2022.06.29.

Vácrátót Napló - Vöröskéry Dóra tollából

Június 1.

Mikor megérkeztem Vácrátótra, sötét volt, még a hold sem világított át a lombok között, azt azonban tudtam, hogy csodás két hétnek nézek elébe: a levegő súlyos volt a zöld illatától, és a lelkem elcsendesedett. Úgy fest, a leghűségesebb társaságom a büfé elhullott darabjain élő fekete macska lesz, és esténként kecskebéka-éneket hallgatok majd rádió helyett. Az is meglepő újdonság, hogy hangyák szaladgálnak a laptopomon, és hogy ez mind-mind milyen jól esik.

 

-

Június 2.

Elutaztam Vácra bevásárolni, és mert még sosem jártam Vácott. Legendákat hallottam csupán a Duna-part szépségéről és a legkerekebb fenekű Szent Erzsébet szoborról. Ennek kapcsán el is gondolkodtam a művészetek szubjektivitásán. Lefogadom, hogy az emberek egy része ízléstelennek tartja a szobrot, másik csoportjuk pedig talán éppen ezért különlegesnek. Ez lesz a sorsa a regényemnek is: megítélik, szeretik vagy utálják majd. Jó ezzel tisztában lenni.

 

Június 3.

A természetben eltöltött idő megnyugtatja az embert. A flóra és fauna közelsége, ismerete ihletet is adhat azonban. A botanikus kert egyik üvegházában húsevő növények laknak. Milyen elképesztő virágok azok, amik óriásrovarokat győznek le! Rengeteg jácintfélébe botlani a kertben, édes illatuk miatt nem is csoda, hogy a parfümgyártásban használják őket. Az apró halak szorgosan csipegetik a zöldet a tó vizében, a nagyobb ragadozók pedig az apró halakat. Ezernyi történet szereplői, kellékei lehetnek ők.

 

Június 4.

Milyen furcsa, hogyan változik az ember. A regényem története kb. 8 éve fogalmazódott meg bennem, azóta érik. Bár a magja nem változott, eltávolodtam az eredeti ötlettől, egészen másfelé kanyarodott a történet, új helyekre kerültek a súlypontok, néhány szereplő velem öregedett, kinőtte magát. Most egy egészen más történetet olvasok vissza, mint amit 8 éve elképzeltem, mégis igaznak tűnik minden szava.

 

Június 5.

Egyszer az egyik barátom felhívta rá a figyelmem, hogy sok történetemben feltűnik egy kisfiúkarakter, és nem tudtam nem észrevenni, hogy az új regényemnek is ő az egyik főszereplője. Elgondolkodtam, hogy ez a kisfiú ugyanaz-e minden történetemben, hasonló szerepben tűnik-e fel? A válasz a másodikra mindenképpen igen. Korábban azonban sosem léptek elő főszereplővé ezek a gyerekek. Talán előkészítették Marci számára a terepet, hogy ő már kiforrott karakterként alakíthassa a cselekményt.

 

Június 6.

Olvastam egy japán kávézóról, ahol tárt karokkal várják a határidővel küzdő embereket, például írókat. A hely külön szolgáltatása, hogy a személyzet kedvesen és kevésbé kedvesen noszogatja az írót, hogy dolgozzon. Elsőre komikusnak tűnt az ötlet, majd megfogalmazódott a gondolat, hogy talán nekem is elkélne egy segítő, aki – miközben felszolgálja a kávét –, bezárja a munkához felesleges böngészőlapokat, kiveszi a kezemből a keresztrejtvényt, szókeresőt, színezőt, és felszólít a munka folytatására.

 

Június 7.

Egy egértetem fogadott a lábtörlőmön. Ajándékba kaptam, talán hadüzenet lehet? Vicces, hogy ez az esemény volt a legmeghatározóbb a héten, mert egész nap egy szobában kuksolok vagy a fák árnyékai alatt dolgozom. És mégis, ami kívülről nem látszik: folyamatosan forognak az agyam kerekei, az ujjaim arra a zaklatott ritmusra dolgoznak, ahogy jönnek az ötletek. Hogyan lehetne ezt prezentálni a világnak? Lesz a végén egy könyv, de csak kevesen tudják, milyen hatalmas munka rejlik mögötte.

 

Június 8.

Az utaztató kalandregényekben fontosak a helyszínek. Maga az út a történet, a karakterfejlődés a hangsúlyos, de az ezt lehetővé tevő „díszlet”, a környezet is fontos. A regény több országban játszódik, a hitelesség pedig kardinális a számomra, ezért elsősorban olyan városokban gondolkoztam, amelyeket jól ismerek. Freiburg, ahol egy évig éltem cserediákként, például előkelő helyet kapott, sokat forognak a szereplőim a kedves városkában. Az alkotói folyamat során vissza is látogattam néhány nap erejéig, hogy felelevenítsem a freiburgi hangulatot, és így még jobban át tudjam majd adni az olvasóimnak.

