1976 óta írok naplót, több kevesebb rendszerességgel. Eleinte naptárfüzetbe írtam hívószavakat. Tizenkilenc éves koromtól vonalas füzetbe. Nem minden nap, hanem időnként. Mindig az utolsó bejegyzéstől számítva írtam le a történeteket pro memória. 1988 és 2009 között két nagyalakú igen vastag műbőr borítójú kockás füzetbe írtam. Azóta szövegfájlba. A füzetek címoldalára írtam kulcsszavakat. Például így: 1978 Kaposvár, Felvételi, Motorbaleset. A füzeteken belül pedig egy-egy bejegyzést mindig a napi dátummal kezdek. Nem látok okot arra, hogy a naplóírási szokásaimon változtassak.

Augusztus 10 Beilleszkedés

Nagyon sok kamerát hoztam: színes kisfilm, ff kisfilm, polaroid színes, középformátumú ff, digitális, három objektívvel, kompakt, telefon. Az hét kamera 10 objektív. Statív. 14 kiló a táskám, benne inhaláló kompresszorral és a laptoppal.Itt nincs wifi. De még a kocsmában sincs. Mindenki mobilnetet használ. Mivel csak online tudok dolgozni, és a facebookon is szeretnék tudósítani, így amikor csak lehet kikapcsolom a telefont és offline módon írok, szerkesztem a fotókat stb. Napi fél órát pedig azzal töltök, hogy feltöltöm az írást és a képeket.

Azt hittem, egy csendes faluba fogok érkezni. Előtte még soha nem jártam itt, noha a szomszédos Drávaszögben töltöttem gyerekkorom egy részét. Úgy számítottam, hogy nagy csend vesz majd körül, ahol legfeljebb madárhangok, vagy tücsökciripelés töltheti ki az akusztikai lehetőségeket. Ám ez a falu nem csendes, hanem nagyon is zajos. Ráadásul furcsa népszokások vannak: az emberek többsége Diesel-üzemű autóval jár, melynek motorja hangos. Rossz minőségű üzemanyaggal irritálóan csörgő hangja van. A vajszlói polgár megáll a bolt előtt, a motort nem állítja le. Elintézi a bevásárlást, addig a motorja jár, zakatol. Némely esetben a hanglejátszó is szól, igen nagy hangerővel. Az ablakot persze nem tekeri fel, hiszen nyár van. A Tornyos pékség előtt  néha három-négy autó parkol így.  

Pár napot tehát akklimatizálódom: szokni kell a helyet. A helynek is engem. Emberekkel ismerkedek, beszélgetni próbálok. Fotózom.

Minden ablakban muskátli van, mint Tirolban.

Csináltam véletlenül ayrant. Vettem kaukázusi kefírt, de túl sűrű volt, nem lehetett inni. Öntöttem hozzá pici Salvus-vizet és jól felráztam. Isteni.

Cipelem a szállásra a palackos ásványvizeket. Találtam Parádi kénes vizet, és szénsavas Magnesiát. Előbbi a cukromra, utóbbi az ereimre van jótékony hatással. Ez ment napokig, amig észre nem vettem, milyen finom itt a vezetékes víz. Igazi hegyikristály, érdes ásványokkal. Eleinte mixként ittam: jó elegyet adott a kénes parádival. A kén amúgy a lokációban is megvan: a harkányi gyógyvíz ugyancsak kénes, és szintén unikális. Nem azt mondom, hogy egy Borjomi, de azért hasonlón egyedülálló. Egy idő után abbahagytam az ásványvizek vásárlását, az ingyenes csapvíz meggyőzött. Nem tudom, milyen ásványi anyag van benne, de a katalizátora elősegíti a Vajszló-függőséget.

Augusztus 11-én hoztam 10 kiló dinnyét. Ebből azonnal megettem másfél kilót. Sajnos a dinnyét leejtettem. Leszakadt a válltáska a vállamról, ki kellett kanalazni belőle. A táskát beáztattam, de a mosógépbe nem mertem tenni. Később a polgármester is megvendégelt, egy ugyancsak nagy dinnyére: gyümölccsel el voltam látva. A Kisbetyár csárdában régi színházi ismerősök dolgoznak. Valakinek eszébe jutott. hogy születésnapom van. Nem csináltam belőle nagy ügyet, a 63 mégcsak nem is prímszám. Azért csendesen koccintottunk.

