Évek óta ódzkodom, meglehetősen szentimentális hülyeségnek éreztem, de azért tervben volt, hogy titkon, egyszer mégiscsak megölelek egy behemót nagy fát – jöhet bármilyen égig érő, pláne hogy én is túl legyek rajta, mint annyian, és jobb híján. A vácrátóti arborétum nagy eltévedések színhelye, így az első órában, második óra elején egy Írórezidencia program belvilágához valóban méltónak mutatja magát. Mások diliházba járnak vagy privát pszichiáterhez, még jó, hogy engem a tollamért szeretnek, akár egy jégmadarat (rikító kék, rikító narancs). Írórezidencia, költőnk és kora. Pucéron minden madár veréb, vagy majdnem az – a bajok méretét, zsírját és csontját ne mázsáljuk le most egymás ellen. Életben vagyok, csak épp nem tudni, hogy kiében.

Bedobáltam a cuccaimat a kocsiból a tornácos apartmanomba, és nekiindultam bejárni a parkot. Battyogtam, akár egy matuzsálem, akár egy kérgestestű szent, bámultak a hatalmas tölgyes lombok, akár a gesztenyefák. Hogy tudták unni ezt a felőlük nézve hülye hisztit!… – magam is beleszégyenültem.

Gróf Vigyázó Sándor vette meg a parkot, ami eredetileg tájképi kert, középnemesi kastély parkja lehetett a XIX. század elejéről. Ezt épp egy vérbükk fa mellett olvastam, de már csak utólag, ugyanis ez a fa volt az a sok száz közül – miatta léptem át a kötélkorláton, és a túloldalára mentem, ahol még kevésbé vagyok látható, az egyébként is gyér forgalmú kis ösvény mentén. Megöleltem a vérbükköt. Öleltem, és láthatatlan hálózata erezetemnek, idegeimnek összekapcsolódott ezzel a százötven éves monstrum neuronhálójával és véráramával. Ott álltam, kitárt karokkal, szívvel, napfonattal, homlokommal vele összekötve, és éreztem, hogy milyen szerencsétlen flótás vagyok megzavarodva és elhangolódva, alig sem felismerhető isteni természetemtől távol. Gyógyulni jöttem, Vérbükk, te szülj nekem rendet!

***

Délután új utakon jártam be a parkot, addig írtam, pihentem, de minden út a vérbükkhöz vezet. Vajon mérgezi-e a fákat az emberi tudat, a fájdalom, düh, a kétségbeesés? A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, tudod ezt te is, Vérbükk. Alig mertelek megölelni újra. Az összes gazember és gyáva szar mind az én teremtményem, az összes nyomor, leszakadt ág és leégett erdő. Amíg elosztogattad magad, vagy ha sosem tudtad, hogy ki vagy, ha a félelem vezérel, addig te vagy a büntetés. Nézem a koronád, Vérbükk, nehéz és hatalmas, tanítsd az enyém is magadhoz emelni! Embernek lenni az maga a betegség, gyógyulni rajtad át hosszú hangyaút. Sétálók jönnek, fiatal anyuka kicsi gyerekével, nem nézek rájuk, elég a láthatatlan megvetés, és nem mentegetőzöm – ki lehet itt bolond, ki lehet itt boldogtalan. A kissrác azt kérdezi az anyjától, hogy az egy igazi bácsi? Vérbükk, téged ölelt már bárki is úgy, hogy aztán kiderült, nem hitt benned?

***

Egy erdőben lakom, vagyis hát botanikus kertben, óriások között, de éjjelente fel-felébredek, nehezen tanulom, hogy itt nem igyekeznek agyontaposni a törpék, és óvatosak az óriások, ha mégis elbóbiskolnék. Ha kiteszem a lában a szobából, lótuszlevélre lépek, vagy belebotlok egy mocsári ciprus légzőgyökereibe. Néznek rám a törpék, ciprusok cseppkőformájú vigyázó koboldjai, és terelgetnek tovább a tanösvényen: csak semmi piszkálás, ölelgetés, szelfifotó!

Azt álmodtam, késsel-villával szeletelem a laptopom, feltét nélküli pizzát, aztán zabálom két pofára, recseg ugyan, de ehető. A természet visszakövetel magának engem, a technológiák, gépek nehezen irtható, szapora gyomok, rendetlenségei a botanikus kertnek. Nehéz volt az álom, megfeküdte az agyam, oda minden megírt szöveg, kötetanyag, rezidenciaprogram-vállalás és a viszonylag új gépem. Megehettem volna a régit is – erre gondoltam még abban a hajnali álomban, ami ripityára esett, mikor rácsaptam a klaviatúrájára, mert túl lassú volt. Valahogy vissza kell magamat szeretnem a lassúságotokba, búgócsiga, mozdulatlan, örökkön nyüzsgő, Vérbükk! Ha kiteszem a lábam a tornácos gangra, muskátlik száraz virágait szedegeti a helyi kertészcsaj. Csak én vagyok itt még mindig tájidegen, technológiai vadember, laptopzabáló, óriások nyugalmától rémüldöző kerti madár.  

