Turbuly Lilla

Írórezidens Program, Debrecen

Napló

2021. július 12.

A vonaton Térey János önéletrajzát olvasom, és rádöbbenek, hogy én is valami hasonlót tervezek. Nem önéletrajzot, de felkutatni nagyanyám rövidke, titkokkal teli életének néhány fellelhető nyomát. Tudom, hogy nagyon keveset találhatok, mégis. „Az első nyomok olyan csábítóak. Nyomozni mégsem jó, főleg, ha kutakodásunk nem kecsegtet biztos végeredménnyel” – írja Térey (196.o.)

Az első nyomokat közel húsz éve, apánk 70. születésnapjára kereste ki a nővérem. Ahogy otthon nézegettem a lyukakkal teli, de részleteiben azért kibomló családfát, kezdtem hinni a névmágiában. Hogy nem szabad ugyanazt a nevet adni az újszülöttnek, amit korán meghalt kistestvére viselt. Nagyanyám a 2. Juliánna volt a testvéri sorban, a kétévesen, „gyermekaszályban” (vajon ez mit jelent?) elhunyt első Juliánna után. De a testvérei között volt két Mária is, mindketten néhány napot éltek. A hét gyerekből három érte meg a felnőttkort, és csak egyetlennek adatott átlagos hosszúságú élet. És lám, Térey is ír erről: az „emberi identitást, nem mellesleg a kegyelet érzését is teljesen kioltó, rettenetes szokásról”, „mintha az a baba nem is lett volna”, „mintha mindenki el lenne törölve” (161.o.). Nem tudom. Lehet, hogy éppen kegyeletből adták ugyanazt a nevet, hogy legalább valami megmaradjon abból az elmúlt kis életből. 

A debreceni állomáson a városhoz kötődő írók, költők nevét festették az egyik lépcsősorra, a legfelsőn ott áll a neve: Térey János (1970-2019).     

Judit, a színház sajtósa vár az előcsarnokban, ismerjük egymást a munkánk kapcsán, de ez most más: nem színházba, írni jöttem. A lakás, az írórezidencia éppen hogy elkészült, én vagyok az első lakója. Egy századfordulós ház első emeletén, tágas terek, nagy belmagasság, a régi, soproni lakásomra emlékeztet. Kipakolok, nézem az utcát, nevéhez illően (Zöldfa utca) zöld és árnyékos. Az ablakok előtti platánfának, azt hiszem, még sokszor hálát adok ebben a forró júliusban.

U.i.: A szomszéd utcában kapni strucctojást is, a földszinten lakó zsemleszínű tacskót pedig Kiflinek hívják. 

2021. július 13.

Délelőtt tudok a legjobban dolgozni. Nemcsak most, a meleg miatt, különben is. Regényt tervezni ijesztő, mert hosszú távra tervezel, és tele vagy kétségekkel, hogy képes leszel-e végigcsinálni. Családregényt tervezni talán még ijesztőbb. Hogy megint Téreyt idézzem (ha nem is szó szerint, mert éppen nem találom a kötetben ezt a mondatot), nem tudhatod, akarod-e látni, amit kiástál. Nekem most a valóság és a fikció aránya a legnagyobb kérdés. Tudom, hogy már kevés a fellelhető adat. Az ember ilyenkor bánja keservesen, hogy nem akkor állt neki, amikor még élt az a néhány rokon, akiktől gyűjtögethette volna a mozaikkockákat. De hát fiatalon leszakadni akar a családjáról az ember, nem beleásni magát a múltjába. A kérdés: mennyire vállaljam ezt a töredékességet, és mennyire pótoljam a hiányokat?

Délután elmegyek a Szabó Magda emlékházba, a Dóczy udvarára. Útközben, egy szürke egyenház falán ott a tábla: itt lakott valaha a család, itt volt az Ókút. Mintaszerű kiállítás, amelyben szinte megelevenednek a Régimódi történet szereplői. Külön szoba őrzi Jablonczay Lenke bútorait, tárgyait, külön szoba Szabó Elekét, és ott van a Rickl Mária által hímzett lábzsámoly is. Szeretem Szabó Magdát, kamaszkori alapélményem az Abigél. Az elképzelt szoboralak most ott áll szobortestet öltve az emlékház előtt, körülötte kis kertecske Szabó Magda kedves gyógynövényeiből, a ház falán kút, iszom a vizéből. Kicsit túlrendezett itt minden, egyszerre igaz és fikció. Ahogy bent, a fényképfalon is a róla készült fényképek. Csak maszkok, álarcok, mondja rájuk maga is, és tényleg, van bennük valami színpadias kimódoltság. Világszép nagynénémre emlékeztetnek ezek a hatvanas-hetvenes években készült fotók, az ő, látszólag lezseren vállra vetett kendőire, tompán fénylő gyöngysoraira, gonddal befésült tincseire.

