Most vasárnap van, kedden indulok haza. Az étkezőasztalnál ülök, a szembeni meredek tetőről a járdára csúszik épp a pénteki hó java. Zöld teát iszom, és halk ambient pöcörög a JBL- hangfalon. Nincs persze szövege. Méghozzá amiatt, hogy koncentráltabban igyekezzek most szöveggé formálni az utóbbi húsz nap gondolatfoszlányait. Nemigen lesz benne kronológia, és mert ritka vendég volt az utóbbi három hétben errefelé a Nap, úgy voltam vele, hogy passzolni fog tán, ha szófelhőbe rejtem az itt megélteket.

#déli_út

„A Maros-Vásárhelyig való utazás annyi bosszúsággal van összekötve, hogy kénytelen az ember magát itt kényelemben helyezni s egy napig legalább kiheverni az út fáradalmait” ‒ írja az Egy fürdőidény Borszéken című Kolozsváron, a Magyar Polgár Könyvnyomdában, 1883-ban megjelent könyvében Moldován Gergely. Igaz, ő nyáron, Tordáról, és hát, nem mellesleg 1882-ben utazott, de úgy sejtettem, rám is hasonlóan hosszú út vár Óbudától Vásárhelyig. Hogy kicselezzem a dupla dugóhelyzetet ‒ a reggeli csúcsot a budai oldalon és a délutáni ragadást Vásárhelyen ‒, kényelmes kávézást követően, kényelmes tempóban indultam útnak a kellemesen oszló ködben, január kilencedike reggelén. Ha a forgalmat kicseleztem is, azzal nem számoltam, hogy az útvonaltervező meg engem tréfál meg rendesen.

Kevéssel indulás előtt olvastam Kollár-Klemencz László Öreg Banda című regényét, ezt a csodás könyvet, amely Újhartyánban játszódik, és épp Újhartyán körül eszméltem rá, hogy ha itt, az ötösön gurulok, nehezen lesz ebből borsi átkelés, Váradkerülés, királyhágói miccsezés, meg integetés Kolozsvár fele. Újraterveztem magamban az utat. Mesélte nemrég valaki, hogy a déli (Arad‒Déva‒Gyulafehérvár‒Nagyenyed) szakaszon szinte végig pálya van. Befejezett, de át még nem adott benzinkutak mellett lehet hajtani. Ha hosszabb is valamivel, időben rövidebb. Lássuk akkor – gondolom.

A lehajtó hidakon szolid graffitik, az út mentén elcsapott pockok és sok tucat eldobált PET-palack. Arra gondolok, új még errefelé a gyorsforgalom, aztán pár nap múlva megtudom, hogy inkább amiatt van nehéz helyzetben a sztráda körül a fauna, mert nemigen készültek az állatok számára biztonságos átkelők. A vakmerőbbek nekivágnak így is, és rajta vesznek közülük tapasztalatom szerint sokan.

A legnagyobb kérdés számomra az, hogy találok-e a királyhágói miccs helyett megfelelő élelmet a bezárt kutak, összelapított pockok és PET-palackok szegélyezte pályaszakaszon. Egy rövid megállót (bővebben lásd a miccs hashtag alatt) követően konstatálom, hogy van vissza még, de a völgyek között sompolygó köd, meg a messzi hegycsúcsok hava széppé teszi az egyre lassabban fogyó kilométereket. Az utolsó két óra alatt van időm végiggondolni a készülő kézirat lehetőségeit, és eszembe jut, hogy ez a novellafüzér épp olyan, mint az útvonaltervező ‒ előre nem látható részek felé vezet.

#HUB

A marosvásárhelyi rezidensek a Bolyai és a Borsos Tamás utca sarkán található Studium HUB épületében, egy klasszul felszerelt apartmanban lakhatnak. Én vagyok az első fecske itt. A konferenciatermeket is magába foglaló komplexum 21. századi, de régre nyúlik vissza a története. Hosszú-hosszú ideig az Oroszlán nevű vendéglátóegység működött a helyén, és a városi pletykák szerint a közeli Bolyai lici diákjai nem ritkán itt töltötték az idejüket tanórák helyett. A HUB jelenleg kulturális központként működik, és rezidens orvosoknak biztosít lakást. Itt zajlott január 15-e és 22-e között a Kultúra hete, melynek keretében az épület első írórezidense is lehetőséget kapott, hogy értő közönség előtt olvasson fel párat a készülő szövegeiből, a 2022-ben megjelent, Mindenki! című kötetét pedig egy remek beszélgetés keretében mutassa be. Hálás vagyok ezekért a lehetőségekért, ahogy hálás vagyok a HUB munkatársainak is, akikre mindig lehetett számítani.

