint tudom a nevüket, nem gazok többé, hanem igazok.

A Teremtő igaz csodái, néven nevezhetőek, szerethetőek.

Vad százszorszép? Nincs ilyen.

Mi, emberek vagyunk a vadak.

6. A bambusz
 

Keskeny, messze nyúló a vajszlói birtok. A rezidenciától a kert vége felé lejt. Ahogy lejjebb, és lejjebb ereszkedik benne az ember, úgy kerül egyre messzebb a főút zajától. Különben az sem sok.

Az ösvény mellett néhány apró cölöp. Minek verték ezeket ide? Ott is van néhány, alig térdig érők. De értelmüket nem látom. Mit kerítenek, vagy kerítettek valaha? Közelebb lépek, hátha rájövök, mit vetettek az ágyásokba, ha ágyások egyáltalán, amikor észreveszem, hogy a cölöpöknek haja van. Mindegyik csúcsából három, öt vagy még több, keskeny levélke ágaskodik. Mik ezek?

Annyira nem ide valóak.

A réti csenkesz, a csomós ebír, a szagos borjúpázsit között, a szemünknek ismerős hazai füvek kócos rengetegében komor, büszke egyenességgel tűnnek ki.

Aztán a ház árnyékában, a fenyő mögött felfedezem a bambuszligetet. Föld alatti rizómáik kúsztak el az ösvényig és ütötték fel a fejüket mellette. Nem jöttek zavarba a helyi, őshonos egyszikűek között, csak mutatták másságukat.

Annyira nem ide valóak.

Egyenesek, határozottak, szilárdak. Tudják, mit akarnak. A sok eső erőtől duzzadóvá teszi őket. Itt vannak, nőnek, terjeszkednek. Hosszúkás leveleik japán metszetek, keleti faliképek hangulatát idézik.

Annyira nem ide valóak.

Zöldjük belesimul a körtefák lombja, a bodza levelei közé. Hiszen már napok óta járom a kertet, és csak most vettem észre őket. Csak úgy itt vannak, elférnek a többi között. A vérehulló fecskefű nem perel, az ibolyalevél nem sápad a tövében. Csigák másszák, szúnyogok pihennek rajta. Jól megvannak.

Lehet, hogy mégiscsak ide valóak.

Gyökeret eresztettek, fiókát nevelnek.

Vajszlóiak. Haza értek.

7. A rózsa, a rózsák
 

Napokig ültem újabb és újabb helyre a rezidencián, mire megtaláltam, hol a legkényelmesebb. Az ablak a szomszéd, elhagyott telekre néz. Az ereszen vérehulló fecskefű ütötte fel a fejét, a fagyalra szederinda kúszott. De a rózsa éppen olyan szép, piros, mint itt, a rezidencia előtt. Látszik, hogy régóta nem metszették értő módon, de ez a rózsát cseppet sem zavarja. Virul, piroslik. Minek szednék belőle, hiszen pont ugyanilyet hoztam be tegnapelőtt az előkertből?

De amikor ablakot nyitok, az elvadult udvar több titkát tárja elém. Hajnalpír futórózsa és sárga szirmú, damaszkuszi bólogat a gyomtenger közepén. Meg mintha az a rózsa, a vörös tearózsa odaát, az is pattanóbb bimbójú, feszesebb tartású lenne, mint amit itt, a rezidencia kertjében metszettem.

Szép.

Visszaülök, megírok néhány bekezdést, maradék kávémat kortyolgatom. Valami nem hagy nyugodni.

Kéne nekem abból a rózsából. A hajnalpír futórózsából.

A szomszédé. Még ha nincs is itt, akkor is az övé. Még ha nem törődik vele, ha itt hagyta, ha nem szeretgeti, nem metszi, akkor is az övé. Inkább kutatok még a tatárok harci kézjelei után, olvasgatok, megnézem, hogy mit lehet tudni a mongol, égetéses gyógyításról, a moxáról.

Vágyakozom a rózsa után.

Nagyanyám azt mondta, csókot és virágot lehet lopni. De hát nem is lesz az lopás… Csak lesétálok a kert végébe. Bizonyára van ott egy kis kapu, megereszkedett kerítésrész, ahol - mintha csak véletlenül történne - áttévedhetek a szomszéd kertbe. Mi ebben a bűn? Mire újra erre vetődik valaki, a rózsa beforrasztja majd a sebet, amit rajta ejtek, és a gumicsizmám alatt meghajolt körömvirágok, árvacsalánok és libatopok is peckesen állnak majd, mintha mi sem történt volna. Ha ollót viszek magammal, az már azt mutatja, előre elterveztem a lopást. Hát igen… Előre elterveztem, és már megyek is, mert hív az a rózsa.

Akarom azt a rózsát.

Nem csak úgy a vázába tenném. Úgy képzelem, hogy dugványozom, gyökereztetem, hogy haza viszem. Örökre  legyen az enyém! Nekem nyíljon, nekem illatozzon, engem sebezzen tüskéjével.