Nagynéném, apám feltételezett féltestvére is része kell, hogy legyen a regényemnek. Fel kell, hogy hívjam. „Anyám azt mondta, Juliska az Augusztában halt meg, erre biztosan emlékszem” – mondja. Utána kell néznem, hogy kezelték a betegeket a harmincas években az Augusztában, a nagyerdei híres tüdőszanatóriumban. Keveset tudok a tébécé korabeli gyógyításáról. A Varázshegy, persze, és emlékszem egy Hunyady Sándor kisregényre, a Téli sportra, a schwester által esténként feltett priznicekre. De hát Davos nem Debrecen, ahogy a tátrai gyógyszanatórium sem. Lesz egy, az Augusztában játszódó fejezet, ebben elég biztos vagyok. Eddig soha nem gondoltam rá, hogy van még valami, ami összeköt a nagyanyámmal: hosszú időt töltöttünk tüdőszanatóriumban. Ő talán két évet, én 13 hónapot. Ő meghalt, én meggyógyultam.

U.i.: Leülök a Dóczy udvarán, jólesik a fák hűvöse. Egy család érkezik az emlékházhoz, két kamasz gyerekkel. Az anya megy elől, utána a kamaszlány. A férfiak kissé kelletlenül kullognak utánuk. Az anya rámosolyog Abigélre. A kamaszlány készít vele egy szelfit. Az apa és a fiú megadóan nézik őket.  

2021. július 14.

Melegrekord és bágyadtság. Délelőtt az internetbe próbál lelket lehelni egy fáradt és frusztrált szerelőnő. Első lakó vagyok a vendéglakásban, most járatódnak be a dolgok. Az például tegnap este derült ki, hogy van még egy kapukulcs a nappal használatoson kívül, amit csak éjszaka használnak. Színház után álltam tanácstalanul az utcán, hogy most miért nem nyílik, aztán kénytelen voltam felcsengetni Kifli gazdáit, akik nagyon kedvesen segítettek. Ahogy az emeleti szomszédasszonyom is, aki reggelente a függőfolyosó sarkába telepített miniatűr teraszán kávézik. Azt hitték, állandóra költözöm, de attól sem látszottak megrettenni, hogy ide most havi váltásban írók fognak járni. Még nem tudják, milyen veszélyes szomszédság egy (hát még sok) író: állandóan figyel, és szemérmetlenül megír.

Jó pár éve drámának szerettem volna megírni a most tervezett regény központi motívumát. Előkeresem az elkészült részeket, és úgy látom, hogy mind a két jelenet használható. „Csak” át kell írni drámából prózába. Nem először kísérletezem ezzel az oda-vissza átírással: írtam már át ifjúsági regényemet színpadra, és bábdarabomat mesekönyvbe. Meglátjuk, most működik-e.

Este a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon A Pál utcai fiúk. Szeretem, de megfogadtam, hogy most két hétig színházról nem írok – egész évben azt csinálom. Hogy két hétig ne is nézzek… na, azt már nem bírom megállni.

U.i.: Azt álmodom, hogy otthon vagyok, és a nyitott ablakon át hallom a harkályunk kopogását. Már a reggeli kávémat iszom, amikor újra kopogni kezd. Nem álmodtam: az ablak előtti platánfákon kopácsol, körülötte kisharkályok röpködnek – éppen, mint otthon.      

2021. július 15.

Reggel még megírom a naplót, aztán kimegyek Z. elé az állomásra. Esőt ígérnek, de egyelőre csak a nyomott levegő jelzi, hogy készül valami. Azt terveztük, hogy Nagyerdőn töltjük a napot, de azért készültem B variációval is. Szerencsénk van, kitart az idő. Kivillamosozunk az Egyetemig, aztán onnan sétálunk-kacskaringózunk visszafelé.