A faluban a macskák úgy grasszálnak, mint Indiában a tehenek. Szelídek, büszkék és bizalmatlanok. Nem jönnek oda ételt tarhálni, ha a padon eszel. De nem is lehet őket csak úgy megsimogatni.

Kezdem látni, mik a falunak az igényei, és mik hiányoznak. Hiányzik egy strand. A strandolásra amúgy nem alkalmas  gyors sodrású Dráva és a sellyei strand egyforma messze van. Hiányzik egy fiatalokat befogadó kulturális intézmény, szórakozóhely. És vannak szellemi hiányok. A hiány felméréséhez kerestem segítséget. Úgy gondoltam, hogy a falu szellemi embereihez fordulok. A paphoz, a lelkészhez, akiket el tudok érni. És azokhoz, akik a falu közössége előtt a tudásukkal bizonyítanak. A kutatói módszer az emberek kíváncsiságának felkeltése volt. Ehhez kaptam egy másik szerencsés pozíciót a sorstól. A rezidencián ugyanis egy élő klasszikus - Bereményi Géza író, filmrendező, satöbbi - dolgozott előttem. Még a nagyon műveletlenek is ismerik a nevét. A faluban elterjedt, hogy esetleg én volnék a legenda. Ha rákérdeztek, természetesen mondtam, hogy nem, én már egy másik ember vagyok. De nagyon jó alap volt ahhoz, hogy beszélgetéseket kezdeményezzek, hogy kialakuljon egy bizalmi kommunikáció. Kodály mesélte egyszer egy társaságban, hogy mennyit szenvedett a népdalgyűjtések során  a falvakban az alacsony termete miatt. Nos, én semmilyen tekintetben nem vagyok Kodállyal összehasonlítható. Bizonyos tulajdonságaim, így a kalap- és zakó viselete, a nagy táskák hordása, járóbot, és régi fényképezőgépek kiegészítőként való használata felkeltette a helyi zárt közösség tagjainak kíváncsiságát. Így egyre könnyebben tudok ismeretlen emberekkel szóba elegyedni.

A hőség még a legszerényebb munkatervet is kerékbe töri. Megpróbálok átállni éjszakai üzemmódra. Nappal 28 fok volt a szobában, míg a faluban 38. Éjjel 19 fokra hűl le odakint. Idebent 24-re mérséklődik. Az otthon bevált hűsítőkád működik itt is. Sajnos itt nincs redőny. Dől be a fény, s vele együtt a meleg. Aludni se tudok hiába vettem be altatót. Nem fog hatni: alkotási álmatlanság ellen nincs altató. A birkaszámolást még gyerekkoromban tanultam, azt hiszem egy Fernandel-filmből.

És persze aludtam egy nagyot: hét óra ötven percet a fiamtól kapott okosórám szerint. Apropó: meglátogattak a gyerekeim. Sosem voltak még falusi búcsún. Régen búcsúnak hívták a falunapot. Autóval jöttek így az volt a terv, hogy  megnézzük a Drávát is, sokak szerint Magyarország legszebb folyóját. Fura, hogy még sosem láttam Magyarországon a Drávát. Láttam Ausztriában.  És Olaszországban is,  Bolzanótól nem messze pici patakként. Láttam Eszéken hajózható folyóként. Sem a szlovén, sem a magyar szakaszát nem láttam, eddig. Pedig bakancslistás volt évtizedek óta: amióta Péry Puci megfestette a Őrtilosnál a zákányi partszakaszt. Azaz messziről, több hatalmas plein air képen. Ez a nyolcvanas években volt, azóta vágyom a Drávát látni. De most csak az ártérig jutottunk el. Akkora volt a sár, hogy nem mertünk tovább menni.

Vajszlón a búcsú napján már kora délután hatalmas népjárás kezdett kialakulni, és mi nyugodt körülmények között szerettünk volna egy családi ebédet. Így egy másik bakancslistás helyre mentünk: az innen mintegy 25 kilométerre lévő Tenkes csárdába. Lassan autóztunk, kicsit szemügyre vettük az Ormánság keleti részét. A Tenkes csárda csak a gyerekek miatt volt bakancslistás: én már ettem ott 1989-ben Puskás Tamás színésszel, a Centrál-színház későbbi igazgatójával. Az volt nagy gasztroélmény, emiatt akartam a családomnak megmutatni. Mára a megszépülő emlékek megkoptak: a nyugodt étkezést zavarta az állandósult autóforgalom, és a rengeteg kecskedarázs.