Csiganyomok csillognak a betonon. A kerítés hosszú. Sosem ér véget, és jól látni, hogy a belső kert, a hajnalpír rózsa kertje még azon belül is külön el van kerítve. Valahonnan kíváncsi, barna kutya tűnik fel, nézi, mit bóklászom a magas fűben a birtok végén. Félek tőle. Ő is tőlem. Sűrű szederindák, meg a bambuszerdő - amely tegnap még egzotikus szépségével illegette magát - utamat állják. Szögesdrót, csalán őrzi a rózsakertet. Bárhonnan kerülöm, akármerre fordulok, csak messzebb, messzebb jutok a hajnalpír rózsától.

Nézem, ahogyan felfut az omladozó házfalra a kutyaól és az egykori nyári konyha között. Meglátom elhagyatottságát, magányában is viruló szépségét, a dudvákra pazarolt tündöklését. Talán még a vágyakozásomat is érzi, hogy hogyan epekedem utána. Bizonyára érzi, látom, ahogy libben a levele, indája. Nekem int.

De hiszen itt van! Itt, a füveskönyvemben. Mindenét odaadta nekem, amit kívánhatok tőle. A sóvárgást, a vágyakozást, a bűnben járás izgalmát, a lemondás elszántságát és a birtoklás örömét.

Enyém lett a vajszlói hajnalpír rózsa. És most már a tiéd is.

8. Az eper

Jövök, megyek a világban. Rámosolygok az emberekre, pedig nem is ismerem őket. Képmutatás - talán. Önvédelem - az is lehet. Megszokás? Ki tudja. Valamiért szeretném, hogy jót gondoljanak felőlem, hogy ne féljenek tőlem, bízzanak bennem. De miért?
Nem lenne elég, hogy csak jövök, megyek a világban - csak úgy? Anélkül, hogy azon törném a fejem, mit gondol rólam a biciklijét támasztó öreg; a boltos, aki árut pakol a hűtőpultba vagy a kismama, babakocsiját tologatva a járdaszélen. Nem mindegy?

Azt sem tudják, ki vagyok. Sosem láttak, híremet sem hallották. Nem érdekli őket, miért vagyok itt, talán észre sem veszik, hogy figyelem őket. Nézem házaikat, kertjeikben a műanyag flamingókat, virágaikat. Gyűjtöm mondataikat, ételhordó-cipelésüket, felgazosodott tetőcserepeiket, foghíjas nevetésüket. Nem azért, mert írni akarok róluk. Kislányként ugyanilyen kíváncsisággal lestem be a kerítések mögé. És észreveszem, hogy nem csak én lesek, hanem ők is lesnek engem. A kertekből itt is, ott is kikandikál valaki. Persze tudom, hogy nem kimondottan engem néznek, hanem mindent, mindenkit. Kinéznek, mert valaki elkezdett füvet nyírni, hangosan marják az aszfaltot a ház előtt, mert a traktoros már megint nyitott ajtóval közlekedik. Vagy csak úgy, mert nincs jobb dolguk.

Tudom, hogy figyelnek, amikor az eperért megyek. A Pom-Pom presszóból hunyorogva kilépő férfi; a fodrász, miközben valakinek éppen a pajeszát nyírja, a hortenziaágon ülő csiga, a kemping kerékpáron egyensúlyozó nagymama. Találgatják, ki ez, és hova megy?

Eperért megyek.

Vajszló két gyümölcse - az eper és a dinnye - közül, most, tavasszal az eper érik. Nem mehetek úgy haza, hogy meg sem kóstolom. Nem zöldségestől akarom venni, hanem termelőtől. A vasúti átjárón túl két háznál is kínálják a friss gyümölcsöt. Még a közelébe sem értem a portáknak, mikor megérzem az eperillatot.

Édes, intenzív, csábító.

“Kedves illatban kedvellek titeket”. Tudom, hogy finom lesz ez az eper, hogy szétolvad majd a számban, és porcukor sem kell majd hozzá. Hogy magában fogom enni, úgy, ahogy van, mert csupa íz, aroma. Mindezt az illatából tudom, még nem is láttam, nem is értem hozzá, meg sem kóstoltam.

Mint a mosoly - jut eszembe.

A mosoly a mi kedves eperillatunk.

9.  A pipacs
 

Esik és esik. Vajszló mellett vezetek, alig látok valamit. Sűrűn kalimpál az ablaktörlő.

Lelassítok, de nem a csúszós út, vagy a látótávolság miatt. A szakadó esőben a határt figyelem - az út szélét, a szántóföldeket, a távoli lankákat. Senki sem jár erre. Csak a csigák meg én.

Az akácok, csipkebokrok, bodzák meg-meghajolnak a zuhogó esőtől. De az árokpartok pipacsai, meg sem rebbennek. Pedig fátyolvékony szirmuk, gyengécske, szőrös száruk nem tűnik valami erős alkotmánynak. Biztosan rosszul látom, állapítom meg magamban.

A piros virágok végigpettyezték az út szélét, minden kanyar után újabbak és újabbak tűnnek a szemem elé. Az eső még mindig zuhog, és én már csak a pipacsokat nézem. Hogy melyikük hajt fejet az eső előtt? Hogy akad-e, amelyik meghajol? Behódol-e valamelyik a szakadatlanul szakadó felhőszakadásnak?

