Írói napló

december 1.

Két hétre elegendő étellel érkezem meg a szállásra a vácrátóti arborétumba, ahol írni fogok. terv szerint két hétig, de ezt elképzelni kicsit furcsa. Nem mintha ne lett volna lehetőségem arra – noha ez az első hivatalos írórezidenciám –, hogy két hétig írással foglalkozok. Írok, így is mondhatnám, de jobban szeretem ezt a hosszabb és pontatlanabbnak tűnő verziót, mert így fedi le jobban a valóságot arról, amit a legszívesebben csinálok. Írással foglalkozom: mondatokat írok, néha csak egyet, vagy hogy egymás után többet is, és van, hogy csak ezek részleteit, néhány szót. Most például már nagyon régóta gondolok arra, hogy fehér kabát. El tudok képzelni egy ilyen című verset, de A fehér kabát nincs kész. Szóval amikor írok, írással foglalkozom. Elolvasom a jegyzeteim, kibővítem őket, olvasom mások írásait és elképzelem, mit szeretnék írni ahhoz képest, amit olvastam másoktól, vagy a jegyzeteimben. Ezután előbb-utóbb természetesen valóban írok. És van olyan is, hogy nem apránként, hanem egyben készül el szöveg. Ilyen volt az a vers is, ami a készülő verseskötetem munkacíme, és amire ezt az ösztöndíjat kaptam. Rengeteg állat a vonatból. Akkor írtam, amikor vonaton utaztam és rengeteg állatot lehetett látni a vonatból, pont akkor, amikor az ablakon kinéztem. Van egy jegyzetfüzetem, és a laptopom egy mapparendszer. A legnagyobb fájlnak azt a címet adtam, hogy „cucc”. Talán az írás kifejezést akartam kerülni, vagy eltitkolni a szobatársak, lakótársak előtt, akik véletlenül észrevehetik a képernyőmön. Megfigyelve éreztem magam, amikor kollégiumban, albérletekben laktam. Úgy éreztem, tilosban járok: ha írok, nem dolgozok, nem a vizsgáimra készülök. Amikor írok, nagyon furcsa lehetek kívülről. Erre gondoltam írás közben is akkoriban. A mapparendszert évek óta vezetem, amikor már egyedül éltem. Minden év egy mappa, és minden évben a hónapok is mappák, amikben a dokumentumok címe az aznapi dátum. Sok olyan időszak volt az életemben, amikor mindennap foglalkoztam írással, ezért alakult így a mapparendszer. És valószínű a címadás, vagy más tartalmi vagy műfaji rendszerezés elkerülése miatt is.

December elsején érkezem a Vácrátóti Botanikus kertbe írórezidenciára, hogy két hétig foglalkozzak írással és írjak. Első nap ki sem megyek a lakásból. Nem számítottam közös a fürdőre és a konyhára, ezért hoztam magammal felragasztható cédulákat, hogy a kajámra ráírjam a nevem. Szóval ilye írni, szórakoztatom magam egy kicsit ezzel a gondolattal, kell egy üres lakás és benne elég étel, ital. A magamban viccelődést nagy ijedelem követi, mert nem találom a hűtőt, de aztán sikerül. Első nap ki sem megyek a lakásból, minden itt van, amire szükségem lehet.

december 2.

