Március 1, kedd

Megérkeztem.

A környezetről még semmit sem tudok, este nyolcra érek a helyszínre, sötét van. Halász Krisztián, biológus, az intézet munkatársa fogad. Itt lesz a szállásod, mutat a hosszú tornácos házra, közvetlenül a bejárat mellett. Kívülről gyönyörű, belülről modern, teszi hozzá.

Belülről is szép. Egylégtérű nappali, konyha, kis előszobából nyílik ez is, és a hálószoba, fürdő is. A lakás mindennel felszerelt, ami egy háztartásba kell. Krisztián élénk kedvessége és vidámsága az első benyomást tökéletesen elmélyíti. Jó lesz itt. Kiderül az is, hogy vannak mindkettőnknek tajói felmenőink, még az sincs kizárva, hogy az ő nagymamája tanította az én nagyapámat kisiskolás korában. Mikor elköszön, büszkén hívja fel a figyelmem, hogy ha szeretem az állatokat, sétáljak este, mert itt mindenféle rohangál éjjel, a nyesttől a rókáig. Szép álmokat. Majd mosolyogva hazasiet, kilenctől altatás van, várják a gyerekek.

Szeretem az állatokat, igen. Magamra zárom az ajtót, kétszer ellenőrzöm, hogy sikerült-e. Ki nem megyek a sötétben ma este, az biztos.  A nyest az melyik is? A kicsi vagy a nagy hörcsög?

Kipakolok, igyekszem belakni a teret. Csend van. Biztonságos, oltalmazó, békés csend. Átfut az agyamon, hogy elolvasom megint a híreket, hátha történt valami biztató fordulat, de aztán rögtön eszembe jut, hogy mire figyelmeztetett ma reggel a fiam. Az ember rákattan a hírekre és folyton nézi, hallgatja, olvassa, mert azt hiszi, ha elég jól informált, nagyobb ráhatása van a dolgok menetére, magyarázta, mert arról panaszkodtam, hogy kicsit úrrá lett rajtam a kétségbeesés és a hiábavalóság érzése. Ne olvass folyton híreket, anya, mondta, attól nem lesz jobb a világ. Írjál! És érezd jól magad!

Március 2, szerda

Átaludtam az egész éjszakát, ezt el se hiszem! Madárcsicsergésre ébredek, fél nyolc. Süt a nap. Bűntudatom van. Míg mások szenvednek, elvesztik az otthonaikat, meghalnak értelmetlen háborúkban, addig én így érzem magam. Jól vagyok. Gyorsan kikelek az ágyból, elfojtom a bűntudatot, inkább hálás akarok lenni. Van miért.

Főzök egy kávét. Elolvasom a híreket. Felhívom a férjemet. Megnyugtató, szép hang.  

A Botanika ABC-ben bevásárlom az alapvető élelmiszereket, majd hazamegyek, kipakolok és visszamegyek a Botanika ABC-be, mert csak az alapvető élelmiszereket felejtettem el. Só, bors, rizs. A boltos lány jóízűt nevet rajtam, ilyen ez, mondja, nem könnyű feltölteni egy üres konyhát. Rokonszenves, vidám lány. Van egy virágbolt is, visszafelé bemegyek, veszek pár növényt, hogy otthonosabb legyen a nappali. Kilencszáz a rózsa. Kérek egy csokrot. Az egész csokrot, mind a tízet, kérdezi meglepő örömmel a boltos. Bólintok, igen, és kártyával fizetek, mondom. Kilencezer, mondja ő, és ragyog, akár a nap és az a piros rózsacsokor a kezében. Te jó ég, én azt hittem, csokra kilencszáz, mint az Aldiban. Hol élek én? Nem szólok egy szót sem, sőt, azt hiszem, mosolygok. Nincs szívem és bátorságom visszakozni, boldoggá tettem a boltost reggel korán, ezt nem csinálom vissza. Kifizetem. Mindegy. Majd megspórolom az ennivalón. Végül is vettem egy kiló rizst.

Gyönyörű lett a virágoktól a nappali, úgyhogy, ahogy Edith Paif mondaná, nem bánok meg semmit sem. Délig dolgozom, befejezem a Széparcú Margit című novellát.

Lenyűgöz a táj, a kert, a növényzet, a levegő illata, a tó, a sétáló emberek, hogy mindenki köszön mindenkinek. Háromig bolyongok, fotózok, küldöm a családnak a képeket. Itt vagyok. Itt leszek két hétig, és semmi más dolgom nincs, mint írni.