Nem, egyik sem. Mind áll, csak álldigál. Eszükben sincs mozdulni. Tökéletes rendben nőttek az út szélére, a teremtés megkérdőjelezhetetlen összevisszaságában. Ha magányosan, ha csoportosan virítanak a füvek között - ugyanúgy mozdulatlanok. Pedig fúj a szél is, mint ahogyan minden rendes, tavaszi zápor idején. De a pipacsok őrködnek, ott, ahová rendeltettek, szirmuk sem libben, száruk sem inog.

Csendesedik a zápor. Ködként párállik a forró aszfaltra hullott májusi eső. Szinte szentségtörésnek érzem, hogy belehajtok, hogy megzavarom a gőzöket. Nekik is rendelt útjuk van, küldetésük, talán éppen egy pipacs szirmát kell nedvesíteniük.

Milyen fontos feladat az is. Sőt, ezek csak az igazán fontos feladatok.

A pipacsszirom-nedvesítés, a nünükepotroh-szárítás, a veréblábnyom-számlálás, a kamillakócolás.

Bárcsak biztosan tudhatnám, hogy nekem is ilyen fontos feladatom van!

Hogy van egyáltalán bármiféle feladatom…

10. A hamvaska
 

Az írórezidencia előtt, végig a járdaszegélyen, sűrűn nő valami pihés, szép levelű növény. Fogalmam sincs, hogy hívják. Kikeresem.

Hamvaska.

A levelei, a szára, de még apró bimbócskái is mind dércsíptének látszanak, pedig meleg május van, rég nincsenek már fagyok. Bárhol megérintem őket, finom, selymes tapintásúak. Sok-sok tő áll szorosan egymás mellett, összeérnek, összeakaszkodnak, szinte teljesen kitöltik a helyet az út és a járda között.

Sápadtnak, hidegnek tűnnek, mégis élettel teliek. A zöld szín elrejtőzött bennük. A halvány szösz alól, amely tetőtől talpig beborítja ezeket a növényeket, alig sejlik elő.

Bimbói csoportosan ülnek, egy-egy száron több tucatnyi. Némelyik borsónyi, de legtöbbje nem nagyobb a mustármagnál. Szemérmesen takargatják, sőt, inkább görcsösen szorítják, ki nem bomlott szirmaikat. Találgatom, milyen szívű virágjuk lesz majd.

Fehér – gondolom. Hamvas.

Mi más illene ehhez a jégkirálynői külsőhöz, hópihéket idéző levélformához?

Néhány a járdára lóg, lépni alig lehet tőlük. Letörök ötöt. Páratlan számút kell, ez valami ősi szabály, és én az ötöt szeretem. Az még ősibb, mint a számok, ennyi ujjunk van - a teremtés rendelte úgy, hogy ehhez viszonyítsunk.

A hamvaskák és a rózsa egy metszett kancsóban áll mellettem az asztalon. Az írás java része gondolkodás, és ilyenkor a szem szeret révedezni, megpihenni. Rózsaszirmokon, metszett üvegen, a hamvaska levelén.

 A bimbók szürkésfehéren, haloványan simulnak egymáshoz, mintha mind egy-egy előre megkötött, elrendezett csokor lenne. Minden hajlatnál, elágazásnál, görbületnél elmélázom. Minél tovább nézem, annál inkább elcsodálkozom hiba nélküli létezésén.

Hamvaska.

Nem nő rajta levél indok nélküli. Valamennyi gondosan formált mestermunka. Ha csak egyetlen mondatomról tudnám, hogy olyan tökéletes, mint egy hamvaskalevél, már elégedett lennék. Szabályszerű, mégis kócos. Magasztos, nemes, fenséges - és az árokparton is megterem. Hangyák és csigák palotája. Romlatlan, de konok.

Dagadoznak a bimbók, várom, hogy kipattanjanak. A hűvös, türkiz-ezüst növénytesten végül nem fehér, hanem sárga virágok jelennek meg. Váratlan ez a szín, meglep. Meleg, mint a nap. A virág eddigi rideg tartózkodása, józan kiszámíthatósága egyszeriben játékos, pazarló kacagássá változik. Arra biztat, hogy vele nevessek, hogy ne keressem a tökéletességet, és ne bánjam a tökéletlenséget - csak vegyem tudomásul mindkettőt. Érzékeljem, csodáljam, használjam - éljek vele!

A hamvaska tökéletlen.

A hamvaska tökéletes.

Mint én.

11. A nőszirmok
 

A nőszirmok, íriszek minden felől rám köszönnek Vajszlón. Kikandikálnak a rogyadozó deszkakerítés mögül, átdugják fejüket a dróthálókon, de virulnak a Nagyboldogasszony templom előtt is, integetve minden arra járónak.

A magyar orchideák.

Annyira igénytelenek, hogy nőnek, mint a gaz. Már az első, februári napsütés virágot csalogat hosszú, éles leveleik közé, és augusztus végéig mindenféle külön megfontolás nélkül nyitják szirmaikat, újabb és újabb bimbókat nevelve.

Romos porták, felázott falú házak, penészes ablakok tövében virulnak - nem válogatnak szegény és gazdag udvarok között. Nem bánják, ha csiga rágja őket. Sőt, mintha a málló vakolat, a foszladozó függönyök előtt még szebben illegetnék magukat.  Csak azért is.