(Gimnazista koromban jártam itt először, és azon kívül, hogy volt néhány célratörő színházi programom errefelé (a szabadtéri színpadon vagy legutóbb, a májusi DESZKA Fesztiválon a stadionban), azóta sem volt idő és alkalom csak úgy bóklászni. Akkor, tizenhét évesen eltöltöttem két hetet a konzervgyárban. Építőtábor címszó alatt ötliteres üvegekből kézzel ettük a vegyesbefőttet, de egyébiránt keveset építettünk a szocializmuson. Viszont jól éreztük magunkat. Úgy emlékszem, egy akkoriban újonnan épült művelődési központban laktunk, még úszni is lehetett. Újkert? Jerikó utca? Rákeresek, és tényleg.)

Sétányok, szobrok (kálvinista prédikátorok és írók, költők túlsúlyban), vadkacsák. Kis pihenőkkel egészen hazáig sétálunk, mert szeretnénk a villasort is közelebbről megnézni. Már késő délután van, mire egy búcsúkávéra lezöttyenünk. De Z-nek indulni kell vissza Pestre, holnap dolgozik. Kikísérem, de nem várom meg a vonatindulást, mert egyre sötétebb az ég. Még éppen hazaérek, mielőtt kitör a vihar. A diónyi jégdarabok úgy kopognak az ablakokon, hogy attól félek, kitörnek. A Zöldfa utca folyóvá változik, a platánfák alját beborítják a kisebb ágak, levelek. A vihar után kinyitom az ablakokat. Dől be a hűvös a felforrósodott lakásba.   

U.i.: Dunántúli szemnek szokatlan alapélmény a meglepő tágasság. A hosszú várakozás a zebráknál. Kis túlzással itt olyan széles egy utca, amilyen hosszú nálunk.      

2021. július 16.

Kimegyek az Auguszta klinikához. Látni szeretném az épületet, ahol a nagyanyám 27 évesen meghalt. Lám, ő is tagja a 27 évesen meghaltak klubjának, csak hát ő nem zenész volt, hanem egy lány a Nyírségből, akinek a morbus hungaricus okozta a halálát. Utánaolvastam: akkoriban naponta 200 ember halt meg Magyarországon tébécében. Mint a covidjárvány legrosszabb időszakában, de nem hónapokig, hanem évtizedekig. És a betegek 10 %-a Debrecen környéki volt. Ezért is építették meg az Augusztát 1914-ben. Auguszta főhercegnő volt a védnöke, innen a név, a szobra pedig ott áll a klinika előtti parkban. Láttam egy régi képeslapot, ahogy termetesen, elegáns kalapban végigsétál a kúrafolyosón fekvő betegek között. A széles kúrafolyosó ma is megvan, kívülről az épület is olyan, mint 1935-ben lehetett, amikor a nagyanyám ide került. Talán ezeket a vén platánokat látta az ablakából.

A méretek itt, a klinikáknál is lenyűgözőek annak, akinek városközépbe szorított, egymás hegyére-hátára épített kórházakról van csak képe. Itt a kórház város a városban, pontosabban egy város a Nagyerdőben (vagy Nagyerdőn? nem tudom, hogy mondják az itteniek). Fő- és mellékutcákkal, rengeteg fával, szobrokkal, parkkal, üzletekkel, éttermekkel. A biztonsági őr azt mondja, rossz helyen szálltam le, innen 40 perc is lesz, míg átérek az Augusztához. Jól kilépek, így csak 25. A régi épületek már a harmincas években is álltak (az orvoskar éppen idén lesz 100 éves). Nem tudom, nagyanyám addig mennyit látott a világból, de elég ijesztő lehetett egy nyírségi kis faluból ebbe a kórházlabirintusba csöppenni. Az egykori tüdőszanatóriumban ma a kardiológiai klinika működik. A betegek most is kiülnek a kúrafolyosóra, ha tudnak, kisétálnak a parkba, ott, a padokon beszélgetnek a hozzátartozóikkal, majszolják a hazait. Nem tudom, nagyanyámat látogatta-e valaki, azt sem, hányszor mehetett haza, és összesen mennyi időt töltött a tüdőszanatóriumban. Az anyja már nem élt ekkor, nővérével nem voltak jóban. (Hogy miért, ez majd a regényből kiderül.) Vajon láthatta-e még, ha csak távolról is, a fiát az után, hogy bekerült a szanatóriumba? Az anyakönyvi kivonatban annyi szerepel csak, hogy 1937. március 22-én 13 órakor halt meg tüdőgümőkórban.  