Este miután a családom elutazott egy hatalmas dinnyével, egy picit belenéztem a falusi búcsúba. Nem vagyok messze Pécstől, tehát jónéhány ismerőssel találkoztam. Még az egyik fellépő zenekarban is lehetett ismerősöm, mert hallottam a hangszórókból a nevemet: “Szia Kristóf tanár úr!” De talán nem is énnekem szólt, hiszen lehet más Kristóf nevű tanár a környéken. Úgy háromezer ember jelenlétére tippeltem. A faluban közel kétezren laknak.Csak a nosztalgia kedvéért megpróbáltam légpuskával kilőni egy papírból készült kalapot. Nem találtam el a pálcáját, de ez nem okozott öregségi komplexust, hisz fiatalon sem találtam el soha. Azóta azt is tudom, hogy légpuskával nem lehet célba lőni.

A falubúcsú a Nagyboldogasszonyhoz kötődik. A polgármester maga mellé ültetett, és bemutatott a helyi notabilitásoknak. Megismertem a katolikus papot is: Németh Antal atyát.  A vacsorán töltött káposztával kínáltak. Svábosan készült, hosszú lében füstölt hússal. Bár gersli helyett rizst tett a húsgombócokba a szakács: Haraszti Gyuri bácsi. Egy fura ültetési renddel is szembesültem: a férfiak és a nők nem vegyülnek. Az asztalfőn az atya ült, a balján lévő sorban a nők, jobbján a férfiak. A református istentiszteleten is külön szekcióban ülnek a nők és a férfiak. Még ilyet. Bár az istentiszteleten egy nő beült a férfiak közé,  lehet, hogy véletlenül. Elvégre a véletlen mozgatja a világot, mióta tudjuk, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

A falunapon vettem észre, hogy van a faluközösségben egy amúgy alig észrevehető összefogás: Egy cél érdekében a közösség képes fegyelmezett lenni, képes ugyanazt akarni. El tudja mondani, mivel különb az ő vára, mint a szomszédé, de azt is el tudja mondani, ha nem különb. A falunapon ismeretlenek is köszöntik egymást, nincs gyanakvás az idegen felé. A közösség hagyja, hogy külső hatások érjék. Az a véleményem, ha egy közösség összetartó, de mégis befogadó, ott van remény a fejlődésre, és valami új kialakulására. Ahol nemcsak tisztelik a hagyományokat, de újabb hagyományokat teremtenek, annak a falunak vagy lakóközösségnek erősebb a jövőképe, és az erősebb jövőképtől tartalmasabb a jelene.

Egyik reggeli sétán láttam egy egy tiszafát. Nekem a tiszafa a kedvencem: totem növényem. Szeretnék ilyet a síromra, de a magyar temetkezési törvények szerint csak őshonos fák lehetnek temetőkben. A tiszafa "tájidegen". Mindenhol az, olyan, mint én vagyok. Például Pécsnek a mandulafa a jellemző fája, Debrecennek az ostorfa, Szegednek a ginkófa. A tiszafáról nem tudom, az egy hontalan fa.

Egyik  reggel olyan melegre ébredtem, hogy eldöntöttem, hogy aznap nem leszek aktív. Megnéznék egy videót, ha nem szorongatna az adatkeret. Ez kábé egy hétig elég, ha nem kattintok videóra és nem streamingelek zenét. Utóbbi nagyon hiányzik. Argentínában, Ausztráliában, Új Zélandban és Dél Afrikában most van koncertévad. Ezekben az országokban elég izgalmas koncertélet van. De még csak a műsorlapokra se merek kattintani. Gyenyisz Macujev a napokban fellép Thaiföldön. Oda nincs stream jegyem,  de nekem minden pénzt megérne.

Így aztán mégiscsak elkezdtem dolgozni. Nem süllyedhetek bele holmi lustálkodásba, hiszen azért vagyok itt, mert írni kell.