Kingának, aki házi zakuszkával és lekvárral fogadott, kirándulni hívott, és akihez bármilyen kéréssel fordulhattam, bármikor. Péternek, akivel egy kávé fölött (ő hosszan issza, én röviden), együtt indítottuk rendszerint a napot, aki magával vitt a piacra, aki gasztronómiai vonatkozású tippeket adott, és aki bejárta velem az ócskapiacot – és akiről a miccs címszó alatt is ejtek majd szót, alább. Köszönöm Évának, Julinak, Béninek és Lóri bácsinak a történeteiket, amikkel széppé tették a HUB-ban induló, hideg reggeleket.

#Téka

A Teleki Téka a Studium HUB tőszomszédságában található. Mit mondjak, a Sámuel gróf által 221 éve alapított közkönyvtár kellően inspiráló közeg. (Nem biztos, de azért ki sem zárható, hogy az Oroszlánban lazítottak egykor egy hosszú, olvasótermi nap után a Voltaire-ről vitázó jurátosok és a közeli refi tudós tanárai.) A jelenlegi olvasóterem a Telekiek társalkodószobájában található, csend van odabenn, és tapasztalatom szerint nem tesznek rosszat a készülő prózának a magas belterek. A gyűjtemény pedig – amely hiánytalanul őrzi az alapító által vásárolt negyvenezer kötetet – bámulatos. Kovács Bányai Réka kalauzolt körbe az épületben. Ittam a szavait, és kérdésekkel bombáztam a kollekcióról, a ház lakóiról és az intézmény századairól. Folyamatosan. Amikor viszont az egyik tárlóban megláttam az 1590-ben, Vizsolyban nyomott Bibliát, akkor elakadt a szavam…

#jezsuiták

„A jezsuiták mindig összezavarják az embert, hogy aztán a ferencesek megnyugtassanak” – prédikálja a Páduai Szent Antal tiszteletére emelt minorita templomban a jezsuita Mihalkov Ferenc. Ez már önmaga szép nagyon. (Ahogy az is, hogy a templom korábban a Térjmeg utca utolsó telkéhez tartozott.)

Amiatt prédikálja ezt az igehirdetés mellett karikatúrák készítésében is jeleskedő fiatal jezsuita, mert a nyolc boldogság a vasárnapi igeszakasz. Ennek kapcsán jut eszébe ez az aforizmának is beillő gondolat. Régebb ‒ fejti ki ‒ egy idős jezsuita azt kérdezte tőle ugyanis, valahányszor összetalálkozott vele, hogy boldog-e? És ilyenkor vonogatja persze az ember a vállait. Később arról mesélt neki egy ferences atya, hogy a boldogságunkról csak utólag mondhatunk biztosat ‒ akkor, ha kívülről nézzük magunk. Ennél egyszerűbben detektálható az öröm. Érdemes összeírni ezért a bennünket ért örömöket, mert azok jelzik talán a boldogság felé tartó utat. A boldogság az az állapot ‒ konkludál Ferenc atya ‒, amikor a helyünkön vagyunk. És addig hosszú út vezet.
Ha megkérdezné tőlem most valaki, hogy boldog vagyok-e, akkor vonogatnám alighanem a vállamat. Annak viszont örülök, hogy hazavihetem magammal a minorita templomból egy fiatal jezsuita gondolatait.

#homlokzatok

Jártam néhányszor itt, néhány napot, így aztán tudtam persze, hogy Vásárhely a szecesszió városa. Arra viszont az elmúlt három rezidenshét kínált esélyt, hogy alaposabban végignézzem a homlokzatokat. És hiába sétáltam cikkcakkban, és hiába botlottam meg jó párszor, mikor elvarázsolt egy-egy ornamentika, pár napja is akadt még olyan ház, ami percekre megállított. De mondok még valamit. Ugyanennyire lenyűgöztek a tisztviselőtelep modernista villáinak finom ívei, és megnyugtattak a Turbina-árkon túli egyszintes, nyugalmat árasztó házsorok.

Jó volt látni esőben és hóban is a város fölött éjszakánként méltósággal őrt álló Vártemplomot. Izgalmasnak találtam a színház környékén felhúzott – egy kései Fritz Lang-apokrif díszletére emlékeztető – blokkházakat, amikor pedig betévedtem egy este a Mures Mall-lal szembeni túlgeometrikus tömbházak közé, úgy éreztem magam, mintha egy Escher-grafikában vesztem volna el.