Nem szégyenlősködnek, mint a nefelejcs, vagy a vérehulló fecskefű. Nem lapulnak meg a fűben, mint a százszorszépek. Nem rejtegetik szirmaikat. Kitárulkoznak minden arra járónak, szívesen pazarolják illatukat boldog-boldogtalanra.

Az ember azt gondolná, itt főleg a boldogtalanra. De téved.

Itt az embereknek oly’ kevés adatik, annyira szűkös az élet, karcos és tompa, hogy a kevésnek is örülnek.

Például egy nősziromnak.

Lilának, fehérnek, sárgának, kéknek, feketének.

12. A füge

Nálunk, Esztergomban, a Duna kanyarulatánál féltett, dédelgetett növény a füge. Csak türelmes, gondos ember nevelhet fügét mifelénk. Mert ott óvni, babusgatni kell, takargatni. Külön gondot fordítani rá. A napfényes, szélárnyékos, boldog kerteket szereti, sok nevetéssel, bugyuta kis kérdésekkel és vattacukorillattal.

Vajszlón máshogyan görbül az egek alja. Közelebben kúszik a napfény a bokrok alá, hosszabban időzik az árokpartokon, pihen a csigaházakon. Nem siet, nem kapkod - tovább marad, mert szeret itt lenni. Dédelgeti az epret, a dinnyét, ráérősebben, mint más vidékeken - ezért szeret itt a füge is.

Nem kell ültetni, kipányvázni, szalmával ágyazni neki télire. Elég egy gondatlanul félredobott gyümölcs, és már nő is, bárhol. Sőt, mintha a lehetetlen helyeket még jobban is kedvelné. Nem úgy, mint a bibliai idézetben a magok, amelyek útszélre hullva kókadoznak. Nem, a vajszlói fügének elegendő egy hasadék a lábazatnál, a fal tövében, és máris hozza bumfordi leveleit, vicces terméseit. Ágai meredeznek, és nem gondol a faggyal, nem érdekli a tápanyagutánpótlás.

A füge, ami máshol kuriózum, itt gazként burjánzik. Édes, mézes, gyorsan nő, és nem fukarkodik terméseivel. Elég csak egyetlen ágacskáját letörni, földbe szúrni, és hamarosan új növénnyé fejlődik.

Egy levelét letépem, és a magammal hozott nagy szótárba teszem préselni. Jó lesz majd otthon kinyitni, és beszippantani újra a vajszlói nyármeleg illatát, a dél aromáját. Jó lenne vele hazavinni azt a nyugalmat, ami az itteni csendességben meglepi az embert.

Talán sikerül.

Sikerülhet?

13. A hortenzia
 

A hortenziák a kertek királynői. Egyszerűen nincs szebb náluk. Pazarló, labdányi virágaik rózsaszínben, kékben is gyönyörűek, de szerintem fehérben az igaziak.

Felsőbbrendűségük bármilyen virágoskertben megkérdőjelezhetetlen. Büszke, tekintélyt parancsoló a jelenlétük, magukra vonják a tekintetet - uralkodnak.

Nincs szükségük alattvalókra. Lenyűgözőek egyedül terpeszkedve egy romos ház tyúkudvarában, vagy kastélykertek pázsitján. Csigák palotája, virágbogarak tanyája mind, lepkék, méhek legelője.

Ha már kibontották szirmaikat.

De most, májusban, a vajszlói hortenziák csak haragoszöld leveleiket mutatják. Nyugtalanítóak, makacsok és kitartóak. Láthatóan számukra kedvezőtlen helyen eresztettek gyökeret. Erejük mégis töretlen, burjánzásuk indokolatlan.

Vajon mikor bontják ki a színüket? Kicsi hely ez a Vajszló, sokszor megfordul az ember ugyanazokon a helyeken, hamar komfortos lesz, otthon érzi magát.

Ez az itteni hortenzia is már sokadszorra integet ki nekem ugyanazon a kerítésen. Látom benne a készülődő virágok ígéretét, a zárt csészelevek között búvó misztériumot. A csakazértist, a várdcsakkiavégét, a nekemmindegyet.

Tudja, hogy dolga van itt. Fittyet hány a talaj savasságára, gazdája gondosságára, - vagy inkább gondatlanságára - az őt szorongató gazokra. Úgy igyekszik, hogy ha egyszer eljön az ideje, megmutassa majd mit tud. Velem meg csak incselkedik, mert pontosan tudja, hogy nem fogom látni virágjában, addig nem leszek itt -  de szerintem érzi, hogy én mégis, most is látom virágjában.

Látom Vajszló legszebb hortenziáját, mert virágok nélkül is szép.

14. A kamilla
 

A konyhában, a piros tetejű, fehér lábú hokedli fölé hajoltam, a fejemen egy strandtörölközővel. Kamillatea gőzölgött a törölközősátor alatt, párája az arcomon gyöngyözött. Nem értettem, hogy miképpen gyógyíthat valami, ha meg sem iszom, csak beszippantom. Ráadásul forrón. A kamillagőz a szempillámon cseppekké formálódott, végigcsorgott az orromon.

– Meddig kell még csinálni? – kérdeztem anyámat.