A tüdőtágulat (Copd syndroma) legyengít, még felállni is nehezemre esik. Elég progresszív, de jól tudom kezelni. Ma azonban történt egy fellángolás (exacerbáció). Ez úgy néz ki, hogy nem kapok levegőt, négyóránként rohamoldó sprayt kell használnom. Súlyosabb esetben mentőt kell hívni. Egy ilyen fellángolás több napig is tarthat, eléggé megterheli a tüdőn kívül a szívet is. De az agyat nem. Ezért is tudok írni. A vállalt munkákkal is tudtam haladni, maradt energiám néhány magánlevél megírására, is. El tudtam menni ebédért, de a sorban látták, hogy nem vagyok a kirobbanó formában, előre engedtek. Itt kell megjegyeznem, hogy én ugyan sokat utaztam régen, de egy hétnél hosszabb időt Pécsen kívül a régi feljegyzések szerint csak tizenhét városban töltöttem. Vajszlón minden betöltött hetet jubileumnak tekintettem: szerdánként tervszerűen kocsmáztam.  El kell mondjam az előző városokban  egy hét alatt nem kaptam ennyi figyelmet és megbecsülést, mint itt. Előző városaimban nem poharaztam a polgármesterekkel. Egyszer-egyszer állófogadásokon persze megismertem néhányat.

Remélem ez a tüdőhápogás elmúlik, ha kialszom magam. Aztán elmaradt oldalakat kell pótolnom. Kánikula is jön, attól is tartok. De mindent összevetve talán soha nem dolgoztam ennyire ideális körülmények között, mint itt.

Lefotóztam a ma már nem működő vasútállomást. Nagyon szép állapotban van, vigyáznak rá. Tehervonatok még ma is közlekednek a vonalon.  Megbeszéltem egy találkozót a polgármesterrel. A találkozón végigvettük azokat, amikről az esszében szeretnék írni. Azokról szeretnék, amelyek elmúltak, de nem véglegesen múltak el. Hiszem, hogy nemcsak a múlt tudja a jövőt befolyásolni, hanem viszont: a jövő is a múltat. Például én nagyon rossz fotókat csináltam a múltban, ki is dobtam a többségét. Aztán a digitális fotózás lehetőséget adott a gyakorlásra. Amikor úgy éreztem, kellően gyakorlott vagyok, elővettem a múltbéli filmes kamerákat, velük együtt egy elmúlt technikát. És nem azt mondom, hogy világraszóló dolgokat fotózom, de sokkal inkább el tudom fogadni a filmre készült fotóimat, mint a múltban.

Itt a polgármestertől nagyon sok segítséget, mi több kedvességet kapok. Hol dinnyét hoz, máskor vacsorára vagy a közelben lévő horgásztanyára  hív, ventillátort szerzett, mikor melegem volt, satöbbi. Horváth István a neve, és egy igazi self made man. Nem volt lehetősége arra, hogy tanuljon, így maga művelte saját magát a saját igényei szerint. Szerzett egy technikusi oklevelet, a magasabb ismereteinek hiányát a saját kreativitásával pótolta. Wagnert hallgat, kottát olvas, valaha több hangszeren is tanult. Igényes kamerái vannak, feltételezem, használja is őket. Anekdotázó, izgalmas társalgó, sajátos világlátással. Irodalom-, és színházbarát: a falu művelődési házát például Balikó Tamásról nevezték el. Horváth István kiváló helytörténész is. Nagyon jó instrukciókat kaptam tőle. Egyik találkozónk végén megajándékozott egy régi Zeiss Ikon fényképezőgéppel. Kicsit viseltes, de rendbe lehet hozni. Négyzetes képet csinál, egy filmtekercsre 48 kockát lehet fotózni. 

A polgármester példája mutatja, hogy hol van az a lehetőség, ahol egy magyar falu a kulturális apátiából ki tud törni. Ez pedig a lokalitás ereje. Az európai kultúra lokalizálódik, saját helyi kultúrát alakít ki, és szerintem ez jól van így. Néhány évtizeddel ezelőtt, pár napot Kairóban töltöttem, ahol Atiffal, egy kopt keresztény emberrel találtam közös nyelvet. Hosszan tudtam vele beszélni. Elmondta, hogy mennyire izgalmas kultúrák határvonalán élni. Szóba került Bergmann Kígyótojása, ami azért eléggé közérthető film. Nos, ez az ember nem értette. Ahogy Wagnert, vagy Thomas Mannt sem. Pedig a József és testvérei története, az ő kultúrájának is a része. Atif nehezményezte, hogy az európai kultúra kolonializál, erőszakkal terjeszkedik. Ő el nem tudta képzelni, hogy a saját irodalmát és zenéjét a világ más részein megértik. Úgy gondolta, hogy a kultúra nem produktum, hanem igény kérdése. És az ő igénye teljesen más, mint amit az európaiak, és az amerikaiak, azaz a "fehér ember" közvetíteni akar. Nem árt megjegyeznem, hogy ezzel a bácsival a közös nyelv az orosz volt. Amit én időközben elfelejtettem. Ugyanis nem lokális érdekem, hogy beszéljem.