Debrecen (ahogy sok más város is) tele van itt született / itt állt a ház, amelyben… / itt élt / itt halt meg táblákkal. De hát a legtöbben most már kórházban születünk és halunk meg. Hiába olyan hatalmas a debreceni kórház, még annak a falaira se férne fel az a rengeteg tábla, ha mindenkire emlékezni szeretnénk, aki ott született és halt meg.

U.i.: Visszafelé a buszon kisnővérkék beszélgetnek, ha jól veszem ki, a másodév utáni gyakorlatukat töltik. Panaszkodnak, hogy a nővéreknek nincs idejük velük foglalkozni, rohannak és ingerültek. „Pedig nekünk most kellene megszeretnünk ezt a munkát, de elveszik tőle a kedvünket” – mondja az egyik szomorkásan.     

2021. július 17.

A Térey-köteten kívül nem hoztam magammal könyvet, emlékeztem, hogy van egy könyvcserélő polc a színház háta mögött, gondoltam, majd választok onnan valamit. (Különben is nagy híve vagyok a könyvcserélős polcoknak. Van egy a pesti lakásom mellett, a Károlyi-kertben is, rendszeresen viszem-hozom a könyveket. Régebben elképzelni sem tudtam, hogy megváljak akár egytől is, ma már elolvasás után szívfájdalom nélkül ajándékozom és cserélgetem őket, adok-veszek oldalakon is megfordulok néha. Most már úgy gondolom, a könyv ott van a legjobb helyen, ahol olvassák. Persze van vagy száz-kétszáz kötet, amelyektől semmi esetre sem válnék meg, mert újra és újra kézbe veszem őket.)

Ahányszor eddig arra jártam, a debreceni polc mellett mindig üldögélt és olvasgatott valaki. Legtöbbször egy idősebb asszony, aki mintha önkéntes gondnoka lenne: rendben tartja, mint otthon a kamrapolcot. Ha könyveket hoznak, segít a megfelelő helyre tenni (külön az albumok, külön a tankönyvek), elmondja, hogy most a kötelezőkre a legnagyobb a kereslet, és hogy mikor várható szállítmány valamelyik fiókkönyvtár kiselejtezett állományából. Ma is nagy volt a forgalom, egy kisfiú az anyukája segítségével büszkén pakolt fel egy igencsak vegyes válogatást koktélos könyvektől Raffaello-albumig, egy szemüveges férfi Lakatos Menyhért Füstös képekjét lapozgatta (talán két éve láttam belőle a vizsgaelőadást az SZFE-n). Én egy Rónay György-regényt (Esti gyors) vittem vissza, és Dalos György egyik kötetét (Előtörténetek) hoztam magammal. Esténként most van időm olvasni, úgyhogy biztosan megyek még, amíg itt leszek.

Hazafelé betérek a Kandia utcában egy kis biopiacra, meggyet veszek, és nem is tudom, hogyan jutunk odáig, biztos, hogy nem én hozom szóba, de a 60-65 körüli asszony, aki fokhagymát pucol, hogy ne legyen addig se dologtalanul, amíg a vevőket várja, egyszer csak azt mondja, nem hagyunk időt magunknak semmire. Se az életre, se a meghalásra. Látott nemrég egy előadást, a Kiváló dolgozókat, a munkahelyén kapta rá a jegyet, mert takarít egy iskolában. És hogy az is erről szól. Hogy nem vagyunk ott a szeretteink mellett, nem kísérjük el őket, siettetnénk vagy másra bízzuk őket, ha közeleg a haláluk. Váratlan összecsengés ez nekem, mert én is ott voltam azon a vetített előadáson májusban, a stadionban megrendezett rendhagyó Deszka Fesztiválon, és mert – ahogy ez az asszony – kísértem én is hosszú betegséget. Két idegen találkozott a színháznak köszönhetően a tormalevelek, petrezselyemhalmok és ribizlis ládák fölött egy hosszú pillanatra.