– Majd szólok – válaszolta. Mindig ideges lett, ha megbetegedtem. Nem aggódó, féltő - hanem ideges. Vagy lehet, hogy az ugyanaz? Mindegy, ez most nem anyámról szól, hanem a kamilláról. A kamilláról, amellyel emiatt a fura gőzszertartás miatt nem voltunk valami jóban. Féltem, hogy leforrázom magam, bár így utólag visszagondolva, lehet, hogy az is csak anyám félelme volt. És a gőzölés időnként megismétlődött, rendszerint téli szünetekben, mert valahogy iskolaidőben sosem voltam beteg. Mindig csak a szünetekben. Akkor meg jött a jó öreg kamillasátor, a panelkuruzslás, a vajákosgőzölés - és meggyógyultam.

Aztán egyik nyáron, nagyapám udvarában gyönyörű virágokat fedeztem fel. Pici, fehér szirmaik közepén nevetősárga kupolával. Száruk, levelük szépséges. Kezebeli csokrot formáltam belőlük, de amikor nagyapám meglátta, hogy mit csinálok, csak annyit mondott:

– Ezt nem így szedjük! – és előhozott egy furcsa szerszámot a kukoricamorzsoló mellől. Göcsörtös nyelű, különös tákolmány volt, a gereblye és a lapát szerelemgyereke. Lengetni, suhogtatni kezdte, és a gereblyelapát lefejezte a kis virágokat.

– Mi ez? – kérdeztem az értelmetlen dúlást nézve.

 - Mi értelme virágot szedni, szár nélkül? – gondoltam magamban.

– Kamillaszedő – felelte, és megmutatta a fogak hónaljában összegyűlt virágfejeket. – Próbáld ki!

Hogy mondhattam volna ellent hatalmas, fehéringes, szorosra gombolt mellényes nagyapámnak? Fogtam a kamillaszedőt, és ímmel-ámmal suhintottam párat. Egy-egy virágfej akadt a szerszám fésűjébe, semmi több.

– Na, add ide! – csóválta fejét nagyapám, hogy panelban nevelkedett unokájának ennyire nem áll a keze a munkára. Pedig csak a szíve nem állt rá a virágfejezésre.

Kicsit később cserzett, inas kezével egy újságpapírra teregette a kamillát, kint az udvaron, hogy gyorsabban száradjon. Segítettem neki elrendezgetni a virágokat. Néhányat elmorzsoltam. Puhák, nedvesek, frissek voltak. Nagyapám nevetett, hogy a virágokból is virágokat rakok ki. Körülvett minket a kamillaillat.

– Jövőre megtanítasz kosarat fonni? – kérdeztem tőle. Rejtett, titkos kincse volt, hogyan kell kast kanyarítani, és a kamilla illatában rájöttem, én is tudni akarom.

– Meg.

Sosem ereszkedett felesleges párbeszédekbe. Ha megtanított volna kosarat fonni, akkor is csak inkább mutatta, mint mondta volna. De nem tanított, mert azon a télen meghalt.

Hogy valami több lehet köztem, és a kamilla között, mint tartózkodó ellenérzés, akkor jöttem rá, amikor először főztem magamnak kamillateát. Az ember, ahogy idősödik, magától is megérzi, mi a jó neki. Vagy lehet, hogy akkor kénytelen rájönni, ha már nincs mellette, aki gondoskodó szeretetével belekényszerítse a jóba?

*

Sok kamillateát iszom. Magában, cukor nélkül. Esetleg mézzel.

*

A Vajszló melletti határban kamillamezőbe botlok. Sokkal nagyobb, sokkal sűrűbb, mint nagyapám udvarában. Amerre a szem ellát, kamilla. Egyszerre moccannak a virágfejek, ahogyan a szél végigfut felettük. Éppen csak felszáradt az eső, párája még az út menti bokrok között kavarog. Csigák bóklásznak az árokban.

Egyedül vagyok.  Elvonulásra jöttem. Azt hittem, írni. De Vajszló valami sokkal ősibbhez, sokkal elemibbhez vezet.

Kamillaillatot érzek, gőzölőset, tenyérben morzsolósat.

Tudom, ki terítette fölém, azt is tudom, miért.

Hálás vagyok.

15. A mák
 

Nagyanyám zsámbéki kertjében az orgonabokor labirintusában csigák rejtőztek, a körte szarkalábak fölé borította árnyékát, és a cseresznyefa ágvillái csak azért öblösödtek ki, hogy kényelmes ülés essen rajta nekünk, gyerekeknek.

A hosszú, patakig nyúló földön minden megtermett. Tavasszal az eper, később az egres, ribizli, tök, kukorica, krumpli. Nagyanyám borsót és babot nevelt kertjében, uborkát, karfiolt, karalábét. Mindent, de mindent - hogy legyen. A pazarlás luxusát sosem engedhette meg magának, egyedül nevelte fel gyermekeit. Még az üres tejfölösdobozra is vigyázott - jó lesz palántázni…

Csodálkoztam, amikor felfedeztem, hogy a legszebb virágait nem a ház melletti virágoskertbe ültette, hanem a disznóólak mögé, ahol senki sem látta. A felmagzott hagyma csillagszóró-virágain lepkéket vadásztunk az öcsémmel, a mákot viszont nem lehetett babrálni. Mindkettő akkorára nőtt, mint mi magunk.