Tévedtem. A papucsom otthon felejtettem, és egy nap futócipőben közlekedés után megfájdul az egyébként is fájós lábam, így segítséget kérek a helyi szervezőtől, aki kölcsönöz nekem egy papucsot. Annál, amikor az írásról magyarázkodik valaki, csak az zavarba ejtőbb, amikor arról kérdeznek, mit csinálok egy írórezidencián. A lényege az, esetemben, hogy én innen nem nagyon fogok kimozdulni, még boltba se ugye, hiszen előre igyekeztem megoldani. Mindig legyen mit enni, ez a lényeg tehát. Szintén író barátaim közül megkérdezik, hogy bírom az alkotói magányt. Nem általában, hanem most, hogy itt vagyok. meglep a kérdés, ezért csak annyit válaszolok, hogy nem lesz gond. A második napon, bár egész nap esik, teszek egy sétát a kertben, amiből nem sokat látok bentről. A hálószobából néhány fenyő látszik, a nappaliból pedig a turistáknak, látogatóknak kitett fapadok a bejárat melletti placcon, de szerencsére nem várható, hogy ellepik majd. A séta közben például senkit nem látok. Csak visszafelé szalad el mellettem egy mókus. Nagyon örülök az állatoknak egy ideje, nem tudom, ez mit jelenthet, de engem szórakoztat így is. A kert így esőben is gyönyörű színekben feszül. Eszembe jut egy verssor Nagy Katától: „A novemberi udvar tiszta irodalom: / a színesek, akár a mondathatárok.” Igaz, már december van, de ha nincs hó, még védhető, ha a novemberhez hasonlítom. Nem ismerem különben a fákat, bokrokat, csak néhányat, és azon kívül, hogy sétálok itt köztük, nem akarok nagyobb erőfeszítést tenni azért, hogy részeletesebben megismerjem a tájat. Pontosan félórát sétálok az arborétumban. Nem mértem le, de karórát hordok, és így meg tudom figyelni az idő múlását, és hogy mi mennyi idő. Félóra után már nem nézegetem a növényeket érdeklődve, nem sétálok békésen az esőben, hanem nyugtalanul indulok vissza a lakásba, ahol minden megvan, amire szükségem lehet és nem esik az eső sem.

Visszafelé még megállapítom, hogy a kastély egy bizonyos szögből pont úgy néz ki, mint egy esküvői helyszín egy romantikus filmben. Most sem találkozok senkivel, és bár rajtam kívül egy író sincs itt, csak néhány biológus szállt meg a felújított parasztház szomszédos lakásaiban, olyan érzésem van, mintha Szigligeten lennék a JAK-táborban, csak programok és emberek nélkül. Délután visszamegyek a kastélyba, a papucsért. Megnézem a dísztermet, ami az arborétumból úgy tetszett kívülről, és megtudom, hogy valóban esküvői helyszín. Múlt hétvégén is volt egy pont, bekapcsolták a kandallót, ami felett három ló látható, egy saras színvilágú festményen, a kedvenc állatom. Visszafelé készítek két fotót a legszínesebb ágakról, olyan szögből, mintha lovak lennének és odajönnének hozzám.

december 3.

Reggelente szeretek elmosogatni, ha csak néhány mosatlan van, akkor is beindul tőle a fantáziám. Egyszerre több szövegen szoktam dolgozni párhuzamosan. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy miközben egy szöveget befejezek, van (legalább) egy másik szöveg, amibe (egyelőre) beletört a bicskám. Most ennyiben lesz más a munka itt, Vácrátóton, mert most ezt a működést, amennyire lehet, megváltoztatom. Most a készülő verseskötetem bővítem. Rengeteg állat a vonatból. A címén máris érzem, erre az időre legalábbis, amíg itt foglalkozom vele, változtatok. Legyen inkább ez: Az őzek pislogása. Az első kötetem címét munka közben találtam ki, amikor egy ösztöndíjnak köszönhetően a ljubljanai kortárs művészeti múzeumban dolgoztam félévet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem tudom teljesen letenni a munkát erre a két hétre. Egy szerkesztéssel kell pár órát foglalkoznom, és befutnak szerződések is, amiket intézni kell. Három szerződést kapok: egy vershez szóló honoráriumról, egy prózaközléshez és egy esszéhez, amit egy kiállításról írtam. Ezek között a műfajok között lavírozok akkor, amikor versírással foglalkozom.

Kimegyek a boltba tojásért, mostanában ezt reggelizek D.-vel. Egy kicsit jobban inspirál most a falusi utca, mint az arborétum. Mondjuk ez abban az alig két percben, amit a boltig meg kell tennem, nem is olyan nehéz. A Sakál Tanya kocsma melletti Botanika ABC kívülről nézve nem is tudom, hogy mondjam, alul- vagy felülmúlja a fantáziám. Újra maszkot kell hordani a boltokban, de itt a kosárhasználat is kötelező, olvasom egy feliraton a bejárati ajtón. Izgulva lépek be a boltba, így kosár nélkül, amit bent kell keresni. Szerencsére nem sokáig, gyakorlatilag belebotlok. Maszk, kosár, pipa. Az eladók kiküldik, ha valakin nincs maszk. A kertben ma is nagyjából félórát sétálok, nézelődök. Elolvasok néhány magyarázótáblát is a fák mellett, mindegyiken valamilyen bibliai utalás szerepel. Nem tudom, csak azon a hármon-négyen, amiket elolvastam, vagy az összesen. Az is elképzelhető, minden növénynek van bibliai jelentősége. Egyelőre nem nézek utána, hogy is van ez.