A falu vezetése ebédet biztosít nekem minden hétköznap. Az ebéd közkonyhán készül és finom. Nemhogy finom: nem tudok betelni vele. Gyerekkorom ízei jönnek vissza.

Tulajdonképpen megvisel az egyedüllét, amellett, hogy munkára is sarkall. Emiatt néha egy kicsit korábban mentem az ebédért. Ott mindig van egy kis sorbanállás. És a sorban mindig lehet valakivel beszélgetni. Hiszen nem jár mindenki kocsmába. A kocsmainformációkkal amúgy is vigyázni kell: az alkoholnak van egy memória megszépítő hatása is. Ha valaki nem emlékszik egy-egy eseményre pontosan, könnyen kiegészíti a saját logikájával. Ami nem mindig párhuzamos a valósággal.

Augusztus 20.

Napközben az ünnepből csak annyit érzek, hogy több helyen hangszórókból bömböl a kommersz zene. Az éjszakai vihar miatt enyhébb a levegő temperatúrája, így jó nagy sétát tettem a faluban. A hosszú hétvégére tegnap bevásároltam. Kaptam adatkeretbővítést a feleségemtől: ő finanszírozza a családi flottát. Streamelni azért nem merek. De egy-egy filmet meg tudok nézni.

Úgy használom ki az enyhébb időt, hogy nehéz kamerákkal sétálok. A faluban nincsenek turistalátványosságok. De látnivaló azért van. Lehetséges, hogy ezek a látnivalók máshol is megvannak, ám máshol nem veszem észre. Itt olyan koncentrált az alkotói magány, hogy a még ismert információk is újdonságként hatnak. Megsétáltattam a Zeiss kamerát is. Mivel a falu kicsi, a séták sem nagyok.

Augusztus 22. Vajszlói hülyeségek

Rosszul kezdődik ez a hét: eltört a szemüvegem. Egy apró csavar esett ki belőle. Van ugyan tartalék szemüveg nálam, ami nem pontosan korrigálja a dioptriát. Nem tudom, hogy érdemes-e még szemészhez mennem.

Itt faluhelyen minden olyan logikusnak tűnik. Nem találkoztam megmagyarázhatatlan dolgokkal, és hülyeségekkel sem. Egészen a mai napig. Ma ugyanis megjelent egy ember az utcára néző ablakomnál, és meglocsolta a muskátlikat. A szakadó esőben.

Kipróbáltam a kávét egy kis késhegynyi vajjal, hiszen a hülyeség annyira inspiráló. De észrevettem hogy nem marja annyira a csersav a gyomromat. Még Tibetben tanultam a módszer eredetijét, igaz, ott teával, és sós vajjal. A kávé olyan finom lett, hogy rögtön közzétettem a Facebookon. Hajnalban, mikor mentem kávézni, a hölgy, - akinek a nevét sem tudom és nem Facebook ismerősöm - megkérdezte:

-       Egy kis vajat tehetek bele?

Na persze nem kértem.

Úgy vettem, hogy érdeklődnek utánam, és megnézték a Facebookon, ki lehetek. Mivel a bejegyzéseim általában nyilvánosak, beleütköztek a kávés posztomba. Otthonról hoztam egy kotyogót, nem igazán bíztam a helyi kávékban. De a Tornyos-pékségben, ahol minden reggel ötkor a kávémat iszom - olyan kiegyensúlyozott aromájú kávét csinálnak, hogy szóvá is tettem. Itt a hagyományos szimpla presszó kávét iszom. Hoztam azért magammal egy kétszemélyes kotyogóst, abból főzök egy személyre való vízzel.