Délután Krisztián telefonál, hogy jól vagyok-e, és hogy megszerezte a korabeli osztálynévsorokat, most megpróbálja megtalálni a nagypapámat. A gyerekeim is telefonálnak, mindkettőnek jó napja volt. Este tízig dolgozom, már csak a férjem hívását várom, aztán alszom.

Március 3, csütörtök

Találkoztam egy mókussal! Utoljára tavaly láttam, nem is egyet, New Yorkban. Azok szürkék, hatalmasak és szemtelenek. Farkaszszemet néznek az emberrel, eszük ágában sincs elszaladni. Ez a vácrátóti mókus viszont aprócska, kis csinos, fürge, vörös. Tiktiktiktik, ugrándozik fel a fán.

            Futás közben a telefonom kijelzőjén többször is ellenőrzőm, hol tartok a kilométerekben, hajlamos vagyok ugyanis túllőni a célon, ha beszippant a szabadság érzete, a táj látványa. Azzal, ami itt van, tényleg nem lehet betelni. Huszonhét hektárnyi alternatív valóság. Ilyen is lehetne a világ. Ilyen is a világ. Itt van, létezik, benne élek, itt lakom, mégha átmenetileg is. Eufórikus hangulatban telik a reggelem. Futkározok összevissza a kertben, azt sem tudom, mit nézzek, minek örüljek. A tó a kedvencem. Inkább a malom. Vagy inkább a kilátó. Vagy mégis a tó. Közben folyton püttyög a telefonom.  Értesítések. Hírportálok. Kitörlöm mind, meg sem állok közben. Mától csak egyszer hírek és egyszer Jászberényi Sanyi helyszíni beszámolója, ehhez szigorúan tartom magam.

            Ebéd után megismerkedem személyesen is Nagy Adriennel, a vendéglátóim képviseletében. Kávézunk a nappaliban, beszélgetünk a munkánkról, gyerekeinkről, irodalomról, a kertről, az itt dolgozó tudósokról. Rendkívül kellemes társaság, remélem, ő hasonlót gondol rólam. Mindenesetre megbeszéljük, hogy holnap ő főz nekem kávét.

            Kettőtől négyig a Macbethet olvasom, jegyzetelek, és azon agyalok, hogy Lady Macbethnek mi baja van. Elvakítja a nagyravágyás, később megöli a bűntudat? Vagy tele van elfojtott szomorúsággal, dühhel, gyűlölettel, bosszúvággyal, mert nincs (vagy meghalt?) a gyereke, és azt sem tudja, mit érez, csak hajtja a gyilkos ösztön, hogy az egész világon bosszulja meg a bánatát? Vagy nem szereti a férjét, lenézi és kihasználja a férfiakat? Egy sötét boszorkány?

            Délután, mikor visszamegyek az ABC-be, összefutok Krisztiánnal. Szerintem itt a környéken mindenki ismeri. Bemutat a boltoslányoknak, ő egy író, mondja. A lányok rám csodálkoznak. Igen, író vagyok, és az a nő, aki minden nap kétszer vásárol be, hogy egyszer főzzön, mondom erre én. Ma az étolajat felejtettem el. Együtt sétálunk haza, Krisztián, a nagyobbik fia és én. Megbeszéljük, hogy teszünk egy koraesti sétát közösen, mutatnak pár érdekességet a kertben. Lepakolunk, öt perc múlva találkozunk a bejáratnál. Krisztián egy könyvvel a kezében tér vissza. Megtaláltam a nagyapád nevét, mondja, és kinyitja a megfelelő helyen a könyvet. Igen. Ott nagypapa neve az 1931/32-es osztálynévsorban. Meghatódtam, azért viselkedek ilyen furcsán, magyarázom Krisztián kisfiának, aki kicsit megilletődik, hogy az ismeretlen néni egyszerre sír és nevet.

Március 4, péntek

Most vagy az van, hogy finnyás és válogatós vagyok, vagy tényleg újra borzalmasan főzök. A mai ebédem még a tegnapinál is rosszabb, ez a virsli-rizs kombó nagyjából ehetetlen. A gyerekeim megfigyelése szerint periódusokban változik, hogyan főzök. Vizsgálataik alapján, ha valami nagyobb írói munkába kezdek, rohamosan romlanak a konyhai képességeim, és úgy tér vissza ez a készség, ahogy jövök kifelé a feladatból. Ha ez így van, akkor lesz ez még rosszabb is idén, mert erre az évre az új kötetem mellett két színházi darab megírását is tervezem.