Az érett mákgubók pár száz magot rejtenek. Sok-sok tő mákból jön össze egy bejglirevaló. Türelemjáték.

Hogy ennek a fátyolvirágú, tündérruhájú gyönyörűségnek sötét, nagyon sötét oldala is van, csak jóval később tudom meg. Hogy főzetét nem csak csecsemők nyugtatására használják, hogy ördögi bódító ereje külön világokat mozgat. Akkoriban jó ideig viszolyogtam a mákgubóktól. Gyermekkori csörgőnket egyszeriben sikoltó halálfejnek láttam.

A mák elnézte nekem, hogy mellőzöm, és kivárta a sorát. Szédelgős, vashiányos, túlhajszolt énem egyszer csak ráéhezett. Mákos süteményt akart, mákos tésztát, mákos rétest. Gubát, flódnit, kalácsot - mindegy, csak mák legyen benne.

Kibékültünk.

Az óriás pipacsok visszanyerték becsületüket. Mit tehetnek ők arról, mire használják őket?! Hajlanak a jóra, adják fekete aranyukat, de tűrik azt is, ha ópiumot fakasztanak héjukból - nem rajtuk múlik. Rajtunk.

A vajszlói határban szelíden nyújtóznak a mákok. Mákos tészta lesz belőlük, nudli, ártalmatlan töltelék. Valahogyan mégis vészjóslóak. Rontás lapul bennük. Illegetik lila szirmaikat. Talán ijesztgetnek?

Dehogy!

A rontás mindannyiunkban ott szuszog, piheg, készülődik. Fenekedik ránk. Ha gumónkat karcolják, ha sértve, csak a felszínünket kapargatják, mi is ártó mérgeket nedvedzünk. Csak aki kivárja türelemmel, és értőn bontja, az leli meg lényegünket.

Az aranyat érő, apró magok bennünk lapulnak. Sok van belőlük, és láthatatlanok.

16. A gyöngyvirág
 

Az egykor jobb napokat látott kerítés téglalábazatán először a moha, majd a folyondárszulák telepedett meg, végül pedig már a tarackbúza és a disznóparéj is kapaszkodót talált  rajta. A régi parókia keskeny előkertje elhagyatott. Rózsái jó ideje metszetlenek, tujái sután feszengenek a helyükön. A gazok burjánzanak, és velük versenyt burjánzik a gyöngyvirág. Beférkőzik a járda hasadékába, levelei kidugják fejüket még a nyikorgó kapu derekánál is.

Gyöngyvirág Palkó meséjét nagymamám mesélte a nyári konyha lépcsőjén kuporogva - Tündér Ilonáról, a hétlábú táltosról és az aprócska királyfiról. Az emlék homályos, a történet is, csak a gyöngyvirágok csilingelnek elő belőle. Fényesek, ragyogóak, mint a gyémánt, cseppet sem olyanok, mint itt, az elvadult vajszlói gyöngyvirágok.

Bár sosem lehet tudni. Könnyen lehet, hogy ezek is mind-mind elvarászolt törpekirálylányok és Tündér Ilona kertjéből szöktek meg. Éjjelente mintha hallanám is, ahogyan átbucskáznak a fejükön és dalra fakadnak, csigákon lovagolnak. Sokszólamú, szép-szomorú énekük tiszta, mint a holdfény.

Miért dalolnak nekem ezek a királylányok? Miért éppen a vajszlói, kitágult csendben hallom meg hangjukat? Hogyan lehetséges, hogy ebben a piciny faluban elvadul a füge, a gyöngyvirág, mégis - megsokszorozva önmagát - tovább él? Kisebb lesz, jelentéktelenebb, kopottabb - de ellenállóbb. Nem azért virít, mert elvárják tőle, hogy csokrot kössenek belőle, hogy szappant illatosítson, vagy emlékkönyv lapjai közt préselődjön.

Csak megőrzi báját, illatát, és dalol, táncol mindenkinek, aki ihletre vágyik, aki eléggé el mer csitulni ahhoz, hogy meghallja őket. Mind ajándék, a legkisebb is. Még az is, amelyik egyetlen virágot sem nevel. Még az is, amelyik a tuja alá bújik.

Micsoda bátorság senkinek nyílni, lakatlan ház előtt virágozni! Úgy ontani illatunkat, hogy nem tudjuk, valaha, valaki megérzi-e. A vajszló gyöngyvirágok ezt teszik. Biztosak lehetünk benne, hogy nem hívságból bontják szirmukat. Nem másnak - de nem is önzésből.

Indokuk az illatozásra, gyémántfényű ragyogásra mégis alapos: létezésüket, teremtett voltukat ünneplik.

Zsoltárt zengenek, illatos, égig szálló éneket.

17. A réti here

Csigarágta, esőverte réti here áll a vajszlói kertben. Nem kókadozik, nem sínylődik.
Virul!

Levelén annyi lyuk, hogy a maradék kis zöld szinte csak körülrajzolja a semmit. Csak mutatja, hogy egykor itt levél sarjadt, levelek. Leprás, kelevényes, meggyötört a réti here - mégsem csüggedő. Helye is alig akad az erősebb, tülekedőbb gazok között, akik nem átallják fölé nyújtani hajtásaikat.

