„Pécs. Kaposvár örök riválisa. Mindig mosolyognom kell, nem tudom, városi legenda-e, de állítólag amikor a kaposvári színházat építették, egyetlen cél vezérelte a várost: csak nagyobb legyen, mint a pécsi.”

Sosem vezettem naplót huzamosabb ideig. A rendszeres közléskényszer riasztó nekem. Az alatt a három hét alatt se ment, amíg itt voltam, Vásárhelyen. Skicceket készítettem inkább. Árnyalatokat jegyeztem magamnak föl és árnyakat, és próbáltam dokumentálni a hozzájuk társuló érzéseket. Pontatlan mondatokban igyekeztem rögzíteni a benyomásaim, miközben azzal nyugtattam magam, hogy a programnak hála, írni vagyok itt. Haladtam is. De a napló nem dagadt.

Megérkezni ismert ismeretlenbe,

egy kedves helyre, ahol sohasem éltem,

aminek mégis más a zaja, csendje,

„Elkezdem összeszedni és rendezni az elmúlt két hétben született írástömeget. Átírok, formálok, szépítek, rondítok. Érzelmileg eltávolodom tőle, és ha kell, megölöm bizonyos részeit, hogy meg tudjon születni.”

„ Az én útjaim nem akkor kezdődnek, amikor elindulok. A mostani sem akkor kezdődött, hanem még szeptember legvégén, amikor elkezdtem összeírni, hogy mit hozzak magammal.”

„Az ember erős vágyat érez, hogy megölelje ezeket a fákat, akik túléltek szabadságharcot, Tanácsköztársaságot, két világháborút, Trianont (a 96 évet megért Vigyázó Sándor gróf ebben az évben hal meg, 1921-ben), ‘56-ot.”

„Megyek a Nap utcában, sárga levelek borítják a járdát, lefotózom. Egy kicsit följebb Macskavézót találok. A macskák lustán feküdnek, megengedik a simogatást, rá se hederítenek az emberekre.”

„Az első mindig a szobrok, és nem unom meg, hogy a szobrok mindenhol ugyanazok, mert mindegyik más. Nem a ruhájuk vagy a kardjuk, hanem a kalandjaik.”