Augusztus 24. A nagy gáz sztori

Két hete vagyok itt. Hajnalban arra ébredtem, hogy fáj a fejem és büdös van. Gázszagot éreztem. Kinyitottam az ablakokat, ellenőriztem a konyhában a gázpalackot. Nem eresztett. A szellőztetés után csökkent a szag intenzitása. Elkezdtem dolgozni. Ehhez az ablakot be kell csukni, mert zavar a forgalom zaja. Egy idő után pihenésképpen ledőltem. Újra éreztem a gázosság kénes szagát. A rezidencián új gázvezetékek vannak, végig szagoltam az összes csövet. Ám nem éreztem sehol erősebbnek a szagot. Újra szellőztettem. Ablakzárás után fél órával, megint éreztem a szagot. Talán föl kéne hívnom a polgármestert. Vagy rögtön a tűzoltóságot. Azok kivonulnak - nyilván Sellyéről - nem kis feltűnést keltve. Ha vaklárma, az több mint kellemetlen. Aztán elkezdtem emlékezni a szagra. A pébégáz szaga markánsabb. Ez nem az lesz, hanem inkább döglött háziállaté. Bomlásszag. Megpróbáltam lokalizálni, hol erősebb a szag. Egyértelműen az ágyamnál. Körbevizsgáltam az ágyat. Lehajoltam nem kis erőfeszítéssel. És az ágy alatt megtaláltam a szag forrását: egy bezárt műanyag hengeres kefíres dobozt, amiről megfeledkeztem, és ami valahogy kigurult a látótérből. Csak ez lehet a forrás. Nyilván maradt benne kefír, ami tovább erjedt. Kivittem az udvarra, kinyitottam. Nagyot pukkant a túlnyomástól.

Augusztus 28-án eddigi hatvanhárom évnyi élethosszam során először vettem részt református istentiszteleteten. Amióta Visky András barátságát magaménak tudhatom, azóta vártam kíváncsian erre az élményre. Ám az életem változásai úgy sorjáztak, hogy viszonylag hosszú  hitélet után az érdeklődésem a vallás gyakorlására a minimumra csökkent. Világnézeti változás miatt hagytam el a katolikus anyaszentegyházamat. Döntésemről értesítettem püspökömet, aki válaszra sem méltatott. Rövid iszlám kitérő és - Pavel Florenszkij műveinek olvasására kialakult - ortodox keresztény érdeklődés után  a transzcendens materialisták között találtam magam. Azaz olyan anyagelvűeknél, akik nem utasítják el a hitéletet. Elfogadtam a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség hívó szavát. Ilyen előzmények után vettem részt Vajszlón úrnapi igehirdetésen. Ami egyszerű volt méltó, és szép. A vajszlói református templom világhírű és lélegzetelállító. Most először láttam református énekeskönyvet. A kottakép faktúrájára is a két jelző a legmegfelelőbb: egyszerű és kiegyensúlyozott. Tehát szép. A tiszteletes szavai kedvesek, emberiek és mélyek. A gyülekezet odaadó és lelkes. Rájöttem, hogy énnekem teljesen mindegy, milyenformán nevezem a szellem megszemélyesítését. Az összetartó közösséggel való rezonálás adja az életerő nagy részét. És ezt Vajszlón megtaláltam.

Bejártuk a környéket azért, hogy lássam a szűkebb világ tágasságát. Láttam az ország legszebb temetőjét  Nagycsányban. Változást alig mutató régi falvakat. Hol csak az emberek lettek mások, a házak maradtak. Némelyik kicsit leomlott. Mások meg nagyon. Olyan falut is láttam: amit eddig csak Kiplingnél olvastam: az őserdő átvette az uralmat a falu felett. Házak már nem voltak meg, csak az egykori főutca aszfaltja. Kelemenliget a falu neve.

Szeptember 1. A Vajszlón ének

Itt az ősz, talán az utolsó őszöm. Jön lassan a búcsú ideje is. A számolásé is. Amit vállaltam, meg tudtam csinálni. Talán kicsit többet is. Kocsmai beszélgetés után megkérdezte valaki: tudnék egy dalt komponálni arról. hogyan érzem magam Vajszlón. Persze, hogy tudtam. A szöveg egy kicsit bárdolatlan, csak erre vagyok képes. A dallamvezetésben figyelembevettem azokat a faktúrákat, amiket a Református énekeskönyvben láttam. És beletettem egy stílustörést is egy esz hang alkalmazásával. Új barátomnak, Horváth István polgármesternek ajánlottam. Akiről azt remélem, nyugdíjazása után magyar anekdotakincset fogja bővíteni.