Rejtély, hogy marad életben szitaszerű leveleivel. Csigák, meztelencsigák reggelije, ebédje, vacsorája, csak fogy és fogy. De közben virága, nektárral teli, párhuzamos, lila kelyhecskéi méheket etetnek, muslicákat itatnak.

Alig van valamije, meztelenségét, szára esetlenségét nem palástolhatja rongyos leveleivel.

De nem bánja. Nem törődik alkalmatlanságával, rútságával, beteg tagjaival. Szolgálata aprónak tűnik, de mégsem az. Mert mi is lenne velünk, ha valaki nem táplálná a méheket, ha a virágbogarak éhen maradnának.

18. A nefelejcs
 

Járom a vajszlói kertet, az én titkos kertemet. Számba vettem már fáit, virágait, de még a gazokat, gyomokat, idegenből ideszármazott kuriózumokat is. Nem csak köztük jártam, itt éltem, megismertem őket.

Sejtem már, kezdem sejdíteni, hogy nem véletlenül érnek a bokámhoz, hajolnak a vállamra. Terv szerint érzem illatukat, hallom lombjuk susogását. Eső után szándékosan vizezik be nadrágom szárát, küldik hozzám csigaköveteiket.

A miértek keresése, a mögöttes, magasabb értelem felfeldezése már bajosabb. Ha egyáltalán merészel az ember belefogni, ha ugyan veszi a bátorságot keresésére.

De vajon mit üzen ez a kicsi, kék virág, amelyet utolsó napjaim egyikében veszek észre? Csak akkor, mikor már kitártam a szívem, és lehajtottam a fejem annyira, hogy tanulhassak. Csak akkor, amikor már összekulcsoltam a kezem, becsuktam a szemem.

Akkor, amikor hálát adtam, és elengedtem kívánságaim.

Éppen akkor, amikor úgy érzem, a tenyerén hordoz az Úr.

Nefelejcs. Kicsi, kék virág.

Egyszerű, érthető üzenettel:

Ne felejts!

19. A vérehulló fecskefű
 

Bárhol otthon érezhetjük magunkat. Itthon, magyar földön, könnyű. Mindig akad egy Marika néni, aki útba igazít, Julika, aki gondosan beüti a tésztaleves árát a pénztárgépbe. Pista, aki, miközben az ebédért állunk sorba, nem feledi közölni, hogy holnap pöceásás vár rá. Mi más?

– Ah, a rohadt életbe, majdnem kiszakadt a nadrágom… Pont a nunámnál! – sopánkodik a pultos néni. – A végén még két lyuk lesz rajtam alul.

– De mi a második? – érkezik rögtön a kérdés.

– Valami rakott…

– Mindegy az, mit raknak, karfiolt, vagy káposztát, én mindegyiket szeretem - feleli Zsuzsa, és kilenc ételhordóval a biciklijén nekiindul, hogy a kátyúkat kerülgetve célba juttassa a lebbencslevest és a valami rakottakat.

Mindegyiküket ismerem, pedig még egyiküket sem láttam soha.

Mint a vérehulló fecskefű. Nő belőle elég az írórezidencia nadrászíjtelkén. Akad szétszórva a lépcső mellett, a kerítés tövében, a csalánosban. Csigák fölé hajolnak, gyászbogarakat támasztanak.

Ezeket, éppen ezeket a fecskefüveket sosem láttam még. Az első májusi esők nedvéből bontották szirmukat. De felismerem őket, és jó ideje tudom már, milyenek.

Törékenyek, szerényen megbúvók, gyógyírt adnak, ha kell, és nem hivalkodók - mégis kedvesek. Éppen úgy, mint a vidéki emberek bárhol. A józsibácsik és marikanénik - mindegy, hogy Újirázon, Táton vagy Vajszlón tolják a biciklit.

Szeretem őket.

20. A vajszlói hársak
 

Hársfakánon. Éppen ezekben a napokban, amikor írói elvonulásomat töltöm Vajszlón, jelenik meg legújabb könyvem. Hársfakánon - ez volt a címe, amíg írtam. Végül alcímmé szelidült, hogy a Botticelli szerelmeit illatossá, zamatossá tegye. A tavalyi esztendőmet a hársfákkal töltöttem. Kikutattam mindent, ami tudható róluk - legalábbis azt hittem.

Tudtam, hogy a régi oroszok bocskortalpat faragtak belőle, hogy méze jó a meghűlésre, hogy eltömíti az ereszcsatornákat, és tisztában voltam vele, hogy a görög mitológiától - Radnóti versén keresztül - Bulgakov Patriarsije Prudin megjelenő hársaiig hány és hány formában és történetben felbukkan.

Játszottam leveleivel, ágaival, fényeivel, árnyékaival. Sőt, a Hársfakánonban élet ment, a maga statikus, mégis megkerülhetetlenül magasodó létezésmódjával.

Nem csoda hát, hogy Vajszlón is kerestem a hársfákat. A kertemben nincs, annyi bizonyos.