U.i.: Éjjel arra ébredek, hogy egy levél hullott rám a plafonról. Micsoda álom, gondolom, de azért felkapcsolom a villanyt. Egy jól megtermett sáska szemez velem a takarón. Egyszer egy rokonodtól nagyon megijedtem, de most már nem. Kívül tágasabb, kiskomám!   

Július 18.

Hogy mire használják itt a tormalevelet, az mindjárt másnap kiderül. Rokonokhoz megyek ebédre ugyanis. Nórikáék apám nevelőanyjának a rokonai, de mindig úgy voltunk, mintha vér szerintiek lennénk. Régen találkoztunk, unokaöcsém közben komoly harmincas lett, de továbbra is plakátokra illően jóképű, a nővérénél pedig egy perpetuum mobilének készülő, nyolc hónapos ikerpár, Bence és Balázs vár bennünket. Emlékidézős, fényképnézegetős családi vasárnap tormalevélbe csomagolt „tőtikével” és mindenféle más finomságokkal, délután pedig az ikrekkel. Bence indulhatna a ki tudja a lakást gyorsabban végigkúszni bajnokságon, Balázs ellenben a rugdalózzunk csak egy helyben, és várjuk, hogy udvari bolondjaink minket szórakoztassanak elvet vallja.

U.i.: Kandia Kréta székhelye (Iráklio) – most néztem meg a Wikipédián. De miért erről nevezték el ezt a debreceni városrészt, ahol lakom? Végre rátaláltam a magyarázatra. Itt szálltak meg a görög árusok, akik Kandiából jöttek a debreceni vásárra.   

Július 19.

Végre alább hagyott a hőség, könnyebb így dolgozni, koncentrálni. Amúgy is be kell hoznom a tegnapi láblógatást, így szinte egész nap a gép mellett ülök.

Egy regényt elkezdeni mindig reménytelennek tűnő vállalás – legalábbis nekem. Kicsit szégyellek is róla beszélni, mert mi lesz, ha nem tudom végigfutni a maratont? Igaz, most már tudom azzal biztatni magam, hogy már ötször végigfutottam (két felnőtteknek szóló és három ifjúsági regényt írtam eddig). Nem vagyok aprólékos tervező. Az elejét és a végét szoktam látni magam előtt, de az utat, ahogy a szereplőim eljutnak oda, azt nem. Most annyival nehezebb a dolgom, hogy két idősíkkal dolgozom: a harmincas években játszódik az egyik szál, és a mában a másik. És még egyáltalán nem látom, hogy kellene ezt a kettőt egybeszőni. Hogy mikor „leplezzem le” az olvasó előtt a titkot: hogyan fonódik egybe a két idősík szereplőinek története? És még a két főszereplőnek is csak a körvonalait látom magam előtt. De azt legalább már eldöntöttem, hogy alapvetően fikciós regény lesz - túl kevés a fellelhető családi anyag, nem arról van szó, hogy ki kell pótolni egy-két hiányzó mozaikkockát, inkább a megtalált néhány mozaikkocka köré kell felépíteni a történetet.

Azért sétálok egyet, megnézem a Szent Anna templomot és környékét. Itt keresztelték meg Petőfi Zoltánt, a plébánia épületén látható emléktáblán még az is olvasható, hogy Arany János és Ercsey Julianna voltak a keresztszülők. Tudjuk, tele van az ország itt járt / szállt meg / katonáskodott / tanult / vendégeskedett stb. Petőfi táblákkal. Pár évig tanítottam a zalaegerszegi Zrínyi Gimnáziumban, akkor adtam azt a szorgalmi feladatot, hogy aki szeretné, készítsen egy térképet arról, hol mindenhol fordult meg rövid élete során. Kettőt még most is őrzök a gondosan megrajzolt térképek közül. Debrecenben a várostérképet is jól tele lehetne pöttyözni, annyi szállal kötődött ide.

U.i.: Délután elvitte a mentő az idős nénit a szomszéd házból. Szívszorító látni, amikor egy öregembert betesznek a mentőbe. Mindig ott van a lehetőség, hogy többet már nem jön haza. De éjjel egy körül ajtócsapódások, hangok szűrődnek be a nyitott ablakon. Kinézek: hazahozták. Most már lehet aludni, jó éjszakát!