#Látó

Amikor az ideérkezésem estéjén érkezett egy rövid mail Szabó Robitól, hogy másnap a Látó szerkesztőségébe várnak, megdobbant a szívem. Pedig akkor nem sejtettem még, hogy a Tusnád utcai épület első emeletén ott ülnek majd másnap délben mind, a hőseim. Codău Annamari, Kovács András Ferenc, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor. Mondani se kell, All Star-csapat. Megtisztelő volt kezet rázni velük. Nyílt szívvel fogadtak, lelkesen. Élmény volt megtapasztalni azt a szellemi pezsgést, ami keddenként zajlik alighanem itt, a Tusnád utcai épület első emeletén. Vida Gábor megmutatta a főszerkesztői szobát. Az íróasztala mellett egy virgonc örökzöld uralja a teret, aminek a főszerkesztő egy régi whisky-s üvegből ad rendszerint friss vizet. Egy örökzöld, ami kiüti kis híján a plafont, és amelyik piásüvegből kap a nyújtózkodáshoz muníciót. Nem olyan ez, mint egy kelet-európai sorsallegória?

#miccs

Amikor Méhes Karcsi arra kért, küldjek pár sort arról, hogy mit várok az itteni napoktól, azt írtam, fogalmam sincs, mi vár majd Vásárhelyen, de ennél kedvezőbb startpozíciót elképzelni sem tudok. A jóslatom egyetlen sarkalatos pontjaként pedig az idefele út királyhágói megállóját neveztem meg neki. Miután – ahogy arról fentebb esett már szó – másként gondolta a GPS, ezen egyetlen cölöp is odalett. Botcsinálta haruspex vagyok.

Ahogy félreálltam a határ után, hogy megvegyem az útdíj-matricát, és végigfutottam a kijelzőn a még előttem kanyargó utat, úgy láttam, lesz majd a megépült autópályarészek között egy nagyjából húsz kilométer hosszú szakasz. Mivel a fölhúzott, de ki még nem nyitó kutak nem kínáltak gasztronómiai kalandokat, fogytán volt viszont az útra csomagolt szendvicsadagom, ez a húsz kilométeres sáv maradt. Alighogy a lehajtó után adódott is egy lehetőség, de azt mondatta velem a tapasztalat, hogy ilyen előnyös helyen a tulajnak nem szükséges Michelin-csillagos séfet alkalmaznia, hiszen a kopogó szemű sofőr és nemkülönben kopogó szemű utasa befal itt bármit, amit eléjük tesznek, és nem mozog.

Könnyen lehet persze, hogy tévedek, és az előítéleteim rabja vagyok, ám mivel nem tudhattam, hány opciót kínál a szóban forgó girbegurba, nem túl hosszú szakasz, a következő Fast Food-feliratnál félrehúztam. Engedelmesen és éhesen. Pizzát és hamburgert is készítettek itt, de hát melyik vehetné fel a versenyt a miccsel errefele? A cserépkályha és a hideg fényű italhűtő között épp be lehetett a látványkonyhába kukkantani, ahol konyhásnéni külsejű konyhásnénik sürgölődtek jókedvűen, beszédesen – nem kis szakértelemről téve tanúbizonyságot ezalatt. Kora délután volt, a tévé román teleregényt adott, de mielőtt felvehettem volna a fonalat – vajon miért is olyan keserű az a Valentina? ‒, megérkezett a frissen sült darálthús-adag. Mustárral, kenyérrel, fogpiszkálóval, ahogy illik, autentikus helyeken.

Akinek a mértani ismeretei nem közelítik meg a két Bolyaiét, annak a miccs szájhoz mozgatásához a két- netán a háromfogpiszkálós módszer ajánlatos. Egyetlen fogpiszkálóval csak egy csúcsprofi tud úgy egyensúlyozni ugyanis, hogy ne placcsanjon a mustárba a miccs, de ne is forduljon le az egyszeri evőeszközről a forró, fejedelmi falat. Bármennyire erős a királyhágói autogrill felhozatala, azért monopolizálni mégiscsak dőreség volna a miccs-sütést, hiszen ezen a helyen is hasonlóan ízletes. Piruljon száz rostélyos ‒ gondolom, aztán fizetek, és tovább indulok.