A kertem, az én kertem. Három hete sem élek benne még, mégis így hívom.

Keresem a hársakat Vajszlón. Vagy a hársat. Egyet legalább. Járom az utcákat. Már néven nevezem az embereket, hamar találok barátot is. De hársfát nem.

Kérdezgetem a vajszlóiakat.

– Hol vannak a hársak?

– Hol a hársatok?

Hunyorítanak, szemük szűkül, és maguk elé idézik ők is utcáikat, egyetlen kis terüket, és hallgatnak. Valakinek rémlik, hogy a kaptárakat a hársfák mellé hordják. De hová? Mintha az iskola mellett is lenne… De hol?

A református templommal szemben kis könyvtár. Bemegyek, hogy beiratkozzam. Nem, mintha kölcsönözni szeretnék. Csak úgy, hogy ott legyek. Nehéz deszkakapun jutok be az udvarba, a könyvtár és emlékház bejárathoz. Gondozott park fogad, tölgyekkel, kopjafákkal, jó ízléssel ültetett virágyágyással. Kodolányi élt a faluban egykor. Megnézem régi írógépét, a tárlókban róla szóló, sárguló újságcikkeket, írásait, porladó könyveit.

Keresem Kodolányit, akit én ismerek, akinek Boldog Margitja megtérített.

Nem találom.

A sötét, vastag falú emlékházból újra a parkba lépek. A nyújtózó fenyőgallyak és a zúgó jegenye takarásából egyszer csak előbukkan egy hársfa.

Egy hárs.

A kert végében áll.

Öreg és büszke.

Kodolányi ajándéka - nekem.

Van hát hársfa Vajszlón! Kodolányi hársfája. S ahogy megyek vissza a rezidenciára, látom, hogy a templomdombon is állnak hársak, nem is egy, eddig is előttük jártam minden nap. És az iskolánál is akad néhány, tényleg, meg a második szomszéd udvarában.

Eddig egyik hársfát sem vettem észre.

Talán mert Kodolányi akarta nekem megmutatni az elsőt.

21. A dinnye
 

Vajszló lényege a dinnye. Ezeken a napsütötte, mediterrán földeken érzi jól magát. A hajnalok meleg párájától hízik kövérre. Édességét a rozsdafarkúak énekéből, a csigák táncából, a szarvasok folytonos, figyelő tekintetéből gyűjti. Színét a pipacstól, a katica szárnyától, a lányok pirulásától kölcsönzi.

Kerek és tökéletes, mint a világ.

A csontkeményre száradt, porló szántóföldön is őrzi a májusi esők hűvösét.  Magjaiban rejtegeti a jövő évi termés ígéretét, hosszú, botlasztó indái arra nevelnek, hogy a lábunk elé nézzünk. Vajszlón a dinnyeföldekre igyekeznek hajnalban az út szélén az emberek, a dinnyésbe tart a traktor, és sorbanállás közben azt latolgatják, jót tesz-e a dinnyének az eső. A Kodolányi Emlékház néprajzi kiállításán hatalmasra nagyított fotó, rajta nádtetős házzal, piramisba rakott dinnyékkel.

Elképzelem, mi mindent lehetne készíteni a vajszlói dinnyéből. Savanyú dinnyét keresztanyám is eltett, szerettem, bár elsőre szokatlan volt az íze. Lelki szemeim előtt sorakoznak a dinnyeszörpös üvegek, a dinnyehúsból és dinnyehéjból főzött lekvárok, a dinnyekocsonyák, vajszlói hársmézben úszó dinnyefalatkák. Hímzett dinnyéket álmodom a befőttesüvegek tetejére, dinnyeindát utánzó kötővel, horgolt dinnyelevéllel. Dinnyefesztivált, gasztroünnepet.

Mert az nem lehet véletlen, hogy vajszlón van az ország legfinomabb dinnyéje. Hány és hány generáció köpködhette újságpapírra a legédesebb dinnyék magjait, hogy mindig a legjobbak legjobbjából szökkenjen szárba a következő évi vetés? Kinek jutott először eszébe tökindára oltani a dinnyét, hogy erősebb legyen? Vajszló lényege a dinnye. Mindig ezen törik a fejüket.

Mégsincs dinnyelekvárjuk, dinnyekocsonyájuk, gasztroünnepük.

– Hát mit csinálnak vele? – kérdezem.

– Megesszük.

Csak így, egyszerűen. Semmi manír, fűszer, felesleges gesztus.

Magától értetődő, hogy ott nő, növekszik. Egyre dagad, formálódik, ízzel telik, az itteniek reménysége és büszkesége feszíti a héját.

Az én dinnyém a regényem. Itt érlelődik a vajszlói, csigamászta földeken. Gyarapszik.

Mindenkinek megvan a maga dinnyéje, aminek héját simítja, amit kerekít, amit vigyáz.

Vajszló lényege a dinnye. De sehol sem látok dinnyét. A dinnye még csak ígéret. Lehetőség, elgondolás. Talán soha meg sem pillantom. Állítják, hogy aki egyszer megízleli, annak minden más dinnye ízetlen lesz a szájában.

Tökéletesnek mondják, hiba nélkül valónak.

Kerek és tökéletes - mint a Teremtő.

Hinni kell benne!