***

hideg vagy ma reggel, Vérbükk,

lelassult szívvel és áramokkal.

el tudod-e nézni nekem azt,

hogy ember, hogy nem érted

vagyok, hogy a perceink is

zavart gondolatokkal. hogy épp

se árnyam, se koronám, de ígérted,

mutatsz utat tisztábban az égre.

gondokat az értelem neveli, Vérbükk,

aki voltam, vadhajtás önmagam.

nem vagyok törzs, míg nyom, ragyog

a fölény, önkényes ágbog, győzelemroham.

véreres folt, tátogó remény, lomboddá,

szellemmé, hogy kéne válni? nem innom,

nem ennem, és többé senkivel, semmiről

sem dumálni. a személyes érdek

túl közel hozzám, hogy magamra lássak,

Vérbükk, terád ki tekint, hogy magadat

megérthesd? hogy leszünk mi,

hogy leszünk egy, ha úgy tudod

legjobban, amikor magad sem érted?

ilyen hitetlenül karollak, Vérbükk,

de a személyest feladom, ha kéred,

ne áldozz értem, ne butulj, minden

okosság, haszon, törzshöz tapadó kéreg.

***

Ahogy karoltalak, egy hangya mászott

a feltűrt ingujjamba. kívülről, persze,

semmi sem látszott, de mérges voltam

magamra: döntenem kellett, Vérbükk,

hogy mi lehet igazán fontos, törődésed

vagy a viszkető felkar, rád bíznám

magam – de pont most? pont most, ahogy

itt van egy kényszer, mikor már a köldököm

felé tart, ha nem is a vágy, de tenni kell

valamit érte, és mert az önkéntelen szétszórtság

vezérel, feladtam figyelmünket a hangyáért

cserébe. elbuktam, hatalmas, hiába próbáltam

csak terád figyelni, ott vesztünk el,

ahol az éretlenség csíp, mar, viszket.

és hiába kértem, vagy mondtam még pár szót,

te, mikor voltát, vagy, bárcsak rád figyeltem volna…

gyerekre bízni az égi csodákat, neki csak

a csillogás, cukor, fagyi, torta…

***

nem zsibbadsz, Vérbükk? – neked támaszkodom,

ahogyan sokan teherként viselnek mart sebet.

megtudod tartani sejtjeid között az aszályos,

száraz éveket? én is csak egy vagyok, mi más

is lehetnék, új évszakkal gyűrű, körkaréj,

hiába ölellek, valakid lennék, csak lehulló

termés, mi szétesett. volt olyan század, hogy

egynek a szívét magadra vetted? – rajonganak

téged túl sokan. de volt olyan, Vérbükk,

fa vagy, ne lódíts, mondd meg, odaadtad

magadat egyszer is boldogan?

dobtál már lombot, ágat és reményt, veszítettél

már lágy szívet? engedtél könnyen el halálos indát,

vagy volt inkább olyan, mi elengedett?

kérges vagy, Vérbükk, tudom, hogy mélyen

volt olyan búcsú, mi kivásott.

ilyesmik jutnak az eszembe, Vérbükk:

mikor sírnak a fák, s volt-e, aki már látott?

***

látom a vágást a törzseden, Vérbükk, szép a heg,

észre sem venni. tudom, hogy oltványként nehezebb

egy parkban erősnek, bátornak lenni. a törzsed

bár másé volt, ahogy gyökered, azóta táplál

– hát ez van. százötven éve szégyelled, Vérbükk,

bármit is küzdöttél, láttál. bármennyi győzelem

feszít, és lám csak, bármennyi alkukényszer,

mégis a parkban te vagy a király, díszed, mint korona-

ékszer. de azért itt van, itt ez a vágás, s a magoncok

fecsegő szája. tudom, hogy ki vagy, tiszteletlenül,

mégiscsak utánad jártam. itt van az ideje,

hogy elmondjam, Vérbükk: ereje teremt a szónak.

főkertészed szerint te vagy itt egyetlen, nemtelen,

vérbeli klónnak. ne pirulj, Vérbükk, ezért ugyan

nem kell, kettőnkért mondom, hogy megélhess.

vöröslő koronád alatt csak állok, mások

míg jönnek, mennek, uzsonnájukkal tovább-

lépnek. az utat bejárják, akár a magoncok,

de rájuk se légy nagyon mérges.

***

utolsó napom ez veled itt, Vérbükk,

elhagylak, ahogy a többiek. hűtlennek,

csalóknak, esküdözőknek, kevés idejük

van, megértheted. elengeded hát, ahogyan

ősszel az ájulásig sárgult lombodat,

viharok idején ágat és fészket. engedsz

a harkálynak odvakat. lelkendezőknek

a sugdolózást, hogy: sosem hagylak el – sóhaj,

és engeded, s így tovább, Vérbükk… bicskával

törzsedbe vésik a nevét annak, ki tiéd nem lehet.

aki az oltár, aki a kegyhely, akié ez az egy pillanat,

hogy: szeretlek – persze, érzed is most már…

életen át a heg megmarad. viseled, ahogy

az elmúlás gondját, remények égető nyarait.

bármit is ígértem, jól tudod, nincs más, búcsúzni,

mint ki sosem hagy itt. itt maradsz a kertben

súlyponti fának, csodálni járnak lombod alá,

te pedig ismered: rajongás, bánat… hallgatsz,

s csak ágad, mi megremeg.

***

Vérbükk, a helyedről lótuszokra látni,

nőszirmokra és tányérlevelekre.

nélküled is megél már a park, na látod,

lombod között búg a vad gerle,

és visszhangzik a tó a békék zajától.

a korai lármát, parkot veled lakom,

nekem itt az izgága magány, neked

mókus cikázik kérges oldaladon.

hajnali kórus a lótuszokon gubbaszt,

bölcsül a táj, ahogy érik a málna.

nem vagy öreg, de mégis úgy van,

hogy már megint előtted ébredek.

csókot adnék, ha volna, a szádra,

locsolják a kertet, aszály dúl, hiába

suttogva szólok, hogy: ég veled!