 

Június 9.

Novellistából átvedleni regényíróvá nem könnyű. Van valami epizodikusság, végletesség a novellista gondolkodásmódjában, ami a regény áramlását megtöri, ha nem figyel rá tudatosan az ilyen beállítódású ember. Idő és tér szükséges ehhez a folyamathoz, amit itt megtaláltam, csiszolgatom a mondataimat, hogy valami izgalmas, új alkotás jöjjön létre. Az első regényemen dolgozom, és már látom a végét.

 

Június 10.

Mikor megkérdezik, hogy melyik karakteremmel tudok azonosulni, rendesen bajban vagyok. Mindegyikkel! Az összes pozitív és negatív tulajdonságuk, minden gesztusuk, érzésük bennem él. Nem az egyikük vagy másikuk vagyok egy az egyben, hanem ismerem ezt a sok-sok jellemet és szokást, értem és elfogadom őket, kölcsönhatásban élek velük, mint az életem összes többi szereplőjével. Persze én rájuk jobban hatok, mint fordítva.

 

Június 11.

Szociális munka alapszakon végeztem a tanulmányaimat. Úgy érzem, hogy ez egy ütőkártya az íráshoz is. Rengeteg emberi történettel ismerkedtem meg, olyan világokba nyertem bepillantást, melyekről az emberek jó része nem is tud, vagy nem akar tudomást venni. Nagyon fontos a számomra ennek a sokszor láthatatlan szférának a bemutatása, „reklámozása”, ami a készülő regényen is tetten érhető. A főszereplő család oldalán feltűnik egy pszichológus és családsegítő is, hogy kísérje az útjukat.

 

Június 12.

Mindig kíváncsi vagyok az olyan történetekre, melyekben egy felnőtt író gyermek elbeszélői szerepet vesz fel. Nagyon ingoványos talaj, és gyakran úgy érzem, hogy kilóg a lóláb. Elfelejtjük talán, hogy hogyan kell gyereknek lenni?

Sokszor éri is az a kritika a gyermeki elbeszélőket, hogy túl felnőttesek, de a gyerek-gyerek nem csak egy kép, amely a felnőttek fejében él? A gyerekekkel folytatott munka kapcsán gyakran érzem azt, hogy csupán sokkal egyszerűbbek, mint a felnőttek. Nem csűrik-csavarják úgy az élet legegyszerűbb dolgait, hogy abból bonyodalom támadjon, nem ruházzák fel a felesleges dolgokat nagy szereppel, és nem bagatellizálják el az igazán fontosakat. Persze lehet, hogy ez is csak egy idealizált, felnőtt-kép róluk.

 

Június 13.

Közeledik a vácrátóti tartózkodásom vége, úgy döntöttem, hogy egy nagy pizzával ünneplem az eddigi munkát. Vácrátót egy apró község, a környező településekről tudtam rendelni, elég magas áron. Nem csak a kiszállítás, de az ételárak is borsosak. Ezzel természetesen nincs mit tenni, bele is írtam rögvest egy részt a regénybe, amelyben felszisszennek a szereplők a magas árakon. Számomra ettől lesz hiteles, élő egy történet: a valóság apró morzsái visszaköszönnek benne.

 

Június 14.

Hatalmas magabiztossággal írtam az előzetes munkatervbe, hogy én bizony befejezem a regényt Vácrátóton! Pontot is kanyarítottam a történet végére, de ahogy lenézek a munkámra, félkésznek tűnik. Mi lehet ez az érzés?

Szinte minden író szájából hallani, hogy a történetnek is meg kell pihennie. Az érzések megérnek, a szereplők kifújják magukat, az alkotó hátralép néhány lépést, és egészen új szemmel tekint majd munkájára. Az idő az író egyik legnagyobb ellensége és legjobb barátja.

 

Június 15.

Ismerik azt az érzést, amikor véget ér egy remek könyv, és hirtelen űr tátong a helyén? Néha ilyen visszatérni egy-egy történetből is írás közben vagy a befejeztével. Kevesen engedhetik meg a hétköznapokon, hogy kizárólag az írásnak szenteljék magukat, így igazi kincs az elvonulás. Milyen keserédes azonban a búcsú az alkotói magánytól, a saját, felépített világtól és a jól ismert, fiktív karakterektől. Nem lesz könnyű visszarázódni a hétköznapokba.