Július 20.

Neveken gondolkodom, és a szereplőimen. Az 1930-as években játszódó részben a főszereplőnek Juliannának kell lennie, ez egészen biztos, ebben ragaszkodom a valósághoz, nagyanyám keresztnevéhez. De milyen becenévvel szerepeljen? Nagynéném szerint az anyja (nagyanyám nővére) Juliskaként emlegette. A falusi miliőhöz ez illene is, valahogy (a fényképe alapján) mégsem tudok rá Juliskaként gondolni. Lehet, hogy a Julinál maradok. Ennek a formának is van családi alapja: unokahúgomat hívjuk így, aki egyébként Júlia.

Juli barátnője a valóságban szintén Julianna volt, ez a név tehát kiesik. Először Jusztira gondoltam, így is kezdtem el írni a kezdő jelenetet, de rájöttem, hogy nem lesz jó, túlságosan hasonlít a két név. (Érdekes jelenség egyébként, hogyha valaki álnevet használ, előszeretettel választ az eredetivel azonos magánhangzókat tartalmazó nevet.)

És hogy nevezzem el a napjainkban játszódó szál főszereplőjét? Ha már eldöntöttem, hogy jórészt fikciót írok, ne hasonlítson a neve az enyémre. Sok ötlet felmerül, egyik sem tetszik. Végül író barátnőimet veszem sorra, így kötök ki (Molnár Krisztina Ritára gondolva) a Krisztinánál. Akit sokan Ritának szólítanak, de szerintem a Krisztina sokkal jobban illik hozzá. Még nem látom tisztán ezt a szereplőt. Harmincas? Kora negyvenes? Tanár? Szeretek a főszereplőnek olyan foglalkozást választani, amiről van tapasztalatom. Erről van valamennyi. Vagy dolgozzon színházban? Legyen újságíró? (Korábbi szakmám szereplőit, a jogászokat már megírtam két regényben, és attól a világtól nagyon eltávolodtam.) Még nagyon sok hiányzik ahhoz, hogy tisztán lássam. De Juli mintha már mozdulna bennem, hogy lassan kilépjen a barnásra színezett, vastag papírlapra kasírozott fényképből.

Délután sétálok egy nagyot, kivillamosozom a Nagyerdőre, és onnan hazáig. Eredetileg a víztornyot céloztam meg, de a most induló Campus fesztivál miatt elkerítették.

U.i.: Estefelé a szomszédokkal kávézunk a gangon kialakított kis pihenősarkukban. Nézzük a kertet, szemben a hatalmas fenyőt. Ma érzem először, hogy átálltam arra a lassú, szemlélődő írómódra, ami az alkotóházi lét értelme.  

Július 21.

Valamikor 2011 körül, egy pénzszűkös időszakban jelentkeztem népszámlálónak. Nem bántam meg: amellett, hogy némi pénzt is hozott a konyhára az az egy vagy két hónap, egy írónak aranybánya belepillantani ennyi különböző életbe és lakásba. Persze, az emberek egy része már akkor is bizalmatlan volt, mindenféle hátsó szándékot és ármányt gyanítottak a népszámlálás mögött, de találkoztam az ellenkező véglettel is: emberekkel, akik örültek, hogy végre beszélhetnek magukról, és szinte vendégként fogadtak. És lám, még most, tíz év után is tudok építkezni abból az élményből. A mában játszódó regényszál indításához jön jól. Kell valami indok, amellyel beállíthat az egyik szereplőm a másikhoz, a népszámlálás éppen jó erre.

Újdonság nekem az is, hogy egymás mellé kell simítanom a két nyelvet: a harmincas évekét és a mait. Zalai tájszólást simán tudnék produkálni, abba születtem bele, most is sokat hallom, és van egy kis tapasztalatom a nyírségiről is, inkább a kilencvenes évekből, mint későbbről. Persze nem pontosan, inkább csak hangulatában szeretném felidézni a korabeli nyelvhasználatot, néhány jellemző szóval. Ilyen például a babó – idős nyírségi rokonomtól hallottam, hogy így mondja a babát.