Miközben a második verseskötetemen dolgozok, épp alkotói szabadságban, azért elfog a nyugtalanság, akkor is, amikor ebben a kicsinyített erdőben nézegetem, hogy milyen szép ez. Mit írjak? És ezt az írástól függetlenül kérdezem magamtól. Az írás végül is valami lehetetlen, amiről be kéne bizonyítani, hogy mégis lehetséges. Így talán nem tűnne olyan unalmasnak kívülről, amit csinálok, ha látná valaki.  Az meg egészen szórakoztató lehet, ahogy egy hűtőnél is nagyobb zsák kaját pakolok be a hűtőbe.

december 4.

Amikor felébredek, egy pillanatra azt hiszem, hogy december ötödike van, aztán a telefonomon látom, hogy csak negyedike. Kint még sötét van, úgy hallom, nem esik. Legközelebb délután négykor nézek az órámra és újra meglepődöm, mennyi az idő –négy óra van –, és arra gondolok – miközben Tolnai Ottó versére gondolok –, hogy csak Pesten rohan az idő, itt falun áll és büdös. Erről egyedül én tehetek, mert úgy tűnik, a papucsom mellett a dezodoromat is otthon hagytam. Az ábécében most a tojás mellett veszek dezodort is. Azt választom, amin egy nő fut, kerékpározik, és valami mást is csinál, amit nem értek az ábra alapján. Hoztam ugyanis futócipőt, hogy fussak, bár nem szokásom. Ezt a piktogramot a dezodoron felszólításnak veszem, hogy ma megtegyem. Az ábécében pesti szokásom szerint hosszasan nézelődök. Ezzel biztosan itt is felhívom magamra a figyelmet, mint odahaza Pesten. Belém is ütközik két kamaszfiú, elnézést kérnek.

Miután megvettem a dezodort (és kávéztam, olvastam, jegyzeteimet jegyzeteltem tovább), pontosan félórát futok az arborétumban, vagyis pontosabb, hogy kocogok. Közben úgy érzem magam, mintha sorozatgyilkos lennék, aki lassan, de rendkívül elszántan készülődik valami pontos, végérvényes, lezárt ügy felé.

Este kiviszem a szemetet, és találkozok az arborétum (egyik?) cicájával. Köszönök neki. D.-nek is van egy cicája. Kipróbálom, nyitja-e a kapukulcs a zárat, hogyha D. meglátogat, ki tudjam nyitni a kaput, amit délutántól zárnak. Úgy érzem magam, mintha az Abigélben lennék. Aztán még arra gondolok azzal kapcsolatban, hogy mit is kéne írni, hogy valami személyeset, attól függetlenül, hogy olyan-e az őszinteség, amire nincs szükség ebben a formában.

december 5.

Mindennap megeszek egy narancsot. Ez a módszeresség egyébként nem jellemző rám. Vagyis inkább azt mondom, ugyan módszeres vagyok, de szeretnék még jobban az lenni. A kétheti étel mellett egy teljes polc könyvet is magammal hoztam. Ez a körülmény csak most tűnik fel, amikor az összes már kikerült a kisebb sporttáskából.

Az az igazság, hogy nem szeretek sétálni, de itt úgy tűnik működik, jöttek közben új mondatok. Séta közben fényképeket készítek, és arra gondolok, hogy lehet, azt írjuk le, amit nem tudunk lefényképezni úgy, amilyennek látjuk. Ez az örökös magyarázatkeresés a látszattal ellentétben sokszor untat. Sétámról visszaérve a szállásra, a parasztház előtt majdhogynem belebotlok az egyik szomszédba, miközben magamban beszélek, ami nem tűnt volna fel, ha nincs ott. Remélem, azt gondolja, hogy headsettel telefonáltam.