Vásárhelyen Péter lesz aztán legfőbb étkezési bukmékerem, és miccs-Vergiliusom. Első nap megmutatja a pincében működő Diavoluit (azt ismerik, hogy Péter levisz az ördöghöz?), ahol hibátlan a paszulyleves, később pedig a piacon és az ócskán is együtt miccsezünk. Van a fűszerezésben egy titkos összetevő, amit kérésre elmondanak ugyan, csak utána meg kell, hogy öljenek…

#Ágiék

Egy negyedik alkalommal is van szerencsém miccset enni Marosvásárhelyen. A visszautasíthatatlan meghívás Gálfalvi Ágitól érkezik. Ági és férje, Szilárd a vásárhelyi Lector kiadó szívei, lelkei. Ágival levelezünk már egy ideje, ismerem a gondosan elkészített, jobbnál jobb könyveiket. Most végre megismerkedünk személyesen. Asztalhoz ül velünk Irma néni és Gyurka bácsi ‒ Ági szülei ‒, illetve Jula lányuk is. Gazdag órákat töltök velük, jól ismerik ugyanis Vásárhely történetét, és jól ismerik a vásárhelyi, valamint a Vásárhelyre látogató nagyságokat. Amikor kiderül, hogy kaposvári vagyok, Gyurka bácsi elmeséli, hogy Takáts Gyula is megszállt náluk valamikor. És mivel nyitva hagyta éjszakára a hálója ajtaját, reggel egy skót juhász ébresztette az öreget…

#színház

Négyszer ettem miccset, és négyszer voltam itt létem alatt színházban is. Amikor kiderült, hogy Vásárhelyre jövök, első dolgom volt végigböngészni az itteni, és a kolozsvári programot. Ősszel – épp Vásárhelyről hazafelé menet ‒ láttam ugyanis a Magyar Színházban egy Rómeó és Júliát, amihez foghatót tíz éve nem láttam sehol. És mikor kiderült, hogy januárban is játsszák az ifjabb Vidnyánszky rendezte, Shakespeare nyomán készült előadást, egyből vettem két jegyet, és alig vártam már, hogy Gyöngyvér itt legyen. Előző este a vásárhelyi Stúdió színpadon néztük meg a színisek Mohácsi testvérek által írt és rendezett Johannáját. Zúgott, mint egy Mohácsi-előadás rendesen. Tele volt a színpad ‒ jobbnál jobb előadókkal volt tele. Kapkodtuk a fejünk és nevettünk sokat. Öröm volt látni a tehetséges fiatalokat. (Lásd még a szöveg #jezsuiták passzusát.) Tartottam aztán egy hét színházszünetet, hogy két színis előadással búcsúzzak el a várostól. Szép Ernő Tűzoltó című kamaradarabja friss stílusgyakorlatnak tűnt, a bábszínész-hallgatók által előadott Árvácska-átirat viszont lenyűgözött. A történet nagyon mélyre visz, a játék tisztasága, a gazdag dramaturgia, a játszók teljesítménye pedig felemel. Vajon mikor jöhetek színházat nézni Vásárhelyre megint, mint valami vándormadár, és akkor mit csípek majd el itt?

#varjak

Szürkületkor megérkeznek rendszerint a madarak, és vijjogva festik feketére az eget. Előfordul néha, hogy valamelyik leszakad közülük és a matt égen magára marad. Előfordul, hogy azt a varjat érzem magamhoz hasonlónak, mikor botorkálok a matt, vásárhelyi ég alatt.

#próza

Olyasmit fogalmaztam meg a szöveg elején, hogy amiatt nem vezettem naplót akkurátusan, mert igyekeztem a kézirattal haladni. Hogy mennyire sikerült? Grammra jól, különben pedig a kérdés még korai, azt hiszem. Az viszont kétségtelen, hogy erősen húzott magához a szöveg. Egyik este kapucni alatt hallgattam például végig a szemerkélő esőben az István, a királyt, hogy kontextusa szerint, pontosan idézzek fel belőle egy félmondatot. Alakult és hízott a készülő könyv az elmúlt három hét alatt. Köszönettel tartozom, hogy ilyen fókuszáltan foglalkozhattam vele.

#canis_merda

Amikor megkértük félév végén Feller tanárnőt az egyetemen, hogy mondjon nekünk valami nagyon csúnyát latinul, gondolkozott először picit, aztán azt súgta: canis merda, vagyis kutyaszar. Belepirult. Na most, a Bolyai és a Borsos Tamás utca sarkán a járda elég keskenyre sikeredett. Így aztán egyből föltűnt nekem az a mélybarna, testes canis merda, ami az érkezésem napján odakerült. Miután napjában legalább kétszer érintettem itt létem alatt ezt az útszakaszt, egy idő után bohó kíváncsisággal kísértem a kutyaszar színeváltozásait. Kerülgettem esőben, ködben, hóban és szárazabb, fagyos napokon, és ha tudnék valamennyire festeni, olyan lehetett volna nekem ez a darab kutyagumi, mint Monet Roueni katedrálisai.

Ez a napló itt véget ér, a Borsos és Bolyai sarkon ott marad viszont a kutyakaki. És amennyit szikkadt meg fakult az elmúlt húsz nap alatt, én annyival színesebben, dúsabban indulok innen hamarosan haza…