A késő délután ma is a rokonoké: Ibikét látogattuk meg, frissnyugdíjas unokanővéremet, aki pár hónapja költözött ki egy belváros közeli lakótelepről az egyik kertségbe (Bayk András kert), egy kis házikóba, túl a Debrecen táblán, arrafelé, ahol már köves út sincs, csak keskeny földutak. Pontosabban homokutak. Az én agyagos földhöz szokott szememnek, lábamnak nagyon furcsa az udvarok, utak homokos földje, hogy folyton száll a por. Ibike háza belülről maga a 21. század modern konyhabútorral, mindenféle sütővel és mosogatógéppel, kívülről a hetvenes évek hétvégiház-stílusa, a környezetével együtt nézve pedig egy jóval archaikusabb életforma maradványa. Jó, hogy láthattam ezt a Debrecent is.

U.i.: Vajon hogy jutott el a nagyanyám a debreceni állomástól az Auguszta klinikáig? Gyalog talán másfél-két óra is van, főleg, ha valaki nem egészséges. Akkor már volt villamos. Remélem, ki tudta fizetni rá a jegyet.

Július 22.

Fogynak a napok, gazdálkodnom kell az idővel, a néznivalókkal és a hűtőszekrényben lévő ellátmánnyal, amihez – éppen hogy a tőtikékből kifogytam - Nóri nagynéném tegnap újabb doboz-szállítmányt küldött.

A napirendem a szokásos: délelőtt írok, délután járok. Most éppen a Déri Múzeumot bóklászom végig. Nem láttam még a Munkácsy-trilógiát, jó, hogy most teljes nyugalomban, a teremőrt leszámítva egyedül nézelődhetek. A mellékalakokat is sorra veszem, Jézussal együtt érző, sajnálkozó, vagy legalábbis valamiféle szégyent tükröző tekinteteket keresek az acsarkodó tömegben. Van néhány. Főleg nők, de néhány elforduló férfiarc is. A szintén a múzeumban látható Búsuló betyárt viszont rendkívül színpadiasnak látom. Kétlem, hogy a betyárok olyan patyolatfehér, gazdagon redőzött ingben űzték a betyármesterséget, amilyen itt látható, nem beszélve a természetellenes kartartásról, hogy ezek a redők jól is érvényesüljenek. Miközben a megfestésük nyilván bravúros. Barabás Miklós házaspár portréi viszont úgy idealizálnak, hogy közben le is lepleznek. A Konkoly házaspárról készült képekben benne van egy hosszú, boldogtalan házasság egész története.  

Tetszik, hogy a múzeumi tárlók élettelen tárgyait illusztráló filmekkel keltik életre: például a temetkezésről, halotti kultuszról szóló kiállításon megnézhetjük, ahogy színészek eljátsszák, hogy is nézhetett ki egy ilyen temetés.

Megtudom, miért Csapó utca a Csapó utca (a szűrkészítőket nevezték szűrcsapóknak, az általuk használt egyik eszközről), van egy gyönyörű, festett fatáblákkal díszített patikabelső, mézeskalácssütő műhely és asztalos vizsgát („remeklést”) megelevenítő szoba. Amit Csokonai síremléke kapcsán a város és Kazinczy között folyt Árkádia-pörről olvasok, az ma is izgalmas: kinek szól a művészet, mennyire lehet populáris? Ki érezheti magáénak?

Reménykedtem, hogy a harmincas évek Debrecenéről egy kicsit többet megtudhatok, de erről az időszakról nem találok anyagot. Látok viszont képeket az Auguszta építéséről.

A Medgyessy Ferenc-kiállítást holnapra hagyom, de már itt, a Déri Múzeum előtti parkban találok egy közös pontot Debrecen és Zalaegerszeg között: mindkét helyen van egy-egy példány a Táncoló nő című szobrából. Az egerszegiek egy országos műveltségi vetélkedőn nyerték, a színház előtt állították fel, még a nyolcvanas években. De ugyanez a szobor látható az Örkény Színház előtt Pesten, és van belőle egy példány Székesfehérváron is.

U.i.: Nem reprezentatív kutatásaim alapján a Szőke cukrászdában a legjobb a fagyi.   

Július 23.