Adri a mai kávézásnál említette, hogy elég klassz pizzéria van a közelben, ahonnan lehet ebédet rendelni. Erre elmeséltem neki a rózsáim esetét.

            Az jutott eszembe, hogy megírok egy Macbeth-történet előtti történetet, ahol Lady Macbeth találkozik három barátnőjével, és együtt kitervelik, hogyan húzzák csőbe szegény Macbethet. Ez futás közben, a kertben jutott eszembe, Szentpéteri Zsuzsanna, Örvénylő Rezdülés című installációját látva. A kertben több helyen különleges képzőművészeti alkotások teszik még beszédesebbé és inspirálóbbá a környezetet. Az egyik ilyen Szentpéteri alkotása. Egy hatalmas pókháló egy alagút bejáratánál. Elképzelem ott Lady Macbethet a barátnőivel. Kísérteties.

            A tegnapi mókussal való találkozásomon felbuzdulva, ma, sötétedés után, kisettenkedtem az udvarra, de csak a ház sarkáig merészkedtem. Rövid várakozás után egy fekete macska sétált el mellettem, nyugodt, otthonos mozdulatokkal. Rám se nézett.

Március 5, szombat

Hatalmas pelyhekben hull a hó. Ez a látvány fogad kora reggel. Tegnap még tavasz volt. Sebaj, biztos télen is gyönyörű itt minden. Mire lefő a kávé, kisüt a nap, a havazásnak nyoma sincs. Mókás kedvében van ez a március. Futós napüdvözelettel indítom a hétvégét. Az olyan, hogy futás közben köszöngetek a tájnak, helló fák, madarak, kövek, virágok, farönkök, kacsák, helló minden, és köszi, hogy élek. Öt-hat kilométer után hazafutok, nyújtok és lenyomok négy napüdvözlett. Mindenkinek ajánlom. A futás felcserélhető sétára, bringára, úszásra, kinek mi jön be, vagy mit engedélyez a teste. A lényeg, hogy köszönjek és üdvözöljek.  Nem viccelek. Tényleg felvidítja az embert.

            Ma bármilyen munkába kezdek, minden történetbe, szinopszisba beszivárog a háború. Inkább olvasok. Hekatéról. Kell ő nekem a Macbeth előtörténethez.

            Ma meglátogatott a férjem, séta közben számtalan klassz helyszínt találtunk, ahol egy-egy színházi jelenetet képzeltünk el. Hétfőn felhívom Krisztiánt. Még megérkezésem estéjén említette, hogy van egy ötlete, ami a kert és a színház találkozásáról szól. Most már nekem is van. Jó lenne kitalálni valamit együtt.

Március 6, vasárnap

A Nemzeti Botanikus Kert megtelt vendégekkel. A vízcsobogás, erdősusogás, madárcsicsergés és méhecskezümmögés hangjai közé gyerekkacaj is keveredik ma. A nappalim ablaka épp a kürtőskalácsos, kemencéslángosos sátor melletti pihenőre néz. Az asztalokon jó illatú ételek, körülötte vidáman ebédelő családok. Bárcsak mindenkinek jutna ilyen vasárnap.

            Ma a lányom látogatott meg.  Hasonló állapotba került a kert hatására, mint én az első napon. Nem is értem, hogy maradhatott ki eddig a vácrátóti botanikus kert nekünk. Pedig szeretünk, és elég gyakran szoktunk is kirándulni. Mindegy. Az a lényeg, hogy most már megvan. Meg is állapodunk abban, hogy áprilisban teszünk itt egy családi kirándulást. Örülök, hogy itt a lányom. Megnyugtató a közelsége.

Jó érezni, hogy kicsi vagyok, egy aprócska porszem az egészben, mondja ő, miközben a tájat pásztázza.  Másokat megrémít a kicsinység, ez velem épp fordítva van, magyarázza. Jó érezni, hogy egy nagyobb dolognak az aprócska része vagyok. Megnyugtató, oltalmazó a természet.

            Ma kitalálom Lady Macbeth boszorkánybarátnőinek karaktereit. És egy új történetötletem is van. Nyúzó Jóska gyerekkora. Ez lesz a címe. Az anyaggyűjtés végett lehet, hogy holnap átnézek a szemben levő kocsmába. Sakáltanya. Meglátjuk.