Folytatva az előző témát és múzeumi körutamat, ma a Medgyessy-kiállításon megtudtam, hogy több táncoló nőt / férfit ábrázoló szobra is született, a tánc és annak ábrázolása folyamatosan foglalkoztatta. A mozgást a ruhák libbenésével, fodrozódásával érzékeltette, és a hatás érdekében akár a valóságos, fizikai törvényszerűségeken alapuló mozgásokat is „átírta” – ahogy ez egy írásából kiderül.

És ha már szobrok. A városközpontban, a Nagytemplom szomszédságában két írót is odaültettek /állítottak a járókelők közé. Szabó Magda egy padon üldögél, a pad két karfája egy-egy cica (Lakatos Aranka alkotása); Szabó Lőrinc pedig nem messze tőle, lezser tartásban dől egy lámpaoszlopnak (Lestyán Goda János szobra). (Ez utóbbi természetesebb hatást kelt, és jobban megfelel az én ízlésemnek.)

Ez a fajta utcai szobrászat persze az egész országban terjed, számos padon ülő írószobrot is találunk (most hirtelen Weöres Sándor szombathelyi szobra jut eszembe, azon is van cica), de itt, Debrecenben azért az Árkádia-pör is eszünkbe juthat, hogy a város mégis csak a mindennapi emberek közé ültette az írókat – nesze neked, Kazinczy!

Sajnos a Medgyessy-kiállítás melletti irodalmi múzeum zárva tart, éppen festik.

U.i.: Este szalonnasütés a kertben. Csoda ez a kert, köszönhetően az itt lakóknak, csupa zöld, csupa virág és kedves szeglet. Egy szép régi vaskályha tetejét levéve sütjük a szalonnát. Szép az este, nincs túl meleg, serceg a zsír a friss kenyérre, folyik a szó. 

Július 24.

Rám tör az utolsó napok melankóliája. Délelőtt dolgozom, aztán sétálok még egyet. „Hazaérve”, végignézek a lakáson: a konyhából a dolgozószobán át a nagyszoba ablakai előtt bólogató platánig, nézem a beszűrődő fénycsíkokat a parkettán, a fehér falakat, ezt az egész szellős, átlátható teret. Íráshoz ideális a minimál berendezés. Hogy nincs bútorokkal telezsúfolva, nincsenek képek a falakon, nincsenek könyvekkel tömött polcok – egyáltalán, semmi felesleges, ami elterelné az ember figyelmét. Tiszta lap. „Amire” (első író vendégként) én kezdtem el írni. Aztán majd jönnek mások, ők is írni fognak, és ez az üres tér megtelik emlékekkel és írásokkal. Látható nyoma talán nem lesz, mégis, ott lesz mindez a levegőben. Ahogy ott van az előző lakók története is. Persze, mindenki hagy majd ott valamit, valami tárgyiasult emléket is. Én például sót egy kis dobozban. Praktikus semmiség, de a Lear király óta tudjuk, hogy mégsem az.

Este kilenckor csönget a szomszédasszony, Marika. A családdal sütögetnek a kertben, hoz nekem is a vacsorából, de annyit, hogy egy aratónak is becsületére válna. Meghat a gondoskodása, zavaromban nem is tudom kimutatni, mennyire.

Július 25.

A reggel a gyors csomagolásé, aztán már indulok is. A nyarat Zalában töltjük, így hosszú utazás vár rám. Nekem mindig idő kell, hogy lélekben követni tudjam a helyváltásaimat. Ez a hosszú-hosszú vonatút (Pesten szerencsére haza tudok ugrani a lakásba, csomagot megkönnyíteni, kicsit pihenni) ad rá időt. Emlékszem, a kilencvenes években, amikor először jártam hosszabb ideig Kelet-Magyarországon, mennyire meglepett, hogy az tényleg más világ. A látható különbségek az óta kicsit kiegyenlítődtek, de mentalitásban még mindig nagyok. Mi, zalaiak zárkózottabbak vagyunk, távolságot tartunk, nehezen oldódunk. Megbújunk a dombjaink mögött. Az Alföldön nincs hova bújni, ki kell állni teljes mellszélességgel a világ elé. Nekem kicsit félelmes ez a védtelenség. Nekik a beláthatóság biztonságot jelent. (Ezt egyszer egy szegedi ismerősömmel bogozgattuk.) De hát én félig az Alföldről származom. Talán ezért is voltam otthon ennyire Debrecenben.